NYOLCADIK FEJEZET
A TÍZEK

Az írói élet, melyhez egészen átpártolt már a mi Jókaink, szép és mulatságos volt akkor. Több melegség, nagyobb ragaszkodás volt egymás iránt, a közönség részérõl pedig bizonyos nimbuszt és csodálatot élveztek, ami szegénységüket megcukrozta.

De ez a csodálat és nimbusz csak úgy a felületen élt. Nem gyökerezett ez a komoly érzések között. Mindenki szívesen látott egy költõt vagy írót a házánál, tejbe, vajba fürösztötte, a nagyobbaknak még fáklyát is vitt, de azért senki se szerette volna, hogy a fia író legyen vagy hogy a lányát író vegye el. Az író fogalma alatt egy szegény ördög értetõdött, akinek annyi sok esze van, hogy a fölöslege versekben vagy mesékben csurran ki. A fölösleges ész és a fölösleges háj nem visz jóra. A távol keleten az õrülteket tisztelik. Itt e félõrülteknek jutott ki a reverencia. De a kenyér meg a kalács az a tekintetes uraké. A poéta-féle embert nem tekintették alkalmasnak hivatalra. Legföljebb fõjegyzõnek csúszott be imitt-amott »arany tollú« titulussal, de ez ellen is érvek hozattak fel, hogy »nem énekel a csíz, ha bõven van a kendermagja«, isten ellen való vétek egy ilyen talentumot kenyérbe hozni. Az íróféle tehát valóságosan számûzve volt abból a társadalomból, mely valamelyes módon egzisztenciát alapíthat a maga és családja számára. Kiválóságát mint nyûgöt cipelte. S teljesen magára volt hagyatva a társadalomban. És milyen volt ez a társadalom! Az õ számukra mostoha és rideg. Más országokban az udvar pártolta a poétákat. Királyok évdíjakat adtak nekik. Itt nem volt udvar és a Bécsben levõ tudomást csak akkor vett az irkászokról, ha kellemetlenekké kezdtek válni. A fõpapság mûvészet- és költészet-pártolása csak a szentképekig és az egyházi énekig terjedt. A dús latifundiumok urai ellenben a táncosnõket választották a különbözõ mûvészi válfajokból. Örök szégyene e gazdag arisztokratáknak, hogy Petõfi Sándor költeményei csak úgy jelenhettek meg, hogy Tóth Gáspár szabómester ajánlkozott a nyomtatási költségek viselésére. Pedig ez akkor volt, mikor a pazarlás valóságos orgiáit ülte, mikor két gavallér úr két uradalmat emelt el egy kártyalapon »Szalárd vagy Mácsa«, mikor egy diétai követ a Párizsból hozatott hintajában elnyújtózkodván, minthogy alkalmatlan volt neki az ékszertok, melyben húszezer forintot érõ mentelánca és kardja volt, szándékosan lelökte lábaival a kocsiból. Még élt az a Festetich gróf, ki a fösvény Ferenc császárt látván vendégül, a két gyertyánál, amellyel magas vendégét hálószobájába kísérte, harminc darab ezrest elégetett abban a naiv hitben, hogy az a császár zsebébe megy - mint aki ennyivel több bankót nyomhat magának.

Száz és száz ilyen stikli híre szerte keringett akkor az országban, kápráztatva a fantáziákat, mikor Vörösmarty, Bajza szegénységben élt s ha valamelyik kisebb író meghalt, gyûjtés útján kellett eltemetni. De még az itt felhozott ellentétnél is jobban szemet szúrt, hogy a kiadók gazdagodtak, Heckenast, Enlich, Hartleben, Geibel vagyont szereztek, ami igen nagy panaszokat szült a Közvélemény asztalánál és a Csigában, ahová a fiatal írók jártak, Az ingerültség nõttön-nõtt, mert az emberi gyengeség mindig a legközelebbi oknál áll meg. (Senki sem kutatta azt, hogy a közönség kicsiny és hogy a kiadók haszna inkább az iskolai könyvekbõl származik.) Körülbelül e kategóriába estek a szerkesztõk is, kik (akár az õ vállalatuk volt a lap, akár nem) szintén rosszul fizették a dolgozatokat. A munka és gyümölcsének egyenlõtlen felosztása képezte az elégedetlenség kútforrását. A minorum gentiumban az elsõ sztrájk eszméje kezdett kicsírázni.

Jókaitól egy számításunk maradt fenn, mely mutatja, hogy az akkori élet Pesten olcsóságra nézve a meseszerût kerülgeti, elõsorolja, hogy miért mit fizetett és a végén mintegy felkiált: Tizenöt forintból úri módon lehetett akkor megélni!

De Jókai felületes számító, (hogyan is lehetne más?) arra nem gondolt, hogy ruhát is kellett csináltatni és cipõt, a mosóné számlája sincs benne a kalkulusaiban, aztán Jókai se nem ivott, se nem pipázott, se nem vacsorázott, se nem udvarolt senkinek. Harminc forint lehetett az a minimum, ami nélkül egy takarékos kabátos ember nem élhetett meg Pesten. És ezt nem is lett volna nehéz megszerezni, ha egy-egy novelláért tizenöt húsz forintot fizettek a kiadók és szerkesztõk. A bökkenõ nem is abban volt, hogy annyi árú írói terméket ne produkálhatott volna valamely talentumos ember, hanem abban, hogy nem tudta hol elhelyezni. Szépirodalmi lap csak három volt, a Pesti Divatlap, Életképek és Honderû. Mármost, ha minden lap két novellát közölt is évenkint egy írótól, az azokkal csak félévi szükségleteit bírta fedezni; többet pedig a változatosság elvénél fogva se közölhetett.

Íróink közül némileg nyomormentesen csak azok élhettek, akik valamely lap rovatait csinálták állandó havi fizetéssel. Ezek a helyek olyanok voltak e szegényes világban, mint a »kanonoki stallumok«. A Honderû újdondásza nagyúr volt, Jókai maga is csakhamar a pénzzsákok közé tartozott, miután az Életképekhez jutott be színibírálónak. Könnyû annak, akinek Petõfi a barátja. De ez csak pünkösdi királyság. Frankenburg nem volt vele megelégedve. Rendre dicsérte a színészeket; aki nem való prókátornak, még kevésbé való színi referensnek. Ahhoz keménység kell és oroszlánszív. Neki minden elõadás remek volt és minden színész egy-egy Fáncsy vagy Lendvay. Az Életképek színi rovatja meggyöngült, Frankenburg hiába bíztatta, hogy csipkedjen, üssön, vágjon, a puha szíve nem vitte rá, utoljára is válni kellett a rovatjától és a laptól is. Az öreg Helmeczy átvitte a Jelenkorhoz újdondásznak, ami harmincöt forint fizetéssel járt. A hírszolgálat teljes hiányában igen fontos volt az újdondász szerepe a lapoknál, úgyszólván neki kellett azokat megteremteni, majdnem hasonlóan az escamoteurhöz, ki az üres levegõbõl fogdossa ki a húszasokat. Jókai fölfrissítette a rovatot, legalább Királyi Pál, a fõszerkesztõ meg volt vele elégedve. A dolgok megítélésében, mert egy újdondásznak naponkint sokfélérõl kell írni, egy kis zöldség és naivság látszott, de a megírás, a feltálalás többnyire mulatságos volt.

A lapnál nem alkalmazott írók sorából csak Nagy Ignácnak ment jól a dolga és Kuthy Lajosnak, kik hosszú regényeket írtak s azokat füzetekben adták ki elõre jelentkezõ elõfizetõiknek. E regények sok pénzt hoztak, Nagy Ignácnak vagyona volt, Kuthy pedig nagyúrias fényben élt s pezsgõs vacsorákat adott a bohémeknek pompával berendezett lakásán. De hiszen õk ketten is kiadó számba mehettek, azzal a különbséggel, hogy õk egyszerûsítették a magok dolgát, sem munkásra, sem munkaadóra nem lévén szükségük.

És furcsa, mégis a kenyérben levõ írók körében ütött ki a lázadás. A nyugtalan, szilajszellemû Petõfi rúgott ki a hámból legelõbb, súrlódásai folytán, melyek mindinkább kiélesedtek principálisával, Vahot Imrével. Petõfiben az a szándék érlelõdött meg mindjobban, hogy a fiatal írók emancipálják magokat a szerkesztõk és kiadók uralma alól. Tíz fiatal, tehetséges írónak kellene összeállni szerinte egy társasággá, mely kötelezné magát egy évre nem dolgozni idegen lapba, hanem õk magok alapítanak újságot, ahol kedvükre írhatnak s melytõl munkásságuknak jobb díjazását várhatják.

A tervezet, ha ma jön létre, inkább viseli magán a gazdasági prosperálás utáni törekvést, de Petõfitõl eredve, inkább a lap szellemi tartalmának függetlenségét célozta s inkább csak támogató érvnek van a jobb díjazás felhozva.

Petõfi legelõbb az õ engedelmes »Marci«-jával, Jókaival közölte tervét 1846 elején. Marci természetesen nem mondott ellent. Sõt azonnal hozzáláttak ketten a társaság szervezéséhez, Noé módjára gondolkozva, hogy a bárkában minden válfaj képviselve legyen. Szereztek is két színmûírót (no, ugyan rosszul kezdték, mert a színmûíró felesleges egy lapnál) Obernyikot és Degrét. De Degré legalább elbeszélni is tudott. Az elbeszélõk közt tényleg a két legtehetségesebbet csípték el, Pálffy Albertet és a csinos Bérczy Károlyt, a rajzírókból Pákh Albertet nyerték meg az eszmének (Pákh Albert Kaján Ábel név alatt volt a közönségben kedvelt). Gyorsan haladt elõre a szövetkezés ügye. A terv tetszetõs volt mindenki elõtt, a kiszivárgott részletek általános beszélgetés tárgyai voltak a város társadalmi köreiben. Hiszen oly kevés dolog történt akkor. A Közvélemény asztala minden délután megtelt, a legritkábban mutatkozó tagok is megjelentek a szervezkedés hírére. Hányan vannak már? Ez a kérdés lebegett mindenki ajkán. Heten vannak. Vajon ki lesz a nyolcadik? És hát hol fog ez kilyukadni? Mi lesz ebbõl? Istenem, mi lesz? Talán a világ is felfordul!

Lázas kiváncsiság ült ki az arcokon és milyen gyûlöletes zöldes fény gyúlt ki némely szemekben, ha Petõfi vagy Jókai félrehítt valakit a szomszéd asztalhoz, hogy elvonulva, bizalmasan beszéljen vele. Mint most, mikor kabinetalakítás idején a dezignált miniszterelnök egy-egy politikust szólít fel bizalmas beszélgetésre. Hullámzás támadt a sorokban. Ah, tehát megvan a nyolcadik!

Csakhamar összetoborozták az egész tábort. Bevettek két poétát: Lisznyay Kálmánt és Tompa Mihályt, csak a tizedik helyet hagyták üresen, amit aztán áprilisban Kerényi Frigyes foglalt el.

A vállalkozásnak örült a közönség s jóakarattal várta, mit sütnek ki a fiatal óriások, de a szerkesztõk savanyú arcot vágtak hozzá. Fõleg a három szépirodalmi lap volt, melyeket közelebbrõl érintett ez a kis összeesküvés.

Az egyik a Honderû volt, konzervatív lap, melyet Petrichevich Horváth Lázár szerkesztett; a kis púpos ember az arisztokráciának hízelgett. Lapjában a finom tónust és a francia esprit-t negélyezte, egyetlen képviselõjének tartotta magát. Tényleg szellemes ember volt, aki ügyesen bánt a tollal. A tízek sztrájkját játszi gúnnyal tárgyalta a lapjában és sértett hiúságuknak tudta be. Ellenben a Frankenburg Életképeinek melléklete, az Irodalmi Õr komolyan és tisztes hangon foglalkozott az eseménnyel. Frankenburg lapja elõreláthatólag legtöbbet veszt a tízek szövetségével, mert a legfõbb vonzereje abban állott, hogy a legtöbb friss tehetséget tudta maga körül csoportosítani a jólelkû, tisztes szerkesztõ, kinek, maga is igazi író lévén, szívesebben dolgoztak az írók.

Az Irodalmi Õr a következõket írta március 14-iki számában:

»Fájdalommal hallottuk, ha a kósza hírnek még hitelt lehet adnunk, hogy fiatalabb íróink jobbjai, úgymint: Jókai, Tompa, Petõfi, Kaján Ábel, Obernyik, Pálffy, Lisznyay, Degré stb. aláírás és becsületszó mellett elhatározták, miszerint ezentúl egyetlenegy szépliteratúrai lapba sem fognak többé dolgozni. Nem akarjuk ezt elhinni a szépirodalom s különösen a szép olvasó hölgyvilág érdekében, mert ha valósulna ily jeles ifjú tehetségek elvonulása e térrõl, érezhetõ csapásnak tekinthetnénk. Legyen szabad õket megkérni, nyilatkozzanak e hír valótlanságáról, ezáltal bennünket tisztelt pályatársainkkal s olvasóinkkal együtt megnyugtatandók.«

A »tízek« erre az udvarias kérdésre április 8-ikán szintén udvariasan válaszoltak; válaszuk, melyet az Irodalmi Õr április 12-ikén közölt, így szólt:

»Miután e hír és közlés alulírottakat illeti, s miután néhány lap újdonságírói s levelezõi e közlés nyomán alulírottakról s szándékukról elferdített tudósításokat és epés megjegyzéseket kezdtek hintegetni a közönség elõtt: szükségesnek látják alulírottak kinyilatkoztatni, miszerint igenis õk elhatározták, hogy folyó év július elsõ napjától kezdve munkálkodásukat a szépirodalmi lapoktól megvonják, s erejöket nagyobb dolgozatok s különösen majdan egy általuk közös erõvel megindítandó irodalmi vállalat létesítése célján kívül semminemû mellékes, vagy talán, mint némelyek hinni és állítani akarják - szenvedélyszülte cél nem vezeté.«

A harmadik lap, a Vahot Imre-féle Pesti Divatlap, mely ellen alapjában a mozgalom megindult, mélyen hallgatott, »mint a süket malac a rozsban« - ahogy magát Lisznyay kifejezte. Hallgatott, holott ütõkártyája volt a kezébõl kiesõben Petõfivel. Mindegy. Azért rejtélyesen hallgatott. Mintha készülne valamire. A szövetségesek ezalatt tanácskoztak, értekezleteztek, ahogy ezt már magyar emberek szokták, ha valamit csinálnak. Kifundálták, milyen nagyságú lesz az új lap, mi lesz a címe (Pesti Füzetek címben állapodtak meg), kinél nyomják, mi lesz az elsõ szám tartalma. Míg efelõl azzal a szeretettel tanácskozának, mint a szegény ember, hogy mivel veti be az elsõ földecskéjét, amit végre a magáénak mondhat, addig szinte nyugtalanítá õket az a furcsa körülmény, hogy a goromba Vahot közikbe nem csördít vaskos vagy jobban mondva bárdolatlan pennájával, szerettek volna már túlesni rajta.

De Vahot Imre csak ezentúl is egykedvûen csoszogott szürke hálókabátjában, török fezével, nagy csibukjával a redakcióban és se egyetlen élõ szóval nem panaszkodott, se pedig egyetlen sort nem írt a Pesti Divatlapokban.

Bevárta nyugodtan, csendesen július elsejének elkövetkezését, amely idõn túl a fogadás érvénybe lépett, hogy más lapba nem írnak s ekkor kihalászván fiókjaiból a tízeknek régibb idõtõl ott heverõ kéziratait, leközölte lapjában az ámuló közönség nagy hahotája közt, Petõfitõl, Lisznyaitól, Obernyiktõl, Degré és Tompától hozván egyszerre kisebb-nagyobb közleményeket. A pompás tréfa - melyhez hozzá kell képzelni a naiv, nyájas olvasókat, kik e kis istenek harcias lépéseit szent áhítattal figyelték - Vahot részére hajlítá az olvasókat. A közönség mindig azé, aki megnevetteti. Különösen ebben az esetben, nem lévén járatos a szerkesztési misztériumokban, el nem bírta képzelni, másként hogyan juthattak volna a közlemények a lapba, ha nem a tízek akaratával.

A tízek le voltak sújtva, mintha egy ütközetet vesztettek volna. Érdekes, hogy a közönség is így fogta fel. A szemérmetesebb tízek az utcán se mertek mutatkozni, annyira szégyenlették. Petõfi ingerültségében párbajra hívta ki Vahotot, de Vahot nem volt hajlandó, azt felelte, hogy Petõfinek apja lehetne. Valami három évvel volt idõsebb.

Most aztán hozzá kellett látni a lap kiadásához s menteni a becsületbõl, amennyit lehet. De az efféle sok veszõdséggel jár, nyomdát keresni, hitelt találni. Telt az idõ, egyik hónap a másik után. A nem-dolgozás kényelmes program, magyar ember szereti, de Wertheim-szekrény kell hozzá. A nyár még csak hagyján, volt ürügy, hogy ilyenkor nem lehet lapot kezdeni, a közönség csépeltet, fürdõzik, de az õsz is beköszönt és beállott a röstelkedés; megfelelni az ezernyi kérdésre, hogy mi lesz hát az új vállalattal? Megkezdték volna már, de ahhoz még engedély is kellett. A laptulajdon akkor szabadalom volt, mint a patika s aki egy negyedik lapra adott engedélyt, megrontotta a többi háromnak a prosperálását. Azért tehát az engedély nem ment; egészen egyszerûen. Ahhoz protekció, kuncsorgás kellett. Azaz, hogy ebben az esetben nagyon is egyszerûen ment: megtagadták. Három kaptárba sok méz elfér, négy lap nem engedélyeztetik, punktum. Vahot nagyokat nevetett befelé. A tízek kétségbe voltak esve. A helyzet kritikus volt. Mit tegyenek most? Írók maradjanak-e vagy gentlemanek? Egy évi némaság, vagy a derékbeadás szégyenérzete?

Okos, tapintatos levelet fõzött ki eközben Frankenburg az õ gondos választékú fejében. Rózsavíztõl és balzsamtól csöpögõ udvariassággal hítta meg a hajótörött kompániát az Életképekhez. A meghívás jó hangulatot szült, s nevelte a Frankenburg iránti rokonszenvet, ki különben igen szépen viselte magát eddig is a különváltakkal szemben, - ellenség korában ösmeri meg az ember a barátját. A tízek gyûlést tartottak nov. 16-án s elfogadták Frankenburg ajánlatát.

Tisztelt szerkesztõ úr! Önnek folyó (1846.) évi november 7-dikén hozzánk intézett, s reánk nézve több tekintetben hízelgõ fölszólítása által nem csekély mértékben érezzük magunkat megtisztelve. Egymásközti kölcsönös szerzõdésünk múlt évi július 1-jétõl egy évre köttetett, s így önnek baráti fölszólítása nélkül, legalább nemleges tekintetben jövõ 1847-dik július 1-ig tartott volna. Tettleges része alakulásunk céljának, nem nyilvánítható akadályok miatt; teljesülésbe nem mehetvén, ön fölhívásának vétele után, de leginkább az ön által elõadott motívumoknál s a divatlapok nagyobb része által szorosabban kifejtett irány és programnál fogva, társulatunk a jelenvoltak s a beküldött nyilatkozatok közmegegyeztével, fölbontottnak nyilváníttatott, s az adott szó kölcsönösen visszaadatott. Ha a magyar irodalmi körülmények az eddigieknél netalán jobbra változnának, most szándéklott, de foganatba nem hozathatott célunk bizonyosan újra egyesítend bennünket. Most azonban szívesen engedünk ön fölszólításának, és - közremunkálásunkat elõlegesen is ígérve - mi által a szépirodalom emelésére s ennek folytán a közügy elõmozdítására nézve csekély tehetségeink elibe föllépni; különösen a dolgok jelen állapotában, legszentebb kötelességünknek ismerjük. Kelt a Társulat 1846-ki november 16-iki gyûlésébõl. Kaján Ábel, m. k. társulati jegyzõ.

Így keletkezett és így végzõdött a tízek társulata, mindössze azzal az eredménnyel, hogy egy kicsit fölkavarta a vért. »Bohémiában« ez volt az elsõ forrongás, ami jelentette, hogy az irodalmi világ nagyobbodik és erõsödik, mert immár torzsalkodik is egymással. Hajdanta szórványosan éltek és mint az augurok dicsérték egymást.

Csakhamar megkezdték mûködésüket Frankenburg lapjánál. Jókaitól a »Sonkolyi Gergely« jelent meg, mely örömteljesen villanyozta fel a közönséget. Falták, mint a mennyei mannát. Akinek megvolt, fûnek, fának küldözgette, hogy a nevezetes élvezetet másokkal is megossza. Petõfi az »Õrült«-et közölte, egy késõbbi számban Pálffytól, Lisznyaitól, Degrétõl hasonlóképp jelentek meg dolgozatok, csak Obernyik Károly és Pákh Albert maradtak meg amellett, hogy amit mondtak, megfogadták, 1847. július 1-jéig nem írnak semmit és nem is írtak - amihez egyébiránt megvolt a természettõl velök született hajlandóságuk.

Az Életképek a jó írók tollától pezsdülni kezdtek, az elõfizetõk rohamosan szaporodtak - míg a Vahotéi, hol kezdõ írók tömérdek zöldséget termesztettek, elmaradoztak apránkint. S így aztán Vahot se nevetett többé befelé, hanem mogorván szítta a csibukját és szidta a tízek tagjait - kik bizonyos összetartozandóságot fognak érezni azután is, mikor a dübörögve érkezõ dráma szétszórja õket.