HETEDIK
FEJEZET
A PILVAX-ASZTAL
Jókai éppen a
huszadik évét töltötte be, illetve egy pár nappal volt túl rajta, mikor február
elején Pestre utazott, hogy a Molnár József ügyvéd híres irodájában mintegy
előkészüljön az ügyvédi cenzúrára, azt letegye és azután végképp
megtelepedjék Komáromban.
Anyja becsomagolt
borjúbőrös ládájába, mely hű kísérője volt Pozsony óta minden
útjában, a szépen gondosan berakott holmi közé ő maga csak némi
kéziratokat rakott be s ezek közt a befejezett »Hétköznapok«-at s azzal
megindult, még pedig a Duna zajlása miatt »gyorsparaszt«-tal, oly ígéret
mellett, hogy sokszor haza látogat, de végképp csak egy év múlva költözik
vissza a diplomával. Az ígéret első részét beváltotta, a másodikkal adós
maradt, sohase költözött többé vissza.
A gyorsparaszt
szokás szerint Budán tette le a komáromi utasokat. Móric elfáradva, összetörve
érkezett meg és át sem ment aznap Pestre, ott maradt éjszakára a Fehér
Farkasban és csak másnap igazítá el dolgát, a fiskálissal akképpen állapodva
meg, hogy felcsap jurátusnak, kap ezért szállást és hat forint havi fizetést.
Hat forintban tizennyolc ezüst húszas van és ez már valami.
Alighogy a
principálisával végzett, nyakába vette a várost, Petőfit felkeresni,
akiről komolyan kezdtek már akkor beszélni az emberek. A Pilvax-kávéházba
ment, tudta, hogy odajön Petőfi, gondolta, ott várja be. Megkérdezte a
pincérektől, melyik asztalnál szokott ülni, mire azok odamutattak egy nagy
kerek asztalra a szögletben, mely a »Közvélemény asztala« címen válik
ismeretessé nemsokára ebben az országban.
Az asztal körül
már többen ültek, ismeretlen ifjak, az úgynevezett »fiatal óriások«. Jókai
félre ült s onnan leste az ajtó nyílását az Úri utca felől, míg végre
csakugyan megjelent a Petőfi vézna alakja; bársonnyal bélelt
Lendvay-köpenyeget viselt és a kezében fokost.
Jókai eleibe
lépett, félénken, szerényen. Petőfi ránézett, felismerte s kitörő
örömmel zárta a karjaiba.
- Isten hozott,
kedves »Marcikám«! Hol veszed itt magadat?
(Marci volt a Jókai becézõ neve.)
Petõfi rendkívül tudott ragaszkodni azokhoz akiket
megszeretett. Jókait rögtön bemutatta írótársainak35 s legott vitte
nagy diadallal a szállására, ahol zavartalanul beszélhettek.
Útközben eldicsekedte, hogy a Vahot Pesti Divatlapjának
segédszerkesztõje és koszton, szálláson kívül tizenkét forint fizetése van
havonkint.
- Éppen kétszer annyi, mint nekem - panaszkodott Jókai.
Elmondván élményeiket, reményeiket, terveiket, Jókai kivette
téli kabátja belsõ zsebébõl a paksamétát, a »Hétköznapok« kéziratát, arra kérte
Petõfit, lapozgasson benne, mert a véleményére nagy súlyt fektet. Petõfi
nyomban hozzá fogott az olvasáshoz és este egy Kígyó utcai kis korcsmában, ahol
a vacsoránál találkoztak, agyba-fõbe dicsérte a regényt, újságolván, hogy azt
megmutatta Vahotnak is, aki szintén el volt ragadtatva s mindjárt leküldött
belõle egy mutatványt a legközelebbi számra a nyomdába. E mutatvány tényleg meg
is jelent a március 6-iki számban a következõ csillag alatti jegyzet
kíséretében: »Ezen mutatványból világosan kitûnik, hogy írójának igen szép
tehetsége, nagy ereje van e pályához. Képzelete, nyelve egyaránt gazdag és
eredeti«.
A regénymutatvány sikere mintegy belépti jegyül szolgált
abba a társaságba, mely a Pilvax kerek asztalához járt és a Komlóban
vacsorázott vagy a Csigánál, mely utóbbi helyen néha megjelent Vörösmarty
Mihály is, kinek fejét valóságos dicsfény övezte a fiatal írók szemében.
Jókaira ez
a belépti jegy jó is volt, rossz is volt. Elvonta, jogi tanulmányaitól, de
felvillanyozta irodalmi munkásságra. Viszont elkedvetleníté a magábaszállás
óráiban az írói pályától az, hogy e fiatal írók csoportja mind nem keresett
annyit, mint Molnár József hites ügyvéd úr egymaga. Bizony, csupa szegény
ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pállfy Albert, ki a Magyar Millionerrel
csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem
tellett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta a ruháit, a
gavalléros Bérczy Károly, egy Stand nevû vidéki doktor fia, búsan böjtölte ki
külseje elõkelõségét, Lisznyay Kálmán, a varsányi hét szilvafájából a
nyolcadikat költötte, Vahotnak volt olykor-olykor jövedelme, sõt tõkéje is, de
az mind bement vagy a torkán, vagy kijött a kéményen. A dadogó Sükeinek nem
volt se pénze, se tehetsége; a piperkõc Dobsának ellenben volt tehetsége is,
pénze is, de az elõbbit mások nem akarták elismerni, az utóbbit pedig õ
titkolta; a jó köpcös Degré latákiát szívatott az alakjaival és fácánpecsenyét,
osztrigát etetett, de õ maga kispörkölteken táplálkozott a Licziniusnál. A
javíthatatlan gonosz csont Lauka Guszti, kiben nem volt tehetség, csak
vidámság, egész nap az Újvilág utcai Arany Sas körül kóválygott, mint a pók,
hogy az érkezõ dzsentriben legyet fogjon; Frankenburg volt talán a bohémok közt
a legpolgáribb, aki szerette a lelkiismeretes, rendszeres munkát, de lapjaival
nem volt szerencséje és íróinak nem bírt honoráriumot fizetni. Csengery Antal
legalább méltósággal tûrte szegénységét, de a különc Vajda szidalmazta érte az
isteneket. Bulyovszky Gyula, a finomság és az elegancia prototípusa, az
egyetlen volt, aki a szabójáról, suszterérõl és mosónéjáról olyan tónusban
beszélt, mint valami engedelmes lényekrõl, a többiek szókincsében e fogalmak
olyan formáknak szerepeltek, mint a nyulak világában a jágerek és a rókák. E
Bohémiának egyik nagy alakja volt Vas Gereben (élõ ember nem emlékezett arra,
hogy annál valaha pénz lett volna). Közöttük volt a mókázó elmésségû, cinikus
Kecskeméthy Aurél, szegény fiú, kinek anyja szobaurakat tartott kvártélyban és
abból tartotta fenn magát; ott ült hallgatagon a búskomor Czakó és a fecsegõ
Ludasi Gans Mór, a zsidó újságíró elsõ palántája., a társaság ez idõ szerinti
Stichblattja. És e szegényes egzisztenciák mégis vonzók és nem nélkülöznek
bizonyos fényességet ebben a korban, mert a nemzeti dicsõség udvarán
sürögnek-mozognak. Ezekbõl kell kiválniok a Bajzáknak, Eötvösöknek és
Vörösmartyaknak. Az emberek érezni kezdik, hogy itt csillagok gyulladoznak,
melyek világítani és vezetni fognak az éjszakában.
Pest maga
még akkor pólyákban van. Kilencvenezerre szaporodott ugyan a lakosa, de azért
korántsem nemzeti empórium. Még talán Dabas is inkább az. A törzslakosság sört
iszik, vagy rác-ürmöst, németül tratyog és nem törõdik a közügyekkel. Aki
valamire való ember benne, az mind nem hozzája tartozik. Arisztokráciája nincs,
a legnagyobb úr a Pest megyei viceispán, Nyáry Pál uram, meg a nádorispán, de
azok se pestiek. Van ugyan néhány derék magyar ember, bírák, megyei
tisztviselõk, múzeumdirektor Kubinyi Ágoston uram, akadémikus tudósok, egyetemi
professzorok, kiváló írók, de ezek is mind valahova másüvé számítják magukat.
Pesten nincs odahaza senki, csak a spíszbürger s az mind hasznavehetetlen,
lélek nélkül való népség. Kereskedelme, forgalma primitív; van négy országos
vására és megvan a Szent István jobb keze. Az egyetlen tiszta kéz, mely
önzetlenül emeli a várost, ide csõdítve egy évben egyszer az ország lakosságát;
a törököktõl maradt fürdõi a túlsó parton, néhány podagrás beteget vonzanak
kezdetleges vendéglõibe, melyekbõl nyolc van, egyeteme egy csomó diákot hoz
össze.
Hiszen
haladni mégis halad. 1780-ban csak 23 ezer lakosa volt, ez a szám nem egészen
hetven esztendõ alatt egészen megnégyszerezõdött. Hiszen elképzelni is
csodálatos, csak kávéház van a városban 33 s ezekbe 13 újság jár. A Pesti
Hírlap, Athenaeum, a Világ, a Regélõ, a Religió és Nevelés, a Protestáns
egyházi és iskolai lap, a Tudománytár, Orvosi Tár, Honderû, Életképek, Magyar
Gazda, Tudakozó Lap. Megfoghatatlan, hogy ki olvassa ezt a sok lapot!
De e
harminchárom kávéházból bizonyosan a Pilvax törzsvendégei érnek a legtöbbet. E
fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül
a jövõ, míg a szép tornyos városházban alszanak a tunya patríciusok. E szerény
asztalnál készül az a nagy szépséges város, melyet a mai Budapest nyújt, de
elõbb még az országnak kell szabadnak lennie. E fiatal írók és politikusok
vitáiban, gondolataiban, irányeszméiben vannak a kövek, amelyekbõl mindez
varázserõvel felépül egy hajnalon. Ide ragasztja a Petõfi barátsága a fiatal
Jókait, ki napról-napra több-több ilyen bohémmel ösmerkedik meg. Mert nemcsak
az írók és a politizáló hírlapírók mutatkoznak itt. Jönnek ezeknek
szatelleszeik, bámulóik, ismerõseik, barátjaik, a muslincák a gyertyalángok
körül, kik átmelegednek a tûzhelynél, mint a téglák és e kölcsön vett meleget
megtartván magukban, vele gyakran jelentékenyebb szerephez jutnak, mint magok
az égõ zsarátnokok, melyek nemcsak melegítenek, de égetnek és gyújtanak is. Így
voltak itt fiatalemberek, mint Kacskovics, aki sohase írt, sohase mondott
semmit, de a gyõzedelem napjaiban, mert köztük élt, Pest város országgyûlési
képviselõje lett. Lármáztak, disputáltak itt alakok, akiknek a neve se maradt
fent, elenyészett nyomtalanul, viszont innen
datálódik némely neveknek hangzatossága, anélkül, hogy valami egyéb állna
velök összefüggésben, mint hogy itt szürcsölték a kapucínereiket.
A
Közvélemény asztala oly népes volt némelykor, hogy több asztalokat kellett
hozzá tolni. A Nemzeti Színház teatrálistái ide tartottak, mert itten termett a
kritika; a fiatal óriásokkal tanácsos volt jó lábon lenni, sõt a vidéki színész
is ide kukkantott be, ha nyomorúságos sorsa Pestre hajította, mert itt
legjobban megértették. Ide jött Tompa Mihály, ha Pesten járt, Szemere Miklós
Lasztócról, Kovács Pál Gyõrbõl. A vidéki levelezõk megoldván sarúikat,
áhítatosan nyeltek minden szót, melyet Olimpusz lakói elpotyogtattak, és végre
nem maradtak el a mecénások sem, vidéki földesurak és gavallérok, akik eladván
a felszállított gyapjút, mulatópajtásokat kerestek egy vidám estéhez.
Jókai csak
némelykor jött, de ez elég volt, hogy egy-két napra elveszítse kedvét az
aktáktól. Szebb dolgokról volt itt szó. A megjelent cikkekrõl, polémiákról,
novellákról, versekrõl folytattak eszmecserét. Rossz vicceket faragtak a
kiadókra, a szerkesztõkre, a kiflikre, az omnibuszokra. 1845-ben már Petõfi
dominált az asztalnál. Talán csak az egy Obernyiket nézték még többnek a
pajtások, de az szótlan természetû volt. Petõfi pedig hovatovább mind jobban
megszerette Móricot, csak az erõsek ösztönszerû vonzalma a gyengékhez,
magyarázza meg Petõfinek e majdnem beteges vonzalmát a szerény és szelíd
természetû Jókaihoz, kinek lángeszét azonban egész biztonsággal ösmeri fel. Az
elvonult életet kedvelõ ügyvédjelölt többször megpróbálta a kimaradást; a
rakoncátlan, sõt durva hang nem mindig hatott rá kellemesen, a témák
gyönyörködtették, de a személyek nem. Csakhogy Petõfi újra és újra
visszaterelte õt ide. Ebben a miliõben pedig lehetetlen volt elaltatni a
fülemülét, aki õbenne lakott. Hiába hevertek íróasztalán jogi könyvei otthon
szûk szobájában, mely a Molnár irodájából nyílt, esténkint hivogatón beszélt
hozzá a heverõ írói toll s akár volt rá ideje, akár nem volt, csak hozzá látott
egy-egy novella megírásához, s némelykor a hajnal is ott találta a szaporodó kutyanyelvek
között, álom pedig nem jött a szemeire, ha lefeküdt is, vagy ha jött, a
novellahõsök sorsát szõtte benne tovább. Így írta meg a nyáron »Nepean szigete«
címû elbeszélését, melyet Frankenburg az Életképekben közölt szeptemberben.
A »Nepean
szigete« az elsõ mûve Jókainak, melyben már az igazi Jókai mutatkozik meg, nem
számítva a »Hétköznapok«-at, minthogy az késõbb jelent meg. Roppant feltûnést
okozott a novella az irodalomban. Három hétig beszéltek róla az írók a
központban és a literatúrakedvelõk a nemesi kúriákon és a tiszttartói lakokban,
mert meg kell jegyeznünk, örök dicsõségére ennek az osztálynak, hogy
mindazokat, amiket a magyar szellem termett, majdnem kizárólag azok a szerény
tekintetes urak méltányolták, akik a földdel bíbelõdtek. Új volt a hang és
merész a koncepció e novellában, azért lett esemény a megjelenése. Sokan azt
hitték, hogy csak fordítás, külföldi remeknek sikerült átültetése és hogy a
Jókai Móric álnév valami híres írót
takar. Még Pompéry is, aki pedig meg is fordult néha a Pilvax-asztalnál és
láthatta volna Jókait, ha ügyel a szerényen meglapult ifjúra, azt írta
Frankenburgnak: »Tudni szeretném, ha lehet, hogy a Nepean-sziget derék írója
kicsoda. Nem mondom, hogy tökéletes mû, de magán hordja a fényes tehetség
jelét.«
Frankenburg
megölelte Jókait a nagy siker után és a két számra terjedõ novelláért harminc
forint honoráriumot fizetett, úgyhogy a Pilvaxban mint gazdag embert nagy
éljenzéssel fogadták a fiatal írók, kiknek köztársaságában egy karikacsapásra
nagyot emelkedett rangban, márpedig a rangkülönbségek sehol se respektáltatnak
oly bizonyosan és olyan igazán, mint Bohémiában. Királyok nem adhatnak oly
rangokat, mint az alkotások s még kevésbé e rangoknak oly tisztelõket, mint
aminõket a nagy írók bírnak a kis írókban és olvasóik táborában. De még ez nem
volt elég. Gratulációkat kapott sógorától, kecskeméti tanáraitól és
ismerõseitõl. Petõfi egy verset írt hozzá e siker ötletébõl »Egy fiatal
íróhoz«, melyet nemsokára egy másik követett »Jókai Mórhoz« címmel. Ez idõ tájt
kezdte használni ugyanis a »Mór« keresztnevet, ami Tóth Lõrinc mûve, ki elõször
címezte hozzá írt levélkéjét »Jókai Mór úrnak«; eleinte bosszankodott érte s
visszacímezte a levélborítékon: »Tóth Lõr úrnak«, de azért késõbb Petõfi
kívánságára mégis csak azt írta a munkái alá.
Az íróknak
az a csoportja, mely a Pilvaxban és a Csigában vagy a Komlóban megfordult s
melyhez még hozzá tartozott Berecz Károly, egy-két melegebb poéma szerzõje,
Kerényi Frigyes, Irányi, Emõdy, Sárosy Gyula, Bogdán Lajos, Oroszhegyi, Adorján,
Xantus, nem a mai vad zsenik és eltévesztett egzisztenciák apái, ez egy más faj
volt, tisztességes, törekvõ fiatalság, mely elvégezte iskoláit, diplomát
szerzett, de ellenállhatatlanul vonzódott az irodalomhoz. Vitte egy láthatatlan
erõ, mint ahogy a holdkórost kihúzza békés vackából a holdvilág. Nem a tanulást
unták ezek meg, mint a mostaniak, hanem éppen azért voltak itt, mert máris
többet tanultak, mint a többi s nem akartak könnyûszerrel országgyûlési
képviselõk lenni, sem olyan jövedelmet érni el a lapoknál minden tanulás és
tudás nélkül, aminõt más rendszeres pályán csak nagy szerencsével, hosszú
küzdelem után lehet elérni. Ez így van már ma. Csakhogy az egy Nagy Ignácot
kivéve, az akkori legjobb írónak se volt annyi jövedelme, mint egy kancellistának.
Frankenburg szerkesztõ létére még egy kis hivatalt is viselt a helytartóságnál,
Petõfi öt forintot kapott egy-egy verséért. A jelesebb könyvek egy kötetét
160-180 frttal fizették a kiadók. A napilapok munkatársai 30-40 frt havi
fizetést kaptak.
Nem a
kalács izgatta tehát az ifjúságot, se az irigység nem bántotta. A szent hevület
hozta õket össze, tekintet nélkül a nyomorúságos megélhetésre. Ahogy a
madarakat fölviszik a szárnyaik a felhõkbe, anélkül, hogy ott búzaszemeket
találhatnának. Nem az volt hát a helyzet, ami most, hogy a tóduló sisera-hadak
egymás felfalására törekszenek. Az öregeket tisztelték, dehogy tépték volna le
babéraikat, hiszen éppen ez õsz homlokok dicsfénye vonzotta õket e perifériába.
Mikor a fiatal író szemtõl-szembe állt egy Vörösmartyval vagy csak Nagy
Ignáccal is, lázas reszketegség fogta el a tudatra, hogy életének micsoda nagy
pillanatát éli most. Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a
magasban élõ emberek ünnepélyes dölyfe volt, hanem atyai auktoritás, mert meg
kell adni, hogy ezek az akkori öreg írók emberségesebbek voltak a mostaniaknál.
A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklõdést
tanúsítottak. Az irodalomtörténet gyönyörû példáit mutatja jólelküknek, miként
növelték e nagy alakok az õ versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet
koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petõfit, holott neki
kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron. A becsületes
Frankenburg, a jó közlegény, vezéreket nevel lapjánál. Nagy Ignác maga viszi el
a »Hétköznapok«-at Hartlebenhez s nagy rábeszélésekkel tukmálja rá
háromszázhatvan forintért, hogy csak minél elõbb napvilágot láthasson a mû,
mely õt, a »Pesti titkok« népszerû íróját, feltartóztathatatlanul el fogja homályosítani.
Pedig ezt a Jókay nevû ifjút akkor látta elõször.
Általában
szép és meleg volt ez az élet. Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt
születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a
tekintélyesek nem zárkóztak el a kezdõk és névtelenek elõl. A »szent ember«
Szemere Pál gratuláló levelet irt annak, akitõl valami csinosat olvasott. Toldy
is szívesen megállott minden apró tüzecskénél, megpiszkálta és nagyobbra
igyekezett fújni a leheletével. A híres triász apostoli hivatással ápolta
Apolló kertjében az apró palántákat. Vörösmarty színházi elõadás után szívesen
kereste fel a kis írókat kis kocsmáikban, a Licziniusnál, a Szõllõnél, az
Aranykéznél, de legtöbbször a Csigánál, hol külön nagy karszéket tolt neki a
vendéglõs. Mellette valamelyik kedvence ült, vagy a víg Gaál József, vagy a
szép és szomorú Adorján Boldizsár, de kedvelte Egressy Bénit is. Ahol
Vörösmarty megjelent, elmaradhatatlan onnan Zoffcsák asztalos és Szijj uram
gépész, mert a költõkirályhoz igazi barátság kapcsolja a két egyszerû polgárt.
Fenomenális alak Vörösmarty abban a korban, mikor még a nemes és a nem nemes
közé oly nagy válaszfal emelkedik. Õ egyformán közel bocsátja szívéhez
Zoffcsákot és Deák Ferencet. Néha ritkaságképp Bajza is eljött Vörösmartyval a
Csigába; nyírott bajszával, gondosan fésült szakállával, büszke magatartásával
méltóságteljes alak: egyformán tisztelik mind a kettõt, de Vörösmartyt jobban
szeretik. Arra a hírre, hogy Vörösmarty és Bajza polgári kimenõt tartanak, a
kedélyes Nagy Ignác is kompareál, ami azt jelenti, hogy »pattogni fognak a
dugók«. Rút volt Nagy Ignác mint egy faun, »de magát Jósikánál is szebbnek
tartja« s ebbõl sarjadztak ki a nagyfejûek kimeríthetlen tréfái és ugratásai,
melyek azonban sohase érintették a megbecslés határbarázdáit.
Mindennek
valami csodálatosan kedves patriarchális levegõje volt. Tréfa csak annyi
vegyült a fehér asztali társalgásba, amennyi a hangulathoz kellett. Irodalmi
kérdések domináltak a kavargó pipafüstben. Egy új magyar szó, amit Helmeczy
faragott vagy valaki más, egy új vers vagy egy novella úgy boncoltatott fel,
mint mikor egy órának a szerkezetét rakják szét. A fiatalok csak akkor szóltak
közbe, ha az öregek hangulatába beillett. Nem a világi állások vagy a
babérlevelek száma szerinti ranglétra készté õket e szerénységre, hanem az
egyszerû tisztességtudás. Egy családnak látszott az írói világ így együtt,
mintha apák és fiak volnának. A kezdõ író, ha csak egy poémácskát írt is, már
jogcímet nyert arra, hogy Vörösmartynak bemutassák és azt »Miska bácsi«-nak
szólíthassa.
Ehelyütt
ritkán fordult meg Jókai, mert majd mindig volt valaki, akire Petõfi »rá nem
nézhetett«, de ha megfordult, az öregek szeretettel fogadták. Vörösmarty
tréfásan »Jóczy«-nak nevezé. Ha a fiatalok egyedül maradtak, akkor megelevenült
a Csiga, zúgott a nagy disputáktól, bohém tréfáktól. Ilyenkor talált egyetlen
egyszer betévedni a zárkózott kedélyû mélabús Berzsenyi Dániel, hogy egy estét
írók közt töltsön, de elborzadva a tapasztaltaktól utazott el másnap Miklára,
hogy soha többé meg ne kívánja az írói társaságot.
A Csiga
nagy asztala különös érdeklõdéssel várta a »Hétköznapok«-at. A megjelent
mutatványok két táborba osztják az írókat; olyanokra akik nem fektettek különös
súlyt a versenyre és olyanokra, akik Kuthy leszorítását jósolták általa.
Mialatt a »Hétköznapok«-at szedték a nyomdában, legalább is annyi szó esett
róla, mint azután, mikor megjelent. Akkor még nem szaporodtak a könyvek olyan
könnyen, mint a szúnyogok. A városban mindössze három könyvnyomda volt s az
egész közönség tudta, mikor mit dolgoznak azokban. Lassan készült egy könyv. A
korrektúrán nem szaladt át az író, hanem két hétig hordott a szíve alatt
egy-egy kiszedett ívet, gyomlálván abból a nyomdahibákat s szépítvén abban a
kifejezéseket.
A
»Hétköznapok« még az akkori viszonyok közt is szegényesen jelent meg,
hamupipõke ruhában, olcsó, rossz papiroson, kékes, igénytelen borítékban,
szóval minden pretenzió nélkül. Sikere azonban jelentékenynek mondható. Mert
mindenki egyszerre tisztába jöhetett azzal, hogy egy új, mindenkitõl elütõ író
támadt, aki sajátos egyéni hangon tud elbeszélni. S akinek sok húrja van.
Ragyog, megríkat, megnevettet és elandalít.
Maga Jókai
azt írja e regényérõl: »kecskeméti visszaemlékezés, zabolátlan fantázia szüleményei«,
de más helyütt elösmeri, hogy vannak abban lapok, különösen leíró részletek,
melyeknél sikerültebbeket nem írt sehol sem.
Kétségtelenül
rossz regény, sõt nem is regény, összetákolt valami, cselekvénye kuszált,
jellemei valószínûtlenek, találó megfigyelés váltakozik benne szertelenséggel,
burleszk komikum szentimentalizmussal vegyül és mégis benne van már a »nagy
író«, friss humor bugyog benne s az elõadásnak valami különös vonzó kecsessége
és zamatja van. Egyik bírálója az Irodalmi Õrben pedzi már, mondván: hogy Jókai
elsõ mûveivel »meglepetést, mondhatni megdöbbenést és örvendetes sejtelmeket
okozott«. Igaz, hogy a lap is, mint az Életképek melléklapja, a kritikus is,
Tóth Lõrinc, mint földije, közel állottak hozzá. Mindennek dacára a Tóth Lõrinc
kritikája olyan találó, hogy nagy variációban a mai Jókaira nézve is igaz.
Ennek a Tóth Lõrincnek fiatal korában jó szeme volt.
Annál
felületesebben ítéli meg barátját Petõfi, ki úgy mutatja be Rayé francia
tanárnak;
- Egy író,
aki francia regényeket ír magyarul.
Hogy Petõfi
nem érezte meg Jókaiban a magyar föld szagát, az szinte hihetetlen, éppen abban
az idõben, mikor az elbeszélõk közül csupán az õ írásaiból érezhetõ ki. Jósika
magyartalan, és Scott Walter utánzó, Kemény Zsigmondtól még csak néhány
regény-mutatvány jelent meg az Athenaeumban és a kolozsvári lapokban, mély,
tömör, de nehézkes. Az elbeszélõ válfaj nem is neki való, mintha az elefánt
menüettet táncolna. Kuthy Lajos csupa dagályosság, szinte galimatiász, amit ír.
(Mégis vannak olyan tévelygõk akik zseninek tartják.) Nagy Ignác vidám,
értelmes író, de színtelen, Vas Gereben jóízû, de mesét komponálni nem tud és
csak egy húrja van, mint a falusi cigánynak a hegedûjén, báró Eötvös nagy elme,
de szentimentális és nemzetközi, Pákh Albertnek van humora és szarkazmusa, de
az fanyar, mint a vadalma, nem a magyar szájízéhez mért.
Többé-kevésbé
ezek az írók dolgoztak akkor prózában. Degré csak késõbb kezdte írni regényeit,
melyek nem sokat értek. A rossz francia regényeket utánozta. Némi könnyedség
volt az irályában, minden esprit nélkül. De a publikum nem volt követelõ.
Elegánsnak találták a dolgait. Mint ahogy elegánsnak találták apáink késõbb az
olyan francia ételeket, amelyekbõl nem lehetett jóllakni. Például az
omelette-souflée-t. Csakhogy az omelette-souflée-ben legalább tojásfehérje volt
és cukor, míg a Degré regényeiben nem volt semmi.
Az
elbeszélõ mûvészetnek ebben a stádiumában azt lehetne hinni, könnyû lesz
Jókainak feltûnnie briliáns tulajdonaival. Mert Eötvös ugyan fölrázta a
közönséget a »Falu jegyzõjé«-vel, mely a jobbágyság szörnyû sorsát rajzolja,
Kemény Zsigmond elbeszélései egy nagy komprehenzív elmének gondolatvilágát
tárják elé, de ezek bármekkora nagy kaliberû emberek a maguk nemében, valójában
egyik sem mesélõ talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szõni, csattanós
helyzeteket kihozni, meglepõ fordulatokat elõkészíteni, de õ sablonos és
patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok. Ha három lovag halad a budai
úton (mondjuk, ha úgy kezdõdik a regény), következik a három lovag leírása, a
lovag ruhájáé és a lóé, aztán a három lovag élettörténete a bölcsõtõl kezdve,
(esetleg még korábbról) addig a pillanatig míg a budai úton haladnak. Csakis
ily recept birtokában írhatott naponkint egy nyomtatott ívet e derék Jósika
Miklós, kinek mégis több híve volt az olvasók közt, mint a többinek összesen,
mert tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszmének, de a
meséléshez mégis a mese a legszükségesebb.
Mindegy,
mégis nehéz volt egy új embernek gyorsan, rohammal prosperálni. Mert ha olyanok
is írták a regényeket, akik voltaképpen mást lettek volna hivatva írni, az
olvasók is hasonló módon toborzódtak össze. Ha nem voltak született elbeszélõk,
nem voltak született olvasók sem, akiket egy belsõ vágy és inger hajtott volna.
Nem vált még az olvasás napi szükségletté. Az irodalmi gourmetnak még a fogalma
se volt meg. Olvastak az emberek hazafiúi lelkesedésbõl, kötelességbõl és
divatból, mert a mûvelt társaságban, hölgyek jelenlétében, az idõjárás után
bizonnyal rákerült a szó a legújabb könyvekre, ezekhez hozzászólni tudni a jó
nevelés és a mûveltség kiegészítõ részének látszott, az olvasók ennélfogva nem
jártak a maguk lábán s dehogy is mertek volna ítéletet mondani a megihletett
szellemek fölött, kiknek néma bámulással kellett adózni. Hogy melyik a jó
regény, annak inkább híre ment, mintsem az illetõ hírlelõk érezték volna. Csak
így volt lehetséges, hogy az Eötvös József »Karthausi«-ját negyven évig vették
a boltokban, de mindenki ajándékul valaki másnak. Az a modern »rumli«, hogy a
közönség a jótól a jobbhoz negyvennyolc óra alatt átpártoljon, a képzelhetetlen
dolgok közé tartozott. Mindenki kitartott a maga kedvenc írói mellett,
úgyszólván holtig, mint ahogy kitart a brahman a bálvány istenei mellett, nem
törõdvén vele, jobbak-e, kiket a szomszédja tisztel.
Jókainak is
küzdenie kellett. Briliáns tulajdonai mellett közömbösen mentek el az olvasók
eleinte. Még a kritika se vette azokat észre. Azokat se, amelyekrõl már tudott,
amelyeket várva várt a feltünedezõ tehetségekben. De voltak olyan erényei is,
amelyekrõl a magyar kritika nem is álmodott, mert még nem jelentkeztek
eddigelé, amelyeket nem is várhatott. Legalább sehol se említik a kritikusai
irályának csodálatos természetességét. Olyannak látszik amit írt, mintha
magától nõtt volna. Az ember észre se veszi, hogy olvas, hanem csak átnéz egy
történetet. Milyen irály ez, amit észre se lehet venni! Hát még a dialógok,
melyek azon melegében látszanak kipottyanni a szereplõk szájából. Miféle
boszorkánymester ez? Hol szerezte ez a fiatalember ezt a nagy titkot, mikor még
csak hosszú évtizedek múlva jelenik meg a földi lámpák elé Dosztojevszkij és
Maupassant, akiknek az emberei úgy fognak beszélni és cselekedni, ahogy az
emberek tényleg beszélnek és cselekszenek?
Jókai csak
a felét leste el az isteni titoknak, a természetes beszélgetést; a természetes
cselekvést sohase bírta alakjaiba beplántálni. A belsõ embert nem ösmerte, de a
külsõt a megszólamlásig híven állította elénk. Csakhogy ez a jelesség, bár a
legvarázslatosabb egy írónál, mit használhatott neki a pátosznak ebben a
tobzódásában? Mit lábatlankodik õ a maga tõrül metszett folyékony és népies
prózájával éppen akkor, midõn az ország egyik bálványának, Vörösmartynak
virágos és zengzetes nyelvétõl pattog a levegõ, mikor a politikai szónoklat
terén támadó titán, Kossuth Lajos szíveket dobogtató, vért pezsdítõ muzsikát
tud kicsalni a szittya idiómának szépen kiesztergályozott cirádáival? Ki akar
itt erdõk-mezõk vadon nõtt füveivel, bokraival elõtérbe jutni, mikor két nagy
kertész a nemzet tapsai közt produkálja virágremekeit?
Jókainak ez
a természetesség még talán ártott volna, de szerencsére még nem volt egészen
kifejlõdve ebben az évben, ti. 1846-ban. Ez még nem a végleges Jókai-nyelvezet.
Arra még várnunk kell vagy tíz évig. A bombasztoknak és a dagályosságnak
hatásai alól hogyan is szabadulhatott volna meg teljesen egy kezdõ, olyan
levegõben, ahol Kazinczy Gábor és Kuthy Lajos ünnepeltetnek éppen a stílusuk
szépsége miatt.
Még sok a
cikornya, sok a cifraság, sujtás és sok a férc elsõ munkáiban, de az anyag a
magyar népnyelv posztója, a népész elevensége, egészséges fordulatossága.
Vörösné asszonyom és Klára uram látszik elbeszélni az egyes helyeket, Szarka
János és Nagy Pál uraimék a humorosokat. Kár, hogy hellyel-közzel beleszalad a
tartalomba Kuthyból, Obernyikból valami, mintha a pásztorfurulya édes szavába,
nyitva hagyott ablakon át zongora- vagy gitárhang vegyülne.
Bizony az
idõket és a divatokat ítélve alkalmasint éppen a legjobb tulajdonai akasztották
volna meg szekere gurulását a hírnév országa felé, ha az a véletlen nem esik,
ami a mesében a kátyúba került Lotus királyfival, hogy éppen abban az irányban
röpült két óriás szárnyú madár és súrolta meg a kocsija kerekeit, mire azok
aztán gurultak-gurultak hetedhét esztendeig. A két óriás madár Petõfi volt és
Arany János, kik elementáris erõvel vitték diadalra fönséges költészetükben az
egyszerû népiességet s ezáltal utat nyitottak Jókainak is.
Hiszen e
miatt sok tollharc folyt akkor és voltaképpen még ma sem tûntek el minden
nyomai a nagy vitának. Vas Gerebennek is voltak tisztelõi, pedig már õ a
póriasba ment át s Vas Gerebennek még ma is élnek irodalmi utódai. Képzelhetni
Petrichevich Horváth Lázár duzzogását, aki egy külön finomabb nyelvet szeretett
volna a magas arisztokrácia számára, báró Jósika Miklós gúnyos mosolyát, aki
eddig szuverén »hevéllyel« gyártotta a magyar szavakat, amennyi és amely
fogalmakra csak kellett, otthon a kényelmes pamlagon ülve, míg ezek talán az
istállóba is bemennek, hogy a béresektõl megkérdezzenek egy-egy
kiteremtettézett szót vagy kifejezést.
Hosszadalmas
volna részletezni e szócsatákat pro és kontra a népiesség és a »csinálmányos
nyelv« mellett, de nem is érdekes. Az igazságot felette könnyû megtalálni, csak
egy okos kertészt kell megkérdezni, hogyan kell egy parkot megalkotni. A
felelet csak az lehet, hogy maga is ültetheti, csinálhatja az ember, de úgy,
hogy a laikus elõtt magától nõttnek lássék, vagy a vadon erdõ idomítandó át
parknak, de úgy, hogy az egy mesterségesen rendezett kert illúzióját keltse.
De bár nem
tudta még akkor ezeket az irodalomkedv elõ közönség sem, mégis érezte, hogy a
Jókai talentuma valami új, valami más, becsesebb a többinél. Élvezte õt, de még
mindig ragaszkodott a hagyományokhoz. Úgy rémlett olvasóinak ez a természetes
egyszerûség az elbeszélésben, mintha olyat õmaga is tudna írni.
Ebben a
miliõben csak koronkint tett egy-egy kisebb-nagyobb etapot Jókai s még mindig
habozott, író legyen-e vagy prókátor? Molnárt ugyan otthagyta egy félév múlva,
de az ügyvédi pályát még nem, ezentúl Wrhowsky Sándor ügyvédnél gyakorolta
magát, készülvén a cenzurára. Wrhowskyval is szívélyes viszonyban állt, még
Komáromba is elvitte látogatóba a jó kedélyes »kövér tótot«, aki annyira be
tudta magát hízelegni Jókaynénál, hogy az nemsokára magához vette szép kövér
húgát, Wrhowsky Lujzát magyar szóra, mert mint szakolcai születésû leány egy
szót se tudott magyarul, azt pedig a bátyjánál Pesten még abban az idõben
megtanulni nem lehetett. Lujza kisasszony Vály tanítványa volt, ezalatt átjárt
a Kapitány utcába, hogy egy kis elméleti kulcsra is szert tegyen s ott
Vályéknál gyakran találkozott a bájos Asztalos Etelkával mindaddig, míg az egy
szép napon végképpen el nem maradt. Belõle lett idõvel a szép Keõcserepy
Vilmácska a »Kárpáthy Zoltán«-ban, kinek haldoklása sok érzékeny szívû olvasót
megríkatott.
Elköltözvén
Molnár ügyvédtõl, Szigligeti Edénél fogadott lakást, egy bútorozott szobát,
melyért havonkint hét forintot fizetett. Kikerülhetetlen volt, hogy a
Szigligetinél megfordult színész emberekkel ismeretséget ne kössön, ami egyre
beljebb sodorta a bohém életbe.
Ezekkel
élt, ha az ügyvédi kancelláriából elszabadulhatott, de korhelykedésekben nem
vett részt, szívesen elbeszélgetett a Pilvaxban, uzsonnára ellátogatott a
Depscher uram tejesboltjába, fölkereste Petõfit a lakásán, aki igazi baráti ragaszkodással
volt hozzá s tüneményszerûen emelkedvén, gyengéd gondoskodással emelte magával
»Marciját«.
Az ügyvédi
vizsgát letette ugyan 1816-ban, huszonegy éves korában, a diplomát annak rendje
szerint úgy Pest vármegye, mint Komárom sz. kir. város közgyûlésén kihirdették
azzal a hivatalos megjegyzéssel, hogy »a cenzura a bizottság részérõl
dicséretreméltónak találtatott«, de már akkor eszeágában sem volt, hogy ügyvéd
legyen; sem kedve, sem temperamentuma nem volt a mesterséghez, szelíd modorát,
sima természetét, ellentmondásra képtelen lelkületét ösmerve, szemébe kacagtak,
ha valahol azt mondta, hogy ügyvédi irodát nyit. Mintha hóhérnak készülne
valaki, akit egy csirkének vonagló teste megborzongat.
Inkább
gyöngédségbõl tervezgette eddig, hogy övéit meg ne szomorítsa, mert meg kell
adni, hogy az egész Jókay családot finom családi érzések lengték át.
Az örömet
szívesen osztották meg egymással de az olyan hírt vagy kijelentést, ami
kedvetlenséget vagy bánatot okozna a másiknak, szívesen halogatta mindenik. Móric
minden névnapra gratulált övéinek, ha valami beszélye jelent meg vagy egy
dicsérõ kritika, nyomban küldte haza. A »Hétköznapok« elsõ példányát díszbe
kötve küldé »Szeretett anyjának - a szerzõ«; és mikor megbetegedett, a nyár
elején, egyre arra kérte a környezetét, Szigligetiéket, Petõfit, hogy valahogy
ne is beszéljék betegségét, mert hátha meghallanák az övéi Tóth Lõrinctõl vagy
valami más Komáromba tévedt embertõl, az nagy baj lenne. Minek ijesztené meg
szegényeket.
Majdnem
ugyanebben az idõben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra
rándult ki névnapra, útközben felfordult a hintó s az öregasszony karját törte.
Kimondhatatlan kínokat szenvedett, hazajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy
kénytelenek voltak a paplaknál megállni s vízzel locsolni életre az
eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segédkezett egy anyóka, a sovány,
kiaszott öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia.
Otthon, a
Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevõ ember«-nek
is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles
fájdalmak napokig tartottak. Férfiasan tûrte a nagyasszony és csak azt kívánta,
hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne.
Nem is ment
errõl levél Mórichoz - dehogy merte volna valaki megszegni a nagyasszony
parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor
Vályhoz intézve: »Siessenek Mórichoz; veszélyesen beteg. Petõfi.«
Jókayné,
aki szinte tehetetlenül vonaglott karosszékében, erre a levélre, melynek
tartalmát kíméletesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé,
csak az anyai szíve.
- Hamar az
ünneplõ ruhámat s a fõkötõmet. Megyek Pestre!
Csak nagy
nehezen lehetett oly gyorsan átalakítani a ruhája ujját, hogy felhúzható legyen
a bekötött karra.
Mindig
egyforma fekete ruhát viselt özvegysége óta és fekete fõkötõt; semmiképp sem
volt rávehetõ, hogy kalapot tegyen fel. A kalap dámáknak való - szokta mondani
-, engem az uram fõkötõ alá hozott, hát az marad a fejemen. Egyébiránt az
akkori fõkötõ és kalap alig különbözött alakra egymástól, az áll alatt
megkötve, olyanforma volt mindkettõ directoire ízlésben, mint a félfedeles
hintó felhajtója.
Móricot
nagy betegen találták, tífuszban feküdt és éppen kulminált a láz, mely csaknem
görbületekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetõfokot s vagy elragadja
a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyrõl visszafelé.
Az akkori
orvostudomány mellett a tífusz még erõs legény volt a betegségek között, aki
hetven száztólira dolgozik a halálnak, ma már nem is félelmetes és csak itt-ott
jut zsákmányhoz.
Móric fel
sem ismerte már anyját, nõvérét s orvosa és Petõfi, akik kétszer is
meglátogatták naponkint, a legrosszabb sejtelmek és kósza remény között
hányódtak; Petõfinek igaz barátsága és szeretete fõképp ekkor nyilvánult
meghatóan, bár már elõbb is teljes mértékben érezte.36
Szerencse
dolga-e, vagy az ápoló anyai kézé, melyrõl elfelejtette, hogy nem tudja
mozgatni, a válság két nap múlva jó irányban dõlt el. Az orvos kijelentette,
hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb
része, amikor minden kis hiba, gondtalanság nagy bonyodalmakat idézhet elõ.
Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg
semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigligeti Edéné, a jólelkû német
asszonyka keze alatt, aki reggeltõl estig ott sürgött-forgott körülötte.
Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét és az öreg Jókayné, jól
összeszoktak. Vályné azt írja róla férjének: »Móric szállásadói, Szigligetiék,
színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, kinek néhány szép darabját Komáromban
is adták már a színházban. Felesége jószívû gondos asszony s betegünk jóízûn
tud mosolyogni sajátságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért
sem beszél másképp, mint magyarul.«37
Szigligetiékhez
látogatók is jártak, színészek, színésznõk, tarka-barka alakok, többnyire fonák
emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynõi termetû és megjelenésû
feltûnõen szép nõ költötte fel a komáromi betegápolónõk érdeklõdését, kik
akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél.
Eleinte a rettegés napjaiban ha nem is, de a késõbbi napokban, mikor a beteg
túl volt a veszélyen és nagyokat aludott egy huzamban, a téma-szegény négy fal
közt, kivált ha Petõfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre
szõnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsû anyja közt, ki
iszonyodott az ilyfajta emberektõl s ugyancsak nem kímélte nyelvét a
lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a »szépség« felé fordult. Eszter
azt állította, hogy még oly igézõn imponálót sohase látott, túltesz ez
Weinmüller Franciskán is és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény
megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett
észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy
kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk
s megkérdezték Szigligetinétõl kilétét.
-
Laborfalvi Róza.
A nevet már
hallották. Eljutott annak a híre a mûvészetkedvelõ Jókay családhoz.
Valami
gonosz dzsin vagy még gonoszabb sejtelem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy
újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné elõtt, aki pergõ
nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte
egyszer-másszor a Rózát, hogy nagy tehetség és hogy nagyon szép, nagyon okos,
egyszer aztán kicsúszott a száján ez a bohóság is:
- Tessék
hinni, van õ egy tisztességes, derék leány. Mikor gyerek neki van, maga aztat
szoptat és nem szégyenli.
Nevetett e
furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, aki nem kevésbé furcsát
gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról s ezt a
pikáns esetet, mint valami csemegét, magával vitte, mint a Móric betegsége
alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fûnek-fának elmesélvén,
szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy
egy egész télen át, mint csiklandós anekdota keringett a komáromi
társaságokban… Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját elõre szövik,
talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, mely a Laborfalvi Rózáé, abba a
szálba, mely a Jókai Móré volt.
Jókayné
csak akkor hagyta el kedvencét, mikor az elsõ sétáját tette a Dunaparton
Petõfivel, de tört karja sehogy se gyógyult otthon; orvosa, az öreg Iványos, a
Császárfürdõ használatát ajánlotta, annál is inkább, mert a kiállott ijedelmek,
mikor a hajóhíd beszakadt a nádort váró népsokaság alatt, kik közt övéit is
sejtette, idegszervezetét is teljesen megrongálták.
Ez a szerencsétlen
Komárom is sok mindenen ment keresztül. A nagy mulatozásait megtorolták az
istenek, mint Szodoma és Gomorráét; de míg ezekkel egyszerre végeztek,
Komáromot apródonkint büntették. Gyakran földrengésekkel, tûzvészekkel és
mindenféle katasztrófákkal, melyekbõl a legrettenetesebb, az ellenség dúlása,
még most az idõk méhében várakozik.
Jókayné tehát
visszajött õsz táján Pestre, illetve Budára Vályékkal, ahol a Császárfürdõ
közvetlen közelében a Kék Szõlõ címû vendéglõben foglalt le nekik lakást egyik komáromi
ismerõsük, Fogthûy Zsigmondné.
Móricot nem is
értesítették jövetelükrõl, hanem mindjárt másnap Vály kereste fel szállásán, de
nem találta otthon, csak üzenetet hagyott Szigligetinénél, hogy az anyja itt
van a Kék Szõlõben. Azonban Wrhowsky ügyvédnél is kereste; a »pohos« tót nagy
csodálkozására kijelentette, hogy itt ugyan hiába keresi a professzor úr, mert
Móric már nem akar prókátor lenni, »letett arról, de nem is arra való, hadd
legyen õ csak poéta, mert olyan gyönyörûn tudja írni azt a bizonyos
szamárságokat, hogy még báró Jósika Miklósnak is övé fejére nõheti magát«.
Vályt lehangolták
a hallottak s kíméletesen, óvatosan tudatta édesanyjával Móric szándékait,
kiszínezve az irodalmi pálya dicsõségét - noha bensejében õt magát is aggasztá
a kenyértelen, tövises út, melyre sógora rálépett -, hogy az öregasszony
megnyugodva adott a fiának igazat:
- Nem is
való Móricka prókátornak!
Móric
többször átjárt anyjához látogatóba, hol Petõfivel, hol egyedül, de hogy a
fiskálissággal felhagyott, sem õ, sem anyja nem hozta soha szóba. Látszott a
nagyasszony megjegyzéseibõl, hogy tudja s örült neki Jókai, hogy vallomás és
szemrehányás nélkül csúszott át ezen a kínos ügyön s mindenféle jelenetek híján
tûnhetett el a diploma a limlom családi papírok közé.
Krónikásai
följegyzik, hogy egyetlen pöre volt Jókainak; a Komló38 korcsmárosát
védte a Komló tulajdonosa, egy gazdag serfõzõ ellen. A vád az lett volna - mert
az egész pör nagyon anekdotális, tehát valószínûtlen -, hogy a Korcsmáros csupa
édes ételeket ad, amikre bort szomjaznak az emberek s így a serfõzõ-tutajdonos
söre nem fogy eléggé. Jókai szakértõket hallgattatott ki, akik mind azt
vallották, hogy az édes ételekre sört kívánnak, mire a serfõzõ ügyvéde
ugyanannyi szakértõt idézett, akik az ellenkezõt vallották. S így folyt a
bolondos pör nagy vidáman, az elsõ bíróságnál megnyerte a serfõzõ, a táblán
megnyerte a korcsmáros, mire pedig a legfelsõbb törvényszékhez apelláltak,
akkorára már Jókai nem volt kíváncsi, ott hagyván a Wrhowsky irodáját, mint a
madár a kalitkáját.
|