MÁSODIK FEJEZET
JÓKAI FOGSÁGBA JUT

Ez a meddõsége Jókainak általános feltûnést keltett. Annyira népszerû volt már, hogy a közönség hangosan panaszkodott, mint akkor szokta, ha valami nem terem meg a rendes használati cikkeibõl, hogy »ejnye, mák nem termett«. Jókaitól nincs új könyv. Hát mit akar? Miért nem ír? Még jobban sopánkodtak a kiadói, de õk legalább könnyebben segíthettek magukon. A bõ esztendõk elhullott kalászait szedegették össze most a szûkekben. Így támadt a »Dekameron« tíz kötete, melybe száz novellát foglaltak össze minden rendszer és együvé tartozandóság nélkül, mint ahogy össze van gyömöszölve a Jókainé szekrényeinek fiókjaiban csirkecsont, brüsszeli csipke, citromhéj, selyem rékli és millygyertya-vég.⁷¹ Naptárakból, vidéki lapokból, alkalmi albumokból nyírtak be anekdotát, vázlatot, rémtörténetet, kalandot, freskót és mindenféle genre-t. Hanem hiszen Heckenastnak ez is jó volt és szétkapkodta a közönség, mint a sáfrányt. Ugyancsak ekkor jelentek meg összegyûjtve színmûvei is, ezek közt »A szigetvári vértanúk« és »Dalma«, melyekben a feleségének írt hálás szerepeket, továbbá »Könyves Kálmán« és »Dózsa György«, melyek hosszabb ideig voltak játékrenden. »A szigetvári vértanúk« ötven elõadást ért, »Könyves Kálmán« huszonkettõt. Az említett lázas kereslet szülte a »Kakas Márton tolltarajá«-t is. Ennek a két kötetébe az Üstökösbõl böngésztek leveleket, verseket, apró novellákat és ötleteket, melyek a Jókai tollából származván, így felújítva is kedves csemegéi lettek a könyvpiacnak, ahol egyébiránt 1860. év végén már friss dolog is megjelent: a »Szegény gazdagok«, melyben a híres Fatia Negrára vonatkozó, a Hunyad megyei oláhság közt keringõ mendemondából épít fel egy bájos leírásokban és érdekfeszítõ epizódokban gazdag regényt. Fatia Negra voltaképpen egy oláh Sobri Jóska, nagyúr a valóságban (a legenda szerint egy báró Nopcsa), aki mûkedvelésbõl, álarc alatt ûzi a rablókalandokat.

Eseményszámba ment a regény, dacára, hogy egy másik nagyobb esemény elvonta róla a közfigyelem egy részét. Miként is tudott volna versenyezni egy mesélõ könyv a császár diplomájával, mely alkotmányt helyezett kilátásba a nemzetnek, megbízva a magyar kancellárrá kinevezett Vay Miklós bárót, hogy állítsa helyre az õs intézményt, a vármegyéket s dolgoztasson ki képviselõválasztásokat szabályozó munkálatot, melynek alapján sietve össze lehessen hívni az országgyûlést.

Lett erre öröm a hármas halom országában és minden egyéb tárgy és beszéd háttérbe szorult. A reménykedés megtelik és megfogy néhányszor, mint a hold. A zúzmarás tél mi mindent hozott és mit hoz még!

Lesz hát parlament, felelõs kormány, királykoronázás és a többi, meg a többi. Istenem, de szép az élet! S immár történni kezdtek a bevezetõ csodák. Kinevezték a fõispánokat. Hihetetlen, hogy a fõispánoknak is hogy tudott örülni a közönség. (Hiszen majd megunjátok még ti azokat!) Minden szem lázas türelmetlenséggel függött a bécsi Burg ablakain, azokon, amelyek nem jégvirágosak, ahol a császár dolgozószobája van. Ott kell a csecsemõnek, az alkotmánynak megszületni. Még most csak a konzervatív fõurak segédkeznek a szülésnél, de nem tesz semmit. Majd a prímás palotájában Esztergomban indulnak meg az értekezletek, milyen alapon történjék az országgyûlés választása. Ugyan minek annyit beszélni! Hiszen megvan arra a felelet, a kalapok és kucsmák nemzeti színû kokárdáin a gyöngyökkel kivarrott négy szám: »1848«, a jogfolytonosság. Úgy kell a tizenkét esztendõt venni mintha nem léteznék, mintha sohase lett volna, mintha ma, 1860-ban 1848-at írnánk. Inkább elfelejti az ország a rossz éveit, szenvedéseit, inkább vállalja hogy fiatalabb, csak az alkotmánya legyen öregebb.

Sajnos azonban, a Burgban másképp képzelték a »legkegyelmesebben engedélyezett« alkotmányt mint lent. Ott a hagyományos szûkmarok, itt a hagyományos vérmesség. Ott nem mennek el az okosságig, megállnak fele úton, itt ellenben túl ugranak rajta. A megyék megalakításánál mindjárt »nem ment össze a mesterség«, ahogy mondani szokták. A Burgban mindössze egy kis lélegzetvételt akartak engedni a magyarnak, a magyar ellenben azt hitte, hogy legott a legszélesebb módon kell használnia visszanyert cselekvési szabadságát. A megyék visszaállításánál országszerte beválasztják a megyei bizottságokba nemcsak Kossuthot, Klapkát és a forradalom kiválóságait, hanem úgyszólván az egész kontinens szereplõ forradalmárjait. Garibaldi Józsefnek például majdnem minden megyében voksa van. Sokhelyütt III. Napóleonnak is.

A fiatal császárt, akit még nem tört meg az idõ s gyakorta indulatos, felette felingerlik e vörös nevek. Hát ez legyen-e a felelet az õ atyai szívének sugallatából történt közeledésére népéhez? Haragjában vissza akarja vonni az októberi diplomát,⁷² csak alig bírják lekérlelni a becsületes Vay Miklós és Szögyény-Marich László, kiknek igaz hazaszeretete messze sugárzik, divatból kiment konzervatív gúnyájuk azt el nem takarhatja.

Ily epizódok és kulissza-viszontagságok mellett jön létre végre az 1861-iki országgyûlés, a Deák Ferencek országgyûlése, mert minden kerület küldi az 1848-iki képviselõjét, ha még életben van, ha pedig nincsen, küldi a maga helyi orákulumját, a maga kisebb méretû Deák Ferencét, úgyhogy súlyban és tekintélyben páratlan parlament gyülekszik egybe április 2-án. Benne van abban minden jelentõs név. A nemzet úgyszólván mindenét a kirakatba tette. Nem hiányozhatott Jókai se. Három kerület is szemet vetett rá, Pest, Letenye, Siklós. Pesten Szilágyi Virgillel mérkõzött. Nem is hangzott egyéb kifogás ellene, csak hogy túlságosan fiatal. Volt pedig harmincöt esztendõs és már erõsen kopaszodó, de hát a többi honatya mind öregebb, ezüstös hajak és szakállak illettek az akkori felfogás szerint az országházba. Pesten a Józsefvárosban legyõzte Szilágyi, de a másik két helyen õ gyõzött és a siklósi mandátumot fogadta el.

Az úgynevezett »legszebb polgári koszorú« új perspektívát nyitott Jókai elé. Volt már hát ország, volt már közönség, akinek írni öröm és mindent lehet már írni, amit az ember kigondol. Lázas munkakedv kapta meg s belekezdett a »Politikai divatok« megírásába, melynek alapeszméjét a saját élményeibõl és élete szövevényeibõl vette. Amellett csinálta az Üstököst és írt a Vasárnapi Újságba. Az Üstökös ekkor volt a legelevenebb és legmerészebb s olyan nagy tényezõ a Tóth Kálmán-féle Bolond Miskával a közvélemény irányításában, hogy velök a komoly napilapok nem versenyezhettek. A két figurás lap hétrõl hétre eljut az uralkodó asztalára is s néha ugyancsak haragos kedélyben találja õfelségét Vay vagy Szögyény egy-egy kellemetlen torzkép vagy maró élc miatt, mely érzékenységét sérti.⁷³ Szóval Kakas Márton rosszul van beírva a Burgban és nincs halandó ember, aki most megjósolhatná, hogy lesz idõ, amikor »udvari poétának« fogják csúfolni. Különben még most terra incognita nekünk az udvar, s az udvarnak a mi talajunk. Még Deák is kellemetlen fogalom az udvarnál és csak úgy emlegetik félvállról egymás közt: »Der Dicke«. Hogyan is sejthetnéd, szép Wittelsbach Erzsébet, hogy egykor könnybe lábadt szemmel fogsz e tekintetes úr koporsójánál térdepelni!…

De addig még sok mindenfélének kell történni. A gondviselés mûhelyében bizonyos mennykövek készülnek, melyeknek elõbb még le kell sújtaniok. Bismarck még egyelõre csendesen iszogatja sörét és szíjja pipáját a Spree-parti városban. Még csak 1861-ben vagyunk, a tavaszi napok rügyfakasztó mámorában. A svábhegyi fák szépen nyílnak, majd ellepik õket a hernyók milliói. Jókai idejön reggeli után, egy-két óráig kertészkedik, tisztítja fáit, aztán hazahajtat, otthon a »Politikai divatok«-on dolgozik, estefelé benéz a Magyar Sajtó szerkesztõségébe, ott elvégzi a dolgát és akkor elmegy a képviselõi gyûlhelyre, mely ez idõ szerint a Gizella-téren levõ Privorszky-féle helyiségekben van. Jókai élénk részt vesz az értekezletekben és vitákban. Apródonkint valóságos társas lénnyé alakul át, tarokkozni megtanul a vidéki nemes uraktól, néha-néha elmegy a színházba is. Szóval in floribus van, mindenre ráér, ruganyos, fáradhatlan és teli tüdõvel szívja az élet örömeit. Már május 22-én megtartja szûzbeszédét a határozat mellett, mélységes csöndben, nagy figyelem mellett.

Rokonszenves szónoki alaknak bizonyult, kinek szépen csengõ hangja és férfias gesztusai kellemetes hatást gyakorolnak, ami nem kis szó annyi nagy szónok között, mint amennyi most a Házban van. Meglehetõsen az általánosságok közt mozgott, amit különben a szituáció is magyaráz. Új dolgot nem mond, se új érvelést nem használ, de a már ismert argumentumokat egyszerû, ízléses formában és félre nem magyarázható világossággal tálalja fel, menten azonban a retorika szemfényvesztõ eszközeitõl. Ez a nemzedék még jobbadán hallotta Kossuthot és ezért kicsibe vette még Eötvöst és Somssichot is. Csak olyast bámult meg, ami Kossuthra emlékeztette. Kazinczy Gábor szavai bongtak-csengtek a füleiben kellemesen, pedig csak a fül számára hasonlítottak Kossuth szavaihoz, mert az értelmük szinte kihámozhatatlanuI volt belegöngyölgetve a csillámló frázisokba. Ha Horvát Boldizsár szelíd, melankólikus hangon elõszedte sablonos hasonlatait »valamint a terebélyes tölgy,« vagy »valamint a kanyargó csermely«, a hallgatóság egész bizonyosan elérzékenyedett. Jókai, aki bírta volna a frázisokat, mint Jupiter a mennyköveket, bizonyos jó ízléssel kerülni akarta szépirodalmi fegyvereit a politikusok között. A »zsúfolt karzat« mindamellett meg volt elégedve, a képviselõk pedig valóságosan ünnepelték. »Az elõadás éppoly lelkes volt, mint a szónoklati mû maga s a Ház tekintélyes férfiai - írja a Hölgyfutár - melegen szoríták meg a jeles költõ és szónok kezét.« Pedig e beszédnek egy nagy szépségét még nem tudhatták, hogy az, aki mondta, egész élete folyamán e szerint viselkedik majd.

»Mi korántsem követeljük Magyarország föltámasztását - mondja e beszédében -, él az s életének öntudatával bír; intézményeink megvannak, azokat erõszakkal elvenni mindig lehet, de visszaadni nem szükség, mert amint az erõszak megszûnik, mi ismét birtokában vagyunk alkotmányunknak.

Hogy ez dualizmus a birodalomban, azt nem tagadjuk, de hogy a dualizmus egyértelmû volna a birodalom föloszlatásával, az ráfogás.

Dualizmus idején érte a birodalom mindig története fénypontjait, tökéletes uniformitás alatt érte megaláztatásait, megérte II. József alatt, hogy a már akkor beteg ember: az ozmán birodalom egyetlen hadjárat alatt megalázta. Dualizmus mellett állta ki Ausztria I. Napóleon majd negyedszázados hadjáratait, s tökéletes unitás mellett vesztette el két hónapi támadó, tehát elõre készült hadjárat alatt Lombardiáját.

És annak egyszerûen az a kulcsa, hogy dualizmusban a monarchia minden hatalmát kifelé használhatja, míg az unitas ideje alatt egyik országnak kell a másikat nemcsak õrizni, de még adminisztrálni is, ami a legnagyobb erõ- és pénzpazarlás, mint erre siralmas példák vagyunk mind országostul.

Azért Európa megnyugodhatik abban; hogy Ausztria dualizmusa kétkarú óriás, míg az egységes Ausztria egy beteg szörny; mely önmagát elnyelte s nem bírja megemészteni.«

Beszéde további részében a belpolitikára nézve így nyilatkozik:

»Múlhatatlannak tartom annak kimondását; hogy a magyar nemzet a vele együtt élõ nemzetiségeket a legszabadelvûbb bõkezûséggel kívánja részesíteni mindazon áldásaiban az alkotmányos szabadságnak, amiket saját maga élvezni óhajt és ahol viszályok forognak fönn köztünk, inkább akar nemesen engedékeny, mint hatalmaskodó lenni és mindenesetre be akarja bizonyítani, hogy a közelmúlt keserû napok alatt e tárgyban is tanult valamit. Továbbá, hogy a magyar nemzet semmi osztály, nemzetiség vagy vallásfelekezetre nézve kizáró vagy bezáró jogokat el nem ismer, hogy alkotmánya jótékonyságában mindenkit egyformán részesít, mert önmagát megbosszuló véteknek tartaná azt, hogy bármely osztályt vagy vallásfelekezetet elõbb kizárnánk a polgárjogok teljes élvezetébõl, s aztán polgár-erényeket követelnénk tõle, s ha azok a mi hibáink miatt annál hiányoznának, mi vétkünkért azokat ítélnõk el. Végül, hogy a magyar nemzet teljes szabadelvûséggel kívánja mindazon kérdéseket megoldatni, melyeket az újabb idõk szültek s melyek még eddig alkotmányunkban tárgyalva nem lehettek.«

Meg kell adni, hogy Jókai fennkölt lelkû, aminõ csak nagy író lehet. Humanista és szabadgondolkozó a szó legnemesebb értelmében. A nagy emberiességi eszmék vezérlik. De egész világát csak a hazája képezi, a kozmopolitizmus idegen szívétõl és minden olyan, ami valamiképp ez alá vonható. Mikor a szabadkõmívesekhez való belépésre szólítják fel, ezeket feleli:

- Nálatok a kalapácsütés jelzi, hogy minõ tetteket visztek véghez a humanizmus, az emberiség érdekében. Nekem is van egy ilyen kalapácsom s az sem mutat egyebet az én mûködésemben, mint amit ti tesztek: s ez a kalapácsütés a szívem dobogása.

Gyûlöletet, irigységet nem érez se fajok, se osztályok ellen. Amely magaslaton csak olyan ember állhat, aki nem forgott az emberek között eléggé, aki nem könyökével vert magának utat, mindenkibe beleütõdve és sokak által eltaszigálva, hanem szárnyaival, a magasban, mindnyájok feje fölött, egyformán dédelgetve mindenki által, sohasem érezte teljesen se a mob durvaságait, se a nagyurak gõgjét. Ebben az ideális korban kétségkívül kitûnõ politikus lehetett volna belõle, mert tudott lángolni nagy dolgokért, de késõbb a pártélet intrikái, a klubok cselszövényei között olyan volt, mint egy ártatlan bárány. A pártversengések nem érdekelték, nem tudta eléggé gyûlölni ellenfeleit és eléggé szeretni pártfeleit, nem tudott megmelegedni az apró részletekért a parlamenti életben, melyek sokszor csak finták és cselvetések, egy csomó régi ember felbotlik bennök és egy csomó stréber a napfényre kerül. Azért aztán lagymatag, gerinctelen politikusnak nézték, aki azonban nevének tényével egyik csecsebecséje pártjának.

Jó volt sietni a szûzbeszéddel, de még jobb lett volna jobban sietni a »Politikai divatok« megírásával, mert mire ezt a forradalmi élményeibõl merített regényét befejezte, már akkorra vége volt az országgyûlésnek és a sajtószabadságnak. A kész regényt most már a fiókba kellett zárni, mert azt ugyan senki fiának a lapja nem merte volna közölni.

Jókainak pedig a vérében volt, hogy amit megír, azt, ha lehet, mindjárt nyomtatásban lássa. A kezdõ írók lázas türelmetlenségével várta dolgainak megjelenését: ha folytatásban jött a regénye s egy-egy folytatás kiszorult a lapból más aktuális közlemények miatt, fölment a szerkesztõségbe panaszkodni - mert veszekedni nem tudott. Képzelhetni, mennyire csiklandozta a fiókban heverõ kézirat. Sokat várt attól. Olyan regény az - mondotta -, mint a hammelni patkányfogó sípja, becsalogatja az elõfizetõket. Arról ábrándozott, hogy egy lapot kellene csinálnia, amiben megjelentetné. A Magyar Sajtó, melynek szerkesztõje, Hajnik Károly, a ház naplójának szerkesztését vette át, ugyan rendelkezésére állt, de a tulajdonjog nem az övé, mivelhogy pedig evvel a regénnyel lehet fel is virágoztatni, de meg lehet ölni is egy lapot, idegen tulajdonával nem kísérletezhet, ezért vágyott arra, hogy saját lapja legyen.

Éppen jó idõben támadt ez a kívánsága, úgy jött, mintha csak a regényeiben történnék. A »tigriseknek«, a volt határozati párt politikusainak nem volt orgánumuk s Jókainak lap utáni epekedése véletlenül összetalálkozott az õ legsürgõsebb terveikkel. Teleki László gróf halála után önkénytelenül a Tisza Kálmán kezeibe esett a vezérlet s õ mindent elkövetett, hogy az új lapot nyélbe üthessék; a módosabb politikusoktól nem volt nehéz a költséget összehozni. Akkor még egy laphoz nem kellettek százezrek, mint napjainkban. Nem volt telefonösszeköttetés, nem kellett rotációs gép, se öles plakátok ezrei, se nagymennyiségû sürgöny. Hiszen a hír megérkezik egyszer valamikor magától is és az olvasónak mindegy. A gyorsaságra nem adott semmit. Szenzációs külföldi eseményekrõl sokszor csak egy hét múlva értesült az olvasó - hanem úgy tett is a lapjával, hogy mind a hat számot meghagyta vasárnapra s egyszerre olvasta el, ami a világban történt.

Húsz-huszonötezer forint akkor fejedelmi alaptõke volt egy laphoz, hiszen egy kis szerencsével pénz nélkül is sikerülhetett. A legnagyobb mecénás, úgy tudjuk, Almásy Pál volt, a debreceni országgyûlés hajdani elnöke, akinek a révén egy kis porosz pénz is csordult az alapítási költséghez.

Biztosíttatván a lap megindulása anyagilag, miután megállapodtak, hogy A Hon legyen a címe, Jókai Bécsbe utazott Forgách Antal kancellárhoz, hogy személyesen nyerje meg tõle az engedélyt. A jól táplált pirospozsgás gróf, aki nem volt olyan rossz magyar, amilyen jó ember, szívélyesen fogadta híres honfitársát, még ebédre is magánál marasztotta s természetesen megadta az engedélyt. Csakhogy még hátra volt az itthoni gróf, a hórihorgas Pálffy Móric, akinek be kellett mutatni a felsõbb engedélyt s aki még elõbb reverzálist követelt, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja.

Jókai leült s egyszeribe megírta a reverzálist, hogy lapjában a magas kormányt pártolni fogja - minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben.

Pálffy nagy fejcsóválással mondá, az iratot elolvasván:

- Maga barátom nagyon rossz ember; vigyázni fogok magára.

De azért elfogadta a reverzálist a klauzulával.

Így lett Jókainak saját lapja, nagy politikai orgánuma s így lett a boldogsága teljes. Mert aki azt az élvezetet nem ismeri, amit egy lap megcsinálása okoz, az nem élt e gyönyörök völgyében. A kigondolás, milyen lesz a fiziognómiája, hogy fog a cím festeni, milyenek lesznek a lap betûi, hogy osztják be? Lesz-e kurzív írás? Milyen vonal válassza el a tárcát és mekkora spácium? Milyen betûkbõl szedik az alcímeket? Csak az anya érezhet ilyes valamit, de csak halványan, mikor elsõ lányát az elsõ bálba cicomázza. Ennek már az elõre való elõkészítése is gyönyörûség. De hát még az az éj, mikor az új lap készül! Mikor leadják az elsõ kéziratot. Mikor a faktor végre összeállítja az elsõ kolumnát és lehúzza kefével, majd a hajnal, amint megindítják a gépet és az ünnepélyesen ott virrasztó munkatársak szeretetteljes és kíváncsi tekintete elõtt megjelenik az elsõ szám.

Hát aztán másnap a lázas epekedés a mások véleményét hallani. Mit mondanak az új lapról? Egy ember megy az utcán. Vajon olvasta-e már? Ha két-három ember beszélget valahol, a szerkesztõ szeretné ellesni egy szavukat. Mert hátha a lapról beszélnek. Benézni a kávéházak üvegablakain, hogy ki olvassa, fülelni a levélhordó nehéz lépteire a következõ napokon, hogy hány prenumeráns érkezik. Oh, bizonyára kimeríthetetlen olajos korsója a komprimált örömöknek, melynek másik csücsén (mert két csücse van e csodálatos korsónak) sok bosszúságot és nyugtalanságot ihatni.

Jókai soha még egy vállalatát se szerette úgy, mint ezt. Mikor 1863-ban megindult lepedõnyi alakban (mert akkor a nagy formátum adta a tekintélyt), emberfeletti buzgalommal dolgozott bele, a »Politikái divatok«-on kívül majd minden számba írt vagy politikai cikkeket, vagy élénk apróságot, aminek volt is foganatja, mert új évre olyan közönség gyûlt a lap mellé, hogy az rögtön biztosítottnak látszott nagy idõre.

Biztosítottnak? Balgatag szó. Most csak egy ragályban pusztulhat el lap, elõfizetõhiányban, de akkor voltak más halálnemek is. A lapot megölhette a felsõbbség is. És az volt ebben a bolond, hogy amelyik lapot az egyik életadó faktor szerette, azt a másik életadó faktor gyûlölte. Így aztán teljesen ki volt zárva a biztosított lap fogalma.

Amint már egy kicsit folyamatba kezdett jönni, hogy öröme lett volna benne a gazdának meg a munkatársaknak, meg a kemény hazafiaknak, akik mögötte sorakoztak, egy napon Zichy Nándor gróf kopogtatott be a szerkesztõségbe egy hosszú erõs cikkel, melyben ki voltak mutatva az eddig elkövetett politikai botlások, valamint az, hogy Magyarországot és Ausztriát kivált nemzetgazdaságilag teljesen tönkre tenné a Schmerling-rendszer erõszakos keresztülvitele Magyarországon.

A fiatal, eleven szellemû Zichy Nándor legelõször Kemény Zsigmondot kínálta meg a cikkel, de a bárónak jó szimatja volt, azt mondta, hogy neki túlságosan erõs és az öreg Napló már különben is más nézeteket hangoztatott, hanem itt van a fiatal »szomszéd«, az majd megörül neki.

Jókai tényleg megörült a cikknek, egy pár kifejezést szelidített benne és közölte, nem félt õ, csak a »Politikai divatok«-tól s valóságos élvezete volt, amint napról napra elcsúszott tárca tárca után a cenzori szemek elõtt.

A cikk roppant hatást tett; a Zichy név rosszul hangzott a forradalomból s most egy ilyen cikk alatt a Zichy név! De bizony mégis lesz ebbõl az országból valami!

Sõt a cikk jobban hatott, mint kellene, mert hatott Pálffy Móricz grófra is, aki ballábbal kelvén fel aznap, haditörvényszék elé rendelte állíttatni mind a szerzõt, mind a szerkesztõt s három havi börtönre kérte elítéltetni a két »csendháborítót«. Mert csak egyszerû csendháborítás címén lettek bepörölve. Pálffy abban volt eredeti szellem és reformátor a büntetõjogban, hogy leszállította a bûntények minõsítését, de a büntetést emelte.

Jókai megjelent a katonai törvényszék elõtt, mely egy ezredesbõl, egy õrnagyból, egy századosból, egy fõhadnagyból, alhadnagyból, õrmesterbõl, káplárból, egy frajterbõl és közbakákból állott s egy szép német beszéddel védelmezte magát és a Zichy-cikket. Ekkor tartott életében elõször német beszédet.

Nagy volt a meglepetése, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet: »Ezer forint bírság, egy évi tömlöc nehéz vasban.«

- De hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért reánk kiméretni? - méltatlankodott Jókai.

- Das Übrige ist für die schöne Verteidigung, (a többi a szép védbeszédért van) - felelte az auditor-major nevetve.

Csakhogy már akkor nem volt olyan fekete az ördög, amilyennek festik, sõt már ördög se volt, hanem csak szilva-krampusz. Bizonyos humorral kezelték az ilyen zsarnoki kegyetlenségeket. Azért hát hiába várnátok Jókaitól valami olyan elmélkedéseket a fogsága óráiról, aminõk a Pellico Silvioé. Dehogyis tettek a Jókai lábára vasat a börtönben, tettek bizony alájok zsámolyt, ha kívánta. Maga írja: »Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a Svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk a jó Haymerle, kívül-belül mintaképe egy magyar vicispánnak.«

Haymerle megengedte, hogy a foglyok könyveket hozzanak be. Jókai a faragó szerszámait is elhozatta és itt faragta ki a felesége mellszobrát fából, mely dolgozószobája egyik díszét fogja képezni ezentúl, innen szerkesztette az Üstököst. Sohase voltak szikrázóbb ötletei. Szinte szomorú volt, mikor néhány hét múlva ott kellett hagyni a kedélyes arestomot, elengedtetvén nekik a további fogság. Mint kedves emlék élt azután emlékezetükben a fogság. Szinte megérte az ezer forintot, amit mint bírságot róttak rájok, de amit Zichy fizetett ki. Érvényben már csak a nemesség-vesztés maradt az ítéletbõl, ami azonban legalább új titulust hozott Zichynek, a Deák Ferenc jóízû ötletével: »hogy most már Zicsi Nándor a leggazdagabb paraszt Magyarországon«.

Valamelyes következményei azonban Jókaira nézve is voltak a fogságának. Míg õ ugyanis veszteg ült a hûvösön, addig megmozdultak az elõfizetõi és a márciusi évnegyedben szétszéledtek. »Megijedtek a tisztelt hazafiak - jegyzi meg Jókai nem minden keserûség nélkül az emlékirataiban -, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek.«

A szépen induló lap, a kedvenc, »a szemem fénye« tehát pusztulásnak indult, az elõfizetõknek kétharmadrésze elmaradt. Gondolták magukban: minek nekünk a Jókai lapja Jókai nélkül?

Mindegy. Folytatni kellett, pedig most már csak veszteséggel lehetett. S nemcsak hogy a lapra kell ráfizetnie Jókainak, de a regényért sem kap honoráriumot. Oh, boldogtalan regény! Ha az ember elõre tudná, mi végre szüli a gyermekeit! A cenzor szemet vetett a »Politikai divatok«-ra s azontúl minden héten kétszer-háromszor le volt foglalva A Hon, Jókai nem gyõzött a cenzorhoz járni, herélni, amputálni a regényét, eközben pedig a lap helyzete egyre kétségbeejtõbb lett. A munkatársak kiérzik a közelgõ veszedelmet s mint az ostromlott Aquilejából a gólyák, menekülnek vagy legalább gondolkoznak, hova meneküljenek s e gondolkozásuk közben nem dolgoznak. Magának a szerkesztõnek sincs már kedve. A lap napról napra gyengébb. Az elõfizetõk napról napra elégedetlenebbek. Átkozott logikai láncszem ez.

És egyéb csapások is következnek. Ha a gondviselés kioldja a szerencsétlenség zsákjának a száját, hát abból aztán csak úgy dõl. Almásy Pált, a lap legfõbb protektorát befogták összeesküvés gyanúja alatt, mire a többi protektorok is visszahúzódtak, mint a csigák a házaikba. A fond perdu ekkorára elfogyott teljesen és Jókai most már azt se tudta, mit csináljon, a cenzorhoz futkosson-e, akitõl ott volt a citatórium az íróasztalán, a lapot szerkessze-e, kölcsönöket hajszoljon-e fel a terézvárosi uzsorásoknál, amelyekkel a lapot folytathassa, vagy pedig az ellenzéki matadorokat szorongassa, hogy ne hagyják a lapot elveszni?

Az uzsorások csak egy ideig adtak pénzt, az ellenzéki matadorok egyszerûen azt mondták: »A búza pozsonyi mérõje ez idén két forint.« Ez annyit jelent, hogy ilyen évben Magyarországon nem lehet csinálni se frontot, se újabb fond perdut.

Ezek voltak Jókai legkeservesebb napjai. Ez a nagy betegsége, ez a lassú haldoklása A Honnak. Mindent elkövetett, hogy megmentse, pedig nem volt természete a görcsös ragaszkodás vállalataihoz. Temetett már õ elégszer és fog is még. De most kétségbeejtette a tehetetlensége, s midõn végre a nyomdai hitele is kimerült, vérzõ szívvel, porig megtörve kopogtatott be a szomszéd öreg nénikénél, a Pesti Naplónál, megállapodni báró Keménnyel, hogy a lapot beszünteti s az elõfizetõit a hiányzó egy hónapra a Pesti Napló fogja kárpótolni.

Másnap kellett írásba tenni a megállapodást. Este azonban váratlan távirat érkezett Zichy Nándortól: »Holnap nálad leszek, lapodat meg ne szüntesd.«

Reggel nyolc órakor csakugyan ott toppant a ruganyos délceg Zichy Nándor A Hon szerkesztõségében. Jókai már várt reá.

Zichy Nándor röviden végzett.

- Ámbár nem helyeslem a lapod politikáját - szólt - és nem tartozom a pártodhoz, mégis érzem, hogy a lapodat bajba én hoztam. Milyen összegre volna szükséged, hogy talpra álljon?

Jókai megmondta az összeget ötezer forintban, de szabadkozott, röstelkezett azt elfogadni. Zichy azonban otthagyta erõvel az asztalon.

- Tudom én, mi a kötelességem - ismételte szerényen és eltávozott. (Csak mégse lehetett a nemességétõl megfosztani.)

Ez volt a fogsági kaland utolsó epizódja s aznap éjjel már vígan zakatolt A Hon gépje s virgonc szedõgyerekek jó kedvvel futkostak a garádicsokon fel és le a lengõ kutyanyelvekkel a Barátok terén levõ rozoga épületben.