TIZENHARMADIK FEJEZET
ÉLET A HÓ ALATT

Jókainé rögtön vinni akarta megmentett férjét, Jókai is menni vágyott, mert hiába, akármilyen kedvesek voltak is Csányiék, azért mégiscsak börtön volt a kis Tardona, de a háziakat annyira búsította a gyors elszakadás menekültjüktõl, hogy a karácsonyi ünnepek ott töltésével kellett õket kárpótolni. Csak kevéssel újév elõtt indultak Miskolcnak, honnan »Kovács János« névre kiállított útlevéllel utazott Jókai Pestre.

Mert a menlevél ott volt ugyan a zsebében, de az csak az életét védte meg talán; az ellen, hogy be ne sorozzák az osztrák hadseregbe közkatonának, éppen nem oltalmazta. Azonfelül híre járt, hogy harminckét író van a kivégzendõk lajstromán a vértörvényszék elõtt s ezek közt Jókai is.⁵⁷ Geleitschein vagy nem Geleitschein, mégis csak jobb volt Kovács Jánosnak lenni.

A szabadság meglett volna, de vele élni nem látszott tanácsosnak. Azért hát Pestre érve jobban szeretett volna Tardonán lenni. Mert biz itt sem igen lehetett korzózni az Úri utcán a déli órákban, sem a Pilvax-asztalnál disputálni írótársakkal vidáman, feketekávé mellett, se a Nemzeti Színház valamelyik zártszékében feszíteni esténkint, ahol pedig szépen énekel La Grange asszony, ki most a közönség kedvence, mióta Hollóssy Kornélia ott hagyta a színházat - hanem rejtõzködnie kellett hol a neje lakásán, hol a budai hegyekben az Adliczer-vendéglõben.

De ha szabadon járhatna-kelhetne is, mit érne vele? Pest már nem Pest többé, csak egy temetõ. Egész utcák hevernek romban. A város minden vonalán takarítják el a törmeléket tót napszámosok. Úgy látszik, mégis valami élet készül. De milyen élet lehet az? A házak nagy része lakatlan, az üzletek jobbadán be vannak zárva. Valami kezdetleges kereskedelem indul meg, leginkább a szegényebb zsidólakta részekben, mint mikor a kivágott fûzfa alul hajt ki. Az utcákon néhány ember lézeng. Az ismerõs alakok mind eltûntek. Akinek neve volt, vagy be van zárva valahol az országban, vagy ki van zárva az országból. Szinte nem is az a város ez, mert semmi se maradt régiben, csak az öreg Gellért, de annak a fejebúbjára is föltették nemsokára a császári királyi sapkát - a citadellát. Az írók szétszóródtak, egyikrõl-másikról semmi hír - egyikrõl-másikról rossz hír. Czuczor Gergely, Tompa állítólag börtönben ül. A vidám Gaál József, a »Peleskei nótárius« szerzõje Aradra van internálva, Petõfirõl az a hír, hogy elesett, a legtöbbje bujdosik. De kinek is írnának? Lap nincs, az utcákon nem hallani magyar szót. Talán el is pusztul a magyar nyelv. Német szó hangzik az utcákon és néha dobpergés. Apró õrjáratokkal találkozni. Mintha elfogni mennének valakit. Az egyetemen alig lézeng egy pár elszontyolodott jogász. Hová lettek a nyalka bátor juristák? Szemben az egyetemmel a Károlyiak fényes palotájában Haynau báró székel és gyilkol, a palota tulajdonosa pedig bent ül az Újépület börtönében. A szó szoros értelmében tabula rasa lett Pestbõl. Itt már vagy minden bevégzõdött, vagy mindennek újra kell kezdõdnie.

Csak szigetei vannak még a magyarságnak. Az Arany Sasba száll be egy-két magyar úr a vidékrõl. De ezek is keveset beszélgetnek óvatosak, visszatartók, egymásban sem bíznak. Hiszen aki most szabadon van, az mind gyanús a másik elõtt, hogy mért van szabadon? Mikor a jók a börtönökben ülnek, csak természetes, hogy a szabadon lévõk a rosszak, azoktól kell félni. Még mulatnak is az Arany Sasban, muzsikáltatják magukat, de e mulatságok már csak paródiái a régieknek. A nóta, amely fájó rezgésbe hozza szívüket, amely megríkatja õket, egy kalendáriumnak a címlapja:

Müller Gyula Nagy-Naptára,
Szerkesztette Fribeisz István stb.

Igazi akasztófahumor, ilyent kigondolni, ilyen színtelen szavakkal tartani ébren a tudatot, hogy ők rabok. E kis szigeten a fehér asztalnál bizalmasabb emberek közt még célzások is esnek, még biztatások is hangzanak, de ezek mind át vannak már öltöztetve ártatlan jelmezekbe:

- Lesz még sátoros ünnep.

Ami azt jelenti, hogy fognak még hadi sátrak fehérleni a magyar mezőkön.

Irodalom! Ki beszél még irodalomról? Írója iszen a kis szigetnek is van, kit vállon veregetnek patrio more, de ez is csak paródiája az írónak és irodalomkedvelőnek. Az élősdi Bernáth Gazsi lebzsel ott a Sasban, groteszk mondásait, melyek inkább szemen-szedett ostobaságok, megmosolyogják és kifizetik ebédjét vagy vacsoráját.

Kezdetben az irodalomnak is alig van többje, mint egy ilyen kis szigete, a Szilágyi Sándor szerkesztésében megjelenő Magyar Emléklapok. Ebben kezdi meg Jókai a munkálkodást Sajó álnév alatt. Az Adliczer-vendéglőbeli szobában írja meg kis lélegzetű dolgait, melyek kifejezik az ő hangulatát, de a közönségével is harmóniában lévén, méltó feltűnést keltenek. Ilyen a »Gyémántos miniszter« (mindenki eltalálja, hogy Madarász Lászlóról szól). Azután sorba jelennek meg: »Az érc leány«, »A székely asszony«,«Szenttamássy György«, »A tarcali hadnagy«, mind a szabadságharcból vett témák, vázlatosan odavetett rajzok és történetkék. Sötét világnézlet, sok keserűség és pátosz van az apróságokban, de az üres frázisok, a dagályosság se hiányzanak. »A fránya hadnagy« ellenben már az egészséges humor aranyával van behintve és egy pajkos hadnagyocska csínytevései képezik meséjét. A Sajó név kevés ideig volt ismeretlen (némelyek Petőfit is gondolták alatta), de csakhamar felösmerték, hogy ez csak a »Hétköznapok« írója lehet. A Sajó név csak Prottmannak szólt.

Az akkoriban Pestre került Erdélyi János Szemere Miklóshoz Lasztócra írt levelében e kevés író ellen is panaszkodik, hogy kotériákat csinálnak, egy-egy journal körül megtelepedve. »Kotériát képez az a néhány ifjú, aki a ‘történetrontó’ Szilágyi Sándorral kuktálkodik a kófic napi irodalom körül, az Emléklapok és Füzetek mellett. Hasonló a Nagy Ignác-féle Hölgyfutár néhány csatlósa. Sok lárma, kevés becs, céljuk a megélhetés. Általában az élelmesség kezd felburjánozni a művészet szent berkeiben.«

Az öregebb írókat még egyre széjjelszórva tartja a haza sorsa. Vörösmarty Mihály Baracskán lakik, onnan jár be az akadémiai ülésekre. Jó emberek közt él; az öreg Pázmándy adott neki lakást, más barátai ki egy, ki más segítséget, de azért fásult, kedvtelen, megtört.

Garay másodrendű hivatalt visel az egyetemi könyvtárnál. A szélhűdés ugyan elmúlt róla, de nagyon ingerült, nagyon elgyengült testileg és szellemileg. Vitában nagyon ingerült, ideges és önfelejtő. Vachott Sándor Gyöngyös határában háromezer forintért vett jószágát eladta tízezren, most Rédén lakik és újra földet akar venni. A Pestre való jövetelre nem is gondol. Annál többet ír Imre, új néven Imrefi, de nem sok köszönet van benne. Imre úr inkább üzletember, mint író. Bajza Komáromban tartózkodik a felesége rokonainál. Trefort Pesten volt, tehát Eötvöst is várták, mert ahol az árnyék van, a testnek is ott kell lenni. Csengery és Kemény Zsigmond »A magyar státusférfiak«-at írták.

Körülbelül ennyit lehetett tudni az írókról, kiket kiválóan kezdtek értékelni Bécsből is. Egy Hugo Károly nevű zsidó zsurnalisztát a bécsi kormány bőségesen látott el pénzzel avégből, hogy a magyar írókat rávegye hivatalvállalásra. Hugo Károly úr⁵⁸ pezsgős ebédeket rendezett számukra, hogy az eszmének propagandát csináljon, de az írók, a legszegényebbek, a legágrólszakadtabbak is, visszautasították, az egy Kuthy Lajost kivéve. Ő egyenesen ellene szegült a magyar fajnak: »Mit - mondá ő - huszonöt magyar íróért tartani külön nemzetiséget!«

E különböző kotériák közt egyedül állt Jókai. Majd mindenüvé írt, de sehova se tartozott. Az asszony nyakán élt, ahogy mondani szokták s ez nem igen vált elõnyére. Maga is restellte s kétségbeesve jövõje iránt, kereste a szálakat, hogy anyjával teljesen kibéküljön.

Egyetlen rokona volt Pesten, özvegy Szücs Lajosné, ki megsajnálta Móricot s megbarátkozván Rózával is, kezébe vette ügyüket s mint közbenjáró szívóssággal és asszonyi tapintattal annyira meghajlítá a szigorú Jókay Józsefnét komáromi látogatásai alkalmával, hogy már 1850 nyarán azt a jó hírt hozhatta onnan, hogy Jókayné is békülni akar és szívesen veszi, ha fia és menye meglátogatják.

Ez a látogatás csakhamar meg is történt s a teljes kibékülést eredményezte. Laborfalvi Róza hódító szépsége még az anyát is elvarázsolta. Nagy latba esett hitvesi hûsége és gondoskodása, melyet a forradalom alatt tanúsított férje iránt. Emellett hízelgett özvegy Jókaynénak az a hódolat és bámulat, mellyel a komáromiak adóztak a nagy mûvésznõnek és a nagy szépségnek, kinek termetérõl és kék brokát selyemruhájáról, melyben a komáromi templomban megjelent, évek hosszú soráig álmélkodással meséltek.

A nõk gyorsan megértik egymást. Ama rövid idõ alatt is, míg Komáromban tartózkodtak, teljesen beférkõzött az asszony viceispán bizalmába. Különösen az nyerte meg az anyát, amitõl Róza legjobban félt. A vallomás, mellyel zilált anyagi viszonyaikat föltárta, melyek õt mûvészetében, Móricot pedig szellemi munkájában megbénítják. Nemhogy felhõket vont volna a vallomás homlokára, sõt inkább a szigorúan összevont rendes ráncokat is lesimítá a szemöldök közt. »Látom, hogy okos asszony vagy - szólt menyéhez - és õszintébb hozzám, mint a fiam. Majd meglátom, hogy mit tehetnék értetek.«

S nyomban a látogatás után nagylelkû határozatot érlelt meg, hogy Móricékra való tekintettel felosztja az összes vagyonát három gyermeke közt. E vagyon legtekintélyesebb része a Fejér megyei kápolnásnyéki és pettendi határban fekvõ földbirtok volt. Ehhez tartoztak a komáromi ház, a szigeti kertek, a gárdonyi föld (szintén Fejér megyében), a banai földek, az öregasszony öröksége, az ógyallai birtokrész, mert az özvegy eltelve a magyar nemesasszony csodálatos ragaszkodásával az õsi barázdákhoz, e csip-csup birtokrészekbõl egyetlen egy rögtõl se tudott volna megválni, noha a gazdálkodás oly szétszórt birtok-darabkákon igen szövevényes volt, nagy fáradságot okozott és kevés hasznot hajtott. Néhol felébe volt a birtok, néhol bérbe. De a felesek csaltak s a bérlõk nem fizettek.

Közölte tervét Károly fiával és Válynéval, kik örömmel ragadták meg azt, különben is gyöngéden ragaszkodván öccsükhöz, s már szeptember tizenkettedikén 1850-ben megtörtént az osztály a testvérek közt. Az osztály alá tartozó értékek atyafiságos becsü szerint 31,372 pengõ forintban állapíttatván meg, Móric örökségi része tizezernégyszázötvenhat forintot tett ki. Ugyanekkor a testvérek az osztály erejéig fenntartották magvaszakadás esetén az oldalágas örökösödést kölcsönösen. Minthogy azonban Válynénak és Károlynak is gyermekeik voltak, ez a pont egyelõre fõleg Móricra vonatkozott, ki maga ajánlotta azt fel. Elsõben Károlynak: a) A komáromi ingatlan javak átadattak 4000 pfrtban. b) A banai ingatlan javak becsárának 2/3 része 1500 pfrtban. c) A nyéki és pettendi javak becsárából 4200 frt pp. d) Az ingóságokból átvett becsár szerint 7577 frt 362/3 kr, melyekkel osztályrésze ki lett elégítve, u. m. 10,477 frt 362/3 kr. Másodszor Eszter Vály Ferencné általvette: a) A gyallai tagosított ingatlan javakat 4000 pfrtban. b) A banai ingatlan javak becsárának 1/3 részét, 750 pfrt. c) A nyéki és pettendi ingatlan javak becsárából 2042 frt 232/3 kr. d) Kész tõkepénzben 3200 frt. e) Az ingóságokból becsár szerint; 465 frt 131/3 kr. E szerint Eszter illetõségére nézve 10,457 frt 362/3 kr. szinte kielégíttetett. Harmadszor Móric illetõségébe kapta: a) A nyéki és pettendi ingatlan javak becsárának még fennmaradott részét, u. m. 9457 frt 362/3 kr. b) A gárdonyi ingatlan javakat becsár szerint 800 frt c) és az ingóságokból becsár szerint, mely öszlet egybevéve tészen 10,457 frt 36 kr. és így Móric osztályrésze szinte kielégíttetett. Azonban kedves anyánk a komáromi ingatlan javaknak, mint boldogult édes atyánkkal való köz szerzeményének és a banai õsi birtokának haszonvételét magának holta napjáig fenntartotta. Ekképpen mindegyikünk az õ osztályrészét, úgymint tizezernégyszázötvenhét forint harminczhat és kétharmadrész krajcárt ezüstpénzben a fenn elõsorolt realitásokban hiány nélkül kezéhez vevén, ezen atyafiságos osztály szerint ki vagyunk elégítve. Magvaszakadás esetére azonban az oldalágas örökösödést, ezen osztályrészünk erejéig kölcsönösen fenntartjuk és kikötjük, megjegyezvén különösen, hogy mivel Móric öcsénknek ez idõ szerint gyermekei nincsenek, ugyanazért, ha felesége özvegyen találna maradni, ezen osztályrésze biztosíttatván, annak haszonvételét élvezheti addig, míg férjének nevét viselni fogja. Mely osztályunkat minden pontjaiban elfogadván, annak hitelére ezen osztálylevelünket saját aláírásunkkal és szokott pecsétünkkel megerõsítve, három példányban kiadtuk. Költ Komáromban, September 12-én 1850. Esztendõben. Ásvai Jókay Károly s. k. (P. h.) Ásvai Jókay Eszter, Vály Ferencné s. k. (P. h.) Ásvai Jókay Móric s. k. (P. h.)

Jókai élete nyugodtabb irányba terelõdött a kibéküléssel, bár a szerzõdés úgy látszik csak elméletileg állapítá meg, kire mi jut és a tényleges birtoklás, valamint haszonélvezet az anya kezén maradt, mégis lélegzetvételhez juttatta a hitelezõkkel szemben az öröklés biztos kilátása, lelke visszanyeri egyensúlyát, élni és dolgozni akar, bár a politikai viszonyok nyomottsága még uralkodik hangulatán. Bolondos terveket szõ. Diplomáját akarja elõvenni. Földbirtok vásárlását tervezi az örökségen. Miskolc vidékére vágyik, ezt szerette meg Tardonán. Ha egy kis birtoka volna Miskolc mellett s õ maga ügyvédséget folytatna Miskolcon, pompásan megélnének ketten a feleségével.

Ez a vágya egész szenvedéllyé növi ki magát s derûre-borúra irkál, tudakozódik egy ilyen megszerezhetõ birtok után. Múzsája csodálatos módon nem tartóztatja. Hát miféle múzsa az, aki nem tudja, hogy kegyeltjére itt milyen szerep vár? De tudja már, vagy legalább sejti Róza asszony és vétót mond a tervnek, bár Miskolc az õ szülõföldje. Irodalmi munkásságra élesztgeti kedvét, felkölti benne a szomjúságok legnagyobbikát, a dicsõség utánit.

Pesten maradt tehát és most már csakugyan komolyan látott hozzá az irodalmi foglalkozáshoz. Mert nem szabad elhallgatnunk, hogy õ, ki a világ legtermékenyebb írói közt is elöl fog állni, éppen nem mutatkozott termékenynek eddig. Hat-hét esztendeje innen-onnan, ahogy a tollat jól bírja és még mindig alig produkált valamit. Holott abban a tintaöntõ korban van, mikor az íróféle embernek az volna a hõ óhajtása, hogy mindent õ írjon tele. Még a nem hivatottból is kikívánkozik az érzések zuhatagja s csinálja a sok makulatúra-papirost, hát aki oly kedvezõ viszonyok közé jut, hogy minden sorát kritika nélkül publikálhatja? A mi Jókaink, úgy kell lenni, alapjában szeretett édes semmittevésben álmodozni, mint egy keleti ember a datolyafa alatt. Jókainak és az irodalomnak szüksége volt Laborfalvi Rózára. Ez az asszony ébren tartotta hiúságát, acélozta munkakedvét, nem engedte se elcsüggedni, se elbizakodni. Zsarnoka volt, aki uralkodott felette és jó szelleme, aki piedesztált építgetett alája.

Mint a téli zöld a hó alól, úgy támadtak apró lapocskák efemer vállalatok, Pesti Röpívek, Magyar írók füzetei. Ezek mind hoznak apróságokat Sajótól. Az utóbbiban jelenik meg a »Bujdosó naplója«, »A csonka vitéz«, »Az eltûnt leányok« - az elõbbiben »Sic vos non vobis«, »Az erdõk leánya« és »A poétaviselt ember levele«.

Haynau bukása után enyhült a helyzet kissé, Jókai most már teljes biztonságban, rendes dolgozószobát kap, rendes íróasztalt és rendes Cerberust, aki kétfelõl õrzi, önmaga elõl és a látogatók elõl. Róza gondja mindenre kiterjed, hegy jó sima papírja legyen, mert csak simára szeret írni, jó tolla, jó tintája (a tintából a lilát szereti), a látogatók elé õ megy ki, egy detektív éles szemével vizsgálja meg s kérdezi ki, mit akarnak s aztán elutasítja, ha csak nem okvetlenül szükséges, hogy beeresztessenek. Könnyebb egy tevének a tû fokán keresztülmenni, mint egy a Jókai mûködési periferiájához nem tartozó lénynek Jókaihoz bejutni. Szûz Mária kötényében nem volna olyan jó helyen, mint az asszonya árnyékában. A cselédeknek nem szabad énekelni, az ajtókkal nem szabad zörögni mert az úr ír. Még a mákot is a szomszédban töreti meg, nehogy a mozsár döngése Móricot zavarja. Ír és egyre ír. Este vagy délben mulatságnak felolvassa az asszony elõtt, amit írt, az beleszól s megjegyzései folytán igazít rajta, kihúz egy mondatot, hozzá tenni javasol egy másikat s együtt gondolkozik a férjével, hogy mi legyen a folytatás.

Így írja meg 1851-ben »Erdély aranykorá«-t, ezt a bájos regényt, melynek hátterét a kis erdélyi udvar képezi. Apafi és neje, Bornemissza Anna, az apró cselszövények, török-magyar világ elegyesen, kedélyes és megható epizódokban gazdagon. Új hang, merész friss fölfogása a kornak. Nem ragaszkodik szorosan a történelemhez s nem fonja be vele meséjét túlságosan; az alakok élni látszanak, vérbõl valók és megragadják az olvasót. Olvashatsz utána száz történelmet, Apafi vagy Teleki Mihály mégis csak az marad, aminek Jókai állította be.

E három kis köteten kívül a Pesti Napló tárcájában egy egész sora jelenik meg elbeszéléseinek. »A kalózkirály« s »A varchoniták«, mindenik hosszabb beszély, egyik messze levõ országból, másik messze levõ idõkbõl, mind a két messzeséget szereti, mert szabadon eresztheti képzelete sárkányát; a végtelenben, az ellenõrizhetlenben érzi magát jól. Ugyanebben az évben írja meg ugyancsak e helyütt a »Kétszarvú ember«-t, egy erdélyi krónikás históriát és megvalósítja régi tervét: »A zsidó fiú«-t, melyet még Kecskemétrõl küldött be verses drámának az Akadémiához, most prózában írja meg »Fortunatus Imre« címen, csakhogy most még rosszabb romantikus história s éppen nem emeli hírnevét. De baj is az? A nagy folyamok vegyesen viszik a gizgazt is, ami beléjük esik, deszkát, hordódongát, háztetõt, rongyos szalmakalapot, csak a kis kerti patakra kell vigyázni, mert egy kis szemét elékteleníti.

Ennek az évnek az elején az élelmes Vahot Imre, aki a kõbõl is tejet tud facsarni, az oroszok által fölperzselt Losonc város és a saját javára kiadta a Losonci Phönixet, melynek fõtartalmát Jókai »A láthatatlan csillag« és »Rozgonyi Cecilia« címû mûve képezte. Ez volt az elsõ magyar könyv, mely a szabadságharc után megjelent. Reményen felül ütött be, sok ezer elõfizetõ és vevõ jelentkezett, tetemes összeg jutott a jótékony célnak is.

Vahot vérszemet kapván e nem remélt népszerûségtõl, egy Remény címû füzetes vállalatot indított abban a hitben, hogy az majd aranybánya lesz. A Remény meg is jelent 1851 elején, de az elõfizetõk gyéren érkeztek. Vahot ebbõl, mint okos ember, kikombinálta, hogy nem õ volt a népszerû a Phönix vevõinek özönlésénél, hanem Jókai, minélfogva Jókait sietett szerzõdtetni a Reményhez, ki a második félévben társszerkesztõ lett s több kisebb novellát és rajzot közölt, így »A népdalok hõsé«-t, »Salamon álmá«-t, »Csong Nu«, »Egy lakoma a hun királynál« stb., de a közönség most se tódult és Vahot most végre rájött, hogy sem õ, se Jókai, hanem Losonc volt népszerû.

Mindezeket egy évben írta, 1851-ben és még a Magyar Hírlapba is dolgozott ezenkívül. Igaz, hogy a felsorolt munkákban sok az apróság, de a rövid lélegzetû dolgok szinte nagyobb terhére voltak, mint a hosszabbak, legalább váltig szerette hirdetni, ha a kiadók vagy szerkesztõk, nagy elfoglaltságára hivatkozva, legalább egy-egy nyúlfarknyi dolgot kezdtek tõle kuncsorogni.

- No, persze. Egy órásboltban fordultam meg a minap. Kérdezem az órástól egy nagy klepszidra aranyóra árát, mondja: nyolcvan forint. Aztán egy piciny, krajcár nagyságú órát veszek a kezembe: »Hát ezt a fityfirittyet hogy adja? - Százharminc forint - feleli a mester. - Megbolondult? hiszen a negyedrésze se az elõbbinek? Éppen azért - feleli az órás - kétszer annyi ideig kellett vele piszmognom.«

Ez apróságok egy része a »Csataképek« és a »Bujdosó naplója« címen terjedt el a közönség minden rétegében, mely a sorok közt való olvasást kezdte megszeretni s különösen a forradalmi dolgok után kapkodott, mintegy dõzsölve a saját fájdalmában. Annyival is inkább, mert a »Csataképek« nem egy darabja való eseményt ölelt fel.

Bár a »Sajó« név áll a köteteken, mégis folyton-folyvást hangzatosabbá válik a Jókai név. Talentuma és sikerei a Tudományos Akadémia figyelmét is felköltötték. 1851-ben levelezõ tagjának választja; amit akkor tudomásvétel okáért a fõparancsnoksághoz is föl kellett terjeszteni.

De az Akadémiánál sokkal jobban, sokkal több kedvvel emelte a közönség, mély letargiájából felocsúdva, érdeklõdéssel fordult nagy veszteségei után ahhoz, amije még megmaradt. A gondviselés és az idõ minden sebet beforraszt apránkint. Hát bizony szûk világ ez. Nincsenek már hadvezéreik, akiknek a mozdulatai érdekelnék a közönséget, nincsenek államférfiaik, vagy ha vannak, isten tudja hol vannak; kis istenek és nagy istenek eltûntek, mindenét elvették a magyarnak, de a kis virágos kertje, az irodalma, még megmaradt, s ki látta kitépve a fenséges tölgyeket, romba dõlni a templomokat és oltárokat, most szegénységében egy rezedaszál föllendülésének is örül, mert a rezedaszál életet jelent.

Az irodalmi termékek felé fordult a közfigyelem oly mértékben, mint soha azelõtt. Egy szép versecske elterjedt az egész országban. Egy bátor szó végignyilallott a nemzeten, habár költött alak szájából származott költött helyzetre, a közönség értett ahhoz, hogy azt a maga helyére áttegye.

A váratlan napfényre, mint az »isten tehénkéi« elõbújnak a rögök alól, mindenféle írók és lantpengetõk bontakoztak ki a szürke homályból, észrevevén, hogy mi most a becses. Tehetség nem kellett, se mûvészet, elég volt a puszta bátorság, paprikás mondásokat eregetni, puffogó frázisokat elsütni; akinek pedig ehhez sem volt bátorsága a cenzor miatt (könnyen lakat alá kerülhetett a nagy bátorság), még mindig nimbuszra tehetett szert, ha jobban tudott a haza vesztén sírni a többinél. Vállalatok, lapok keletkeztek, könyvek, albumok jelentek meg derûre-borúra. Az irodalmi dicsõséghez vezetõ utakat ismeretlen satnya alakok lepték el. Soha nem hallott nevek bukkantak ki. A közönség jámbor kegyelettel sereglett köréjük, mert hiszen a jól csengõ neveknek is ismeretlenekké kellett átalakulniok. És mármost mi különbség legyen az ismeretlen név közt, mely alatt ismerõs rejtõzik és az ismeretlen név közt, mely ismeretlen személyt takar? Ha Sajó Jókait jelenti, miért ne jelenthetne az Ormódi vagy a Tündefi név Petõfit vagy Tompát? A selmecbányai pékek õsi szokása játszódott le, mikor Mindszentek napján öt aranyat rejtettek el hatósági ellenõrzés mellett finom, apró zsemlyéikbe. Az aranyak kétségkívül ott voltak a zsemlyék egyikében vagy másikában, de a közönségnek igen sok üres zsemlyét kellett feltörni, míg egyet talált.

Az egyes dolgozatokért, habár a vállalatok jól is mentek, rosszul fizettek a vállalkozó szerkesztõk és kiadók. A vers ára öt forint lett, egy három-négy számra terjedõ novelláért legjobb esetben húsz-harminc forintot lehetett a szó szoros értelmében kivasalni. Ily viszonyok közt mindent kénytelen volt Jókai megpróbálni. A színpadot is. A Nemzeti Színház már 1846-ban elõadta tõle a »Két gyám« címû színmûvet, de kevés sikerrel. Tavaly, 1851-ben »A hulla férje« címû darabját adták, de két elõadása után már az is lekerült a színpadról. Jókainé maga is játszott benne s néhányszor kissé akadozott, mire mosolyogva jegyzé meg Veres Pálné: »Jól teszi, hiszen nem kívánhatja tõlünk senki, hogy mindig csak azt mondjuk, amit férjünk elõnkbe ír.« E két gyönge darab után, melyeknek a nyoma is elveszett, végre 1852-ben nov. 27-én a »Dalma« került színre Jókainéval a címszerepben. Ez már egész sikert aratott s Jókai boldogan írja anyjának 1852. dec. 6-ikáról:

Kedves Anyám!

Nagyon sajnálom hogy darabom elõadásán nem lehetett szerencsém kedves anyámhoz, úgy hiszem a legtisztább örömöt érezte volna kedves anyám azon lelkes részvét fölött, mellyel a közönség mûvemet fogadta, amit leginkább igazol az, hogy nyolc nap alatt háromszor adatott elé, mindig tele színház elõtt. Az elsõ elõadás után ugyan rátette kezét a polícia, azon feladás miatt, amit a vén Sz. lapjában ellenem tett, de az igazgató maga érte menvén, rögtön visszanyerte a darabot. Eddigelé közel háromszáz pengõt kaptam belõle. E napokban jelenik meg elõfizetési felhívásunk a gróf Festetics által megnyert divatlapra, melynek szerkesztésére én vagyok meghíva - de minden felelõsség nélkül. Szép jövõt jósolnak ennek is. Rajta leszek, hogy a jóslás teljesüljön. Vály bátyámnak is küldtem egy elõfizetési ívet; reménylem, hogy ezen az úton legjobban megkezdhetjük az új ismeretséget, egyenesen rajta állván, hogy elfogadja-e az elsõ kéznyújtást, vagy sem?

Kedves anyám kezeit nõmmel együtt csókoljuk, úgy szinte Károlyt kedves családjával együtt, s az óhajtott viszontlátásig maradok kedves anyámnak szeretve tisztelõ fia.

J. Mór.

U. i. Az almánk fogytán van; ha küldhetne kedves anyám, nagyon megköszönném, de ne sokat, mert nincs hol tartanom.

J. M.

E levélbõl kétségtelenül megállapítható a bensõ, meleg viszony, mely a családtagok közt most már zavartalanul fennállott az egy Vály professzort kivéve, kivel Jókai szintén keresi és meg is fogja találni. Élénken megvilágítja a régi színházi honoráriumokat is; ma már egyetlen elõadás többet jövedelmez mint akkor három. Ámbár iszen háromszáz forint nagy pénz volt 1852-ben, mikor Jókai 3 forinton varratta cipõit Kázsmár János mesterrel, mint azt egy megõrzött számla bizonyítja.

Sok pénzt szerezni irodalomból csak lapvállalat útján volt lehetséges. Nem csoda, hogy ily viszonyok közt Jókai is inkább akart rabszolgatartó lenni, mint rabszolga, ahogy magukat a lapok munkatársai nevezni szeretik. A Délibáb címû szépirodalmi lapot tervezte, mely meg is jelent 1853-ban, de nem a Jókai neve alatt, mert õ nem kapott engedélyt rá a hatóságtól, minthogy az õ neve még a proskribáltak lajstromán állt. Az engedélyt tehát a Festetics Leó gróf nevére kellett kérni, minélfogva Festetics figurált szerkesztõnek, míg a Jókai neve mint fõmunkatársé fordul elõ a címlapon, még pedig váratlanul ilyen flanccal: »Ásvai Jókay Mór«. Amit a rossz nyelvek arra magyaráztak, hogy Hasselt-Barth asszony, operaénekesnõ, a közönség kegyében Jókainénak erõs versenytársa, a színlapokon »Von Hasselt-Barth«-nak jegyezte nevét, mire Jókainé ráparancsolta urára, hogy tessék a predikátumot és ipszilonját neki is elõ keresni a rozsdás vasak közül, ahová 1848. március 15-én behajította.

Festeticsnek nem volt jó neve, nem vonzott, sõt visszataszított, a Délibáb nem sok pénzt hozott tehát a konyhára és Festetics hamar bekövetkezett bukásával befejezte pályáját. 1854-ben megjelent azonban benne a »Janicsárok végnapjai«, bûbájos török regényeinek elseje. Semmi sem lehet csodásabb, mint e mesék szépsége, melyek a keleti napfény szemvakító ragyogásában látszottak születni, mint fiatalabb s üdébb testvérei az Ezeregy éjszakának. E muzulmán világ festésében utolérhetlen, szinte tökéletes, a perzsa szõnyeg színpompájára emlékeztetõ leírásaival, hasonlataival, nyelvével. Tehetsége sehol se érvényesül ily bravúrral; koloritja itt a legstílszerûbb, képzelmének bujasága itt nem túlságos, pszichológiája csak itt nem fogyatékos, jellemei ebben az egyetlen fantasztikus, bûvös és babonás légkörben nem groteszkek.

Hiszen persze, hogy ez is csak csalódás részünkrõl. De egy esztétikai eszközökkel elõidézett csalódás, hol az illúzió mindvégig érintetlen épségben marad meg. Bár tudjuk, hogy ha a magyar embert sem írja le reális hûséggel, kit pedig ösmer, hogyan írná le a törököt híven, kit nem ösmer? De itt az az elõnye, hogy a törököt mi se ösmerjük és hogy úgy tudja elénk teremteni, ahogy mi képzeljük õt; - ha valóban úgy írná le aminõ, Zola vagy Gogol tollával, közel sem érne el oly nagy hatást.

A »Janicsárok végnapjai«-nak nagy port fölvert sikere sokszorozza kedvét, mind jobban-jobban elmélyed a török dolgokba, beutazza Erdélyt, a »Törökvilág Magyarországon« címû regényéhez keresve adatokat és hangulatot, de már ugyanekkor a »Fehér rózsa« meséje is megfogamzik fejében és bejegyeztetik kis noteszébe, a megírandó regények sorába.

A Délibáb megszûnésével majdnem egyidejûleg Heckenast Gusztáv könyvkiadó szólította fel egy illusztrált hetilap szerkesztõjének. Az elsõ illusztrált magyar lap. Nagy dolog volt az. Kimondani is vakmerõség, hát megcsinálni? A fényképészet még pólyákban volt, a cinkográfiát az ördög ösmerte. Nagy fáradsággal elõállított fa- és rézmetszetekkel dolgoztak a német és angol képes lapok. Talán bizony az Aladin engedelmes dzsinjeit fogja be a munkába Heckenast úr? De mindegy, Jókainak tetszett az eszme, minél lehetetlenebb, annál jobban. Vállalta a szerkesztést, hanem a kormány megtagadta tõle a felelõs szerkesztõi minõséget. Veszedelmes ember, nem való gyeplõ a kezébe. A többi munkatársakkal is próbálkozott Heckenast, de csupa neves, tehát »rovott« írók voltak, tehát nem kapták meg az engedélyt. Addig-addig törték a fejüket, hol vegyenek egy ártatlan írót, hogy eszükbe jutott Pákh Albert, az egykori tízek tagja, ki makacs betegsége miatt Graefenbergben töltötte a szabadságharc két esztendejét és most is Graefenbergben volt kezelés alatt. Ez nem vétett semmit az osztráknak, hát õ legyen a szerkesztõ. Az õ neve alatt folyamodtak s kapták meg az engedélyt. Így született meg a Vasárnapi Újság 1854-ben, mely azóta együtt növekedett, izmosodott a magyar mûveltséggel.

Pákh Albert egy idõ múlva ismét Graefenbergbe lévén kénytelen elmenni, azalatt Jókai szerkesztette a lapot, növelve a lap tekintélyét és az elõfizetõk számát. Az akkoriban legizmosabb fiatal tehetségek dolgoztak bele, úgyhogy csakhamar versenyen kívül állott az összes szépirodalmi lapok között s ezt a fölényét ötven éven át megtartotta. Gyulai Pál, Salamon Ferenc, Vajda János támogatták, Arany János is itt közölte egy-egy versét, Tompa Mihály, Lévay József, Szilágyi Sándor gyakran küldik be poémáikat, Szász Károly sokat ír bele. A közönség kedvezõn fogadja s a török-orosz háború alatt tizenkétezer példányban terjed el. A primitív gólyás házikó és a csibukozó bácsi, mely a címlapját ékesíti, majd minden magyar családnak kedves ismerõse lesz.

Ismeretterjesztõ iránya mellett az egész család kielégítésére törekszik, volt benne vers, novella, hasznos tudnivaló, az aktuális eseményekrõl néhány kép, de a legfõbb vonzerejét Jókai negyven-ötven sornyi humorisztikus heti szemléje képezi, melyet Kakas Márton levelei címen írt. Kacagtató, humortól duzzadó olvasmány volt ez a hét eseményeirõl, néha csak egy színházi elõadásról, de olyan modorban és olyan oldaláról, hogy a vidéki olvasó is érthette és élvezhette. Sõt még a »Szerkesztõi Üzenetek«-bõl is mohón olvasott és várvavárt rovatot tudott csinálni elmés feleleteivel, melyek mintegy sejtetni engedték a küldeményt. Valakinek azt feleli: »Kiki egye meg a maga anekdotáját«. (Ebbõl aztán érteni lehet, milyen természetû lehetett az adoma, amit beküldött.) Egy másik ezt a választ kapja:

Mathetidesz pajtás ucscseg isten rosz te magyar vagy.

Nyilvánvaló ebbõl, hogy Mathetidesz uram görbén esztergályozott hexametert küldött be az újságnak.

Mikor Pákh meggyógyult és átvette a tényleges szerkesztést, Jókai akkor is megmaradt a Vasárnapi Újság rendes munkatársa. Pákh maga is jóízû humorista lévén, a szerkesztõi üzeneteket a Jókai nívóján tudta tartani, de a Kakas Márton leveleit senki sem bírta volna pótolni, még közel hasonlókkal sem. Heckenast tehát külön ezerkétszáz forintot fizetett a rendes munkatársi díjon fölül, ha minden számban egy pár sor Kakas Márton lesz.

Az elmés szerkesztõi üzeneteket csak a kötekedõ Gyulai Pál kifogásolta, azt állítván, hogy csak a kinyomatott munkákról illik bírálatot mondani. Gyulait, ki már akkor szenvedélyes disputáló volt, még jobban elidegenítette a Vasárnapi Újságtól egy kritika, mely valami rossz munkát szertelenül megdicsért, egy efölött támadt vita hevében kivált a szerkesztõségbõl, de megmaradt Pákhkal a közös lakásban s minden vasárnap reggel, mikor a lap megjelent, benyitott szobájába:

- Jó napot. Jobb lapot!

S kegyetlenül végigbírálta az összes megjelent cikkeket, különösen a Jókai dolgait, ki csodálatos termékenységet fejtett most ki, mintha száz kézzel dolgozott volna. A kisebb novellákat csak úgy a kabátja ujjából rázza ki, ír mindenüvé, albumokba, naptárakba, a Pesti Naplóba (hol a »Carinus« címû novella jelent meg legutóbb s roppant tetszett a közönségnek), a Hölgyfutárba, a Szépirodalmi Lapokba »Magyarország és Erdély képekben« címû vállalatba, azonfelül maga is kiad egy kalendáriumot »Jókai országos nagy naptára« címmel és azt elejétõl végig õ írja, de nincsen szerencséje vele, mert úgyszólván magának kell elolvasnia is; nem tudta a közönség közé kivetni, nem értett a naptárüzlethez. De még ez nem minden. Csak az imént fejezte be »Manlius Sinister« drámáját, megírta erdélyi úti emlékeit és máris új regény írására vállalkozik a Pesti Naplónak, mely az »Erdély aranykorá«-nak nagy sikerén mintegy megittasodva, megoldotta erszényét és ezer pengõ forintokat elõre leszúrt a népszerû írónak, ami abban az idõben hallatlan és érthetetlen összeg volt egy mese elmondásáért.

Egy regény akkor legfeljebb százötven-kétszáz forintot ért piaci áron. A »Törökvilág Magyarországon« három köteteért Müller Gyula ötszázötven forintot fizetett 1852-ben s már ez is horribilis összeg számba ment. Ennél nagyobb honoráriumot csak Eötvös József szokott kapni, száz forintot ívenként és Kuthy Lajos azelõtt - mikor még becsületes ember volt.

Felette jellemzõ az elõttem fekvõ szerzõdés néhány pontja. Így a 2-ik élénk világot vet Jókai termékenységére és lázas munkájára. A regény elsõ kötet kéziratát a szerzõdés aláírásakor 1852. szept. 29-én adja át, a második kötet átadására október végére kötelezi magát, a harmadik kötetet pedig november tizenötödikére szállítja. Tehát összesen tizenöt nap kell neki egy kötet megírására, míg egy francia vagy német író legalább egy félesztendõt igényel.

A 3-ik pont arról szól, hogy a munkának harminckét ívesnek kell lenni; ha több lesz több írói díj azért nem jár.

A 4-ik pontban részletezve van a tulajdonjog. Jókai öt évig senki másnak nem adhatja el e munkáját, a kiadó ellenben öt év múlva is nyomathat belõle, ha neki úgy tetszik, habár Jókai is használhatja.

Az 5. pont arra az esetre provideál, ha a rendõrhatóság a már kinyomtatott regényt nem engedné megjelentetni, vagy annak némely lapjait kivágni s helyükbe újakat kellene nyomatni, az ebbõl eredõ kárt a szerzõ tartozik viselni.

A legérdekesebb az, hogy Jókai temérdek egyéb munkája mellett a kikötött idõre szállította a gyönyörû török-magyar mesét, melyet üde költészet leng át, méltó folytatása »Erdély aranykorá«-nak.

A roppant termékenység valóságos ámulatba ejtette a közönséget, az írókat szintén: »Sok adóssága van - találgatták -, bizonyosan azért dolgozik annyit.« »A felesége dolgoztatja - vélték mások -, hamar kiírja magát.«

Eleinte tényleg szorongatták a hitelezõi, de már 1854-ben, mikor az ezer forintos regényt, az »Egy magyar nábob«-ot kezdte írni a Pesti Naplóba, teljesen kitisztázta magát s az ezer forinton egy hepehupás telket, elhanyagolt bányát szerzett a Svábhegyen, a mostani Költõ utcában, melyre késõbb villáját építtette. Az ezer forint azonban csak a vételár felét fedezte, a másik felét hadd fizesse az utód, Kárpáthy Zoltán.

Ezt a regényét s jövõ évben folytatását, »Kárpáthy Zoltán«-t, nap-nap után tárcánkint írta, úgyhogy elõtte való nap még nem tudta, mi lesz a következõ számban. Egyszer gyûlés támadt a jobb kezén, nem bírta folytatni. A regény félbemaradt napokig, mert regényt diktálni Jókai nem tudott, de nem is lehet. Tollbamondással többé-kevésbé csak fércmûvek jöhetnek létre. A mûalkotás a toll alatt nõ. Diktálni írómûvésznek épp annyira nem lehet, mint a festõnek. Raffael-kép lenne-e, ha Raffael mondaná egy kisebb mesternek: most kék színt, most szürke színt, most ilyen vonást, amolyan vonást? Az egész világirodalomban igazi költõi munkát talán csak az egy Milton mondott tollba. De Milton vak volt s ebbõl keletkezett nála az a megnevezhetetlen érzék, mely az írónál abban nyilatkozik, hogy az általa leírt szavak és mondatok, amint tolla alól kikerülnek, színek, képek és ékkövek alakjában csillognak a papíron, úgy, hogy csak így, szemlélve képes ízlése szerint azokból elvenni vagy azokhoz hozzátenni valamit.

Mily balgaság, hogy a közönség laikusabb rétegeiben az a legenda kezdett keletkezni, mely egész mai napig fenntartotta magát, hogy Jókai diktálva írja, sõt másokkal is íratja némely regényeit, õ maga (mint ahogy idõsb Dumasról mesélik) csak a meséket bízza rá irnokaira. Holott senkinek se volt egyénibb irálya, mint neki, úgyhogy ha a szövegben valahol a korrektor egy mondatkát megváltoztatott vagy egy szót hátrább vagy elõbbre tett, mint ahogy azt õ írta, az olvasó a fülével hallotta a zökkenést, mely a Jókai ritmusán esett.

Az »Egy magyar nábob« és »Kárpáthy Zoltán« élete végéig a legkedvesebb könyve maradt,⁵⁹ ha nem a legjobb. Alapját egy való történet képezi, mely néhány évtizeddel elõbb általános beszéd tárgya volt az országban. Kékkõ vár urának, báró Balassának a története van feldolgozva, természetesen sok költõi szabadsággal. A hetvenéves öreg fõúr egy fiatal, szegény sorsú leányt vett nõül,⁶⁰ kitõl Balassa Antal báró született.

Az örökösök pörrel támadták meg az öreg báró halála után a kis bárót, furfangos prókátorok még szakértõket is kihallgattattak, hogy a hetvenéves aggastyánnak nem lehetett igazi fia. E történetbõl és mellékepizódjaiból van szõve az »Egy magyar nábob« meséje, mely nagy irodalmi esemény volt, s Jókai életében fontos állomás. Ez a regény az ország elvitázhatlanul legnagyobb elbeszélõjévé emelte.

A vaskalaposok, az akadémikus körök és a tanügyi bácsik ugyan még mindig báró Eötvös József és báró Kemény Zsigmond elsõsége felett vitatkoztak, az »új csillagot« nem engedve velök egy sorba állítani, de hogy népszerûbb ezeknél, azt el kellett ismerniök. E népszerûség annyira nõtt-nõtt, kivált a »Kárpáthy Zoltán« után, mely a következõ évben követte az »Egy magyar nábob«-ot a Pesti Napló tárcájában, új ezer forintot hozva a szerzõnek, hogy a magasztalásoktól áradozó kritikák ellensúlyozására volt immár szükség. Különösen Gyulai Pál és Salamon Ferenc buzgólkodtak ebben, kik Jókai lélektani botlásait, történelmi, helyrajzi és természetrajzi megbízhatlanságát, léhán fölépített meséit, jellemfestési fogyatékosságát állították élénk világításba a közönség tapsaival szemben. Hiszen e kritikákban volt némi igazság, Jókai kétségtelenül lényeges hibákban szenvedett. De végre is hibátlan ló, hibátlan asszony és hibátlan regény nincs. Csak nem lett volna szabad feledni, hogy Jókainak e hibáival szemben olyan kiváló tulajdonai vannak, melyekbõl egy is elég, hogy egy lángelmét ékesítsen, oly tulajdonai, melyek a világliteratúrát véve is, ritkaságok egy írónál. E kritikusok igazat írtak, látták az erényeket és hibákat, de összeadni és kivonni nem tudtak vagy nem akartak. Mert az írói kvalitások is kisebbek-nagyobbak, mint a pénznemek, vannak poltúrák, húszasok, tallérok: hiszen igaz, hogy a Kemény tartalmassága, mélysége, ember- és korismerete, mély tudása, jellemzési képessége, analizáló ereje, becses tulajdonságok, mondjuk olyanok, mint a tallérok a pénznemek között. Jókainak sok nincs meg ezekbõl, de a humora arany sovereign, az elõadási bûbája másik sovereign, a poézise harmadik sovereign, fantáziája közel éri a Hugó Viktorét, mesemondási képessége Dumas Sándorét, hát tessék ebbõl a hiányzó tallérokat és hatosokat levonni és bizonnyal csinos plussza marad a többiek felett, akiknek viszont abból hiányzik sok, amije Jókainak megvan. Fõleg azt nem lett volna szabad feledniök a kritikusoknak, hogy egy dolgot kifogástalanul elmondani nem annyi, mint egy dologgal valakit elragadni, ha az nem kifogástalan is.

Különben érzi ezt jól Gyulai és senki sem bírta nálánál jobban kiemelni elõnyeit:

»Jókainak kitûnõ elbeszélõ tehetsége van - írja - s e tekintetben egyetlen regényírónk sem versenyezhet vele. Egyszerû, folyamatos s egy pár vonással hol plasztikailag, hol festõileg emeli ki tárgyait. Valami kedves elevenséggel, lankadni nem tudó mozgékonysággal ragadja magával olvasóit, anélkül, hogy fárasztaná. Átmeneti fordulatai minden erõltetés nélküliek, mintegy ösztönszerûek, könnyedén lebeg az elbeszélés folyásának kanyarulatain, amelyeket nem tartóztat fel a reflexiók tömege, s hol rohamosan, hol csöndesen hömpölyögve halad tovább, megnyit egy-egy újabb völgyet, de ritkán árad ki vagy süllyed posványba. Egyetlen elbeszélõ írónk sem olvasztja össze oly szerencsésen a népies és mûvelt magyar nyelv bájait, mint Jókai. Valódi magyar hangsúly vezérli szófûzéseit s a kifejezések árnyalatainak egész kincstára áll rendelkezésére.«

Tömör és mesteri jellemzése ez a Jókai mûvészetének, érdemes volna az iskolai olvasókönyvekben tanítani, mint mintát, de hogyan jut ezekbõl arra a következtetésre Gyulai Pál, hogy Jókai nem elsõrangú regényíró?

E kritikák, bár nagyon is bántották az érzékeny szerzõt, nimbuszának nem ártottak s õrajta nem javítottak semmit. Egy író népszerûségét a maga korában csak egy új író veheti el vagy oszthatja meg, a kritikusok soha. Ilyen új írók pedig nem támadtak. Jósika »Eszter szerzõje« név alatt küldözte be font számra a kéziratokat Brüsszelbõl s a túltermeléssel saját magának csinált konkurrenciát, regényei mindinkább megszokottabbak lettek, elõadási módja unalmasnak tetszett a Jókai pezsgõ elevensége, fordulatossága mellett, ki sehol se volt unalmas, és ha következtek is hosszabb leíró részek a mese gördülése közben, valóságos eldorádói cukorhegyek voltak, amelyeken szívesen ette magát keresztül az olvasó. Kuthy Lajos, a másik népszerû író, kinek pazar pompájú ellicitált bútorait gyûjtés útján váltották vissza annak idején a pesti elõkelõ hölgyek, a míg rövid ideig divatban volt, ahogy divatba jön a tapló-sipka vagy valamely különös prém, most kormányhivatalt vállalt, minélfogva elhagyták a múzsák, de ha nem hagyták volna is el, elhagyta volna a közönség. Pálffy Albert nem bírt az aranyos középszerûségbõl kievezni. Az új elbeszélõ írók, akik azóta támadtak, mint Halmágyi Sándor, Ábrai Károly, Podmaniczky Frigyes, P. Szathmáry Károly, Vadnay Károly, ellenben hónaljáig se értek Jókainak. Úgy állt köztük, mint egy hatalmas termõfa, cserjéktõl körülvéve.

Ezekben az idõkben Jókainé is mûvészete tetõpontján állt, úgyhogy a dicsõség egyformán ragyogta be õket s játszva simítá el a korkülönbséget köztük. Az anyagi gondok is eltûntek.

Csak kevés volt a felhõ most már. Legfeljebb apró torzsalkodások, házi perpatvarok zavarták meg pillanatnyira a mûvészi fészek csöndjét. Jókainé zsarnokoskodó és házsártos volt, gyúlékony, hirtelen haragú, de jószívû is. Sokszor önfeláldozó és gyorsan engesztelhetõ. Egy kicsit féltette is az urát s emiatt gyakran voltak a háznál jelenetek. A zöld szemû szörnyeteg hamar megjelent a láthatáron. Élénk világot vet arra akaratlanul Jókai egyik följegyzése a forradalom napjaiból, midõn felesége nélkül jött el Debrecenbõl amaz éjszakán, melyen Hentzi Pestet bombáztatta, elmenekült lakásából, hogy valahol a bombák lõtávolán kívül keressen éji szállást, egy ismerõs színésznõ, aki valahol a Kálvárián túl lakott, felajánlotta neki lakását, mire félrevonta Kovácsné, a színház komikája s nejének bizalmasa, azzal a figyelmeztetéssel:

- El ne fogadja ön ezt a meghívást, mert sok háborúság lenne belõle.

És Jókai el nem fogadta, inkább künn csatangolt egész éjjel, mert jobban félt a feleségétõl, mint a haláltól. Jókainé egész gyûjteményt tartott maga körül különféle öregasszonyokból, hogy legyenek, akik a zöld szemû szörnyeteget etetik s akiket viszont õ etet. A nap minden órájában bennfentesek voltak a Jókai-házba öreg, nyugalmazott színésznõk (fiatal színésznõt nem fogadott),⁶¹ páholynyitogatónõk, volt cselédjei (mert a cselédjei is vén asszonyok voltak) és a szomszédból elõkerült egyéb nénikék. Gertrudis királyné nem szeretett magához hasonlókkal érintkezni, magánál följebb rangúakkal meg éppen nem, de elemében volt hódoló boszorkányai közt, kik minden pletykát, amit hallottak és kigondoltak, a házhoz hoztak. Jókaiék nem messze laktak a színháztól, a mostani Múzeum körúton egy rokonuk, az említett Szücsné tulajdonát képezõ csinos, új házban, mely egyszersmind átjáróul szolgált a Magyar utcába, ahol a Vasárnapi Újság szerkesztõsége volt. Egész nap égett a tûz a téres konyhában, sütöttek, fõztek a nénikék számára, kik egyébként is igénybe vették Jókainé erszényét. Különben ez idõ szerint még takarékosságra volt szorítva. Fizetése félhavonkint nyolcvan forintra rúgott s ebbõl kellett a jelmezeket is venni. Ehhez az összeghez körülbelül 30-40 frttal járult Jókai. Ebbõl telt ki a háztartás, a kiszolgáló személyzet, az élelmi cikkek, szóval minden apró kiadás. A rendkívülieket, mint a házbért, mely 125 frtot tett ki negyedévenkint, Jókai fizette, valamint a nagyobb beruházásokat is; õ váltogatta ki jó napokban az ezüstnemût, mely gyakran vándorolt be a zálogba, hol 200 frtot szoktak rá kölcsönözni.

A számadási könyvecskébõl, melybe Róza asszony sajátkezûleg jegyezte be kiadásait, azt látjuk, hogy nagyon megnézte a garast. Rendszerint két cselédet tartott, akik öt-öt forintot kaptak havonkint. A fûszert számlára hozatta és pontosan fizette a konyhapénzbõl elsején és tizenhatodikán. Saját házi zsidójánál, Rosenfeldnél, mindig el volt adósodva, törlesztett öt forintos részletekben. Aránytalanul nagy összegeket csak kesztyûkre költ, havonkint közel tíz párt használva el. Úgyszinte sokba kerültek a mosónék, minden héten legalább háromszor van mosás a házban, ami arra hagy következtetni, hogy a ház nem volt elegendõképp ellátva fehérnemûvel. Oh, az elsárgult könyvecske nagy bepillantást enged az éléskamrába és a ruhaszekrényekbe, megolvashatjuk a nagy költõ ingeit, számszerint 14-et és tudjuk, hogy az elmúlt egész évben csak egy rendbeli ruhát varratott. Látjuk Jókainét, mint anyát és nem foghatjuk rá, hogy pazarol; a kisasszony (II. Róza) csak igen ritkán kap valamely piperecikket, s az is szerény és olcsó. Látjuk mint leányt, aki apjának egyszer-másszor ruhát varrat, de nem valami finom szabónál, mert csak 10 forint a ruha ára. Sûrûn fordul elõ számadásaiban ilyen tétel: »Atyusnak 1 forint». Ez is az öreg Benkének jár ki dohánykára, felette szerény mértékben. Látjuk mint kartárst; részt vesz színész társai mozgalmában, adakozásaiban, de az összegek takarékos asszonyra vallanak. Egy forint a szokásos áldozati obulus, csak egyszer, az Egressy-emlékére áldoz két forintot.

Hónapról-hónapra ott vagyunk - e számadási könyv révén - a Jókai-házban. Látjuk ki s be járni Vargánét, akinek az ura fuvarozza ki a Svábhegyre és vissza, este pedig rossz idõben a színházba. Csinos kis összeget szed el a fuvarért a Jókai-háztól. Ugyancsak bennfentes itt Traubauerné, aki a Róza asszony színházi toalettjeit készíti. Vannak bezzeg nagy tanácskozások némely új darab elõadása küszöbén. A kis könyvecske mindent elõadna, de nem szól semmi rendkívülit, semmi meglepõt, semmi rosszat. Megmondja, hogy néha nyomott anyagi helyzete van, de viszont máskor sok pénz jön a házhoz és Rosenfeld is húsz forintot kap egyszerre, a régi bútorok eladatnak s új, csinosabbakat szállítanak a házhoz. Valamely nagyobbszerû luxus és pazarlás azonban nem ûzetik. Polgári levegõben vagyunk egészen. A legendás fácánok, tengeri rákok és pezsgõvel fõzött töltött káposzták csak még ezután lesznek eljövendõk.

Ez volt Jókainé, mint gazdasszony, az ötvenes évek közepén, melyek »szûk éveknek« nevezhetõk; inkább takarékosnak mondható, mint prédának.

Jókai sokkal könnyelmûbb volt pénzdolgokban. Otthon nagy kordában lévén, s egyszersmind nagy õrizet alatt, nem történt semmi baj, de künn a világban, csak az nem iratott vele alá váltót, aki nem akart. Így aztán a szaporodó, sõt jelentékeny jövedelem mellett is örökös zavarai voltak, amelyeket titkolt a felesége elõtt s eligazítani sem tudott, mert a kézirataiért járó összegekrõl be kellett otthon számolnia.

Különben közösen csinált adósságok is nyomták, mert a Svábhegyen épült villa költségeit kölcsönbõl fedezték. Mintegy négyezer forintba került, az akkori olcsó építkezés mellett s egyike volt a Svábhegy szebb villáinak, tündérszép kilátásával verandájáról, a hegy lábainál elterülõ városra.

Nagy esemény volt ez Bohémiában. Egy kastélyt összeírni! Az ördögbe is, nem tréfa dolog! Még szinte a nemzet önérzetét is emelte, hogy már õ így képes honorálni az íróit. Mesék keringtek azokról az összegekrõl, melyeket a Pesti Napló fizet Jókainak, ahol egymás után jelentek meg az »Egy magyar nábob« és »Kárpáthy Zoltán« után »A régi jó táblabírák«, »Szomorú napok« (a forradalomban félben maradt regény) és »Az elátkozott család«, a komáromi földrengések, valamint a csizmadiából lett alispán, Bajcsi András uram érdekes históriája.

A svábhegyi villa körül egy egész mítosz képzõdött. Beszéltek, írtak róla. Ilyen paradicsom, olyan paradicsom. Szépsége, pompája nõtt a fantáziákban. Voltak, akik vasárnaponkint csak azért mentek ki a Svábhegyre, hogy a Jókai-villát lássák, sõt még a vidékrõl jött emberek is kíváncsiak voltak rá, éppúgy, mint a Lánchídra vagy a Múzeumra és a Nagy Kristófra, mert egyéb látnivaló nem volt Pesten.

De az ország sok millió lakosa közül bizonyára egy ráncos arcú öregasszonyt izgatott leginkább a kíváncsiság, a Jókai anyját. Fel is kerekedett egy nyári napon, vele Eszter lánya is és Vály Mária kisasszony, az unoka. Nagy áldozat volt ez, mert az öregasszony már régen lemondott az utazás kedvteléseirõl, nehezére esett a kimozdulás és megválás karszékétõl, ágyától, napi teendõitõl és szokásaitól.

Az Arany Sasba szálltak és onnan üzenték meg Jókainak a Svábhegyre, hogy itt vannak. Jókai rögtön jött és azzal kezdte, hogy nagyon kikapott Rózától, amiért édesanyjának meg nem írta, hogyha megérkezik, szálljon egyenesen a lakásukra, csak néhány lépés innen, ott fõzetni is lehetett volna.

Rózának ez az állítólagos zsörtölõdése jól esett az öregasszonynak s megállapították, hogy másnap reggel Jókai a Svábhegyrõl kocsit küld értük, mert a fiákkerek lovai nem megbízhatók a hegyi utaknál.

A kocsi elõ is állott másnap s a nevezetes látogatás megtörtént.

A villa bizony nem volt olyan szép, aminõnek elképzelni lehetett otthonról, Komáromból, de nagyban és egészben kellemetes látványt nyújtott, midõn a kocsi a hegyrõl ereszkedõben egy nyitott kapun át behajtott, növendék hársakkal szegélyezett úton s megállt egy alacsony házikó elõtt, ahol már Jókai várt rájuk veressel szegélyezett hálóköntösében és házi sapkával a fején (ez volt rendes svábhegyi öltözete), majd elõkerült Róza asszony is feltûrt ruhaujjával, fehérbabos piros selyemkendõvel hátrakötött hullámos fekete hajával, örömtõl sugárzó arcával, gyönyörû jelenség volt.

Nem csekély szerencse e könyvre nézve, hogy bírjuk e nevezetes látogatás részletes leírását⁶² s ezáltal mintegy bepillantást vethetünk Jókaiék akkori házába és életviszonyaiba. Látjuk a kis fácskákat, bokrokat, melyeket tavaly hozatott a komáromi szigeti kertbõl, valamint a jázminokat és centifoliákat a veranda elõtti terasz két oldalán, amelyek szintén az édesanyja kertjébõl kerültek ide; látjuk alant a sivár területet, ahol egykor híres szüreteket fog tartani, most csupa szikla, csupa hasadék, hepehupa, imitt-amott egy borókabokor. Bejárhatjuk a fundus elejét, ahol egy fabódé áll, közel a kapuhoz s abban a költõ állatjai, a »Szegfû« tehén és a vízhordó csacsi, a »Csárdás« - a dajka és a kertész.

Jókainét éppen libabontásban találják, mert a szakácsné, aki tömte a libát, annyira megszerette, hogy a világ semmi kincséért sem vállalkozott megölni. Az eperfa alatt a nagy malomkõ-asztalon bontotta a libát, jól a keze ügyében állt a munka, gyönyörködve nézte öreg Jókayné asszonyom. Mikor aztán készen lett, megmutogatták az épületet. A remek kilátásra, mely a tornácról nyílt a Gellértre, a Dunára, a két városra, elragadtatva kiáltott fel az öregasszony, hogy még olyan szépet sohase látott.

- Bizony, jól tettétek édes gyerekeim, hogy megszereztétek magatoknak ezt a fölséges helyet.

Az anya arcából valami édes patriarkális megelégedés sugárzott ki most.

Mikor mindent megnéztek, még az északi kis nyitott verandát is meg kellett mutatni. Ott fent egy asztalkánál csinos fiatal kisasszony ült, hímzõdobon valami kézimunkát öltögetve.

Kedvetlen mozdulattal, mintegy megriadva kelt fel, a vendégeket üdvözölni.

- Róza leányunk. Szépen hímez - sietett Jókai bemutatni s egyszersmind a hímzésre átterelni a szót. - Te értesz az ilyesmikhez Esztikém.

A puritán kálvinista asszony arca elsötétült, a vidám hangulat elröpült, mint a fölriasztott madár. De a jó ebéd enyhített rajta valamit. Künn a verandán terítettek s az ebédhez megjelent Jókainé atyja is, egy hosszú, sovány öregúr, Benke bácsi, úgyszinte a lelkem Kovácsné, a Jókainé elválhatatlan pajtásnéja, kinek a közeli Sauer-vendéglõben volt egy kis szobácskája. Benke Bebus, a Jókainé öccse, már nem élt akkor.

Minden nagyszerû volt - amint forrásunk megjegyzi -, a szõlõlevelekbe takart töltöttkáposzta, a liba, a dinnye, a saláta, meg a kávé, úgyhogy a nagyasszony a legjobb hangulatban vált meg uzsonna táján »pesti gyerekeitõl« s nemsokára azt írta fiának e látogatásra célozva: »a feleségedet pedig becsüld meg, mert jobbat, neked valót, lámpással se tudtunk volna találni«.