|
Befejezvén hõsöm életének és korának leírását, szívesen
elismerem, hogy az nem lehetett annyira teljes, részletezõ és analitikus, mint
amilyen lenne, ha távolabbi idõszakról, régibb íróról volna szó. A szereplõ
személyek egy része él még, s az események sokkal frissebbek, hogy a
redõzetekbe való nagyobb bevilágítás az ízlés és szokás rovására ne essék.
Annyi az, ami nem az én hibám a könyvben.
Nem volt azonban egyebekben sem könnyû a feladatom. Az író
külsõ életében elég sok a színes esemény, de bensõ élete nem áll ezzel
arányban. Nem tartozott a közlékeny jellemekhez, akikrõl mindig tudjuk, minek
örültek és min bánkódtak. Az író, aki azt írja nyomtatásban, hogy »minden nap
imádkozik lefekvés elõtt a párt vezéréért«, nem bír kellõ hitelességre szert
tenni érzelmeire vonatkozólag és nem ösmeri az emberi hiszékenység véghatárait.
Kétség se fér hozzá, hogy egy csodás, jó és ártatlan ember
volt, finom lelkû, tele gyöngédséggel és érzékenységgel - az elõbbit sokszor
mutatta meg és szerette ezt csattanós jelenetekben tenni, mintegy a külsõ
hatásra is számítva, de az utóbbit gondosan rejtegette. Haragot nem tartott
senki ellen, a bosszút nem ösmerte. Lelke olyan volt, mint egy sima tó,
hullámait szabad szemmel észre nem vehette senki, pedig bizonyára mozgott az és
gyûrûzött.
Nagy szenvedélyek nem mozgatták, mint Petõfit. Harmatos
szerelmei nem voltak, mint Goethének. E kedves lánykák iránti érzelmein, mint a
zongora billentyûin át mutatkozik meg a nagy német költõ bensõ életvilága:
nyomról-nyomra kísérhetjük figyelemmel. Jókainak nem voltak ilyen ártatlan
poétikus viszonyai és ha voltak is, nincsenek összefüggésben mûveivel. Asztalos
Etelkát látni véljük egyszer a kis Keõcserepy Vilmában, mikor haldoklik, de ez
is csak föltevés.
Jókainak azonfelül nincsenek levelezései, mint a régi
íróknak. Nem állott senkihez oly közel, hogy bajait, gondjait, érzéseit vele
közölte volna - ami levél utána maradt, az vagy konvencionális üzenetváltás
vagy egyszerû póz. Ez a lélek nem nyílik meg sehol. Olyan, mint a selyemgubó -
nem látszik az elevenje a sok selyme miatt.
E nehézségeket korántsem paralizálja az a látszólagos nagy
elõny, hogy személyesen ösmertem, hogy életviszonyaim némi hasonlatosságánál
fogva vele sokat érintkezhettem a parlamentben, a klubban, az irodalomban, a közös
lapnál, a közös barátoknál, a lakomákon, nem ok nélkül mondom látszólagos
elõnynek és könnyebbségnek úgy az õ, mint a vele összefüggõ személyek és
események rajzolásánál, hisz voltaképpen inkább ez is csak egy új nehézség.
Mert ha közelrõl láttam Jókait és környezetét s tanúja
voltam cselekedeteiknek, ugyancsak közelrõl látták õket az olvasók is és éppen
úgy belefonódhattak életviszonyaikból egyes szálak emezekéi közé, mint ahogy
velem történt, és minthogy mindenki a saját szemével lát és a saját koponyájával
ítél és konstruál, ahány szem annyiféle Jókai és Jókai-környezet él a kortársak
tudatában.
Dolgokat, melyeket sokan ösmernek, nehéz úgy adni elõ
egynek, hogy azokat mindenki elfogadja, hézagtalanoknak és valóknak, az
indokokkal és következtetésekkel együtt, mivel minden egyes másképp, más
sorrendben, más világításban látta.
Sir Walter Raleigh felõl olvasom, hogy ez a Towerba zárva,
világtörténetének második részén dolgozott, midõn az ablaka alatt veszekedést
hallott; de ugyancsak részt vett abban egy barátja is, kivel másnap
beszélgetvén a civakodás felõl, az általa nézete szerint pontosan megfigyelt
esemény minden részletének ellene mondott. Elgondolkozva akkor arról a
nehézségrõl, melybe távoli események hû leírása ütközik, mikor abban is
tévedhetett, ami saját füle hallatára és szeme láttára történt, készülõben levõ
kéziratát megsemmisítette.
Nem tudom, így kellett volna-e cselekednem nekem is? Kivált
azért is, mert többé-kevésbé hasonló esetnek tanúja voltam. Egy nyolc tagból
álló politikai társaság mondta el egyenkint, fehér asztalnál a Tisza Kálmán
bukásának történetét, körülményeit, okait és belsõ rugóit, de mind a nyolc
szemtanú másképpen. És bizonnyal egy sem lett volna hû a nyolc elõadásból egy
kilencedik szemtanú elõtt. Mindebbõl az a tanúság, hogy a kortársak számára,
kortársról nehéz történelmet írni, vagy éppen lehetetlen.
Mennyivel hálásabb egy a századok mohából kiásott régi alak?
Ki szólhat bele, hogy milyen volt Gyöngyössy István vagy gróf Koháry István? A
kézügyben levõ adatok keretében úr az író hõse fölött, gyúrhatja, domboríthatja
szabadon az alakját, a szemtanúk és a fültanúk különbözõ visszaemlékezései és
megfigyelései nem konfundálhatják meg.
Mindezekkel eleve számot vetve, mégsem azt a metódust
választottam, hogy minden rávonatkozó adatot összehordva, jelentékenyet és
jelentéktelent, jellemzõt és közömböset, szénát, szalmát, azzal az
igyekezettel, hogy mindez úgyszólván közjegyzõi pedantériával legyen bizonyítva
és kimutatva94 s hogy aztán e gezemicét kinevezzem életrajznak s így aztán
elérjem, hogy az olvasó mindent megkapjon és tudjon, ami Jókaival történt, amit
mondott és csinált, csak éppen õt magát, az egyéniséget ne kapja meg.
Hasonlítana ez nagyban és egészben az olyan mesteremberek
eljárásához, akik gondosan összehordanák és leltároznák, ami mondjuk például a
velencei összeomlott campanilébõl megmaradt, de magát a tornyot nem állítanák
fel s nem tennék szemlélhetõvé, mert azt csak úgy tehetnék, ha nem törõdnének
annyira az anyaggal, hogy minden kõ az a bizonyos legyen és hogy úgy és ott
álljon minden egyes darab, ahol a valódi állt.
A kövek és a törmelék összegyûjtése szerintem napszámos
munka és ha igazak, azonosak is a kövek, maga a campanile csak a fölépítésben,
arányaiban és vonalaiban a mûvészet által válik igazán hasonlóvá - ha a kövek
esetleg nem is mindenütt hasonlók és azonosak.
De sántít a hasonlat a campanilével, mert az elvégre holt
tárgy. Mindig egyforma, változatlan s egy fotográfia is megmutatja milyen volt.
Ám az élõ ember folyton változik, minden nap más-más és mégis mindig õ maga az.
Bízvást kérdhetem tehát, melyik Jókait rajzoljam? A
tarokkozó bácsit a klubból, vagy a kokárdás nyalka ifjút, aki 1848. március
15-én a nép elõtt forradalmi szónoklatot tart? Ahhoz a Jókaihoz nyúljak, aki
merengve jár kampós botjával hálóköntösben rózsái közt? Úgy képzeljem-e el,
amint a cercle-nél egy finom udvaronc gesztusaival cseveg a királynéval?
Mind ismerem a különféle Jókaikat; látom lelki szemeimmel a
köhécselõ pápai diákot és látom az udvarias aggastyánt, aki utolsó útján Abbáziából
jövet álmosan, fáradtan õgyeleg a túlzsúfolt kocsi folyosóján egész éjjel, mert
nem jut számára ülõhely a fülkében, hol hozzátartozói alusznak; látom egy
helyütt gyermekiesen önzõnek, másutt apostolian nagylelkûnek, csodálatba ejt a
szerénysége, de ismerem õt úgyis, mikor önérzetesen mutogatja vendégeinek:
»Ebben a karszékben szoktam ülni írás közben, ezzel a tollal írtam meg a
‘Szerelem bolondjai’-t.«
Nos, hát melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül? Mert csak
egyetlen egyet szabad lepingálnom, de összhangban kell lennie a többivel
mindnyájával.
Engedelmet kérek, de nem vehetem hozzá mintának sem azt,
akit B. ösmert, sem azt, akivel Z. vagy H. érintkezett s kire az illetõk egyike
vagy másika azt mondaná, hogy hasonlít; hasztalan, meg kell keresnem mûveiben
és életfolyamatában azt a Jókait, aki talán nem egészen talál se a Z., se a H.
Jókaijához, hanem megvan az az elõnye, hogyha mindazok összekevernék a maguk
képzeteit Jókairól, akik õt az idõk folyamatában különbözõ szituációkban
ismerték, az egészbõl az elõttem lebegõ kép nézne le rájuk ösmerõsen.
Ha ezt sikerült eltalálnom, a munka jó. Ha nem sikerült, nem
röstelkezem, mert nem én vagyok az elsõ ember, aki erejénél többet mert. Végre
is nem az én szakmám, csak egy hiábavaló kísérlet volt. Nem ártottam vele
senkinek, de én magam kedvesen töltöttem az idõt, mert több mint egy esztendeig
foglalkoztam és éltem vele, ki õt mindenkor szerettem.
Ha van valami érdemem, az, hogy erõt tudtam venni ezeken az
érzéseken, melyek az embert kedves és bámult írójához fûzik s melyeknél
gyöngédebbek nem lehetnek, s kíméletlenül feltártam hibáit is, nem restellve
felhozni intim, homályban lévõ és takargatott adatokat, hol azok jellemének és
életének megértéséhez magyarázatul szolgálhattak.
Az emberek különféleképp gondolkoznak s emiatt is érheti
könyvemet gáncs. Lesznek, aki azt mondják, hogy sokat elhallgattam kivált élete
utolsó éveirõl, de errõl már elõbb nyilatkoztam volt… Lesznek viszont, akik
azért tehetnek szemrehányást, hogy többet föltártam életébõl, mint kellett
volna. Erre van még egy-két szavam.
Hát hiszen annyi eszem nekem is van, hogy Zrínyi Ilona arcát
ne abban a helyzetben rögzítsem meg, mikor ecetet kóstol, és bizonyára az sem
szükséges, ha Bismarck szobrát faragom, hogy a hûség kedveért meglássék csizmáján
keresztül is a bütykõ, amely esetleg a lábaujján volt, habár kétségtelen tény
volna is, hogy lábbelijét mindig így készíté egy ortopéd csizmadia. Ámde ha
valakinek vastag orra van és túlbozontos szemöldöke, én elhiszem, hogy egy
vékony vonalú görög orr, egy finom ívezetû szemöld jobban állna neki, de mit
ér, ha nem hasonlítana az illetõhöz?
Mindezeknél fogva bátran ki lehet mondani, hogy a legszebb
festéket az igazság adja a megörökíteni szándékolt archoz. Nem a
fotográfus-féle rideg igazság, hanem a mûvész igazsága.
Végre is gondoljuk meg, hogy egy Jókairól van szó. Ha õ, az
emberek egyik legnagyobbika és legjobbika, se bírná meg, hogy igazat írjanak
felõle, mit kelljen akkor tartani az emberiségrõl? Hiszen az borzasztó volna.
Hiszen akkor csakugyan nem biográfiák kellenének már ide, hanem megint egy kis
özönvíz.
M. K.
.oOo.
|