II. RÉSZ

ELSÕ FEJEZET
A PITYMALLAT

A Pesti Naplót báró Kemény Zsigmond vette át Török Jánostól 1856-ban. Ez az elterjedt, nagy tekintélyû orgánum vitte be eleinte legjobban a közönségbe a Jókai-kultuszt. Amint vice versa a Jókai regényei szaporították meg nagy mértékben a Napló elõfizetõit és olvasóit. Török János jó bácsi volt, aki maga is lelkesedett e regényekért, de amint Kemény lett a szerkesztõ, a Jókai regényeire kevesebb súlyt kezdtek fektetni, persze csak a szerkesztõségben. Kemény maga is regényíró lévén s éppen az ellenkezõ csapáson, nem tartozott a Jókai bámulói közé, sõt léha dolognak tartotta a céltalan mesemondást, mely az olvasót, kit Kemény gyakorlati célokra és nagy feladatokra akart fölrázni, egy álomvilágban megbûvölve tartja, s teljesen szabad kezet hagyott a lap hasábjain Salamon Ferencnek és Gyulai Pálnak, s azok egy pár cikkben éles kritikát eresztettek meg Jókai regényei ellen, mitse törõdve azzal, hogy éppen e regények képezik a Pesti Napló vonzerejét. Ma az ilyesmi lehetetlen volna üzleti szempontból. Megfizetni egy regényt gazdagon s aztán lepogányítani. Ez csak e naiv korban járta, mikor a pénz még nem volt isten és a szerkesztõk nem voltak kereskedõk.

Nem kell valami szörnyû emberevõnek képzelni se Gyulait, se Salamont - egyszerû kritikusi sport volt. Nem Jókai iránti gyûlölet hevítette õket, nem gyûlölte e két igen tiszteletreméltó író Jókait, hanem a rendkívüli sikerek és a lapok ömlengõ dicsériádái ingerelték õket ellentmondásra. Vannak vadászok, akik csak nagy vadra lövöldöznek, viszont vannak olyanok, akiknek szenvedélyük a feladat nehézségeire van építve, ezek csak a fecskére vagy galambra lõnek, melyeket legnehezebb eltalálni, és végre vannak vadászok, akik csak a puskájukat szeretik elsütni akár nyúlra, akár szarkára, nekik mindegy.

A vadászok bizony különfélék, de a vadnak körülbelül mindegy, mi indokból vették üldözõbe. Kétségtelen, hogy Jókai nem vette szívesen e kritikákat. Különben is érzékeny volt és hiú. Nyilatkozott, védekezett, néha feléjük is vágott az õ szelíd gúnyjával és játszi humorával. De neki még a haragja is csak enyelgés volt. A fránya kritikusok még csak jobban ficánkoltak, mint a pajkos csikók az ostorcsenderítésre.

Különösen az bántotta, hogy éppen a Napló hozta e kritikákat, minélfogva kezdett elhidegedni a laptól. Mind kevesebbet írt bele, míg egyszer végképp otthagyta. Amire Kemény Zsigmond is okot adott egy gúnyolódó mondásával, mely hamar elterjedt írói körökben.

A »Régi jó táblabírák« elején a régi közigazgatást rajzolta Jókai eleven színekkel. Feltûnt a cenzornak ez a rajz s amint egy-két tárcát elolvasott belõle a Pesti Naplóból, gyanút fogott, hogy abból nem sülhet ki jó a közcsendre nézve, maga elé idéztette a báró-szerkesztõt és garanciát kért arra, hogy a regény a régi közigazgatás dicsõítésével kezdõdvén, nem lesz további folytatásaiban persziflázs a mostani közigazgatásra.

Kemény a fejével intett, hogy biztosítja.

- Talán már olvasta? - kérdé Woraffka - hol van a regény?

- Még a Jókai fejében van.

- Ön akarja revideálni az egyes folytatásokat?

- Azt nem teszem; nem vagyok cenzor.

Woraffka felpattant:

- Akkor hát milyen alapon mer engem biztosítani?

- Azon az alapon - felelte nyugodtan Kemény Zsigmond -, hogy Jókainak éppúgy nincs fogalma a régi közigazgatásról, mint a mostaniról, minélfogva nem is persziflálhatja azt.⁶³

A cenzor meg volt ennyivel elégedve, de Jókait felette bosszantotta a kiszivárgott bonmot a »Az elátkozott család«-dal, melyben a komáromi protestánsok küzdelmét festi a katolicizmussal szemben, Bajcsi András csizmadiamester alispánságának érdekes meséje keretében, örökre befejezte mûködését a Pesti Naplónál. Nem is igen lehetett már ott maradása.

A haragos kritikusokhoz utólag Csengery Antal is csatlakozott, szóval Kemény Zsigmond egész udvara, melyhez hozzá tartozott Pompéry, Danielik, stb.

A lapok nem a »napok fotografiái« voltak, mint most, hanem a közönség vezetõi. Nem hírszolgálat volt a mûködésük, hanem a józan eszmék terjesztése. Nem annak az anyagnak összehordása képezte a fõcélt, mely alkalmas kidomborítani, hogy mi történt ma, hanem annak az útját kellett elõkészíteni, aminek egy év múlva kell történnie. Hosszú ismertetések és közlemények jelentek meg egyes kérdésekrõl vagy könyvekrõl. A polémiára válasz következik, a válaszra viszonválasz, a viszonválaszra végválaszok. A türelmes közönség olyan érdeklõdéssel követte a szócsatákat, mint napjainkban a búr vagy japán háborút.

Jókai majdnem annyi keserûséget nyelt, mint amennyi édességet. Dicsõségének mézét a beleesett kenyérmorzsák megsavanyították. Egyéb baja is volt. A könnyelmûen aláírogatott váltók elszaporodtak s nyugalmát az érkezõ óvások kezdték megzavarni. Csõstül jönnek a bajok. Felesége egész farsangon betegeskedett. A várva várt tavasz elején még egy megrázó csapás érte. Március 14-én (1856-ban) édesanyja szélhûdés következtében váratlanul meghalt. Vidám beszélgetés közt uzsonnált egyik barátnõjénél, özvegy Somarjai Jánosnénál; egész nap jól érezte magát, alkonyatkor egyedül tért haza s mindenfelé jóízûen beszélgetett útközben a szembejövõ ismerõsökkel, de alighogy hazaért és levetette felöltõjét, összeesett és egy pillanat alatt kilehelte lelkét. Móricot Pesten találta a leverõ hír, Rózát Gyõrben, ahol éppen vendégszerepelt; innen sietett Komáromba.

Jókait összetörte a csapás s lehangoltsága még csak fokozódott, midõn a temetésre megjelenve, arról értesült, hogy anyja a hirtelen halál miatt végintézkedést nem tehetett, illetve, hogy az 1848-ban Válynak tollba mondott végrendelet, melyben õt kitagadta, érvényben maradt. Mivelhogy megtörtént a teljes kibékülés és osztály, az erõteljes, ruganyos öregasszony nem gondolt a végzetes iratra - pedig »a Pulayak halála gyorsan járó«. Öreg Pulay Dávid, a Jókayné édesatyja is ilyen rögtönösen halt meg, éppen mikor kocsira akart; ülni, hogy behajtasson Komáromba, rogyott össze holtan.

A kitagadási záradéknak inkább az erkölcsi része sújtotta le nagyon Móricot. Hiszen a vagyonra nézve nem állott be semmi változás; az már fél volt osztva a testvérek közt a papíron s e papír nem vesztette érvényét, de enélkül se jutott volna soha a testvérek eszébe, becézett öccsüket kirekeszteni.

Ez alkalommal ismét szóba került és megerõsíttetett az 1850-iki egyezség, a gyermektelenség esetén való kölcsönös öröklés, mely azonban Károlyra, kinek gyermekei voltak és Eszterre vonatkozólag, kinek Mari lánya innen-onnan eladó sorba jut, csak akadémikus jelleggel bírt; gyakorlati értelme mindössze Móricnál mutatkozott, hol már a gólyához való bizalom teljesen elenyészett.

Példás és megindító szeretet fûzte össze a Jókay-testvéreket, mely az élet semmi körülményei között se fogyatkozott meg, legalább a Károlyé és Eszteré nem. A Móricé nem volt próbára téve. Fõképpen Károly szerette gyöngéden híres öccsét s ha egy-egy jó napot akart magának csinálni, lehajókázott látogatására. Gyakran lehetett õket együtt látni s szembeszökõ volt a hasonlatosság köztük. Termetre ugyan alacsonyabb Károly, de mellkasa kifejlettebb s vállai szélesebbek; míg ellenben a Móric melle beesett - tüdõbajokra hajlandó. Baltüdeje az utolsó mellhártya-gyulladás óta oda volt nõve a mellkashoz.⁶⁴ Károly edzett, erõs ember volt, aki nagy súlyokat tudott fölemelni, egészséges, piros arcszínével, becsületes, nyílt homlokával férfias jelenség volt, de kissé meggörnyedve járt, míg öccse ritkította párját szép egyenes tartás dolgában, ehhez járultak csodaszép kék szemei, holott a Károlyéi túlságosan kiállók és kevésbé kifejezõk. De ami hátrány ez összehasonlításból külsejére esik, azt bõven ellensúlyozza egyszerû természetes modora, mely gyorsan hódította meg az embereket és az iránta való vonzódás csak nyert, a többszöri és hosszabb együttlétnél. Móric modorában ellenben sok volt a póz, olyan tartásban ült, beszélt vagy járt, mintha a fotográfus camera obscurája elõtt állana. Élénk színû világoskék szemeiben valami szórakozottság, valami álmatag zavar vonult el, ritkán nézett arra, akihez szólt s úgy tetszett, nem figyel a hozzá beszélõre; mintha az esze másutt járna. Sõt a hangja se a valódi hangjának látszott. Fejét többnyire féloldalra hajtva tartotta, merengõ poétához illõ lágysággal. Hosszú, sötét színû, derékhoz szabott kabátokat viselt, pongyola blúzban senki se látta az utcán vagy társaságban. Nem öltözött cifrán, mint Dobsa, se elõkelõen, mint Kuthy annak idején, se rikítóan, mint Bulyovszky, de mindig ünnepiesen; lehajló inggallért használt, mely hosszú, sovány és szögletes nyakát nagy darabon hagyta fedetlenül. Kabátjai és nadrágjai többé-kevésbé hasonlítottak egymáshoz, csak a nyakkendõkben fejtett ki nagyobb változatosságot, ezeket tûvel (leginkább egy karneol rókafejjel) átszúrva viselte.

Nem volt élénk társalgó. Éppen az ellenkezõje volt, kevés szavú, kivált kettesben-hármasban szótalan, elmélyedõ. Az a bizonyos semmirõl való könnyed locsogás, mely a köznapi érintkezés legszükségesebb konyhasója, hiányzott nála, csak attikai sót használt s azt mégsem lehet marokkal szórni. Másodmagával minduntalan megakadt a társalgás folyamatja, se kérdezõsködni, se érdeklõdni, se figyelni nem tudott, elmerengõ volt, de nagyobb társaságban is érezhetõ volt rajta némi elfogultság s bár kitûnõen tudott elõadni anekdotát vagy valamely vele történt esetet, nem bírt a nagy causeurök tulajdonságaival, kik mint Pompéry, Bulyovszky vagy Szilágyi Dezsõ ránehezednek csevegésükkel az egész társaságra. Szívesen engedte át a fõhangot másoknak s õ csak úgy tarkítva, csendesen a bajusza alatt eregetett el ötletes, sokszor szikrázó megjegyzéseket, melyeken õ maga soha el nem mosolyodott. A banketteken azonban, ahol már némi ünnepiesség honol s ahol már úgynevezett a »publikumhoz« lehetett szólani, sõt a lapoknak, elemében volt, szeretett tósztokat mondani, melyeknek mindenikében benne volt múzsájának varázslatos mosolyából valami.

A közönséges összejöveteleket, baráti társaságokat kerülte, a felesége is óvta azoktól, de ha mégis bennrekedt egybe-egybe, nem tartozott a mulatságok megrontói közé, igyekezett alkalmazkodni a többiekhez, némelykor mulatott is, de a mulatásában volt valami csinált, nem folyt az természetesen. Fehér asztalnál, bor között, ha kérték, szívesen énekelt régi magyar nótákat, melyeket Pápán és Kecskeméten tanult. Szépen csengõ bariton hangja volt hozzájuk, melyet késõ aggkorában se vesztett el, de éppen csak úgy lélek nélkül énekelt a vacsoráknál, ahogy délelõtt énekelt volna közvetlen a reggelizés elõtt.

Feleségének betegsége és anyjának halála ily gyors egymásutánban nemcsak az idegeit viselte meg és egészségét ásta alá, de utókövetkezményeiben anyagi viszonyait is megrontotta. A váratlanul megnyílt örökségbõl Jókaiék egy Magyar utcai házat szemeltek ki, amit megvegyenek. Róza asszonynak volt ez kedvenc terve, ki éppen ebben az idõben vélte jól férjhez adni a teljes pompájában virágzó II-ik Rózát, kit mágnások és katonatisztek rajzottak körül. Elhatározta evégbõl nyílt házat vinni, de gondolta nagyobb foganatja van, ha a saját házában viszi a nyílt házat.

Hogy a házat megvehessék, el kellett volna adni a Jókay-ingatlanokat s osztozkodni a vételáron. A testvérek azonban nem akartak megválni a földektõl. (Károly ellenkezõleg földéhes, szerzõ ember volt.)

Ily körülmények közt Móric a földnek természetben való elkülönítését sürgette s a maga részét eladta potom áron, éppen mikor a földnek semmi ára sem volt, úgyhogy a vevõ, Erõs József, kit Róza asszony egy régibb ismerõse ugratott be a vételbe, a következõ években húszezer forinttal drágábban adta el. A pénzbõl legsürgõsebb adósságait kifizetvén, 1857 januárban csakugyan megvette a Magyar utcai házat 18 ezer forintért Hében Jakabtól. A ház jó helyen feküdt, udvari ablakai a Károlyi-kertre nyíltak, de Jókai a vételárat nem fizette le egészen, mert annyi pénze már nem maradt. Kamatot kellett fizetnie a pénz után, a ház pedig alig jövedelmezett valamit, mert a »Jókai Hotel« lakói, Szerdahelyi Kálmánék és Szigligetiék csak éppen a forma kedvéért fizettek némi bért.

A Hébennek járó kamat, a vételár meg nem fizetett része, nem csinált volna zavart a Jókai háztartásában, nagyobb bajt okozott a vételár kifizetett része, mert ebbõl az összegbõl nem házat kellett volna venni, hanem egyéb bonyodalmait rendbehozni.

Az asszony betegsége alatt szabadjára hagyatván, jobban férhettek hozzá úgynevezett barátai, felhasználták semmit megtagadni nem tudó természetét, váltókat írattak vele alá »pillanatnyi« pénzzavarukban. De ezek a »pillanatok«, kivált az akkori írói világban, hosszúak voltak, rendesen hosszabbak, mint a váltók lejárati ideje. A váltók tehát kezdtek visszatéregetni óvatolások alakjában. Anyja halála ezenkívül egyéb hitelezõit is felkavarta. A kis örökségek rendesen bajt hoznak az eladósodott emberre. Egyrészt, mert a hitelezõk, akik eddig csendesen várakoztak, mind mozgolódni kezdenek bélyeges papírjaikkal és a pumpoló ismerõsök is vérszemet kapnak kihasználni az alkalmat. Egyszerre indultak Jókaiékra adósok és kölcsönkérõ gentlemanok. Helyzetük hovatovább mindinkább nyomasztó lett, pénzzavaruk folyvást nagyobb. A költséges és rendetlen háztartás fölemésztette jelentékeny keresményüket. Jókainé fényes toalettjei azonképpen nem álltak arányban 3100 forintos évi fizetésével. De a legtöbbe került az a rossz szokásuk, hogy adóssági ügyüket mindig csak az utolsó stádiumon igazították el, mikor a körmükre égett s a nagy perköltség már megszaporítá.

Pénzt kell szerezni. Valami vállalatba kell fogni. Ez foglalkoztatta Jókaiék fejét. Ezer és ezer tervet kovácsoltak esténkint. Politikai laphoz már akkor is pénz kellett, nemhogy az hozna. Képeslap-félében a Vasárnapi Újsággal versenyre szállni botorság; divatlap, asszonyokra számító újság elég van, valami mást, valami újat kell kigondolni. Közelfekvõ dolog volt, hogy milyen fajta dolgot kellene csinálni összes mindenféle munkássága közül arra a genre-re kell alapítani az új vállalatot, amelyet legmohóbban kapkod a közönség s ezek a Kakas Márton levelek a Vasárnapi Újságban. Világos hát ebbõl, hogy Kakas Mártonnak kell lennie annak a figurának, aki a pénzt hozza; õ arra a legalkalmatosabb. Ilyen embrióban már 1856-ban kóválygott tervei közt az üstökös, habár még homályosan. Két évig hordozta fejében, míg végre megszületett.

De addig is élnie kellett. Anyagiakban talán ez a két esztendõ volt rá a legterhesebb. Szerzõdéses munkatársi viszonyban csak a Vasárnapi Újsággal és késõbb a Magyar Sajtóval állt. Az innen kapott állandó fizetéssel tatarozta szegénységét. Elbeszéléseket humorisztikus cikkeket és színi kritikákat írt, ez utóbbiakat a felesége sugalmazására és taktikája szerint, ami sok kellemetlenségbe bonyolítá.

Az asszony »királynõi allûrjei« sok kritikust bosszantottak fel. Azonfelül azt sem szerette tûrni Róza asszony, ha a birodalmába beütött egy-egy új pretendens. A népszerûséget kizárólag a saját monopóliumának tartotta. A közönség kegyeiben emelkedõ mûvésznõk ellen gyakran kiszorított férjénél, annak arzenáljából egy-egy mérgezett nyilat. A férj, ki sohasem üldözte a saját ellenségeit, sõt sietett azokat nagylelkûségével lefegyverezni, a felesége által szuggeráltatva, kíméletlen tudott lenni annak vetélytársai iránt. De persze onnan is visszalõttek. S gyakran a legélesebb polémiák folytak a lapokban, az akkor még kicsiny fõváros nagy mulatságára. S bizony azokban nemegyszer Jókai maradt alul.⁶⁵

Soll

1. Én a Ráday-ügyben megtámadtalak téged helytelen heveskedésért.

2. Én tehettem elvétve egy pár ártatlan élcet poétákra és kritikájokra.

3. Én legkisebb kiszámítás nélkül, az ördög vigyen el, ha még más szándékból, mint egy mûvész barátunk hírének kedvéért, nagy zajt csinálok a Mohácsi képbõl.

4. Én bátor vagyok parányi véleménykét mondani a Ristori-kérdésben.

5. Én azt sem tudom, mit nyomtatnak a Nagy Tükör borítékjára.

6. Én, ki a múlt évben vállalatodat többször nagy elismeréssel mutattam be a közönségnek, most hallgattam minden dolgod felõl.

7. Én megsokalltam a szakadatlan ingerkedést s adtam helyettük egy tréfás ötletet, amiben Neked sem jellemed, sem gyönge érzelmeid sértve nincsenek s amivel készakarva bevártam, míg elõfizetõid beérkeznek.

8. Én egy mûvet utasítottam vissza, ami hozzám csakugyan beérkezett s aminek szerzõje bizton mondhatom, hogy veled sokkal jobb lábon áll, mint velem. Erõs dolog volt részemrõl csupán az, hogy e mû visszautasítását nem végeztem privát úton, de tettem az ellenkezõjét azért, hogy veled tudassam, miszerint mindig vannak otromba emberek, kik becsületes ember civakodása közben örömest ajánlkoznak arra, hogy amit azok restellnek maguk megtenni, helyettük teljesítsék s akiket én éppen úgy felhasználhatnék a te kellemetlenségedre, mint te a jó Vadnayt az enyémre.

9. Hogy nõd beteg, kit én a legnagyobb gyöngédséggel tisztelek, azon én legõszintébb részvéttel sajnálkozom.

Haben

l. Te azért mindjárt a nõmet emlegetted fel, s gyanúsítottad igazgatók iránti hízelgéssel.

2. Te azért minden vállalatomat megtámadtad, apodiktice kimondva, hogy azok semmit sem érnek.

3. Te ebben ahelyett, hogy saját érdeked terjesztését látnád, megtámadsz, mint goromba rablót, aki Tomory esetébõl kihúzza az ajándékot.

4. Te ebbe megint belekevered nõmet s rámutatsz, én ezt az õ ösztönzésére teszem.

5. Te megtámadsz, hogy ott fametszet helyett megint rajz van említve és elátkozasz érte negyediziglen.

6. Te el nem mulasztál két hét óta egy lapot, melyben vagy reám vagy nõmre vagy K. Mártonra, vagy legalább elõfizetésére valami nevezetes élcet ne mondtál volna.

7. Te ezt paszkvillnak nevezted s hagytál nekem dolgokat mondani, amiknek nálam is nagyon szabott áruk van.

8. Erre te egy igen alacsony tréfával válaszoltál, mely tréfát én velem már régen tudattak azok az emberek, akik jelen voltak, midõn ezt te, Vadnay és B… kicsináltátok valamelyik kávéházban.

9. Az én nõm is beteg, két nap óta fekszik. Erre se igen elmés viccet alkalmaztál ma is.

Ebben az egyben javíthatatlan volt, míg Jókainé el nem hagyta a színpadi deszkákat. Sõt az Üstökösben új várat emelt, ahonnan különbözõ formákban lehetett a sistergõ kartácsokat kieregetni.

Az Üstökös elsõ száma 1858. augusztus 21-én jelent meg elõre gyûjtött elõfizetõkkel s rohammal vette be a nagyközönség kegyeit. Már maga a cím is tetszett az országnak, mely a nép csalhatatlan ösztönével egy háborútól várta sorsának jobbra fordulását, s az Üstökös háborút jelent a közhit szerint. De az egész lap formájában és tartalmában is szerencsés volt, új, elütõ a többi nemzetek élclapjaitól, tiszta magyar. S amellett elég változatos, annak dacára, hogy a legkedveltebb három alak a szerkesztõ pennájából nyerte életét. A kakasfejû emberkén kívül, ki mint elmés versíró lépett itt fel, de prózában is sok mindenféle elméncséget elpotyogtatott, csakhamar közkedveltségre tett szert a politikus csizmadia, ki a lap végén a felesége kérdéseire felelget, bölcs és jóízû dolgokat in politicis. A majsztram egyes sikerültebb mondásai szájról szájra jártak az országban s a csizmadiáknak is tetszettek, ezek miatt választották meg írójukat tiszteletbeli csizmadiának a céhbeli portentumok.⁶⁶

Az Üstökös fõvonzerejét azonban a késõbbi keletû Tallérosy Zebulon levelei képezték, melyekben valamely aktuális közérdeklõdésre számítható, többnyire politikai témát dolgozott fel hetenként mézédes humorral, a Liptó megyei nemes urak hamisítatlan zamatú tótos nyelvezetével. Fölséges, derült alak ez a hosszúképû, nagyszakállú furfangos és kedélyes Zebulon, ki az õ tót ravaszságával és önzõ életfilozófiájával több mint egy évtizeden át legkedvesebb ismerõsévé vált a magyar embernek és sok keserûségében kacagtatta meg. Annyira egészséges és sikerült alkotás, hogy szinte élõ embernek képzeljük. Maga életadója is úgy megszerette, hogy sok esztendõ múltán egyik epizódalaknak állítja be »A kõszívû ember fiai« címû regényébe.

Az Üstökösbe ezeken kívül sok jóízû visszaemlékezést, humoros rajzot és apróságot írt Jókai. Nem annyira élclap volt, mint inkább a magyar humornak lerakódó helye. Olcsó élcek helyett színhumort kapott a közönség. Paráznaságnak, trágárságnak semmi nyoma. Jókainak kevesebb az apró pénze, mint az aranya. A tõrül metszett alakok közül csak inkább a csizmadia elméskedett, Zebulon ellenben humorizált. Az elmésség sokszor vág, sért, de a humor sohasem; az csak mosolyt csal ki az ajkakra, vagy könnyet a szembe s édes meleget áraszt a szív körül, mert a humor nedve az író szívén átszivárogva csöppen el s újra a szívekhez iparkodik.

Innen van, hogy Zebulon úr sohase szerzett írójának bajt, de a politikus csizmadia és Kakas Márton akárhányszor. Elszólták magukat, vagy mélyebben vágtak a húsba, mint kellett volna. Jókainak vissza kellett vonni, helyreigazítani egyet-mást, sõt még párbajba is bonyolították.⁶⁷

Az Üstököst úgyszólván maga írta Jókai, mert az adomákat a közönség küldözte be, azokat Jókai csak fésülte. Ez adomák összegyûjtésére nagy súlyt fektetett, pedig még akkor a folklórnak híre-hamva se volt. Mikor 1861-ben az akadémiának rendes tagja lett, »A magyar néphumorról« tartott székfoglalójában büszkén utalt az Üstökösben megjelent mintegy tizenhétezer adomára: »Ha engem valaki számadásra talál vonni, mi jogon foglalok itt helyet, nem fogom azt mondani, hogy íme írtam ennyi és ennyi regényt, mert azok valószínûleg néhány lustrum elmúltával Dugonicsnak azon korszakban közkedvességû regényei szomszédságában fogják pihenni a boldog elfeledés álmát, de fogom mondani azt, íme e kötetekben gyûjtöttem össze a magyar néphumor elszórt adalékait, ezeket hagytam az utókornak; és ezek a kötetek élni fognak és tanúskodni, míg a magyar él; az pedig él, míg a világ áll«.

Az Üstökös nagy elterjedtségre jutva, derekas jövedelmet hozott a konyhára, de volt is vele sok dolga; eleinte rajzait is maga készítette, ameddig a jóízû Jankó János fel nem tûnt a láthatáron. A közleményeket maga írta, regényt írt, a Magyar Sajtónál és a Vasárnapi Újságnál vállalt kötelezettségeit végezte, hajnaltól estig az íróasztalnál görnyedt. Ennyi munkát nem lehetett sokáig végezni, ha vasból lett volna is. De nem volt vasból, sõt inkább gyenge szervezetû. Szûk melle, 94 centiméter terjedelmû, fájni kezdett, erre egy meghûlés következett, utána lázak, köhögés és vérhányás, szóval egy kis csúcshurut a tüdõben. Betöltvén már a 33-ik esztendejét, a tüdõvész nem olyan veszedelmes, mert lassan dolgozik, de erejének gyors hanyatlása mégis tág teret nyitott a legrosszabb sejtelmeknek. Sorba járta a nevezetes orvosokat, de ezek részint gyöngéd udvarias szólamokkal takargatták a bajt, részint a szokott szerek használatát ajánlották, küldték Meránba, Gleichenbergbe és biztatón mosolyogtak. De ki tudja mi van a mosoly alatt? Környezete elveszett embernek tartotta. Jókainé sokszor siratta meg, mikor õ nem látta. Az írói körökben úgy beszéltek róla, mint aki csak volt, sõt a közönségbe is elszivárgott, hogy a halálos kórt magában hordja kedvencük, ami szomorúsággal töltötte el az országot mindenfelé, ahol Kárpáthy Zoltánt valaha olvasták. Pedig hol nem olvasták?

Ebbõl az idõbõl származik az a furfangja, melyet késõbbi éveiben nevetve szokott elbeszélni bizalmas körben. Nem bírván eligazodni az orvosok tartózkodó szavain, hogy veszélyes-e a baja vagy nem, abban a hitben, hogy a pénz nem udvarias, beállított az elsõ magyar általános biztosító társasághoz, hogy életét tízezer forintra biztosítsa; majd megtudja most az igazat abból, hogy beveszik-e vagy pedig be nem veszik.

A társaságnál megígérték, hogy elküldik hozzá az orvost megvizsgálás okáért; izgatottan várta, de az orvos helyett Pompéry János írótársa és az intézet titkára rontott rá a következõ cinikus szemrehányással:

- Hát te nem szégyenled magad, hogy be akarod csapni ezt a becsületes magyar intézetet, tízezer forintig akarsz bennünket megrabolni, holott tudod, hogy egy évig se húzhatod. Hiszen csak rád kell nézni. Ejnye Móric, Móric, hát gentlemanhoz való dolog ez?

Jókai röstelkedett és el is szomorodott, de a remény nehezen hagyja el a halandót. Másnap, harmadnap felocsúdott levertségébõl. Hátha mégsem áll a dolog olyan gonoszul. Hiszen Pompéry nem szakember és nem is vizsgálta meg. Meg kell tudnia a teljes igazságot minden áron.

Egy olasz biztosító társasághoz ment, ott jelentette be a biztosítást, kérve, hogy küldjék hozzá az orvosukat megvizsgálni.

Várta türelmetlenül napokig, de orvos innen se jött. Mi lehet az? Végre negyednapra maga a biztosító intézet igazgatója kereste fel, átnyújtva a kész kötvényt.

- De hát az orvos? - lepõdött meg Jókai, kinek nem annyira a kötvény kellett, mint az orvosi vizsgálat.

- Nem szükséges - felelte az igazgató.

- De hisz én halálos betegséget hordok magamban, nem akarom az urakat megcsalni.

- Isten ments ilyen gondolattól. A dolog különben úgy áll: az intézet kitüntetve érzi magát, hogy ön hozzáfordult, és ilyen potom összeg miatt csak nem csinálhat egy Jókaival szemben molesztáló formaságokat.

Jókai szerette elmondani ezt a kedves históriáját és rendesen azzal fejezte be: »Erre aztán elfásultam, megnyugodtam. Ejh mit, én bizony nem futkosok tovább a halál után.«

Inkább elment, hogy kínzó gondolataitól szabaduljon, egy kis szórakoztató útra. Török Gábor volt kormánybiztos és két fia társaságában bejárta Erdély nyugati havasait, lóháton, meredek sziklaösvényeken fel és le, a szabad ég alatt hálva, délben, este szalonnát falatozva a gyepen s törkölypálinkát kortyolgatva hozzá. Ez az út, ez a levegõ megint emberré tette; mellvérzése megszûnt és sohasem tért többé vissza.⁶⁸

E betegség ideje alatt, de a következõ két évben is keveset dolgozott. Ez a legmeddõbb idõszaka. Éppen csak az Üstököst ütötte össze hétrõl-hétre s megcsinálta évenkint a »Kakas Márton Naptár«-át. A Magyar Sajtó szerkesztõségében megfordult ugyan mindennap, de a lap tartalmában alig látni valami nyomát. Úgy látszik, megtetszett neki az az állapot, hogy õ beteg, hogy felesége is annak tekinti s hogy orvosai igyekeznek õt elidegeníteni egy idõre az íróasztaltól. »Sokat legyen a napon - erre bíztatja Kovács Sebestyén és dr. Csausz Márton -, mert a napfény a legjobb doktor«.

Jókai, némi jel oda mutat, költõi értelemben fogadta meg ezt a tanácsot s egy nap helyett két napnak fényében perzseltette magát, értvén a nap alatt egy szép özvegy ügyvédné ragyogó szemeit - amibõl tömérdek perpatvar keletkezett a Jókai-házban késõbben.

Valószínû, hogy az egész szerelmi történet csak koholmány, a Jókainé öregasszonyainak léha pletykája. Nincs reá semmi megbízható adat. Tény azonban, hogy errõl az állítólag a Rácvárosban lakó özvegyrõl tágabb körökben is szó esett, úgy a Lonovicsné Hollósy Kornélia Egyetem utcai szalonjában, hol az írók összegyûltek teára és minden érdekes napi eseményt megbeszéltek. A város oly kicsiny volt még, hogy semmi se maradhatott titokban. Hát bizony nem csoda, emlegették, hogy Jókai semmit sem ír. Sokkal okosabb regényt csinálni, mint komponálni. És hát úgy van az, ha valakinek túl van a felesége a negyvenen…

De volt még egy másik özvegyasszony is, aki Jókait némileg elvonta az írástól és lekötötte érdeklõdését. Ez az özvegy asszony (amint Tóth Kálmán énekelte róla késõbb: »mindnyájunknak édes anyja«) tíz évig hordta már a gyászfátyolt és most egyszerre valami vidámabb mosoly kezdett az ajkai körül derengeni. Egy ösztönszerû sejtelem fogta el, hogy sorsa nemsokára jobbra fordul. Hiszen alap is volt a sejtelemhez, de nagyon csekély. Ausztria szerencsétlen kimenetelû olasz háborúja. Ha a porkolábot jól elpáholják, talán örül a rab, de abból még nem okvetlenül következik a szabadság. A villafrancai békekötés valahogy rendbehozta a császár dolgait. Mindamellett érezni lehetett a kormánygyeplõket tartó kezek lankadását, hinni lehetett, hogy a passzív rezisztenciát nem bírja ki a hatalom sokáig, holott a magyar hovatovább mindjobban összekovácsolva, gyõzi a rossz sorsot - csak a jólétet nem bírja ki hosszabb ideig.

Holt írók csontjaiból nõtt ki különben a reménynek ez a virága. Kazinczy születésének százéves évfordulójára rendezett ünnepeken izmosodott a hit, majd a Berzsenyi-ünnepélyek nevelték, melyeken magyar ruhában, mentésen, kardosan jelentek meg az úri rendek, az asszonyok pillangós fõkötõkben, a kisasszonyok ingvállban, pártával a fejükön. A lakomák tósztjaiból izzó lánggal csapkodott ki a honszeretet. Sohasem volt tökéletesebb a magyar. A nemzeti viselet fölélesztésében Jókai az elsõk közt járt. Versben, prózában dicsõítette az Üstökösben.

Régi mente, régi kalpag,
Kik a honért éltek, haltak;
Feltámadnak hát megint.

Eleinte csak az ünnepélyeken szerepelt, de mikor néhány fiatal főúr, Keglevich Béla gróf, Esterházy István, a báró Balassa-fiúk az utcára is kivitték, maga Jókai is attilát és szűk nadrágot húzott, Jókainé pedig a Melinda pruszlikjában jelent meg a Váci utcán, aminőben »százszorta szebb minden asszony.«

A jogászbálon, az Európában már az élemedettebb főurak és úrnők is jobbadán magyarban jelentek meg. Sőt gróf Károlyi Lajos egykori nyitrai főispán, ki pedig a szabadságharc ellen működött mint császári biztos, ezen a bálon magyar díszben jelent meg, alkalmat adva Podmaniczky Frigyesnek, hogy a kredencben (még akkor az volt a büfé neve) következő tósztot mondjon a bécsi hatalom egészségére: »Az Isten áldja meg azt a kormányt, mely odáig vitte a dolgot, hogy még gróf Károlyi Lajos is piros magyar nadrágban jár.«

A magyar ruhát sokan nem helyeselték hétköznapi használatul mint kényelmetlent és költségeset, de a kehidai bölcs egyik mondása, melyért nagy hálával tartoztak a gombkötők és paszománt-csinálók, elsöpörte a gáncsot. »Ha egy társaság fele részét megfeszített lábbal támaszkodó helyzetben látjuk - mondá Deák Ferenc -, felette furcsának tűnik fel a magatartása, de ha megtudjuk, hogy a társaság másik fele ki akarja őket a helyükből tolni, akkor mindjárt érthetővé válik az egész kép.«

Így lesz általánossá a magyar ruha s veszti lassanként a modern szokásokhoz és ízléshez nem alkalmas túlzásait. A kényelmes Zrínyik, Kazinczyk és a karneol-gombos bundák váltják fel a csurapékat és krispineket, darutollas kanászkalapok a cilindereket, melyeknek beveretése gyakran idéz elő rendőri beavatkozást igénylő botrányokat Pest utcáin, a színházban vagy a nyilvános étkezőhelyeken. A jogászok valóságos vadászatokat tartanak a cilinder kalapokra. A nemzeti ruha már bizonyos immunitást kölcsönöz, minélfogva sietnek azt fölvenni olyanok is, akik nem szeretik, mert ha nem is kényelmesebb, de biztosabb. Öregurak vagy óvatos hazafiak zsinórt varratnak a német pantallóikra s alulra egy kis gombházat tesznek jelzésül. Ez az úgynevezett lutheránus magyar nadrág, vagy amint Jókai elnevezte »pisli ungrisch, pisli deutsch nadrág.«

Mire megindulnak a Kazinczy- és Berzsenyi-ünnepélyek, városról-városra, már akkorra a vidék is magyar ruhában énekli a »Szózat«-ot.

De e holt költők, ha képesek is fölébreszteni és ébren tartani a nemzetet, csak félmunkát végeznének, ha távol a birodalom határain túl a nagy Németországban egy harmadik holt költő nem jönne segítségükre, aki fölrázza a hatalom urait. Ez idő szerint indultak meg Németországban a Schiller születésének századik évfordulójára rendezett ünnepek s azokon elementáris erővel pattant ki a német egység gondolata és izzó vágya, ahogy azt a ravasz III. Napóleon, kinek kezei és szócsövei messze értek, szuggerálta.

A bécsi Burgban mély redőt vont a különben sem sima homlokokra az onnan fújó széláramlat. Ehhez járultak az újabb olasz események bonyodalmai, Garibaldi vörös inge, a magyar száműzöttek mozgolódása. De a Garibaldi vörös ingénél is jobban sietette az események fejlődését a fehér kabát szennyese. A katonai korrupció, mely az Eynatten-bűnügy tárgyalásakor megdöbbentő dimenziókban tárult fel. Bruck miniszter öngyilkos lett. A kincstár szánandó állapotba jutott.

Mindezek a jelek a pitymallatot jelentették. S jött is olyan sorban a jobb idõ, ahogy a virradat szokott megérkezni. Elõször csak egy kis pirkadás vehetõ észre. A császár fölmenti Albrecht fõherceget s a magyar születésû Benedeket küldi Budára fõkormányzónak. Azután a pátens elleni küzdelemért elítélt foglyok kapnak amnesztiát. Rechberg gróf birodalmi miniszter Jósika Sámuel báróval tárgyal, hogy mit kívánnának a magyarok. A császár itt-amott egy-egy megjegyzést ejt el, hogy Magyarországot kibékíteni óhajtaná.

Mindezek a hírek kiszivárognak a legcsodálatosabb csatornákon keresztül s a megdermedt országot felcsiklandozzák. Nyüzsgés és elevenség támad, mint mikor hangyaboly mozdul meg, ha a napsugarak megnyaldossák.

Erre az idõre esik a Jókai irodalmi termelésének megcsappanása. Szinte természetes. Ilyen lázban bajos elmerülni a múlt dicsõségébe, vagy fantáziával teremtett alakok életsorsába. A várakozásnak testvére a türelmetlenség. Mindenki türelmetlen volt és lázas. Már egy-egy nemzetiszínû zászló látása, mely az ünnepélyeken imitt-amott kitûzetett, eksztázisba hozta az embereket. Csodálatos, milyen csekélység tudja felvillanyozni azt, akinek semmije sincs.

Érdekes napok voltak ezek. Mindegyre történt valami. Egymást kergették a reménykeltõ hírek és következtetések.

Volt mirõl beszélni a városban. Jelentéktelen események voltak, de nagyoknak látszottak s mint a futótûz hömpölyögtek végig az országon. Dessewffy Emil gróf egy alkotmánytervezetet dolgozott ki s azt fölolvasta konzervatív barátainak Sárospatakon, akik fölküldték vele Bécsbe gróf Andrássy Györgyöt. Valaki Deáknál járt Kehidán, vagy Vay Miklósnál Golopon s a beszélgetés egyes részletei keringtek szájról-szájra. A fõkormányzó Budán különösen kezdett átidomulni, mint egy meleg kályhához állított Szilveszter apónak bajuszáról, szakálláról leolvadozott a zúzmara, egyre nyájasabb és szelídebb arcot öltött a magyarok iránt és hovatovább mind kevésbé titkolta, hogy már a rendszer végnapjait éli.

Mint varázsütésre Pest is elevenedni kezdett. A nagyurak elhagyták vidéki kastélyaikat s bejöttek a fókuszba politikát hallani és csinálni. A kaszinó termei benépesedtek esténkint. A Csekonics Jánosné szalonjában nap-nap után még a nõk is politikáról vitatkoztak. A jogászok, akik rokonszenvesek voltak az öregek elõtt, mert nekik volt a legfrissebb mártírjok,⁶⁹ gyakori tüntetésekkel verték fel a város csöndjét. E tüntetésekkel való elbánás adta csalhatatlan diagnózisát az Örvendetes Esemény elhomályosodásának vagy közelgésének, amint vagy éles tölténnyel dolgoztak ellenük, vagy csak kardlappal, vagy csak megriasztással és a végén udvarias rábeszéléssel a szétoszlásra. A politika mint az ezerkarú polip magához ragadott mindent. Az írói kompániák gyülekezõ helyein: a Csigában, a Komlókertben, a Licziniusban, a Szõlõben és a Fillingernél nem volt többé szó se versekrõl, se novellákról, csak a politikai helyzetrõl. Mindenki remélt, csak a nagy kételkedõ, Kemény Zsigmond nem bízott, elejtett pesszimisztikus megjegyzéseit mint valami rémjóslatokat hordozgatták hírül a Pesti Napló munkatársai.

Jókai nem járt e helyekre, csak nagyon ritkán, ha valakit keresett, de a politikai helyzet senkit sem rázott fel jobban, mint õt, és senki sem volt a jobb idõk bátrabb, szellemesebb és hatékonyabb elõharcosa és kiképezõje, mint Kakas Márton az Üstökösben.

Nyáry Pál most sokat járt be Nyáregyházáról s Jókai sûrûn érintkezett régi patrónusával. A hajdani híres alispánt mindig nagy társaság környezte a vidékrõl jött és a fõvárosban lakó politikusokból. Ha az Arany Sasban ebédelt vagy az Európában, mindig asztalokat kellett összerakni. Tekintélyét a kiállott fogság még emelte. Szavait, következtetéseit, mint az emberi logika esszenciáját, mély tisztelettel és figyelemmel hallgatták. Jókai árnyéka volt ilyenkor s ez a ragaszkodás vitte a politika perifériáiba ismét. Nem volt vérbeli politikus és sohasem is lesz. Inkább hiúság és úrias kedvtelés volt nála, mint hivatás. De ha az egész világ politizált, õ se vonhatta ki magát ez alól; nem volt ereje ahhoz. Divat, hát divat. Szenvedéllyé a politika nála sohase vált, inkább csak úgy a felületen csapongott. Sokszor nem is látszott érdeklõdni a finomabb nüanszok iránt, melyek mélyen alul összefüggésben tartják a látszólag egymástól különálló részeket. E sokszor pókhálófinomságú szövedék az események legmélyén csak a beavatottak éles szeme elõtt mutatkozik. Õk úgy látnak be egy-egy helyzetbe, mintha a haltesten át Röntgen-sugarakkal betekintést nyernének annak bordázatára, szálkáira; innen a biztonság, hogy a gerincet fölismerjük, amelyrõl minden szálka bizonyos rendszer szerint ágazik ki, nekik könnyû az eligazodás, míg a laikus minden tudás és látás nélkül kap fel valamely csontszilánkot. Jókai csak ilyen vasárnapi politikusnak látszott most is, mikor a politika még csak a fehér asztalnál otthonos, késõbb is, mikor úgyszólván mindent a politika foglalt el, úgy tûnt fel nemegyszer, kivált beszélgetés közben, hogy nem jól, teljesen nem jól érti a dolgokat, hanem mikor a tollát megfogta, isteni ösztönnel olyan érveket és megfigyeléseket hozott fel egyszer-másszor éppen a mélységekbõl, hogy a legtanultabb politikust is meglepte. Jókait tehát mégsem lehet a kaszinók, kávéházak locsogásain és a lapok vezércikkein fejlõdött átlag-politikusok közé sorozni, kik nem látnak az orrukon túl. Jókainak van mélyen látó szeme, de az csodálatosan a tollán van, mint a pávának. A lángész ereje, terjedelme meghatározhatlan valami. Ez a poéta, aki jóval a csillagászok elõtt fedezte fel az Andromeda csillagot anélkül, hogy valaha belenézett volna a teleszkópba, megvizsgálandó az ég boltozatán éjjel kigyúló pásztortüzeket, bizonyára képes arra, hogy amihez fog, bármi legyen az, abban esetleg túlszárnyalhassa a szakszerû tudós határait.

Népszerû lévén, mint csak kevesen, most roppant erõt képvisel színes tollával s azonfelül õ is a sokat szenvedett emberek közé tartozik, akiké a közeli jövõ. Mert ha nem volt is fogságban, de rajta volt a kivégzendõk lajstromán. Nyáry Pál asztalánál megismerkedett egy csomó elõkelõ politikussal, Ghyczy Kálmánnal, akit diák korában sokszor látott Komáromban a megyei urakkal. Itt mutatta be Nyáry Almásy Pálnak. Ugyancsak ekkor nyílt alkalma elõször találkozni Tisza Kálmánnal, kinek már akkor országosan csengõ neve volt nemcsak a Gyürki Ábrahám katonatiszttel vívott párbaja miatt, hanem a pátens elleni küzdelmeiért. Még friss volt bátor föllépése a bihari megyefõnökkel szemben, ki a Geszten tartott házkutatásnál azt kérdezte, vannak-e a háznál izgató iratok? - Van egy - felelte és felmutatta neki magát a pátenst.

Ilyen férfiakkal ismerkedvén meg, egyre beljebb ment a politikába. Különben is, bár ezzel az istenasszonnyal sohasem volt oly bensõ összeköttetése mint a múzsával, nem nézett oly mélyen a szemeibe s nem gyúlt iránta lázas szerelemre, végképp elhagyni sohasem tudta. Tisztán szépirodalmi munkáiban is sûrûn fordulnak elõ aktuális politikai célzások imitt-amott elpotyogtatva, mint mazsola-szõlõszemek. Egy-egy ötletke, gúnyoros megjegyzés, találó kép, egy oldalvágás zárjel közt. A kortársaira gyakorolt rendkívüli hatás ezer titkából ez volt az egyik.

Míg így várták 1860-ban a hazafiak, hogy mi lesz, maga e várakozás úgyszólván többet ért, örvendetesebb izgalmat keltett, mint azután a valóság, az októberi diploma.

Hõsünk alig dolgozott valamit. Elfelejtettem írni - panaszkodik, mikor asztalához ül annyi pihenés után, hogy az elhalt Irinyi nekrológját megírja, de háromszor szét kell szakítania a kéziratot, mert nem megy a munka. Ami pedig nála feltûnõ eset, mert nem nagyon skrupulózus abban, amit egyszer leírt. És teljes joggal. Gondolatai készen, kerekdeden, formásan szállnak le fejébõl tolla hegyére, úgyhogy kéziratai tiszták, csinosak s alig van bennök törlés vagy beszúrás.

De ez már az írói mesterség természete. Megfordítva jelentkezik pihenés után a termõ agy és a termõ föld újból való produkciója. A föld könnyekben hozza meg terményeit, ha hosszan pihent, az agy nehezebben; de azért majdnem biztos, hogy az egyiknek is, a másiknak is egy formán van szüksége a pihenésre.

Csakhogy nem szaporodván a kötetek, Jókai jövedelme is csappant, anyagi gondok mindjobban szorongatták. Az 1860-ik év tavaszán kénytelen volt eladni Magyar utcai házát,⁷⁰ melynek helye beleesik a mai Kaplony utcába s ezzel a lakók nagy sajnálatára megszûnt pesti háziúr lenni, ami csinos titulus volt akkoriban.