TIZENKETTEDIK FEJEZET
SZOMORÚ NAPOK

Íme a Jókai elsõ önálló lépése, a fészekrakás, ahogy közönségesen mondják, milyen zûrzavart, feldúlást és összeomlást okozott.

Az anyja kitagadta, távollétében Petõfi az Életképek augusztus 21-iki számában leközölte a Vörösmartyhoz címzett verset, emiatt elhidegült tõle Vörösmarty és annak köre, az olvasók pedig rendre vissza kezdték küldeni az úgyis véggyengülésben levõ lapot, miáltal a megélhetési alap vétetik ki a lába alól.

Jókai falusi magányából tiltakozott az ellen, hogy távollétében Petõfi közölte a verset. Petõfi erre a szeptember 10-iki számban felmondta az év végére a társszerkesztést, mire viszont Jókai szeptember 18-án válaszolt és többi közt ezt mondja: »Petõfi kíméletlen, de errõl nem tehet, mert õ úgy született.«

Ezt a gerinces nyilatkozatot már Laborfalvi Róza sugallta, de ez aztán végképp szét is törte a baráti kapcsot a két halhatatlan közt, melyet az idõnek már nem volt alkalma többé összeforrasztani. Így vesztette el Jókai anyját, barátját, egzisztenciáját és nimbuszát egyetlen lépése miatt.

Hiszen kétségtelenül egyenlõtlen volt ez a házasság, de bár közel hatvan év van az esemény mögött, úgyhogy más volt akkor a közfelfogás, a bûnhõdés azt a fokát, mellyel a végzet Jókait sújtotta, mégis túl keménynek kell tartani.

Hiszen az anya álláspontja még tiszta; e derék, puritán jellemû tekintetes asszonynak volt oka megbotránkozni fia házasságán, akár azt vegyük, hogy színésznõt vett el, akár azt, hogy egy magánál nyolc évvel idõsebb nõt, ami a rendes polgári életben is balul szokott kiütni, akár azt, hogy a leánynak leánya van; egy ok is elegendõ a háromból, hogy az anya szívét összetörje. Hát még, hogy a fia ünnepélyesen ígéri a viszony megszakítását és rögtön megszegi a szavát. Bizonyára ez az utóbbi a legrútabb és a legvisszataszítóbb az egész ügyben, mert a Jókai akaraterejének gyengeségére vet világot.

Nem akarjuk mi menteni, kik azt hisszük, hogy a Halhatatlanság kapujánál virágzó ócskaruhaüzletek vannak, mivelhogy a bemenõknek túl kell adniok elõbb akár hétköznapi, akár ünneplõ ruháikon, põrére vetkõzve, igazi termetükkel, igazi izmaikkal, esetleg ferdén nõtt vállukkal, szóval a maguk valódi formáiban kell ott járniok.

Nem akarjuk õt menteni azért, ami férfiatlan volt, sõt rásütjük, de a Petõfi álláspontját lehetetlen indokoltnak tartani. A barátságnak is vannak határai. Hogy éppen egy költõ ne akarja elösmerni a szerelem hatalmát, az legalábbis különös. Egy Petõfi sohase ítélhet meg úgy effajta dolgokat, mint egy filiszter, vagy egy gouvernante. Jókai végre is szerelmes volt Laborfalvi Rózába és Laborfalvi Róza végre is nagy mûvésznõ volt. A szellem birodalmában egyrangúak. Hogy öregebb volt, az igaz, de ha Jókait mégis lángra lobbantotta. Hogy félrelépett, az is igaz, de ha Jókai ezt megbocsátotta, mi köze hozzá Petõfinek?

De hogyan is maradhatott volna ártatlan e szegény Laborfalvi Róza, a természetnek ez a kedvence, ki föl van ékesítve mind azokkal a bájakkal, melyek után a férfivilág fut - és amellett oda van helyezve egy kerítés nélküli helyre, a vidéki színpadokra?

Ha kolostorban nõtt volna fel, tán a kolostor falait is ledöntötték volna érte - de a vidéki színpadokon nõtt fel. Nem a legnagyobb csoda lett volna-e, ha mégis megtartja érintetlenségét?

Nos, hát ez a csoda nem történt meg, ennyi az egész. Hiszen a csodák ritkák. De végre is, hogy csoda nem történt vele, ezért még nem lehet agyonütni. Más színésznõkkel se történtek csodák, azért mégis joguk volt nekik tisztességes fõkötõ alá jutni. Miért éppen csak Laborfalvi Rózának nem? A rossz világ bizonyos hajszát indított meg ellene, bizonyos bojkottszerû stratégiát. Igazán érthetetlen volt ez a közhangulat. Hiszen más esetben inkább sajnálkoznak az emberek egy leányka felett, akivel ilyen szerencsétlenség történik.

Igen egy leányka felett - de Laborfalvi Róza már 31 éves! Hát az volt az összes bûne, hogy 31 éves volt.

Úgy, de Laborfalvi Róza is csak Rózika volt még, mikor ez a hiba megtörtént és azóta, ha a pletyka beszélt is egyet-mást egy daliás grófról, ha fölhajítottak is a színpadra egy-egy gyanús bukétot egyszer-egyszer, az õ magánéletén semmi kifogásolni valót nem találhatott a legvizslább szemû páholynyitogatónõ sem. (Tudvalevõleg ezek tudják a színésznõk összes titkait.)

Okos, jószívû, ezt tudták róla, takarékosan él, egy cselédet tart és mégis tele van adóssággal (jele, hogy nincs senkije). Ez adóssággal, mint erkölcsi bizonyítvánnyal dicsekedett az új férj.

Most aztán mindent felkotorásztak a múltjából. Még szerencse, hogy nem sokáig hánytorgott a szegény új menyecske a tapétán, mert holmi egyebek is történtek. De azért mégis mindenki tudta, hogy az apja Laborfalvi Benke József is színész volt (különben székely nemes ember). Az anyja is színésznõ: Veleszi Rácz Zsuzsánna. Arról is szerettek volna valamit tudni, de csakhamar másfajta rácok kezdték az érdeklõdést lekötni.

Benke Judit Miskolcon született 1817-ben, április 8-án, hol késõbb apja megunván a színészetet, leányiskolát nyitott. A színészet iránt korán mutatott hõ vágyat s hamar jutott színpadra Laborfalvi Róza név alatt Budán a Komlóssy színtársulatnál, hol a híres Kántorné nagy diadalait színrõl színre látta és páratlan mûvészetét mohó szomjúsággal úgyszólván fölszítta. Eleinte csak kis szerepeket játszott, Náni szobaleányt a »Benjamin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi« címû kedvelt darabban, de mikor a társulat Székesfejérvárra ment s Kántorné nem követte a vakmerõ direktort, átadta szerepeit a »világszép Rózának«, ki azokban mindjárt jelentékeny sikert ért el.

Mikor 1837-ben a pesti állandó színházat megnyitották és Kántorné valahol vidéken betegen feküdt, úgyhogy szerzõdtetni nem lehetett, helyét itt is Laborfalvi Róza foglalta el. Déryné, aki a gyönyörû gyermeket még Miskolcról ösmerte a szülõi házból, némileg konsternálva írja naplójában, hogy »senkit sem találtak alkalmasabbnak, mint az ily matronák és hõsnõk szerepeiben gyakorlatlan fiatal Laborfalvi Rózát«.

A közönség azonban szívesen bevette azt, hogy fiatalon matronákat játszott, de visszatetszést szült, mikor most Jókaival szemben, megfordítva, elõhaladott korában a fiatalt játszotta.

Roppant igyekezettel haladt elõre nagy etapokban, míg végre az elsõk közé küzdte fel magát. »De volt is hozzá királyi termete, klasszikus szépsége, és azok a nagy fekete beszélõ szemek« - jegyzi meg ismét Déryné… Úgy ám, de voltak is hozzá nehezen utolérhetõ elsõk! - jegyezzük meg mi. Egy Lendvay, egy Egressy, egy Szerdahelyi. És olyan kritikusok rakták le lábaihoz az elismerés virágait, mint Vörösmarty és Bajza.

De mindegy, az anyai átok megkezdte a maga romboló útját. A piliscsabai nász után visszatért Jókai, aki ünnepelt volt, gazdag és kedvelt, becézett és irigyelt - most idegen lett és szegény, elhagyatott és reménytelen jövõjû. A lap, a fejõs tehénke, bukófélben volt, nem jövedelmezett semmit, most már a felesége keresményére lesz utalva. Mert a komáromi harisnya nem fogja többé ontani a szép öreg tallérokat. Ez rettentõ még gondolatnak is, kivált ha a feleség is el van adósodva. A Petõfivel való meghasonlás elvette kedvét az írói kompániáktól. Hitelezõi értesülvén a komáromi végrendeletrõl, egyszerre szorongatni kezdték. Komárom felõl fagyasztó hidegség fújt, csak Károly bátyja írt egy rövid levelet latinul, hogyha az asszony kezébe kerülne, ne értse. Egy sor volt benne az egyetlen fénysugár a sötétségben: »Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak«. S tényleg nem hagyta el. Nemsokára látogatást tett náluk s elhozta azt a száz és nehány forintot, melyet Móric a múlt évben félretett irodalmi keresményébõl átadott neki, hogy azt megõrizze számára.⁴⁶

Minden rossz összejött, hogy ellensúlyozza azt a csöpp mézet, amit a házasság nyújtott. Móric megrendült, tanácstalanul réveteg tekintettel állt meg e romokon. Mihez nyúljon, mit kezdjen? A munkába temesse gondját? De milyen munkába? Regényírásba fogjon? Most, midõn a végzet bonyolítja a nagy drámát, melyben az ország minden lakosa szereplõ személy? És ki olvasna most költött eseményeket, mikor a valódiak is örökös hátborzongatásban tartják az embereket?

Oly üres volt neki ez a forrongó, hüledezõ és megriadt város, hol mint hab a habot az egyik esemény gyorsan elmossa a másikat, hogy örült, mikor a nemzetõr ifjúság közül kíséretet kezdtek toborzani Kossuth mellé, aki az Alföldre volt indulóban, a népfölkelés szervezésére a fellázadt rácok ellen.

A legintelligensebb ifjakat keresték (ámbár kellett is azokat keresni?), akik testõrök is legyenek (ámbár kell is az Kossuthnak az Alföldön?), de legyenek esetleg szónokok is, ha õ elfárad, és amellett legyenek olyan értelmesek, hogy a »saját képében« küldhesse ide-oda szerepekben, üzenetekkel, megbízásokkal.

Jókai is vele ment erre a toborzó útra - de beszédet nem mondott, mert Kossuth ugyan el nem fáradt (de ki is mert volna Kossuth jelenlétében beszélni?), pedig gyûjtött egy egész hadsereget. Jókait ez alkalommal egy érdekes, írónak való feladattal bízta meg, hogy keresse fel a híres haramiát, Rózsa Sándort, aki százötven fõnyi betyár csapattal szabadságharcosnak ajánlkozott, ha amnesztiát kap, és vigye meg neki a pecsétes menlevelet. A mindenre kiterjedõ figyelmû Kossuth fölemlíté, hogy a betyárok portyázásukkal sok bajt, zûrzavart csinálhatnak az ellenségnek, másfelõl pedig a becsületes alföldi nép jár jól, ha a zsiványaitól megszabadul.

Rózsa Sándor megbízottja, aki Kossuthnak a levelet hozta, elkalauzolta egy laptikán, szuroksötét éjjel, torony irányában, lápon, kukoricáson, ördögön, poklon keresztül egy tiszai füzes szigetre. A régi lovagregényekben a szemét kötik be az idegennek, akit valamely titkos helyre visznek, hogy fogalma se legyen, merre járt. Hát ez itt is meg volt, de új formában. A tiszai szigeten átvette egy zsivány, az elvitte egy lápos helyre, ahol egy másik zsivány lakott, míg végre eljutott nagy ceremóniák után a legutolsó zsivány kalauzolásával Rózsa Sándorhoz, akinek volt magához való esze, dacára, hogy nem fésülködött tükörbõl.

Jókai nagyra volt ezzel a megbízatással, átadta, úgymond, a menlevelet a zsiványkirálynak és beszélt hozzá annak ezentúli magasztos hivatásáról, de az csak a pipáját szítta, ásítozott és azt kérdezte: Kitõl kapja õ majd a kapitányi lénungot?

Pompásan írja le e találkozást és színesen jellemzi Rózsa Sándort memoárszerû munkájában »Az én életem regényé«-ben, elfeledkezve, hogy egy jelentése lehet valahol, melyet 1848. október 31-én reggel félnyolckor az állítólagos találkozás után Félegyházáról intézett Kossuthhoz és melyben tudatja a »Teljes hatalmú országos biztos úrral«, hogy küldetésének csak részben felelhetett meg, mert Rózsa Sándorral nem bírt találkozni, minélfogva a bocsánathirdetõ levelet egyik emberének, Lukácsy Károlynak adta át.⁴⁷

Ily csodálatos módon veszett el nála a valóság a fantáziában. Adatai, visszaemlékezései többé-kevésbé megbízhatatlanok. Az elbeszélõk általában rossz historikusok, mert a képzelõtehetségen kívül, mely az események megkorrigálója, még a formába öntés mûvészete is ellenállhatatlan erõvel csábítja õket áthágni a valóság határait, ha ezáltal az események megszépülnek. Még a nagy történetírók is beleesnek ily hibákba, ha sok szépirodalmi elementum van bennök, így például Macaulay a Warren Hastings esszében. Fáj neki, hogy a hálátlan Anglia igazságtalanul ítélte el a nagy államférfit, s midõn valahol a parlament naplóiban kutatva egy jelentéktelen adatot talál, hogy Warren Hastingst valamely apró-cseprõ ügyben elaggott korában mint tanút sorompói elé idézi az alsóház s egy »Éljenzés« szócskát lát zárjelben a szöveg közé beszúrva, megkapja ezt a kis zárjeles szót, kidomborítja fantáziájával a jelenetet, mily mozgás támadt a ház mezõin, mikor az aggastyán belép; többen felállnak, innen-onnan éljen hangzik fel, némelyek a kalapjukat lengetik - szóval ebbõl az egy szócskából nyájas verõfényt kalapácsol ki az igazságtalanul elítélt nagy ember életalkonyatára és jóvá iparkodik tenni, amit Anglia elhibázott - megkorrigálva a végzetet.

Jókai Pestre térvén vissza, újságának szerkesztésébe akart merülni; minden baj ellen a munka a legjobb orvosság, de rá is volt utalva a munkára, mert a mozgalmak szétszórták az írókat, ki a táborban volt, ki valami hivatalban ült, de a folyton bonyolódó helyzet õt is minduntalan kizavarta íróasztala mellõl, hol az õrségre kellett mennie egész éjjel razziát tartani a csavargók közt, hol a horvátok ellen készülõ sáncmunkához rendelték a katonaságnak segíteni. Mozgalmas, az idegeket folytonos feszültségben tartó események nyomon érték egymást. Lamberg gróf megöletése rémes szenzációt teremtett a fõvárosiaknak. Egész éjjel verték a dobot a nemzetõrök s szepegve várta a lakosság, hogy a katonaság megkezdi a város lövetését.

Majd megint Kossuth küldte el Csernátony Cseh Lajossal kettõjüket Bécsbe, üzenettel a bécsi forradalmi kormányhoz, hogy akadályozza meg a rendelkezésére álló csapatokkal Jellasicsnak közeledését Bécs felé. Oda ugyan hiába mentek, mert a bécsi forradalmi kormány ugyancsak nem parancsolt már akkor senkinek, a fejetlenség káoszában fetrengett, de azért csak Csernátony járt hiába - mert Jókai e visszaemlékezések nyomán írta meg évek után »A kõszívû ember fiai«-nak Bécsben lejátszódó epizódjait.

A bécsi út után, bár az idõ nem volt rá kedvezõ, mégis regénybe kezdett az Életképekben, a »Szomorú napok«-ba. A cím ráillett a mostani napokra, hanem a tartalmat tapintatlannak találták a helyzethez, a félvidéki tót nép gazságát festvén a regény a nagy kolera idejébõl - holott ez idõ szerint éppen a tót nép mutatott rajongó lelkesedést a magyar ügy iránt. Többen kifogásolták a regényt, sopánkodva, hogy meg találnak a tótok sértõdni… No, bizony gyengén állhatott már a dolog, mikor a szegény tótocskák érzékenysége is faktor lett.

Jókai félbenhagyta a regényt, de talán nem a tótok miatt és még kevésbé, mint maga jajdul fel késõbb egy hazafiúi frázisban, mert a nagy nemzeti bajok közt cserben hagyta a fantáziája. Volt arra számos ok. Nevezetesen az Életképek beszüntetése elõfizetõk hiányában elkerülhetetlenné vált, mindegy volt tehát, hogy a harmadik folytatásnál szünteti-e be a regényt vagy az ötödiknél. Hatodik szám már úgy sem jelenik meg.

E súlyos helyzetben minden omlott-bomlott; vesztett csaták hírei érkeztek, Mészáros hadügyminiszter elfátyolozott hangon jelenté az országgyûlésen: »Szeretnék pincébõl szólani, hogy ne látszassék arcom pirulása.« A lakosságot megdermesztette a félelem. Amilyen könnyen buzdult, éppen olyan könnyen kétségbe is esett. Egy-egy nyert csetepaté után Európát akarta földarabolni, vesztett csata azonban egyszerre kiölte belõle a remény utolsó szikráját is. Ez az elkényeztetett városi közönség mindig a két véglet közt himbálózott.

Most csupa Hiób-hírek jöttek. Jókai maga is fölkiált: »Senki se voltam már. Ha van valami a világon, ami még a semminél is kevesebb, az egy férj, akinek a létezése a felesége jóvoltából áll fönn.«

Érezte elhagyottságát, a szegénység nyomasztó erejét, egyedül állott, sokszor volt azon a ponton, hogy hazamegy Komáromba, anyja lábaihoz borul és otthon marad. És még mindig romlott a helyzet. A Nemzeti Színházba se járt senki. Néha alig öten-hatan jelentek meg az elõadáson, világos immár, hogy az elõadásokat meg kell szüntetni. Most már a felesége egzisztenciája is kétségessé vált, most lett csak szegény ember, mert most már meg sem szökhet mellõle.

Egy kis szerencse mosolygott rá. A Pesti Hírlap szerkesztõje, Csengery Antal kormányhivatalt vállalt s a Heckenast és Landerer cég Jókait szerzõdtette szerkesztõnek újévtõl kezdve. Szép pozíciónak látszott, de hol vegyen hozzá írókat? A Pilvax-asztalt, ahol piaca volt az ilyennek, ugyancsak elsöpörte a politika és a háború. Az egyes szereplõ nagy embereknek ez idõ szerint lapjuk van. Akkor nem telt mindenkinek külön lap, de egy-egy külön írója majd mindeniknek volt és azt magával vitte. A Pilvax-asztal néptelen volt, az aggódó cívisek itták körülötte a krampampulit esténkint. Jókai úgy segített magán, hogy már decemberben kezdte írni a Pesti Hírlap cikkeit, hogy újévkor egy kis készlettel foghasson a szerkesztéshez. Ez volt a »Szomorú napok« félbeszakításának valódi oka.

Eközben a móri csata váratlanul eldöntötte Pest sorsát és a Pesti Hírlapét is. A fõváros most már nyitva maradt az ellenség elõtt s páni félelem fogta el a lakosságot, kivált mikor kiszivárgott, hogy az országgyûlés biztonság okáért Debrecenbe akarja áttenni székhelyét.

Az év utolsó napja volt, csikorgó hideg idõ. A régi Vigadó zúzmarás ablaka mögött tanácskozott az országgyûlés. A tárgyalás benyúlt az éjszakába, künn izgatott tömegek várták a határozatot. Végre valamivel tíz óra után oszlani kezdett a ház. »Mi történt«? - kérdék. »Debrecenbe megyünk« - újságolták a terembõl kiözönlõ képviselõk. A határozat futótûzként járta be a várost, mely mint a fölpiszkált hangyaboly mozogni kezdett. Éjnek évadján népesekké váltak az utcák. Az emberek lótottak-futottak, csomagoltak. Ahány szekér és ló volt, az mind elõkerült most. A Vác, Kerepes és Üllõ felé vezetõ úton éjfélkor már ezrével húzódtak a szekerek, hintók és mindenféle jármûvek a térdig érõ hóban, telve menekülõkkel. Jókai a képviselõk nappali tanácskozásából sejtette a határozatot s már a délután folyamán kölcsön kért Pállfy Alberttõl száz forintot, becsomagolta legszükségesebb holmiját, hogy a kormánnyal együtt menjen Debrecenbe. Jókainé még maradhatott volna, de õ is követni akarta férjét. Már este tizenegykor kimentek az indóházhoz, de málháikat el nem fogadták a vasútra, mely különben csak Szolnokig volt akkor kiépítve, azt adván okul, hogy a poggyász-szállító kocsik az állam holmijának vannak fönntartva. E holmi nemsokára meg is érkezett. Közte volt a bankónyomtató-prés is, melyet a Kossuth-család málháival hoztak ki egyszerre. Ilyen szerszámmal útiköltség nélkül is élvezet lehet utazni. De lesz ennél még becsesebb holmi is a vasúton. Most vesz le egy ládát egy kocsiról két zúzmarás bajuszú katona s a láda mellõl Bónis Samu száll le, nagy asztrakán sapkáját egészen lehúzva a fülére. Ebben a ládában a szent korona van. Percenként sereglenek zászlós urak, fõrendek, képviselõk családjaikkal. Az indóház megtelik sokasággal, ember ember hátán hullámzik. Mekkora vonatnak kellene annak lenni, amely ennyi embert elszállítson! Egy gép nem bírja meg. Kevéssel éjfél elõtt megérkezik Kossuth családjával. A kisfiúk farkasprémes szürke bundát viselnek, Kossuthné elõkelõ tartású, szigorú tekintetû úrnõ, ki nyugodt, finom mosollyal fogadja a köszönéseket. Kíséretükben Duschek miniszter van, egy komorna, egy inas és gouvernante.

A vendéglõs, minthogy Szilveszter estéje van (mily vidám dévaj éj más alkalommal), az õsi szokáshoz képest grogot szolgál fel az elõkelõ utasoknak. A fiúk álmosak, elutasítják a grogot. Vilma kisasszony szívesen elfogadja és egy pár kanálnyit iszik. Kossuth gondolkozva jár fel s alá az elsõosztályú váróteremben s jelentéseket fogad, parancsokat ad ki. Láthatólag nyomott hangulatban van. Néhány népképviselõ legott udvart képez körüle. A grogot Kossuth is átveszi a hajladozó kocsmárostól, ki érzi a pillanat fontosságát, amely neki a sors által nyújtatott. Kossuth hozzákoccintja poharát a képviselõkéhez, a Duschekéhez. Az óramutató átlépi az öreg esztendõ mezsgyéjét s a következõ percenete már 1849-re esik. »Adjon az isten jobb esztendõt a hazára« - mondja a szónokok szónoka és szürcsöl a párolgó italból egy pár kortyot, aztán leteszi szórakozottan és ott felejti, mert száz emberrel kell beszélnie, száz dolgot eligazítania. De mégis lassan megy minden a kisded pályaudvarban. Egész hajnali három óráig kell várni, míg a vonat elindul. A személyek egy része is visszautasíttatik, a poggyász pedig mind ott marad bizonytalan ideig, míg sorra kerül. Így a Jókaiék poggyásza is, melyet Szolnokon fognak megvárni. Itt is bevárhatnák még, hiszen Windischgrätz herceg még messze van, de már türelmetlenek, ég a lábuk alatt a föld. Gertrudis fiatal férje karjába kapaszkodik és a világot jelentõ deszkákat elhagyva, felszáll egyikébe a harmadik osztályú vagonoknak, mert egy Rothschild is csak ilyeneken utazhatnék most; az elsõ- és másodosztályú kocsikat Kossuth Lajos és környezete, valamint az országgyûlés két házának notabilitásai töltvén meg.

Szolnokon napokig vesztegeltek Jókaiék, tizedmagukkal lakván egy szobában, köztük Szilágyiné, Bulyovszky Gyula anyósa, kinek a málhája szintén visszamaradt a pesti indóházban. Minden vonathoz kimentek, de biz azt egyik se hozta, katonákat és hadi cikkeket szállítván folytonosan. Az elsõ egy-két nap csak gond a poggyászvárás, de harmadik nap már életszükség a fehérnemû, negyedik-ötödik nap pedig megsemmisül nélküle az úriember. Jókai hatodnapra keserû elszántsággal jelenté ki, megunván a kétségbeesett asszonyok sopánkodását hallgatni, hogy elmegy Pestre és ha térdig koptatja is a lábát érte, elhozza a poggyászukat.

El is indult, de a ceglédi megállónál a szembejövõ vonaton megpillantja Madarász József képviselõt, kivel, minthogy a két vonat megállott egy percig, szót válthatott. Elmondván, hogy Pestre megy a színésznõk poggyászát megkeresni, Madarász figyelmeztette, hogy azt nem ajánlhatja jó szívvel, mert Windischgrätz már Budán van és a fehérnemû helyett könnyen csak nyakravalóhoz jut, mert a herceg éppen nem tréfál a skriblerekkel -, ami pedig a színésznõk málháját illeti, az alkalmasint a vonaton van; mire Jókai megértvén a circumstanciákat, egy perc alatt átugrott a másik vonatra, amelyen csakugyan megtalálta a poggyászt. Így aztán visszaérkezvén Szolnokra, még aznap egy gyékényes szekeret fogadtak és megindultak a kálomista Róma felé; velük ment Szigligeti Ede is, aki, mint Jókai írja, szintén nem volt hajlandó Pesten bevárni a Windischgrätz herceg kritikáját »II. Rákóczi Ferenc fogsága« felõl.

Keserves út volt ez a 20 fokos hidegben, városi embereknek, az akkori vendéglõk mellett, szalonnán, túrón táplálkozva, néhol az se volt, mert a menekülõk mindent fölettek, fûtetlen szobában hálni, néha szalmán, mert ágynemû se jutott. Valóságos megváltásnak tartották, mikor végre egy örökkévalóság után a gyékényes szekér megállhatott Debrecenben a városháza elõtt s a csontig átfagyott Jókai leszállhatott, lakás iránt tudakozódni a fõbírónál, aki egyszerre kicsiny úr lett Debrecenben, megtelvén a város nálánál nagyobb urakkal, hatalmas államférfiakkal, akik valamennyien parancsolni akartak valakinek.

Éppen volt még egy lakás Dudás szûrszabónál a Nagy Péterfia utcában, pedig ugyancsak nehéz volt kapni; egymásra licitálva kapkodták el a napok óta érkezõ úri népek. Bizony sokat ért most egy debreceni ház és keveset ért egy pesti. A lakás egyetlen szobából állt, mégis húsz pengõ forintot kellett érte leszúrni egy hónapra. Itt rendezkedtek el Jókaiék; volt a szobában egy belül fûtõ kemence, annak a tüzénél fõzött Jókainé, miután beszerezvén a fõzõeszközöket, férj uram maga ment ki reggelenkint szatyorral a szatócsoktól és a kofáktól bevásárolni az élelmicikkeket. A piacra járásnak több hasznát vette késõbb, mint a politikusok körül való kuncsorgásnak. Életelevenen beállítani a kofákat és vevõiket regényeibe, itt tanulta.

Idilli élet lett volna ez két romantikus lélek számára például a Senki szigetén, de még Debrecenben is, ha a gond nem veszi el a menyecske fõztjének pompás ízét. A gond, hogy a Pálffy Alberttõl kölcsön vett száz forint szédületesen fogy és más pénz nem mutatkozik. Jókainé nem kap most fizetést, Jókainak pedig semmi foglalkozása sincs. Az egyetlen Nyáry Pálban bízott, ki Schodelné útján jó embere, sõt távoli rokona. Unalmában minden nap ellátogatott hozzá, egy szobában lakott Patay Józseffel. Két íróasztal volt a szobában, egyszerû fenyõfából (be se volt festve). Az egyik, amelyiknél Nyáry Pál ült, volt a belügyminisztérium, a másik asztal, a Patayé, volt a közlekedési minisztérium. Ha sok írni valójuk akadt, akkor befogták Jókait is, tehát hol a közlekedési, hol a belügyi minisztérium személyzete volt, de fizetést nem kapott sem az egyiktõl, sem a másiktól.

Nemsokára azonban Nyáry Pál csakugyan kenyérbe tette, reá bízván 150 forint havi fizetéssel a hivatalos Közlöny szerkesztését, melyet Gyurmán Adolf, a »forradalom viperája« látott el eddig mérgezett nyilakkal. A nagy tisztesség és a százötven forint egyszerre lázas örömre gyújtotta a Dudás uram lakóit. Jókainé kivette Dudáséktól a fele konyhát és fele takaréktûzhelyet, sõt szolgálót is fogadott, mert most már az úr nem járhatott ki a piacra, pékhez, mészároshoz, politikát kellett csinálnia, mégpedig a Nyáry Pál ízlése szerint.

Hiszen nem is volt az rossz ízlés. Nyáry Pál egyike az elmúlt század legjobb koponyáinak, hatalmas judicium, éleslátás, praktikus világnézlet és az igazság rendületlen szeretete jellemezték, oroszláni tekintet a haragos szemöldök alatt, de a szív egy bárányé. Aki nem ismeri Nyáry Pált és életét, annak nincs fogalma arról, hegy kis pozíción mekkora naggyá lehet valaki.

Bizonyára könnyû lett volna õt vakon is követni, ha nem lett volna már ekkor minden út veszedelmes, mert a nagyok útjai már ekkor nagyban divergáltak. Ahány, annyi felé húzott. Gyûlölték egymást. Irigyelték ezt, féltek emettõl. Nem kellett ide már Windischgrätz, se a Miklós cár segítsége. Bent volt már a legyõzhetetlen ellenség, a viszálykodás a magyar urak közt.

Jókait nem lehet se dicsérni, se gáncsolni a cikkeiért, neki nem voltak erõs meggyõzõdései. Egy nagy gyerek volt, semmi egyéb. Tavaly még Petõfi tutélája alatt radikális, a legvörösebb vörös, ami csak lehet, most a mérsékelt Nyáry tutélája alatt, megtöltve annak eszejárásával, egy bölcs aggastyán higgadtságával kezdi mûködését a Közlönyben. Cikkei szakasztott azon a hûvös magaslaton tárgyalják az izzó kérdéseket, mint ahogy azokat ma, ötven esztendõ után látjuk és kívánjuk megítéltetni. A nemzet nem az uralkodó ellen küzd, írja, hanem a reakció ellen; a nemzet nem támad, csak védekezik. Legyen bárki a kormányon, aki alkotmányos szabadságainkat nem bántja, mi helyet adunk neki mindjárt -, enélkül pedig soha. Ezek a Közlöny vezércikktémái.

Ezek a nézetek arra a kis csoportra vallanak, melyet közönségesen »Kazinczy-körnek« neveztek. Ide tartozott Csányi, Nyáry, Kazinczy Gábor, Szemere Bertalan, Patay József, Kovács Lajos, Klauzál, b. Kemény Zsigmond, szóval a mérsékeltek, az »okos emberek«, akiket még tavaly Sükeyvel lehurrogattak, hogy »nem kellenek ilyenkor«. A cikkeket legnagyobb részt Kovács Lajos és Kazinczy Gábor írták.

A többség, az engesztelhetetlenek, a szakításra törekvõk, a vérmesek, a felbõszültek és a hazardõrök, felháborodva olvasták a cikkeket. Micsoda sárga-fekete limonádé ez? A Gyurmán vitriolba mártott tolla után micsoda visszaesés? Mit akar ez az ember? Ki van mögötte? Titkos célzatokat kerestek s egy könnyen benépesíthetõ hátteret kanyarítottak a cikkek mögé. Ohó! Hiszen ott valamit fõznek. Hiszen ezek békét akarnak. Összesúgtak, kieresztették kalitkájából a gyanút. Elhomályosult tekintetükkel látni vélték a bécsi kezet.

A Pálffy Albert radikális lapja, Március tizenötödike, hevesen megtámadta Jókait és a szerkesztõ gyerekes módon rögtön visszakövetelte a kölcsön adott száz forintját. Jókai hüledezve látta, hogy egyszerre milyen nagy port vert fel. Kétségkívül gyenge politikus és felületes újságíró volt, de bizonyos tulajdonságai a publicisták fölé emelik. Jelszavakat tudott kidobni a közönség közé s egy sikerült jelszó többet segít mázsaszámra menõ bölcs érveknél. Egy ötlet, egy bonmot megöli a legfönségesebb beszédet és megállítja a legdühösebb rohanó tömeget. Láttuk e fiatalembert a Lederer-féle macskazenénél, mikor azt mondja a Lederer vesztét kívánó népnek: »A hazáért könnyû meghalni, de nehéz ölni«. Láttuk a Landerer-nyomda elõtt, mikor szakadó esõben letéteti a tömeggel az esernyõket. Az ilyen embernek az elmeszikrái veszedelmesek, ha rosszra használja. Azért hát vigyázni kell, hogy olajat csöppent-e a tûzre, vagy oltó vizet. Hát ez bizony most vizet csöpögtet, még pedig tiszta vizet. A képviselõk pro és kontra foglaltak állást, már ti. azok a néhányan, akik csinálták a dolgokat. Mert a többi jóízûen kártyázott éjjel és nappal a Fürdõ vendéglõben és nem olvasta a Közlöny cikkeit. Mindegy, azért õk is hallani fognak róla, mert hát ebbõl interpelláció lesz a házban. Hiszen fontos eset ez, mert Nyáry ellen megy az éle. Már pedig ez idõ szerint nincs sürgõsebb dolog az országban, mint Nyáryt és társait összetörni. Igaz, hogy Pesten derûre-borúra löveti és akasztja a mieinket Windischgrätz herceg, de az messze van és itt is csak mozogni kell. A cikkek ügye tehát az országgyûlés elé kerül. A február 10-iki ülést egészen kitölti ez a kérdés. Madarász László nagy kedvteléssel látszik utat egyengetni annak a bizonyos kis gépecskének, mely a francia forradalmat a világ legszomorúbb látványává tette. Mintha nem eléggé fogyna a magyar a csatatereken és a Károly-kaszárnya udvarán. Egy nap marciális törvényeket sürget Madarász László a meg nem jelent képviselõk ellen, most Nyáry Pált és társait szeretné eltenni láb alól. A ház hangulata neki kedvez. A ház hangulata Jókai-ellenes. Bár Jókai személye csak az a bizonyos fogpiszkáló, mely az elítéltetés okául szolgáljon. Nyáry Pál védekezését ingerülten hallgatják vagy nem is hallgatják, zajjal és ellentmondásokkal van megszaggatva. Február 12-én Kossuthnak is nyilatkoznia kell; ékesszólásával, találó érveivel lecsillapítja az ingerültséget; nyilatkozatának az a veleje, hogy a kormánynak semmi köze a cikkekhez, a szerzõ aláírta nevét, akinek kifogása van, végezzen vele. Mindamellett »ad audiendum« idézte magához Jókait, ki meg is jelent a kitûzött órában a városházán, hol Kossuth székelt.

Kossuth, kit pedig azzal gyanúsítanak immár, hogy meg akarja magát koronáztatni, igen egyszerû módon él és viselkedik. Egész nap íróasztalánál ül, levelez, fogad, intézkedik, rendeleteket fogalmaz, gyorsan ebédel s rögtön visszatér a munkához. Egész szórakozása abból áll, hogy kétszer hetenkint whistet játszik. Gróf Esterházy Mihály a »játékmester«, rokonszenves partnerek összehívásával van megbízva a kijelölt estékre. Nagy kitüntetés, akit partira meghínak. A kitüntetések közül ez pótolja az »arany gyapjút« a királytalan királyságban. Egyébként semmi fény, semmi ceremónia nem jelzi, hogy az ország leghatalmasabb embere ott lakik. A debreceni fõbíró is nagyobb flanccal kezeli a közhatalmat. Jókait nem jelenti be lakáj vagy sima képû titkár, kopogtat az ajtón és a patriarchális »szabad«-ra benyit Kossuth szobájába, melynek falait különféle színû gombostûkkel kiszurkált térképek borítják. Jókai részletesen írja le ezt az audienciát, de az õ elõadását, okulva egy pár eseten, nem fogadhatjuk el készpénznek. Kossuth úgy látszik nem fektetett nagy súlyt a cikk-dologra, bár nem helyeselte a békésebb hangok pengetését, de nem is helyeselhette, mivelhogy inkább a közönség feltüzelése, mint józanítása állott a hadviselés érdekében. Az õ szemében már el volt vetve a kocka. Neki már nem volt visszatérése. A nemzetnek még lehetett. De akarhatta-e õ azt, hogy a nemzet ne vele menjen? Hiszen csak ember volt.

Annyit tudunk biztosan, hogy az ad audiendum nem volt valami dörgedelmes jelenet. Kossuth azt a kérdést intézte, hogy ki sugalmazta a cikkeket? Jókai természetesen nem vallott Nyáry Pálra. De ez nem is lett volna igaz. Sugalmazásról szó se lehetett. Nem is kellett õt sugalmazni, nagyjából olyan volt, mint a fonográf, aki legutoljára beszélt bele, annak a hangját adta vissza - csakhogy jobban. Jókai ügyesen védekezett a Kossuth beszédjeibõl vett idézetekkel (aki annyit beszélt, annak a beszédjeiben mindent találni), mire azzal bocsátotta el, hogy folytassa ezután is a szerkesztést, de legyen egy kicsit forradalmibb és beszélje meg cikkei témáját báró Jósika Miklóssal, aki a honvédelmi bizottmány és így a kormány tagja volt és a közoktatásügyi tárcát vitte.

Mindez idáig szerencsésen ment és ki tudja, miként végzõdik, ha Jósika rossz modora és kategorikus kijelentése, hogy csak olyan cikke mehet le a nyomdába ezentúl, amit õ elõzetesen elolvas és helybenhagy, az õ báránylelkét is lázongásba nem hozza. Nyomasztó, sõt reménytelen anyagi viszonyai közt talán elfogadta volna ezt a föltételt egy más politikustól, egy laikustól. De Jósika egyúttal író volt. És, Jókai azt is érezte, hogy nálánál kisebb író. No, mármost hogy egy kisebb író cenzúráján menjen át egy nagyobb író elmeszüleménye, ez sok, olyant még Torquemada se gondolt ki, akkora türelmet és önmegvetést krónika föl nem jegyzett. Jókai még aznap benyújtotta lemondását a Közlöny szerkesztésérõl, persze a felesége helyeslésével. És most már megvolt a fél takaréktûzhely Dudáséknál, de nem volt rajta mit fõzni.

Nem volt egyebük, mint egy kosztosuk, a kákabélû Farkas János kormánytanácsos, aki a fejébe vette, hogy õ a Jókainé kosztján fog kitelelni s ezért az akkori debreceni árak szerint hatvan forintot fizetett havonkint, de a bort napról-napra maga hozta a köpenyege alatt. E hatvan forinton tengtek-lengtek valahogy kis ideig, mert tudni lehetett, hogy Nyáry Pál nem abból a fából van, aki a maga embereit könnyen elhagyja.

Egy nap indítványba hozta a minisztertanácsban, hogy adják ki azoknak a színészeknek a fizetését, akik a kormányt Debrecenbe kísérték. Jósika nem ellenezte, Patay meg éppen javasolta. Kossuth ugyan közbeszólt némi bosszúsággal: »A komédiások az utolsók«, de miután a takarékos Duschek is hozzájárult, több ellenvetést õ se tett. Hisz úgyis ott volt a bankóprés…

…De a Jókai bajai ezzel még korántsem szûntek meg. A debreceni mérsékelt pártot mind jobban-jobban kezdték Madarászék piszkálni, szorongatni, kivált a Március 15-ben Pálffy intézett erõs támadásokat. Nyáryék belátták, hogy orgánumra volna szükségük, mire megalapítá Jókai a debreceni Esti Lapokat az õ biztatásukra ugyan, de a saját szakállára. Az elsõ szám február 22-én jelent meg azzal a programmal, hogy a megtámadott hazát és a 48-iki törvényeket megvédje a külellenség és a túlzók ellen. A lap szenzációt okozott. Mindjárt az elsõ számból, melyet elejétõl végig maga Jókai írt meg, elfogyott ezer példány e minthogy fele bevételre voltak szerzõdve Csáthy nyomdásszal, az ötven forint jövedelembõl huszonöt forint jutott Jókainak, huszonöt a nyomásért. »Ha ez így megy - mondá Csáthynak Jókai -, ezentúl két bankóprés lesz Debrecenben«. Hát úgy is ment, a közönség, melynek mindig nagy delicia, ha a hatalmasokat csipkedik, ha nem volt is a Nyáryék pártján, kapkodta az újságot. De az ellenpárt se pihent, a radikális lapok beteges rángatózással marták Jókait, illetve a csoportot, mely Jókait és lapját támogatta. Különösen Madarász László, a rendõrminiszter, égett kiolthatatlan gyûlöletben irántuk, õ lévén az Esti Lapok stichblattja. Halálos párbaj folyt itt, ösztönszerûleg érezte mindenki, hogy a felek közül egyik a fûbe harap. De melyik? Nem az, amelyiknek nincs igaza, hanem alkalmasint, amelyik ügyetlenebb vagy amelyik tisztességesebb. A sajtó piszkolódásai, gyanúsításai csalhatatlan mód, de lassú, s ha a támadó félnek sok tarka macskája van, akkor egy kicsit bizonytalan is. Madarász tehát taktikát változtatott. Eddig a kicsinyeket üldöztette lapjai által, hogy a Nyáry Pál táborát szétrobbantsa, de miután ez nem sikerült, elhatározta, hogy egyenesen Nyáry Pálra utazik. Az anyaméhet kell kiölni és szétmegy a raj.

Ebbõl az idõbõl datálódnak azok a sablonos alakok, sánta, púpos emberkék, nagyszakállú rongyos zsidók, kik kifúrt mankójukban vagy valami köntösükre vetett foltban tudósításokat hordozgattak a mindenható rendõrminiszternek az ország minden részébõl, ellenség mozdulatairól és egyéb dolgokról. Sok krónika beszél ezekrõl. A fürge Madarász László igen jól tudta, hogy a kezében levõ szakmából mi mindent lehet okos embernek csinálni. E sifrirozott vagy nyílt tudósítások közül sok volt a »doma robiensis«,⁴⁸ melyeket vagy a maguk, vagy a rendõrminiszter kedvéért otthon készítettek a »flamingók«.⁴⁹

A március 7-iki minisztertanácsban nagy jelenetet inszcenírozott egy ilyen kifúrt botban érkezett tudósítással a miniszter polgártárs, ki magát Robespierre-nek képzelte. Halotti sápadtság ült ki az arcokra, midõn a kínos leleplezést tette, hogy egy tudósítást kapott Pestrõl, megbízható, kipróbált kézbõl, mely szerint Schodelné énekesnõ (Nyáry Pál többször említett barátnõje) mindennapos vendég Windischgrätz herceg szállásán. E fölfedezés drámai erõvel hatott a jelenvoltakra. Ez nagy dolog és tisztán, világosan áll. Minden szem Nyáryra szegõdött. Mert ha Schodelné a Windischgrätz szállásán bennfentes, akkor titkokat szállít neki s ezeket a titkokat akkor a magyar hadállásokról és intézkedésekrõl Nyáry Pál küldözi Schodelnének, minélfogva a békésre hajló hangulatáért már eddig is gyanús Nyáry Pál hazaáruló.

- Mi van ebben a dologban? - kérdé zordon arccal, a kínos csendet megszakítva, az elnöklõ Kossuth.

- Az van benne, hogy nem igaz, - felelte Nyáry, nyugodt oroszlántekintetét végighordozva a teremben.

- De a tudósítás…

- Ostobaság - vágott közbe Nyáry, egy kicsit röstelkedve -, Schodelné velünk egyszerre jött Debrecenbe és azóta is itt van mindig.

- De hogy én errõl nem tudok? - csodálkozott Madarász László.

- Mert nem jelentkezett szállásért a városházán, mint a többiek, hanem egyenesen Buzás Pál öcsémhez szállt, akinek itt háza van.

- És hogy te nekem errõl nem szóltál? - csóválta a fejét Kossuth, de már csak féltréfásan.

- Azért titkoltam el ittlétét - felelte Nyáry Pál egyszerûen -, hogy megtehessem múltkori indítványomat a színészek fizetése dolgában, mert ezt csak úgy tehettem, hogy Schodelné abban ne részesüljön.

Madarászt e nagy felsülés nemhogy megakasztotta volna, sõt még élesebb támadásokra tüzelte, különösen Jókaira uszítá lapjait, melyeknek sikerült is meglehetõsen felingerelni ellene a politizáló köröket, kikiáltván õt hazaárulónak, ami akkoriban nem volt kellemes, mert a vésztörvényszék nem tréfált és »elhamarkodott lépései« sem estek valami erõsebb kritika alá. Éppen március tizenötödike volt, évfordulója a tavalyi dicsõségnek, mikor ez a gyalázó titulus rázúdult. Tavaly ilyenkor ezernyi torok éljenezte Pest utcáin, most összesúgtak mögötte a cívisek, a hivatalnokok, a képviselõk: »ott megy az áruló; fõbe kellene lövetni, mégis rettenetes, hogy így szabadon hagyják ezek a puhányok.« Jókai, ki Ikaroszként szállt följebb-följebb az Esti Lapokban a békegalamb testéhez enyvezett szárnyaival, most egyszerre meghökkent. Érezni kezdte, hogy veszélyben van. Látta, hogy Madarász semmitõl se riad vissza. Kossuth sem titkolta ellenszenvét irányában. Dermesztõ hideg fújt rá mindenünnen. Babona fogta el. Az anyai átok sötét szárnyain vitte õt az elzüllés, a romlás vagy még valami végzetesebb felé. Menekülésre gondolt e rettenetes napokban. Éppen Debrecenben járt egy tavalyi pajtása, Vasvári Pál, az megsajnálta és el akarta innen vinni a szabadcsapatjához kapitánynak a mócok ellen, de a férfias lelkû Laborfalvi Róza ellenszegült, mikor Jókai elõadta a szándékát, hogy így-úgy megunta a tintával való vitézkedést, õ is odamegy a golyók, fegyverek elé, ahol az igazi helye van most egy igazi férfinak, a mélyen látó asszony rápirított: »Móric, te félsz!«

A megpróbáltatásnak e keserves óráiban kezdett elétûnni ennek az okos, higgadt és jellemes asszonynak értéke. Milyen szánalmas alak lett volna nélküle az elpárolgott redaktor. Õ öntött bele lelket és harci kedvet. Jó volt most az érettebb higgadtság. Egy fiatal szerelmes asszonyka a mézes év elsõ felében bizonyára azt mondta volna: meneküljünk innen, õ azt mondta: egy tapodtat sem mégysz, megküzdesz ellenségeiddel, vagy elesel, vagy gyõzni fogsz, harmadik »vagy« nincs. Õ jól tudta, hogy a Jókai védelmezõi még elég hatalmasak, az is tisztán állt elõtte, hogyha Jókai most kitér a harc elõl, akkor semmi jövõje nincs; a gyámoltalanságból nincs feltámadás, a sírból legalább meg van ígérve. De Jókai még gyõzhet is.

Az asszony szuggerálja, lelkesíti, úgyszólván hipnotizálja az élethalálharcban, mely most kettejök közt megindul: a toll és a hatalom embere közt. A toll embere puha, ingadozó, szelíd, megfélemlíthetõ, ellenben a hatalom embere vakmerõ, irgalmatlan és furfangos. A harc hát egyenlõtlen. De a golyók egyformán öldöklõk. Jókait hazaárulónak vádolja õ, õt meg azzal vádolja Jókai az Esti Lapokban, hogy a Zichy-féle kincsekbõl ellopta a gyémántokat. Nagy konsternációt okoz ez a rettenetes vád a népszerû miniszter ellen. Szinte égnek mered az emberek haja-szála. Madarász László, mint a megsebzett vad, rohamra készült; egy törvényjavaslatot fogadtatott el lázas gyorsasággal a pártjával, mely szerint halállal büntetendõ mindenki, akire gyanú van, hogy az ellenséggel cimborál. E guillotine-ízû javaslatnak az volt nyilvánvaló célja elsõsorban, hogy Jókait eltegye láb alól. De éppen a vérpad faragásakor annak forgácsai közt érte utól a Nemezis.

Az Esti Lapok közleménye a gyémántokról, mielõtt ott kipattant volna, közsuttogás tárgyát képezte politikai körökben. Gróf Andrássy Manónak, kinek remek karrikatúrái maradtak fenn ebbõl az idõbõl, egy torzrajza már cirkulált a képviselõk közt, mely Madarász Lászlót ábrázolta orángutáng alakjában, fején tollas kalábriai kalap, jobb kezében »forradalom« feliratú zászló, a balban guillotine, míg a két alsó kezével egy »Zichy« feliratú ládából gyöngyfüzéreket emelget ki. De ez mind nem volt komoly dolog. Az emberek csak olyanok voltak akkor is, mint mindig, óvatosak. Mosolyogtak a képen, fejet csóváltak a pletykán, de ezzel vége is volt, sok ember titka maradt. De a nyomtatott betû már nagy lárma, azt nem lehet többé megállítani. Madarásznak tennie kellett valamit. Kínálta a ládákat Duscheknek, az nem vállalta, mert a ládákról le voltak a pecsétek szaggatva, jele, hogy fel voltak valamikor törve.

Most már az országgyûlés is foglalkozott velök. A Kazinczy-kör (hogy ne kelljen békepártnak nevezni, mert az nem volt) a ládák felnyitását követelvén, Madarász ezt úgy vélte elsimítani, hogy maga nyújtott be javaslatot a »tartás közben el nem tartható tárgyak«⁵⁰ elárverezésére, miáltal a ládák felnyitása e célból látszott elrendeltetni. Ez elmérgesedett viszálykodások a kabinetben és az országgyûlésen elkedvetlenítették Kossuthot, kitért elõlük azzal, hogy a Tisza melletti táborba ment szemlét tartani. De a rendõrminiszter ráküldött emberei, mert a megszorult róka minden utat megpróbál, még itt is ingereltek az Esti Lapok ellen s néhány nap múlva a táborból küld sürgönyt Nyáry Pálnak azzal az értesítéssel és paranccsal, hogy - Klapka seregében nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál, az Esti Lapok ellen, mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg elárulására izgat - minélfogva azonnal indítsa meg a szigorú vizsgálatot.

Bizony gyengén állott volna már e percben a Jókai szénája, ha Kossuth nem szigorú tisztelõje a formáknak, úgyhogy ami belügy, azt a belügyminiszterre bízza még akkor is, ha elfogultnak tartja -, így aztán a Jókai feje a Nyáry kezében csak olyan biztos volt, mintha az édesanyja ölében lett volna.

Megmutatta Kossuth sürgönyét az Esti Lapok híveinek, mire elhatározták, hogy Klapkát fel fogják világosítani a vád alaptalanságáról. Jókai legott összeszedte az Esti Lapok megjelent számait, kérve a tábornokot, méltóztassék átnézni és kijelölni, melyik számban van hazaárulás és hadsereg elleni izgatás?

Mily isteni naivitás kellett ahhoz, hogy valaki ilyen lappaliával szuttyongasson meg egy harcoló hadvezért, ki hadra kel, lóháton ebédel, táborban alszik a köpenyegén, hogy az neki régi újságokból böngéssze ki a hazafiúi reputációját.

De a harcok vitéz oroszlánjában gyöngéd érzés lakott, úgy látszik haladéktalanul elolvasta az Esti Lapok összes számait és még a tápió-bicskei gyõzelem mámorában április elsõ napjaiban levelet írt Jókaihoz, melyben lojálisan kijelenti, hogy az a vád, amit Kossuth elõtt mások állítása nyomán hangoztatott, most az összes cikkek elolvasása után teljesen alaptalan s õ azt készséggel visszavonja.⁵¹

Jókainak kincseket ért a levél, melyet azonnal közzé tett az Esti Lapokban. Klapkának ekkor nagy nimbusza volt, még Kossuth is respektálta. Ezentúl Jókainak békét hagytak. A Kazinczy-kör föllélegzett e diadalon és most már erõre kapva nem engedte a Madarász-ügyet elaludni. A gyémánt-pörben kiküldött bizottság a Nyáryék hatalmas nyomása alatt kimondta a sikkasztás vádját egy napon s a rákövetkezõ éjjel örökre eltûnt a szemek elõl Madarász szomorú alakja; udvarán készenlétben egy menekülésre alkalmas fogat állt éjjel és nappal, mióta Debrecenbe érkezett.

Jókai tehát személyében elégtételt kapott és annyira vitte, hogy életét nem kellett legalább a magyaroktól félteni, sõt a gyanakodások, gonosz intrikák és keserû lelki szenvedések, melyeknek iskoláján Debrecenben átment, a megszabadulás, az enyhülés és élet forrásaivá válnak e csodálatos világban, hol a feltartózhatlan átalakulás törvényei alá esnek testtel bíró és testetlen dolgok egyaránt. Az Esti Lapok, melyek úgyszólván életveszedelembe keverték mindazokat, kik bele írtak, az õ rossz hírüknél fogva immunitásul fognak szolgálni egy év múlva mindazoknak, kikbe a bosszút álló hatalom bele fog kötni, hogy õket egy vagy más módon félretegye. Elég arra hivatkozni valakinek, hogy az Esti Lapokba dolgozott s egyszeribe mint javítható anyag löketik vissza a közönséges lakosság közé. Természetes, hogy a Jókai-féle Esti Lapoknak csak a híre ilyen »jó«, maguk a lapok alapjában semmiben se különböznek egyéb, a forradalom idejében írt nyomtatványoktól, a hang csípõsségét kivéve. Éppen csak annyi vérpadot és akasztófát lehetett volna összerakni az Esti Lapok betûerdeibõl is, mint a többibõl, ha ez a hírük nincs s ha a becsületes Kossalkó, a rémnapok egyik államügyésze, szíve mélyén magyar ember, a lap egyetlen megmaradt példányát jól el nem dugja, hogy a bírák meg ne ösmerkedhessenek a tartalmával, hanem csak a híre szerint, mint életmentõ dobassék latba az igazságszolgáltatásnak a véres serpenyõjén.⁵²

Magának Jókainak és a Nyáry-körnek azonban nem használt a Madarász feletti gyõzelem semmit. Április 14-én a radikálisok trónvesztettnek nyilvánították a debreceni öreg templomban a Habsburg-családot s ezzel a békepárt el volt söpörve a föld színérõl, a hadsereg üdvrivalgással fogadta a bevégzett tényt. Dupla lénung, nincs király. Nyáryék kedvszegetten állottak félre. Jókai pedig semmit se tanult a múltakból, tovább szerkesztette az Esti Lapokat, de most mát radikális köztársasági párti szellemben. Jókainak ez a köpenyforgatása különféleképp magyaráztatott, de egyféleképpen sem elõnyére. A politikai meggyõzõdésekben is lehetnek átalakulások, de ilyen ugrások nem lehetnek. Ha valaki Kossuthon innen volt, közeledhetik Kossuthoz, de hogy még át is ugorja, ilyesmi nehezen indokolható. Ha még legalább opportúnus lett volna a Jókai pálfordulása! Ellenkezõleg: régi barátait, támogatóit elvesztette anélkül, hogy ellenfeleiben bizalmat keltve barátokat szerezzen. Õ maga ugyan azzal indokolta késõbb ezt a lépését, hogy a Kossuth királlyá való választását óhajtotta elkerülni, éppúgy, mint Szemere Bertalan miniszterelnök s ezért állt a legszélsõbb álláspontra, a köztársaságnak csinálván propagandát. De ez csak hajánál fogva elõrántott érvelésnek látszik, a valódi ok abban van, hogy komoly meggyõzõdései a politikában nem voltak, csak szerepeket vett fel s azokat jól vagy rosszul megjátszotta. Nem a rosszhiszemû politikusok közül való volt, önzõ célokat nem ösmert, az intrikáktól távol állott, hanem javíthatatlan impresszionista volt, akivel utoljára beszélt, annak adott igazat, de ha valami szerepbe így vagy úgy, ezért vagy azért belecsöppent, azt aztán kényelmi okokból állotta végig, anélkül, hogy komolyan hitt volna iránya helyességében. Különben nem szabad feledni errõl az esetrõl külön szólva, hogy Jókai mindössze huszonnégy éves volt, nagy gyerek, nagy poéta és azonfelül humorista, akinek a szemlencséje nevetségesre ferdíti és liliputi módon kicsinyíti meg a komoly koponyák nagyképû mûködését.

A hadi szerencse jobbra fordultával, midõn az osztrák fõsereg elhagyta a fõvárost, Jókai visszavágyott Pestre, elhatározván, hogy onnan folytatja lapját, mely így, debreceni dátummal, mégis csak vidéki lap. Bár a kormánykörök is a visszaköltözésre készülõdtek, Jókai mégse hozta magával a feleségét, mert a végleges gyõzelemre nagyon kevés volt a remény.

Siralmas állapotban találta a fõvárost. Egy paliszádsor szelte ketté. Az Újépülettõl a hajóhídig cölöp volt leverve cölöp mellé, amely palánk arra szolgált, hogy ha a pesti lakosság fellázadna s ostrom alá venné a kaszárnyát, annak helyõrsége fedett úton vonulhasson át a budai várba. Pest lakossága! Volt is annak most lakossága?

Fényes délben is ritkaság volt az utcán egy-két embert látni. Ahelyett gazdátlan, éhes ebek csatangoltak az utcákon. Budára nem lehetett átmenni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a Lánchídnak még nem volt talapzata. De ez inkább csak Vahot Imrének volt kellemetlen, aki e nehéz idõkben is szerkeszté a maga jámbor Pesti Divatlapját (az asszonyok a forradalom rémnapjai alatt is érdeklõdnek a szoknya és a ruhaderék szabásának változatai iránt) s aki szerette estéit a budai kis kocsmákban tölteni. Kívüle más író nemigen volt a fõvárosban.

Ily viszonyok közt a visszaérkezett Jókai kapós volt. Valóságosan megrohanták a kiadók és nyomdászok. Nemcsak az Esti Lapok kiadását folytathatta innen minden rázkódtatás nélkül, de a Heckenast Pesti Hírlapjának szerkesztését is átvette, havi kétszáz forint szerkesztõi díjban állapodva meg.

Hanem ez a szépen, nyugodalmasan induló szalmaözvegység hamar meg lett zavarva. Görgey Buda alá jött s Hentzi megkezdte Pest bombáztatását. A veszedelem hírére Jókainé itthon termett az ura mellett s vele együtt élte át azokat a borzalmakat, míg az ostrom folyt s azt a diadalmámort, melyet Buda bevétele okozott.

De e gyõzelmi ragyogáson is átveri magát a sötét ruhába öltözött jövendõ sziluettje. Szépen adja ezt vissza a Jókai memoárjaiban megörökített ünnepély hangulatos képe, melyet a Múzeum nagytermében rendeztek Buda bevételének örömére. Jókai még egyszer összejön itt állítólag⁵³ Petõfivel. Az asztal végén ülnek jelentéktelen hadnagyok közt. Kis emberek õk itt, ahol nagytekintélyû képviselõk és generálisok banketteznek, lelkükre nehezedik a megsemmisülés érzete. Milyen volt a kezdet és milyen a vég! Az õ mûvük ez, gondolják, de õrájuk senki se gondol. Mellõzött szürke alakok, egy »besteck«, egy numerus mindenik. S még õk magok is úgy tesznek, mintha nem ösmernének többé egymásra. Cseng a pohár, elõkerül a kappan, közéletünk szónoklati szárnyasa (május vége lévén, nem válthatja fél az elegánsabb fácán), megerednek a tósztok, emelik poharukat ezért, azért, hallani kívánja a társaság ezt vagy azt, de se Petõfit, se Jókait nem, nem emlékszik már erre a két úrra senki. E tábornokok, ezredesek és hadnagyok, akik mind abból a március tizenötödikébõl születtek, amely az õ napjuk volt, most mind valami egyébrõl beszélnek az amábilis konfúzióban, mely a bankettek aranyos köde gyanánt ösmeretes; de Jókaiból is kikívánkozik egy bizarr ötlet, úgylehet csak a vad tósztok közt. »Iszom azokra a hõsökre - mondja -, akik még ezután fognak elesni.«

Síri csönd követte a baljóslatú szavakat, egy-két ember megkérdezte: »ki az a szõke tacskó, aki most beszélt«, aztán napirendre tértek fölötte, csak asztalbontáskor lépett hozzá még egyszer, utoljára a régi jóbarát Petõfi, odakoccintván poharát a Jókaiéhoz:

- Köszönöm, hogy rám köszöntötted a poharadat!

Ez volt az elsõ békülõ szó köztük a »nagy harag« óta, s ez volt az utolsó szó is, melyet a halhatatlan dalnok hozzá intézett; többet az életben nem beszéltek egymással.

Nem volt most Pesten valami kellemes élet. Kivált Jókainak látnia kellett, hogy zérussá lett, ahol nagy numerus kezdett lenni másfél év elõtt. A szerkesztés is divatját múlta. A lap nem volt már hatalom, mint azelõtt. Egyáltalában nem volt már semmi hatalom. Senki se fogadott szót senkinek. A parancsolók megvoltak, többen, mint kellett volna, de az engedelmeskedõk vesztek ki. Pest majdnem néptelen volt. A házak nagy része összerombolva, a boltok becsukva. A kereskedõk kezdtek nem bízni többé a magyar bankóban, inkább eldugták portékáikat. A vendéglõkbõl csak néhányban füstölt a kémény. A lapcsinálás rosszul ment, senki se prenumerált, sõt már nem is olvasott senki. Megunták a híreket. Annyi hírt hallott az ember minden percben ingyen jövõ-menõktõl, hogy végre megundorodott a hírektõl, melyeknek csak egy századrésze volt igaz. Az országgyûlés el volt napolva négy hétre, a képviselõk szerte széledtek az országban, a kormány egészben el nem jött Pestre, sõt maga a kormányzó is Debrecenben maradt még. Görgey egyik rosszul irányzott kartácsától meggyulladt a királyi rezidencia. A közönség rögtön megcsinálta a legendát, mintha mindez azért történt volna, hogy Kossuth bele ne költözhessék.

Tehát témák se voltak, amelyekért Debrecent elhagyni érdemes volt. Az Esti Lapok és a Pesti Hírlap, dacára a Jókai ötletességének, azzal a generális mártással dolgoztak, mely a nagy frázisok puffogtatásával bírta még a hiszékenységét vesztõ közönséget a nagy álmok világában tartani, bár már akkor szinte kétségtelennek látszott, hogy az orosz hadsereg átlépi határainkat.

Pálffy, a »halálos ellenség« is eljött Debrecenbõl, õ is a fõvárosból akarta szerkeszteni Márciusát, s mivelhogy az elõbbi kormány megbukott, angol ésszel élesen bírálta a mostani kormány tetteit. Jókai ezúttal kevésbé veszedelmes cikkanyagot talált, Kossuthnak Pestre jövetelét sürgetve lapjaiban, hiszen valamit csak mégis követelni kell. Kossuth csakugyan el is jött késõbb Pestre, de Pálffy Albert megjárta a maga témájával, mert a rendõrfõnök, Hajnik Pál az éles kritikáért egyszerûen becsukatta - a sajtószabadság kikiáltásának második esztendejében. Érdemes említeni, hogy maga Jókai ment könyörögni Hajnikhoz, eresszék ki az ellenségét. Az ilyen nagylelkûségi frappáns pózokat mindig szerette. Hõsei mind ilyenek. S õ maga is hõseit játszotta, ha tehette és ha nem nagyon kényelmetlen volt a játék.

Különben ez az egész pesti élet már csak rövid ideig tartó fény. Alkonyodik már és borul észak felõl. A szent harc végéhez közeledik. Az egyik császárt levertük, mert ha nem vertük volna le, bizony nem kiáltana segítségért a másikra: »Gyere, mert nem bírok velök«.

S a másik császár friss hada megindul erre ölni ismeretlen népeket, akik neki nem vétettek. Ez az ördögök etikája. És amint országokon körösztül egyre közelebb-közelebb hangzanak az ütemes lépések s a kozáklovak csattogó patkói, a végleges gyõzelem iránti remény egyre halványodik a szívekben. Az országgyûlés tagjai a határozathoz képest mindamellett összegyülekeznek a szünet után Pesten, de Kossuth nem titkolta, hogy egy napra se biztosíthatja õket arról, hogy a muszka itt nem terem, az pedig nem respektálja az immunitást. A képviselõk erre, megbeszélés szerint, Szegednek kezdték fordítani a kocsirudat, hová nemsokára a kormány is követte õket. Jókai is a menekülõkkel tartott, megértetvén Heckenasttal, hogy a lapot lehetne még ugyan folytatni ameddig lehetne, de az elõfizetõknek már nem lehetne megküldeni, mert azok már mind futnak a világ minden része felé, ahol még nincs muszka vagy német és éppenséggel nem küldik be a lakcímeiket a kiadóhivatalba.

Heckenast belátta és fölmenté a szerkesztés alól, száz forintot adván végkielégítésül, amellyel megkezdje bujdosó pályáját. Nejét nem vitte egyelõre magával, mert teljes bizonytalansággal indult meg minden cél nélkül Kecskemétnek, majd Szegednek, hol rekruta-tábor gyülekezett a város alá: de már ez aligha fog verekedni. A gyülekezõ tábor híre oda csábítá a menekülõket. Jókait is kioktatta Heckenast, hogy csak arra tartson, oda igyekezzék, ahol a nagyurak vannak, ott nem éri semmi baj. Ez idõ szerint pedig Szegeden voltak a nagyurak, a kormány és országgyûlés tagjai, grófok és bárók, sõt még Gertrudis királyné is megérkezett Kõrösi Sándorné barátnéjával, nem akarván sokáig magára hagyni ifjú férjét.

Szeged annyira tele volt idegenekkel, hogy nem mindenkinek jutott lakás. Jókai meg a nagyurak is a gyékényes szekereken háltak, melyek a nagy piacot és a többi tereket ellepték. Emberemlékezet óta nem volt olyan forgalom Szegeden. Pedig a forradalom alatt ugyancsak sokszor ébredtek arra a szegediek, hogy tele van a város nyalka úrfi honvédtisztekkel. »Csata van valahol!« - mondották gúnyosan a cívisek és többnyire kisült másnap-harmadnap, hogy csata volt valahol a környéken. Ez egyszer azonban civil urak és nagyúri dámák sáskányi sokasága nyüzsgött az utcákon s elfoglalt minden zig-zúgot a városban, úgyhogy az élelmiszerekben is beállott a drágaság. Degré Alajos huszárkapitány följegyzése szerint egy forint volt a leves a két szegedi vendéglõben, három forint egy pecsenye, de a fõpincér még azt is megkérdezte, hogy milyen pénzzel fizet az illetõ, mert a Kossuth-bankó már abba kezdte hagyni a járást.

Szegedrõl nejével menekült odább Jókai. Ez a kalandos útja adja az inspirációt a »Bujdosó naplója« címû töredékhez és az »Életem legszomorúbb napjai«-hoz. De elõkerül az a »Politikai divatok«-ban és egyebütt is, összekeverve költött dolog való dolgokkal, mint az ördög mákja a gazdag ember kölesével.

Ezer rettegés közt, megbízhatatlan hírek és önijesztések közt folyik le az út. Ott a muszka, erre jön a muszka, akármerre indulsz, mindenütt bele lehet szaladni a muszkába, mert bizonyosan nem lehet megállapítani, hol van, honnan jön és hová megy. Csak úgy gondolom szerint húzódnak a menekülõk szekerei a mellékutakon messze, ameddig a szem lát, mint alig észrevehetõn mászó cserebogarak feketednek az augusztusi napfény szikrázó aranyában. Mily szívet facsaró látvány e bizonytalan végzete felé haladó tömeg!

S még talán valamennyi menekülõnél legelhagyottabb, legszánandóbb a szerencsétlen Jókai, neki jutott a forradalomból a legnyomorultabb osztályrész; mikor a többiek élvezték a küzdelem mámorát, a dicsõség édességét, a barátjaik tapsát, õ már akkor is csak szenvedett övéitõl s most, noha bizonyos lenézéssel méregetik a »tintalovagot« katona egyenruhába bújt ismerõsei, végig kell járnia velök a kínszenvedések egész kálváriáját. Aztán mindenkinek van valami helye, ahova igyekszik, ahol szeretettel elrejtik, egész bizonyosan el nem árulják, csak õneki nincsen; megy, megy, amint Heckenast mondta, a nagyurak után, mert ezekre kerül legutoljára a sor. De egyszer ezek a nagyurak is elfogynak. Fenyegetõn int csontos kezével a rettenet ruháiba öltözött Jövõ.

Rózát Gyulán hagyta, mert egy szépasszony anélkül is veszedelmes poggyász, figyelmet von magára, egy híres asszony pedig azonkívül ismertetõ jel is lehet, kivált ha az álöltözet szüksége talál beállni. Egyedül indult Aradra, értesülvén, hogy ott van a kormány és az országgyûlés. Itt még egyszer együtt találja a debreceni sakk-játszma figuráit, a fehéreket és vörösöket. De mily változás! Kik ott egymást ütötték, most a sors csapásai alatt összesimulva egyek szeretetben és patriarkális érzésekben!

Még egy titkos értekezletet tart augusztus 8-án (mintha bizony titkolni lehetne az agóniát). Az értekezletnek egyetlen tárgya volt: a kormány kijelentése, hogy az országgyûlés biztonságáról nem képes többé gondoskodni se itt, sem sehol. Sokan a képviselõk közül még aznap menekültek, ki-ki ahova legjobbnak találta. Jókait Nyáry Pál vette oltalmába, Szalonta felé víve õt. Vörösmarty Bajzával egy másik kocsin ugyanezen a vonalon lopták az életüket. Simándon azt hallották, hogy az orosz tábor már Nagyváradnál áll. Simándon megháltak s másnap mentek be Szalontára, hol Jókai Arany Jánost látogatta meg. De nem ízlett a költészetrõl, irodalomról való beszélgetés s a politikához túlságos egyszerûnek látszott a »szalontai hajdú«, hát inkább Leiningen és Nyáry társaságában töltötte Szalontán az idejét, mígnem az Arad felé vonuló Görgey seregéhez látszott nekik legokosabbnak csatlakozni és megint visszatérni Aradra. Közvetlen közelbõl hallhatta a nagy nemzeti tragédia végjeleneteit, sajnos, hogy nem tudta híven leírni; amit leírt annyira nem hasonlít ahhoz, ami történt, hogy szinte olybá tûnik fel, hogy csak harangozni hallott valamit.

Máris tárgyalások indultak meg a kormány és az odaérkezett Görgey közt, ki már akkor a fegyverletétel szomorú órájára készült. Gyorsan fejlõdött e keserû gyümölcs. Görgey személyesen is tárgyalt Kossuthtal, de fõleg sûrû levélváltások folytak a Görgey lakása Ó-Arad és a vár közt, ahol Kossuth lakott és a Csányi lakása közt, ahol a kormány egy-két tagja mindig található volt éjjel és nappal. Nyargoncok szaladgáltak üzenetekkel, levelekkel, meghívásokkal. Augusztus 10-ikén estefelé plakátok jelentek meg az utcákon, melyeken összehívatik az országgyûlés másnap reggeli 9 órára. Az országgyûlés? Hol van az már! Hanem azért mégis megjelentek a városház termében nehányan. Besze János, Szacsvai Imre, Nyáry Pál, Ivánka Zsigmond, mindössze tízen. Komoly, szomorú alakok, sápadt arccal, álmatlan szemekkel, s mintha halott feküdnék a ház asztalán, suttogva beszéltek. Ez volt a világnak a legcsendesebb országgyûlése, ez is Aradnak jutott ki, talán reciprocitásképpen, mert itt tartatott a leghangosabb is II. Béla idejében.

Pont kilenc órakor megnyitotta az öreg Palóczy László, ekképpen szólván reszketeg hangon:

- A tetszhalott lengyel nemzet 4-ik ezredének az osztrolenkai csata után csak tíz bajnoka maradt életben. De ez a tíz hõs megvédte a harci zászlaját s így az egész ezredet képviselte, mit fel is jegyzett a történelem. Mi is, noha csak tízen vagyunk, mert együtt vagyunk, ez órában még a nemzetet képviseljük. És most közlöm a tisztelt házzal a kormányzó által közölni meghagyott helyzetet.

Jelentette, hogy fegyverletétel el van határozva az orosz sereg elõtt, hogy a haza elveszett s könnyekre fakadt, mire az egész tisztelt ház könnyezni kezdett, a karzat is sírt odafenn. És az ég csatornái megeredtek ezalatt odakünn. Így záródott be a legharagosabb országgyûlés, mely a száz Caesárok családját trónvesztettnek nyilvánította.

Csányi közlekedési miniszter szakmája volt most a legfontosabb. A többi reszort nem ért semmit. Igen, ha lett volna egy jövendõ-mondó miniszter, aki a viszont-nem-látásra búcsúzó és egymást ölelgetõ képviselõknek megjósolja, hogy tizenegy év múlva megint együtt lesznek, megint »tisztelt ház« lesznek, az nagy követ gurít le szíveikrõl, de jövendõ-mondó miniszter nem volt. Azért volt pedig kizárólagos becse a közlekedési reszortnak, mert ezt úgy fogták fel még akkor, hogy a közlekedési miniszter feladata tudni az utakat, hol biztosabb, veszélytelenebb a közlekedés. Két szobából álló lakása tele volt tudakozódókkal, búcsúzókkal egész nap. Csányi két szobája volt az utolsó terület, amit még »hazának« nevezhettek. Itt tartózkodott Jókai is. Miniszterek jöttek-mentek. Ez volt a központ.

Nyáry Pál arra beszéli rá a képviselõket, hogy maradjanak a táborral, ne meneküljenek.

- Történjék, aminek történni kell. Legalább ne essék az a szégyen, hogy a nemzet képviselõit kukoricák közt, mocsarakban fogdossák össze.

Csányi ellenben a menekülés mellett van, õ már sejti, hogy miért, az öregember ösztöne csalhatatlan, mégpedig Facset felé mondja az utat járhatónak s a külföldre való menekülést ajánlja. »Én is csak azért maradok, mert már öreg vagyok és ebben a földben akarok pihenni.« Nyugodt, ruganyos, ír, tárgyal, dolgozik s közbe még anekdotákat is mond Jókainak. Ezer meg ezer dolga van. Folyton jönnek-mennek az emberek és történnek frappáns epizódok és még történni fognak a mai napon. Itt írják alá lemondásukat a miniszterek, részben itt készül a szomorú okmány, melyben Görgeyre ruháztatik a diktátorság. A két szobában alig lehet mozogni délfelé és kora délután. Csak azután kezdenek megfogyni a látogatók s velük a két szoba holmija is. Apró csecsebecséit, tõreit, pipáit, óráit, kardjait, gyûrûit, láncait, pisztolyait, becses mûtárgyait szétajándékozza a menekülõ barátoknak - neki már nincs azokra szüksége. Könnyekig megindító látvány volt ez aggastyánnak készülõdése a halálra.

Õ már látja azt feléje lépegetni. Õ már tud mindent. Olvasta az okmányt, melynek kinyomatását itt az õ szobáiban várja az igazságügyminiszter s melyben ki lesz jelentve, hogy este nyolc órától kezdve Görgey a diktátor. Az óramutató kettõn jár. Most gurul ki a várból egy négylovas hintó és sebes vágtatva robog a Radna felé vezetõ utcákon. Mélyen behúzódva a fedél leghátuljába egyetlen alak ül bent sötét gondolatokkal, akik véletlenül megpillanthatják, egymásnak adják a leverõ hírt: »Kossuth menekül.«

Görgey már délelõtt megkapta az átruházó okmány eredetijét, s a minisztérium lemondását, de a hatalom csak este kezdõdik.⁵⁴ Nyolc-tíz óráig nincs úr a nemzet felett, beáll az õs állapot. Kossuth óvatos volt, attól is tarthatott, hogy Görgey azzal kezdi a diktátorságot, hogy õt vagy a kormány valamely tagját elfogatja. Titokzatosnak, félelmetesnek látszott a zseniális szepességi ember, aki tényleg nem volt õszinte. Erre a néhány órára esetleg szükség lehet. Ez az ember siet. Mihelyt kezébe jut az átruházó okmány, az elsõ dolga, hogy a koronáért küld. De Szemere is sietett és már egy félórával elõbb elutazott a szent koronával és jelvényeivel. Mindebbõl az következik, hogy Kossuthnak is jó lesz sietnie, aminthogy vágtat is már a hintó Radna felé és a szikrázó nap még magasan van. Hatalmas órajelzõ az utas elõtt, amint száll alább-alább, úgy jut közelebb-közelebb Görgey, minõt kevés halandó nyerhet e földi pályán, a roppant hatalomhoz. Roppant hatalom! Ugyan-ugyan ne legyetek nevetségesek elszéledõ vezérek, kik a halál elõl és a halál elé siettek s te se nemzeted szívéhez nõtt óriás! Miféle hatalmat adtatok ti át annak az embernek, akit mindnyájan gyûlöltök? Egy rakásra raktátok a felelõsségeiteket és azt mondtátok: itt a legfõbb hatalom, letesszük kezeidbe a haza sorsát. Volt is már a ti kezetekben a haza sorsából valami?

És ha a nap lenyugszik, mit tegyen szegény feje az úgynevezett diktátori hatalommal? Leül vele íróasztalához a fegyverletételi módozatokat megfogalmazni…

De a megrázó jelenetek, melyek még ezután következnek, nem ennek a munkának a keretébe esnek. Jókai nem várta be azokat. Kezdte már észrevenni a Heckenast bölcsességének sántikálását. Ez egyszer éppen a nagyurak közt ólálkodik a legnagyobb veszedelem. »Az én életem regényé«-ben közli e napokról való emlékeit. Kár, hogy késõ aggkorában, mikor már elhomályosultak és révetegek. Mondja, hogy õ maga is öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, de annyi pátoszt és cikornyát vegyít elõadásába, hogy ez a szándéka is csak mûvészi hangulatcsinálásnak tetszik. Azt írja, hogy Csányi és Nyáry beszélték le e lépésrõl. De ez végre is irreleváns. Az akarás a leghosszabb létrája az emberi természetnek, amelynek tömérdek foka van. Hiszen valószínû, hogy nem maradtak rá, a nagy impresszionistára mély hatás nélkül a látottak, kivált nagyon megrendíthette, mikor a vészbíróság elnöke (régi principálisa), Molnár József volt pesti ügyvéd, szeme láttára lõtte meg magát. És különben is el lehetett keseredve, bizonytalan, sõt visszaijesztõ jövõ várt rá, mert noha egy uncia vért nem ontott ki az ellenségbõl, mégis el lehetett készülve, hogy halállal lakol a cikkeiért, ha elfogják.

Valóban a gondviselés sajátszerû mûve, hogy amint másnap lehorgasztott fejjel megy az utcán, a mellette elhaladó fürhéces bricska kocsiról rászól a paraszt kocsis:

- Gyere, ülj fel Jókai!

Habozva tekint szét az utcán, ki szól hozzá, de más élõ lény nincs, csak a paraszt.

- Elviszlek a feleségedhez - mondja a lobogós ingû kocsis - Gyulára.

Jókai megnézi figyelmesen, s Kossuth titkárjára, Rákóczy Jánosra, elkeseredett politikai ellenfelére ösmer benne. De volt is most már politika! A pártoskodást, mint egy rossz álmot elhessenté egy dermesztõ fuvalom, Világos felõl jövõ. Veszedelemben egymásra találnak a magyarok.

Elfogadta az ajánlatot s a Rákóczy kocsiján menekült a megelevenedett országutakon, melyek tele vannak menekülõk sokaságával: kopott ruhájú honvéd, ijedt arcú polgár, roskatag siránkozó gyermek tarka zûrzavaros egyvelegben. Poggyászos szekér, száguldó lovas. Megy-megy vaktában, hajtva a rémület és életösztön által. Van, aki szembe jön, az is menekül, van aki oldalt megy úttalan utaknak csapva, az is menekül. És egyik se tudja, nem megy-e éppen a veszedelembe?

Így ért be Jókai Gyulára, teljes lelkébõl megunva a bujdosást, barangolást, pedig még csak augusztus közepe van s ez így fog tartani a zimankós karácsonyig.

Nejét ott találta, kinek már kész terve volt a férje elrejtésére. Ebben irkált, ebben tanácskozott fûvel-fával. Végre a kis kövér Telepi György, a színház komikusa tanácsolta neki a legjobb helyet, Tardona községet a borsodi hegyek közt, ahol a felesége nõvére, Csányiné lakik. Itt olyan biztonságban lesz, mintha az észak-amerikai prérikben volna.

Rákóczy János az asszony kérésére késznek nyilatkozott oda fuvarozni Móricot - akkor még voltak szolgálatkész lovagok. A Sajó völgyétõl oldalt, hegyektõl környezve fekszik e kis falu, melybe begyepesedett dûlõút vezet. Egy-két keréknyom rajta, mintha valaki eltévedt volna. Elrejtett zúg, alacsony házikók a völgykatlanban, kis patak szeli át. Ösmerhetjük az egész vidéket »A barátfalvi levitá«-ból.

A falu felsõ végén állt a Csányi Benjaminné háza (vagy talán ott áll még most is). Ide fordult be egy úri forma bricska (nagy esemény a faluban), a bakon erõs nézésû, nagy bajuszú kocsis és egy csinos szõke inas ült, hátul pedig feltûnõ szépségû, magas, sugártermetû úrhölgy dobozok, táskák, bõröndök sokasága közt. Mondanunk is fölösleges, hogy a kocsis Rákóczy János volt, az inas Jókai Mór, az úrnõ pedig Jókainé. Csányiék nagy szívességgel fogadták az érdekes vendégeket, úgyszintén Csányi sógora, Rácz Endre, a tardonai pap. A parasztok nem sokat törõdtek velök, más kabátos ember pedig nem lakott a faluban.

Jókainé ott maradt néhány napig, de Rákóczy csak a fáradságot pihente ki, s másnap már Csányi vitte el kocsiján, mint cselédjét Gömörbe Runyára, hol ismerõsei laktak.⁵⁵ Visszatérvén, a Csányi kocsija néhány nap múlva Jókainét vitte be Miskolcra, ki már sietett Pestre, mert játszania kellett a Nemzeti Színházban.

A bujdosó egyedül maradt most töprengéseivel, fájó emlékeivel és a bizonytalan jövõ rémképeivel a csendes Borsod megyei faluban, ahova csak a madár jár. Jó dolga volt itt aránylag, mert még gyanút se keltett a köznépnél. Inkább félkegyelmû embernek tartották, mintsem rejtõzködõ vitéznek. Erre különösen némely furcsaságai szolgáltattak okot, hogy mikor a határban sétált, el-elhajította görbe botját s rögtön szaladt utána fölkapni. Apró malmokat készített, bicskájával örökké faragcsálván, elbocsátotta a patak vizén s a falusiak rámondták: a gyermek.⁵⁶

Nagy sétákat tett egész a dédesi várromhoz, a Bükk sziklatömbjére, az Odvas kõre vagy a Szentlélek hegyre a pálos kolostor romjaihoz, hol elvadult gyümölcsfákat és kerti virágokat lehet találni. Némelykor szalonnát vitt magával tarisznyában, tüzet rakott és ott sütötte meg nyárson kenyérre csöpögtetve. Ez egyedül való bolyongásaiban szerette meg úgy a zordon természetet, amellyel összepajtáskodott. Ez abszolút magány kellett neki. Ez volt az utolsó iskola.

Itt, az ember-nem-járta helyeken jobban, szabadabban érezte magát, mint a négy fal közt, hova az õszi esõs idõk mindinkább beszorították. Mindig szívdobogva tért meg a csendes Csányi-házba, rettegve, hogy mi vár ott rá. Szerencsésen elkerülte a veszedelem, de a rémhírek ide is eljutottak, hogy Klapka föladta Komáromot (mégse volt hát bevehetetlen vár), hogy mi történt Aradon október elején és hogy mi történik az Újépületben folytonosan.

Elfogatásokról, bebörtönzésekrõl járt a hír, ami meg is szomorította, meg is vigasztalta, mert az õ sorsa legalább ez ideig kedvezõbb volt ama sok érdemes emberénél, kik Olmütz és Kufstein kazamatáiban sínylõdnek. És voltak napsugaras napok is Tardonán, amikor ott toppant a színháztól szökve s veszedelmes utakon érkezve a szeretõ asszony, aki megvigasztalta ilyenkor s reményeket élesztett benne a jövõ iránt.

Az utóbbi azonban nem sikerült teljesen, munkakedvét az egész idõ alatt nem találta fel, ami jele a fásult eltompultságnak, egyszer se nyúlt a tollhoz; s mikor a háziúr, különösen a tiszteletes úr, akivel sakkozni szokott, erre ösztönözték, azzal hárítá el magától: »Minek írjak? Hiszen azt se tudom, van-e még nemzet, mely olvas s van-e haza odakünn?«

Semmi se hasonlítható e szomorú napokhoz. Szeretteire gondolni, otthon a lerombolt, összebombázott Komáromban, akik õreá talán nem is gondolnak, akik õt a szíveikbõl kizárták. Rettegni minden következõ pillanattól, hogy a zsandárok nyomára jönnek, elfogják, felakasztják. És rettegni attól is, hogy mi lesz vele, ha el nem fogják és fel nem akasztják, mihez fog, mibõl él meg? Kevélységét, önérzetét összetörte a vigasztalan helyzet. Ismételve fordul anyjához leveleivel, melyeket feleségétõl küldött s melyeket Csengeriné közvetített, bocsánatát és segítségét kéri, miután azonban az öregasszony makacs és kiengesztelhetetlen, Móric sem tartózkodó tovább. Kivált az október 18-án kelt levele nem éppen rokonszenves. Arra igyekszik rávenni anyját, adja el a földbirtokot (amelybõl élt) és annak az árából elégítse ki. Az anya neheztelését még csak szítják a levelek s a fiú keserûségét növeli a szülõ anya rideg közönye ennyi balszerencse közt.

Közel négy hónapig tartózkodott a jólelkû Csányi családnál, hol egyforma vendégszeretettel gondozták, kényeztették, mint egy kedves családtagot, nyár végén jött oda és még a zúzmarás december is ott találta. Karácsony szombatján azonban megjött Róza asszony, nagy wiklerekbe bepólyázva, a hidegtõl kimart arccal, fülekkel és orral, de a boldogságtól csillámló szemekkel. Volt öröm, ölelkezés, de hát még mikor keblébe nyúlt s egy összehajtogatott levelet húzott ki onnan, oda nyújtván azt mosolygó arccal az urának.

Jókai mohón bontotta fel. Egy komáromi menlevél volt, az úgynevezett »Geleitschein«, melyet Klapka a vár föladásánál kötött ki katonáinak. Ezt nevezték akkor »jó papirosnak«, nem a bankok részvényeit. Szigligeti Ede testvére, Szathmáry honvédkapitány, szerzett egy ilyen kitöltetlen ûrlapot, melybe aztán a Jókai személyleírása került. Általában feltûnõ az a sajátságos belejátszása Szigligetiéknek a Jókaiék sorsába, valahányszor egy-egy forduló ponthoz érnek.

Az asszony tehát nagy karácsonyi ajándékot hozott, de még talán nagyobb az, melyért a zsebébe nyúlt, mikor már Jókai kigyönyörködte magát a Geleitscheinben: ez egy kis csomag arany volt, melyet Csengeriné sikeres közbenjárására öreg Jókay Józsefné küld bujdosó fiának némi segítségül.

Örömkönnyek öntötték el Jókainak az arcát. Ereiben más vér kezdett nyargalni, mintha kicserélték volna. Ez sok, nagyon sok volt egyszerre.

A menlevél a szabadságát adta vissza. A küldött segítség pedig leveszi róla a nyûgöt, a varázslatot, a balsorsot, az átkot. A bosszúálló démon visszahívatik az anyai imádság erejével.

Immár megint fordulhat a pályája a mélységbõl a magasságba, a csillagok felé.