I. RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
AZ ELŐDÖK

Fölöslegesnek kell tartani az életrajzírók eljárását, hogy a rajzolandó személytõl olyan messzire eltávoznak, amilyen messze csak lehet, ahonnan az illetõt meglátni lehetetlen. Elmélyednek a megelõzõ századokba s hosszú ismertetéseket hoznak le az illetõ vélt vagy állítólagos õseirõl, dédanyákról és dédapákról, fölemlítvén olyan tulajdonaikat, amelyek többé-kevésbé hasonlítani látszanak a leírandó dédunokához. Ha vitéz volt az illetõ, kikeresik családjából a katonaviselt alakokat, ha költõ volt, elõrángatják eleinek tollforgató hajlamát, vagy legalább ábrándos lelkületét, mintha az emberi nagysághoz, mint a csász. kir. kamarássághoz, õsi elõzmények és próbák volnának szükségesek. És minthogy minden embernek sok dédapja és dédanyja volt, mindent találnak, amit keresnek, elhallgatván azt, ami elütõ és felemlítvén mindazt, ami némileg hasonlítható és felhasználható és ezzel a témáról a divatos, modern ismeretek körébe tolakodó atavizmus malmára hajtják a vizet. De ha nincsenek ilyen dokumentumok, e krónikások gyakran megelégszenek egy kis együgyûséggel is. Nagy apparátussal tárgyalja Deák egyik életírója a Deák-címerben lévõ írótoll jelentõségét, mintha el akarná velünk hitetni, hogy azért adta egy régi király, mert az ország majdan megszületendõ bölcsének vele kell egy napon megírnia a híres 1861-iki feliratot.

Mindamellett meg kell említenünk, hogy a Jókay név a XVI-ik században bukkan fél, legelõször Bars megyében. Egyszerû kurtanemesek, molnármesterek viselik, kik a kanyargó Zsitván õrölgetnek vagy kis kúriájukból csekély birtokukat és a Jókahegyen fekvõ szõlõiket mûvelik. Mindössze egy-két érdektelen pöreset tanúsítja a sárga levéltári papirosokon létezésüket, de hogy egy család lettek volna a késõbb Komárom megyében felbukkanó ásvai Jókay-családdal, õk a »szivanyó« Jókayak, arra nincs bizonyíték. Van ugyan némi támpont; az, hogy amint Barsból végképp eltûnnek, ugyanakkor Komárom megyében kezdenek szerepelni, ugyancsak a pörlekedéseik által. De hát a pörlekedés nem valami különös ismertetõ jel; minden kis nemesember tarisznyával jár ebben az idõben s a tarisznyában aktákkal, levelekkel, just, igazságot hajkurászva. Gyengíti még ezt a föltevést az is, hogy a Komárom megyei Jókayak egyik õse, Jókay Sámuel 1668-ban, február 5-én nemességet, elõnevet és címert kapott I. Lipóttól, holott a barsi Jókayak nemessége közvetlen a Mátyás király utáni idõkbõl származik. És mégsem lehetetlen, hogy egy család a kettõ, mert egy adat csillan fel ez idõkbõl, hogy egy Vas megyében élõ Jókay-családnak a nemeslevele elégett Meszlényben. Ez az elégett kutyabõr okozhatta a zavart, melyet még tetéz az a körülmény, hogy 1730-ban a magyarországi bárók sorában is találni egy Jókayt, ki azonban a »pogranici« elõnevet viseli.

Meddõ dolog lenne, ha lehetne is, világító gyertyát gyújtani e zûrzavarban, melyet még jobban elhomályosítanak a különbözõ családi legendák és történetkék az ásvai Jókayak családi körében, amelyek a búbos kemence kiáradó melegénél, az olajmécses pislogó világánál élnek és izgatják a fantáziákat. A különbözõ Jókay családoktól elszedegetik a kápráztató, színesebb epizódokat, míg hozzá nem nyúlnak például a Paulus Wedredi pozsonyi céhbeli aranymûves mester által 1697. szeptember 12-én kiállított bizonyítvány alapján öt évig nála inaskodott nemes Jókay Sándorhoz; ahelyett örömest beleálmodják magukat a híres Jókay János és András családjába, akiknek óriási pöre volt 1684-ben Moholányi Jánossal az eberhardi várkastély, uradalom és a hozzátartozó külföldi birtokok miatt, melyeket Szelepcsényi érsek hagyományozott a két Jókay testvérnek, de amelyekbõl õket a ravasz Moholányi, Kollonich érsekkel a háta mögött, kiforgatta. A Jókayak »fehér lapot« adtak Moholányinak, hogy ügyeikben teljhatalmúlag járjon el, de fogyatékos intelligenciájuk miatt olyan zagyvalékot írtak alá, melybõl jogaik teljes átruházását is ki lehetett magyarázni. Magához az országgyûléshez is beadták késõbb sérelmes panaszukat, mire a diéta 1715-ben a nádorispán elnöklete alatt bizottságot küldött ki a Jókay-Moholányi ügy megvizsgálására,¹ de »az sok bába között - mint a krónika mondja - elveszett az gyerek«. Az eberhardi uradalom tehát csak mint egy elmúlt szép álom kísért ezentúl a Jókay nevet viselõk közt, egy álom, melybõl minden késõbbi unoka érzi a fölébredést. Csak természetes, hogy ezentúl minden Jókay-család a maga õseinek tartja Jánost és Andrást, mert hízeleg nekik a tudat, hogy egy hajszálnyi hiba híján dinaszták lehettek volna - nem gondolva meg, hogy a roppant vagyonból nem mindeniknek jutott volna, míglen a szép álomból mindenki szabadon kiveheti a maga részét.

Így élt a tündöklõ rege a Jókay-név összes viselõi közt, az egyik generáció a másiknak panaszolta el: »Nagy urak lehetnénk, ha János és András õsünknek több esze lett volna«. Miután azonban az ásvai Jókayak Komárom megyében, Ógyallán telepedtek meg, jól esett nekik az az adat is Komárom város levéltárában, mely már egy századdal elõbb említi háztulajdonosnak Jókay Mihályt, mert jobb lenni törzsökös famíliának, mint ideszakadottnak.

Nos hát, Mihályt is õsükké fogadják az ásvai Jókayak és nehézzé, sõt lehetetlenné válik az eligazodás a különféle református és katolikus Jókay-családok közt. A pogranici báró is talán csak azért esik el, mert a kapcsolatot kizárja a predikátuma és a másfélszáz év elõtt fölfordított címerpajzs elütõ volta.

Nem szabad összezavarni a dolgokat, szóbeszédekkel a tényeket, tekintetbe kell venni az idõk divatját, a »kis urak« áhítozását fényes nexusok után. Az ember körülbelül annyit ér, aminõ és amennyi atyafiai vannak. Váratlan örökségek nyílnak meg vagy ha nem nyílnak is, már maga a várakozás is bizonyos neme az élvezetnek. Az atyafiság a legbiztosabb emeltyû az életben. Még a legkülönbözõbb családok közt is kedvelt sport keresni vagy megkötni, sokszor csak fikcióval, összeköttetéseket, hát még az egyforma családnevek hogyne hatványoznák ezt a hajlamot? A kis nemesek okvetlenül rokonok egy-egy nagy nemzetséggel, a nagyobb nemzetségek pedig a hét vezérek egyikétõl származnak. Konstatálni lehetne ezekbõl, hogy a vezérek feleségeinek legalább havonkint kellett volna szülniök, hogy ezek az adatok mind igazak lehessenek.

Innen a nemzetségfák megbízhatatlansága egyáltalában, ott is, ahol az fontos lehet. De éppenséggel a Jókai életrajzánál céltalan turkálás lenne a régi fóliánsokban. Nem sokra mennénk, de ha sikerülne is valamely régebbi õsapáig simán följutni, valahol mégis csak beállna a teljes bizonytalanság.

Ilyen körülmények közt igazán legokosabb a valódi, biztos õsök közt maradni, vagyis a Sámuelek körében, kiknek elseje a vitéz esztergomi zászlótartó.²

Jókay Sámuel a család hõse. Ott volt Esztergom ostrománál s fölfedezvén, hogy a tüzérek meg vannak vesztegetve, maga irányzott egy ágyút oly ügyesen, hogy a vár alatt táborozó törökök vezérének sátrát söpré el s a basa karját is elsodorta az ágyúgolyó. Ezért kapja a nemességet s e vitézi tettbõl komponálják a Jókay címert.³

Ez a nemesség az elhatározó pont. Innen kezdõdik az ásvai Jókay-család. Mit érne tudni, hogy az azonos nevek közt milyenek a kapcsolatok? Ki keresi az elszórt búzaszemeknél, hogy melyeket ringatott közös kalász?

A nemességszerzõ Sámuel Gazdag Sárát bírta nõül s csak annyit tudunk róla, hogy 1690 táján halt el s hat gyermekére számos fekvõségeken kívül 2625 frtot hagyott készpénzben, ami akkor nagy összeg volt s módos emberre vall.

Három fia közül csak kettõ élte õt túl, Mihály és II. Sámuel. E második Sámuelt nagy szerzõ embernek emlegetik a hagyományok. Kétszer nõsült, mindig jó házból, mutatós ábrázatú ember lévén. Õ maga hízott marhákkal ûzött nagy kereskedést a bécsi mészárosok részére. Innen szedte föl magát és az asszonyok se jöttek üres kézzel; különösen a második asszony, Sándor Judit érkezett sok ládával és sublóttal, mely elõbbiek közül színültig tele volt lázsiásokkal az egyik. Úgyhogy II. Sámuel jelentékeny vagyont hagyhatott fiára, III. Sámuelre, ki Ógyallán lakott mint földbirtokos, s boldog házasságban Veres Katalinnal hosszú kort ért.

Mindössze ennyi az, amit a Jókayakról tudunk, de már hogy mi lett I. Sámuel Mihály fiából és Pál unokájából, az idõ harasztja takarja. Szinte csodálatos, hogy a Jókayak teljességgel semmi szerepet nem játszanak Komárom megyében, noha benne vannak a jobbmódú nemesek lajstromában. Pedig a nemes embernek elmaradhatatlan ambíciója e korban a megyei tisztségekben való részvétel. A família aszerint számít rangban, amint vagy viceispányokat termel, vagy fõszolgabírákat, vagy csak esküdteket. Amelyikbõl még ez se válik, az alul van, mint a bor seprõje.

Talán világot vet e körülményre egy régi, túladunai kiszólás, mely ad captam »aki Laky, mindjárt valaki« azt tartja, hogy »mihelyt Jókay, vannak habókjai«. Excentrikus alakok lehettek és szellemi képességekben jelentéktelenek vagy éppen gyengék, mint ama János és András, akik együgyûségük miatt ejtették porba szerencséjüket Moholányival szemben. Általában sok jel van arra, hogy az úgynevezett isteni szikrák nem igen bántották a Jókaykat és majdnem kikerülhetetlen a megjegyzés, hogy a természet mûhelyében ez a szellemiekben való takarékoskodás szinte készülõdésnek látszik valami rendkívülinek produkálására; innen is, onnan is elcsíp és megtakarít valamit, hogy aztán pazar jókedvvel egynek adhassa. Hiszen a családfának kétségkívül van némi rokon tulajdonsága a valóságos fával, melynél egy szokatlan gazdag termést bizonyos bénultság elõz meg és kimerültség követ.

III. Sámuelt, az ógyallai kúria urát sem igen bántja a szereplési vágy, szimplex ember, nem szereti se az írást, se az olvasást, otthon csibukozik, legfeljebb néha ballag ki puskájával és agarával a határba, nagyobb utat csak akkor tesz, ha meghallja, hogy valahol valami jósnõ van. S az mindig volt és lesz, ameddig jósoltatók lesznek. Az öregúrnak ez az egy szenvedélye volt. Négy gyerekét szereti, de mert szereti, otthon akarja tartani maga mellett. Mit kínozzuk õket a könyvekkel? Az ógyallai föld végre is csak annyit hoz, amennyit akar; az, hogy az ember még Horatiust is tudja könyv nélkül, bizonyára nem kényszeríti nagyobb igyekezetre. A ház asszonya, Veres Katalin azonban fölfelé törekvõ és a kor követelményeit megértõ asszony volt, megkötötte magát, hogy a legidõsebb fiút, Józsefet, aki úgyis bolondja a könyveknek, diplomás, tanult embernek neveljék. Nagy szóviták után gyõzött az anya, bár ezeket az ostromokat évrõl-évre meg kellett ismételnie, Józsi fiút elvitték a múzsák kosztjára, mivelhogy vézna termetével és szelíd lelkületével úgyse való gazdának - az apa hite szerint -, mert se emelni, se parancsolni nem fog tudni. A pályaválasztásnál a prókátorságot határozta el az öregúr, mert így legalább hasznát veheti, lévén õ is pörlekedõ szenvedélyekben ludas, mint minden elõdei.

Így ment aztán a prókátori pályára a beteges, vérszegény ifjú, kit pedig inkább vonzottak egyéb tudományok, jobban szeretett volna csillagász lenni s elábrándozni az égi testek útján vagy egy nyugalmas professzori katedrán prelegálni; beszedni az ismereteket és kiadni: ez az isteni változatosság. Az akkor rügyezõ szépliteratúra ellenállhatatlan módon ragadta lelkét, a magyar nyelv pallérozása képezte elõtte azt a szent feladatot, melynél kisebbnek tartott mindent. Mily vigasztalan jövõ, e rajongással beállani ama körmönfont prókátorok sorába, akik furfanggal, csalafintasággal a fûzfáról is cseresznyét tudnak szakítani.

Alighogy diplomát szerzett, kiütött a francia háború s a fiatal fiskális is kardot kötött, lóra ült, hogy az inszurrekcióban részt vegyen. És hát ott is volt Gyõr alatt mint hadnagy. E harcok, melyeket majd egyszer méltón fog megénekelni a »Névtelen vár«-ban valaki, utolsó csillámló epizódjai a régi regényes hadviseleti modornak, tele színes kalanddal, hetyke lovagiassággal, nyers hadi vitézséggel. Sértetlen bõrrel tért haza aggódó anyjához, egy csomó tábori élménnyel s még több anekdotával és nótával megrakodva, mely utóbbiakat szerette magának leírogatni. Jókayné asszonyom, aki ezt a »vékony dongájú« fiát szerette legjobban becézni, mindent elkövetett, hogy otthon tartsa még legalább egy évig, míg pemetefûvel s egyéb házi szerekkel kigyógyítja a hektikából vagyis inkább csak a köhögésbõl, melyet a »harcmezõn« megint fölszedett, de József úr sehogy sem akart többé otthon maradni, bár apja is nógatta, hogy lásson inkább a gazdasághoz.

Hogy apja kedvében járjon, egy darabig megpróbálta, de miután még annyira se vitte, hogy a saját földjeikre odataláljon, az öregúr végre beleegyezett, hogy mesterségét megkezdeni elköltözhessék a székvárosba, Rév-Komáromba, hol a mostani Rozália téren egy legénylakáson rendezett be ügyvédi irodát, vagyis beállított a szobájába egy íróasztalt, mert akkor még nem volt divatban fényes külsõségekkel csalogatni klienseket.

Komoly, csöndes fiatalember volt, kiben teljesen hiányzott az élelmesség, pedig ez a prókátorsághoz már abban az idõben is annyira szükséges ingrediencia volt, mint a halhoz a tartármártás.

Nem is ment jól a prakszis, pedig sok rokoni összeköttetése volt úgy a városban, mint a megyében. Szerették, hívogatták ebédekre, névnapokra, disznótorokra, de a pöreiket másokra bízták. Egy kicsit élhetetlen - mondogatták felõle. Igen kevés dolga volt kliensekkel s éppen ez tette õt alkalmassá, hogy a »lelkes honfi« szerepét tölthesse be Komáromban. Õ volt az a szükséges alak, akibõl minden városba jutott akkor egy vagy kettõ, aki minden szép és jó dolog iránt lelkesedett és eljárt benne nagy buzgalommal és törhetetlen kedvvel.

Ez a típus most már többé-kevésbé kiveszett. A szellemi élet ez önkéntes napszámosa, aki nyakába veszi a várost s hónapokig kilincsel valamely elõfizetési ívvel, hogy egy érdemes munka megjelenhessen; ha írómûvész érkezik a városba, õhozzá száll, õ a ciceroneja, gondoskodik róla, kényezteti, a színésztársulatoknak is gondviselõje, lót-fut Pontiustól Pilátusig, hogy Theszpisz kordéja simábban gurulhasson.

Ily naiv lelkek kellettek a kezdethez - olyanok voltak õk, mint a kémények, hogy a gólya már elõre tudja, hova kell a fészkét fölépítenie. A tornyokon nem volt a fészküknek helye.

Hogy hova lettek ez alakok? A fejlõdés törvénye elsöpörte. A kezdet kezdetén bolygók voltak, hódolva az íróknak és mûvészeknek, szent áhítattal végezték körülök az alsórendû munkát, mivelhogy õbennük is égett a Prométheusz-tûzbõl valami csekélység, gyûjtõkké lettek és levelezõkké, vidéki tudósítások alatt az x-y jegyek mint sírkövek jelzik elnyûtt, öreg folyóiratokban, hogy õk is éltek és kavicsokat hordtak a nemzeti nyelv és mûveltség épületéhez; bizonyára születnek ilyenek azóta is, de most már az irodalom és a közönség kiszélesedésével maguk is írókká lesznek a vidéki lapoknál, és ebben a minõségben már inkább ellenségei és irigyei a valódi talentumoknak, mintsem hogy buzgólkodjanak érdekükben.

Egy ilyen »szép lélek« volt Jókay József, aki elmerült a saját szellemi világában, mert volt benne valami az isteni nedvbõl, de nem elég. Éppen annyi, hogy megrontsa a praktikus pályán való biztonságát és keménységét. Nem tudott járni a földön a rögök közt, gyengék voltak hozzá a lábai, de a szárnyai se nõttek ki akkorákra, hogy repülni tudjon.

Társaságokban szerény, félszeg, kivált a nõk között majdnem gyámoltalan. Judíciuma nem volt éles, eszejárása nem volt fifikus, disputálni csak vontatottan tudott. Hogy mert hát prókátor lenni? Ha átmelegszik bizalmas körben, néha megnyílik a lelke s némi szépségek bontakoznak ki abból a megfigyelõ elõtt. De hát ki foglalkozik e mulatságoktól mámoros, kereskedelmi elevenségtõl pezsgõ Komáromban egy elrejtett lélek tanulmányozásával? Csetke Mátyás uram, a híres fakereskedõ messzirõl megismeri a fát, mit lehet belõle faragni, de az embert csak úgy felületesen ítéli meg. A Domonkosok és Janicsáryak behunyt szemmel is látnák talán a gabonában a zsizsiket, de honnan tudnák, melyik emberben mi lakik? Így aztán az volt Jókay József Komáromban, aminek mutatkozott: egy élhetetlen, becsületes, jó fiú, aki nem sok vizet fog zavarni, és hát nem is fog éhen meghalni, ha az apja jó sokat testál neki. Sõt kedves is volt, szívesen látott vendég az összes lányos házaknál, mert ha jókedve támadt, pompásan tudott elmesélni adomákat, kalandokat és elszavalni verseket, de hát evvel nem lehet az éléstárt megtölteni s a lányos mamák sohase mentek messzebb a neki szánt szereppel, mint hogy õ tartsa néha gombolyításnál a pamukot. Nem férjnek való, gondolták és alkalmasint nem is házasodik meg. Az volt róla a közvélelem, hogy sokkal szerényebb, félénkebb, mintsem meg merne kérni valakit.

Nagy lett tehát a csodálkozás, mikor 1812-ben farsangkor híre futott, hogy elveszi Pulay Máriát, Pulay Dávid banai birtokos leányát, a vármegye egyik legokosabb, legelevenebb, legvirgoncabb »kis sárkányát«. Furcsa házasságnak találták. A pár kétségkívül nem volt összeillõ, ha elütõ tulajdonaikat tekintjük. Jókay méla, ábrándozó, engedékeny természetû, minden benyomásnak engedõ, kevés szavú, óvatos ítéletû, habozó, Pulay kisasszony ellenben határozott, önállóságra törekvõ, szókimondó, néha nyers, aki a csípõjére teszi a kezét és nem ijed meg a maga árnyékától; szóval a magyar kardos asszony palántájának látszik lenni a csinos ovál arcú, magas termetû szûz, de ha a hiányzó tulajdonok kiegészítését célozzuk az egybekeléseknél, akkor ez volt a legösszeillõbb pár, mely valaha megáldatott a banai templom öreg boltívei alatt.

A jegybenjárás a farsangtól késõ nyárszakáig, 14-ik augusztusig tartott, mely idõköz alatt nem hiányzottak a szokásos bárányfelhõk a frigy fölött. Pletykák és apró intrikák indultak meg: kisvárosi nyelvek ébren vannak, kivált a függõ eseményeknél. Az öreg Sámuel morgott odahaza Ógyallán, mert õ módosabb leányt szánt fiának egy öreges Konkoly-Thege kisasszonyban. Pulayékat azzal ijesztgették Banán, hogy a võlegény hektikában van, mert hadnagy korában az inszurrekcióban Gyõr alatt megrontotta a tüdejét (pedig ott csak a lábakat lehetett megrontani.). Ógyallán a menyasszonyról prófétálták, hogy verni fogja a férjét. Mindent mondtak róla, hogy hirtelen természetû, hogy szereti a »pucc«-ot, csak azt nem jósolták, hogy õ szüli meg egy napon a világ egyik legszelídebb költõjét. De e szokásos konkolyhintések inkább csak a két család öregei közt lazították az égben font köteléket, maguk a fiatalok, szívbeli mélységes vonzalmon alapulván ismeretségük, egy pillanatra sem tántorodtak el egymástól s az esküvõ határnapjának halogatása inkább csak a fészekrakás nehézségeiben kereshetõ.

Kisvárosokban még ma is csak annyi lakás van, amennyi lakó. Sokszor egy egész évet is várni kell, míg elhalás vagy elköltözés által alkalmas ház akad. Olyan házakat a mi eleink nem építettek, amelyekben mások lakjanak. Aztán a stafírunghoz is idõ kell. Az akkori kelengyéket nem lehetett felfújni egy hét alatt. A nemes asszonyok a saját libáikról kopasztották a tollat, melybõl leányaik ágynemûje készült, otthon termett lenbõl szõtt vásznakból varrták a lepedõk, abroszok, asztalterítõk nagy készletét, mert nem a külsõ komfort és csillogás, de a szekrények belsõ tartalma után ítélték meg a háztartás fényét, úri voltát. És e szekrények hogyan készültek? Néhány fatuskó száradt a kúria udvarán vagy a félszerben évek óta - a kertben kivágott öreg diófák törzsei. Bizony nem ok nélkül kímélte meg õket a fejsze. Kimondta már ezekre a szentenciát a gazda, hogy a ház fejlõdõ kisasszonyainak szekrényeket csináltat belõlük, ha férjhez mennek. Az õsök a vén fák árnyékában pihentek hajdan s ím egykor majd az unokák fehérnemûit teszik beléjük, - csakhogy azokkal még az asztalosnak is lesz egy kis dolga.

Ily módon készültek a hajdani stafírungok. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a Jókay József lakodalma elhúzódott a nyár derekán túl - talán a házra is várni kellett, míg bérbe vehette a tulajdonosától, Kacz Józseftõl.

Ez a ház a Vármegyeház utcában feküdt, mintegy elrejtve falombok által profanus szemek elõl. Éppen fiatal párnak való fészek. Telke két utcára szolgált, de egyikre se nézett ablakaival. A szomszédok »néma háznak« nevezték. Buzgó protestánsok építették a vallásüldözés korában s ott tartották titkos istentiszteleteiket, azért nyíltak összes ablakai befelé az akácos és gyümölcsös udvarra, hol árnyas helyek, pihenõ padok kínálkoztak, szerelmes ifjú párnak kedvesek. Kívülrõl nyáron a falakat se lehetett látni, elrejtették teljesen köröskörül az akáclombok. Volt rajta valami sajátságos és titokszerû. Az utcaajtóra alkalmazott zörgetõ koccintásából ösmerte meg a hívek jövetelét az õr, aki imaház korában abban a kis elõszobában lakott, melyet kis konyhának neveztek Jókayék.

E házat, melyet a szabadságharcban összebombáztak, 1826-ig bérelte Jókay József. 1820-ig nem volt semmi ingatlana Komáromban. Két szigeti kertet csak 1820-ban szerzett, a Fogl Bernátét és a Molnár Sándorét, odáig a hiteles városi lajstrom szerint csak egy tehén után fizetett adót.

Ez a tehénke az udvaron keresztbe fekvõ istállóban volt elhelyezve s nagyban hozzájárult a szaporodó Jókay gyerekek kosztjához. Mert a gólya elég sûrûn látogatott be a Kaczféle házba. Odatalált, bárhogy rejtették is el a protestánsok. A házasság után két évre született az elsõ fiú Károly, másik két év után Eszter, a harmadik kétéves ciklus után Lajos. Nagy Iván a családfán nem közli, alkalmasint azért, mert korán elhalt. Így népesedett lassankint a ház, melynek három, oszlopos folyosóra nyíló szobája eleinte nagyon is bõ volt a házaspárnak.

Csendesen éldegéltek itt és boldogan, nem kívánkozva sehova. Az elõzetes ijesztgetések nem váltak be, a családi egyetértést semmi sem zavarta meg, nagyobb torzsalkodások, összezördülések nem igen fordultak elõ. A menyecske kíméletesen vitte a kormányt, a férj ellenben ravasz megelégedéssel engedelmeskedett, gondolván magában, milyen jó, hogy nem kell háziügyekkel törõdnie. A gyermekek eközben szépen fejlõdtek, különösen Eszter volt okos és kedves, kit gyakran el kellett vinni, amint nagyobb lett, egy-két hétre Gyallára a nagyszülékhez, ahonnan mikor visszahozták, mindig jött vele egy szekér elemózsia is a gazdaságból. Ami bizony elkellett, mert az ügyvédi kereset nem volt nagy. A kliensek csoszogása nem igen zavarta a csöndet a néma házban. A gazdag gabona- és fakereskedõk, kik majdnem két utcáját foglalták el Komáromnak kõházaikkal, csupa fogas prókátorokkal dolgoztattak. Jókay uramhoz legfeljebb egy-egy Ógyalla vidéki paraszt vetõdött el az öregúrék kedvéért valamely szerény pöresettel.

Az okos fiskálisné asszony, kit már akkor »Jókayné uram«-nak kezdenek nevezgetni, ily viszonyok között ugyancsak összehúzta a takarót s kivált eleinte semmiféle társas összejövetelben nem vett részt, ürügyül hozván, hogy az apróságok miatt nem távozhat hazulról. Hiszen az igaz is, hogy majd mindig szoptatnia kellett egyet.

Jókay természetének éppen ez a magány felelt meg legjobban, jól érezte magát azokon a napokon, amikor otthon maradhatott s nem kellett elutaznia végrehajtásokra a vidékre, ami mindig lehangolta. Csendesen írogatott, nyáron a folyosón vagy a kerti filagóriában, míg a gyerekek körülötte rezsegtek s Eszterke az ölébe mászott fel. Ha ügyvédi munka nem volt, költeményeket másolt le vagy híres szónokaink feltûnõbb diétai beszédeit kölcsönkért folyóiratokból, könyvekbõl vagy kéziratokból, mert igen sok szellemi kincs ily módon keringett akkor közkézen. Még a regények szebb helyeit is kiírta szépen bekötött tékáiba, melyek évrõl-évre szaporodtak a könyves polcon.

Vendég nagy ritkán jött. Legfeljebb a rokonság. Beöthy Gáspárék, Fogthüyék, Nagy Mártonéktól vagy Konkoly Thegééktól nézett be egyszer-másszor valaki. Ebédre való vendégek pedig csak a komáromi vásárok idején vetõdtek a vidéki atyafiságból. Akkor az öreg Jókay Sámuel úr is becsörtetett három szürkéjén s ellátta a gyerekeket vásárfiával, a menyének is egy-egy aranygyûrût vagy egyéb encse-bencset vásárolva a behozott termények vagy állatok árából. Vörösné ilyenkor a cigányasszonyokat hajszolta az egész városban, hogy az öregúrnak kártyát jöjjenek rakni, amit azok készséggel megcselekedtek.

Egyébkor valóságos falusi magány volt a ház, melynek csendjét csak a Vörösné dalai verték fél, ha a gyerekeket altatta, vagy mulattatta. Még ennél is nyugalmasabbak voltak a téli napok, kivált az esték. Az úr olvasott valamit, a tekintetes asszonyka font vagy kötött, Vörösné pedig a gyerekeknek mesélt. A mesélés egyébiránt sorba ment, nem minden vetélkedés nélkül. Jókayné is szépen tudott mesélni, Jókay még inkább s a sor hamar rájuk került, mert a Vörösné meséi hamar elfogytak. Szerencsére a gyerekek szaporodtak s a régi mesékhez mindig volt új gyerek.

A komáromi férfivilág az estéket többnyire akkor is társaságokban töltötte, hol egyiknél, hol másiknál folyt a deverna és a kártyajáték. Jókay mióta megházasodott, nem vett részt e mulatságokon, habár gúnyolták rokonai és ismerõsei, hogy õ viseli otthon a fõkötõt, s hogy Vörösné mellett, õ a vicepesztonka a gyerekeknél. Vörösné ugyanis bizalmas cseléd volt a háznál, a gyerekek gondviselõje és játszótársa, ki már, mint leány, elõbbrõl is JókayéknáI szolgált s férjhez ment egy Vörös József nevû hajóslegényhez, aki gyorsan elhalt, úgyhogy a jó Éva megint visszatért a házhoz. Vörösnén kívül még egy cselédet tartottak, aki kijárt a piacra és segédkezett a fõzésnél, este pedig együtt pergette a rokkát a tekintetes asszonnyal, ki zsoltárokat énekelgetett néha munkája közben.

Így élt a kis család, semmi baj nem érte, csak az úr betegeskedett néha, különösen ha ügyvédi dolgokban télen falura ment a zötyögõs nyihóc kocsikon, azt rendesen megfeküdte. Az elsõ bánat és csapás 1820-ban köszönt be a nyugalmas hajlékba - egy kis koporsó képében. A szomorú apa reszketõ kezekkel nyitotta fel a kapcsos bibliát, melynek elsõ lapjára sajátkezûleg írta fel házasságának évét, napját s a gyermekek születését. Az utolsó sorok alá, melyek Lajos születésérõl szóltak, most oda kellett jegyeznie a megmásíthatatlan végzetet: »Ezen kedves fiú meghalt december 16., 1820.«

Ennek a szomorú karácsonynak fájó emlékét sokáig õrizték szívükben. Lajoska akkor halt meg, mikor a legkedvesebb volt, harmadik esztendejében. Idõvel megadta a hit a gyógyító balzsamot, mert mind a ketten vallásosak voltak (Jókay minden reggel buzgón imádkozott a Szikszaiból), de teljesen mégsem bírták elfelejteni kisfiukat s hogy legalább édesen csengõ nevét hallhassák, az 1823. évben született harmadik fiukat, ismét Lajosnak keresztelték, de ez csak egy esztendeig élt.

Sõt midõn 1825-ben, február 18-án (a Jókay gyerekek többnyire e hónapban születtek), ismét egy fiúnak adott életet Jókayné, ezt is Lajosnak akarták keresztelni. Vörösné ifjasszony azzal az örvendetes hírrel szaladgálta be a szomszédokat s fogadta az iskolából uzsonnatáján hazaérkezõ kilenc éves Esztert, hogy a kis Lajoska visszatért.⁴

De a harmadnapra összehívott komák és komaasszonyok, illetve keresztszülõk, szám szerint tizenhatan,⁵ babonás félelembõl lebeszélni próbálták a szülõket a Lajos névrõl. A rokon Nagy Mártonné asszonyom, ki a keresztelõi lakomát készítette a háziasszony képében, szintén tiltakozott a Lajos név ellen, minélfogva februárius 20-án nagytiszteletût Csepy Mihály uram, Jókay József uram kedvenc hõse Gróf Benyovszky Móric tiszteletére, Móricnak keresztelte a kisdedet, kinek vakító pályafutását kívánjuk kísérni, nyomról nyomra a következõ fejezetekben.