HARMADIK FEJEZET
A MÛHELY ÉS KÖRNYÉKE

A szabadságharc elõtti két évtizedben támadtak az óriások. A gondviselés tudta, hogy melyik országba tegye õket, hol lesz rájuk a legnagyobb szükség. Ekkor támadt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, Deák Ferenc, a legbölcsebb magyar, Kossuth Lajos, a világ legnagyobb szónoka, Arany János, a legnagyobb epikus költõ, Petõfi Sándor, a legnagyobb lírikus költõ és Jókai Mór, a legédesebb elbeszélõ. Ezek az emberek egyszerre éltek s találkoztak, beszéltek egymással. És velök egyszerre élt és írt Vörösmarty Mihály is. Valóság ez, nem mese.

De mért fogytak el és hová lettek azok az anyák, akik szülték õket? Mert azután is születtek még emberek, hercegek, grófok, nemesek, tudósok és írók - sõt már a parasztasszonyok is szülhettek volna nagy embereket, de az érkezõ succrescentia oly csodálatos kicsi volt a forradalom elõttihez képest! Mily természetellenes processzus, hogy mikor a legjobban elszaporodnak az óriások, egyszersmind meg is szünnek!

Csak vegyük például az írói világot - az új emberek voltaképpen nem is mondhatók folytatásnak. Végigtekintve az írók gyûlhelyein, sehol se bukkan fel nagyobb röptû tehetség. Úgy tûnik fel az irodalmi generáció, mint egy folyton vékonyodó oszlopsor, de közvetlen a nagy oszlopok után egy-két fokozatosan kisebbedõ oszlop hiányzik. A dimenziókban olyan nagy az esés, hogy úgy tûnik fel, mintha egy generáció, amely az esésre elõkészítsen, kimaradt volna.

Melegségébõl, bensõségébõl is veszített az írói élet. Nincsenek már Pilvax-asztalok, tíz jó barát együtt. Nincsen már Vörösmarty, az írók atyja, aki maga köré gyûjtené õket és emelné pályájukon. A szent berkeken zúzmara ül. A kritikus már nem nevel, csak irt. A tehetségek vagy elcsenevészednek, vagy visszariasztatnak, s akkor az a megnyugvás, hogy nem voltak tehetségek. Sokakat a lapcsinálás öl meg, másokat a lábra kapott bohémizmus, egy otromba divat, mely szinte dogmává emeli, hogy az író könnyelmû, rendetlen életû fráter legyen, ki ezzel különbözik mint nagy szellem a közönséges életû filisztertõl.

Még nagyobb változást idézett elõ a lapok elszaporodása, minélfogva le kellett tenni arról a hagyományos szokásról, hogy a lapokat kizárólag írók csinálják. Az elszaporodáson kívül a közönség fokozódó igényei is kizárták, hogy azok more patrio szerkesztessenek. A szerkesztõség hovatovább büró lett, ahol rendszeres, pontos, megbízható munkásokra volt szükség s így keletkezett az írók mellett egy külön osztály, az írni tudó mesteremberek, akik írnak ihlet nélkül, komponálás nélkül, írnak a nap minden órájában, amikor kell, írnak mindenrõl, írnak olyat, amit nem is éreznek, és olyat, amit mások gondoltak ki.

Ez eleinte szokatlan volt és minthogy az írók többre tartották magukat az újságíróknál, szükségképpen megkülönböztetésekre vezetett. Apró kotériákra szakadtak szét a tollforgatók.

A lapok kötelékében nem levõ írók, mint valami felsõbb lények bújtak össze külön-külön kis csoportokban valamely kávéházi asztalnál vagy kis kocsmában. A lapoknál dolgozó írók ellenben, már rendesen megmérgezve a politika által, pártállásuk szerint barátkoztak. Valamely közös gyûlhely nemigen volt és ilyet soha többé nem is sikerült összehozni. Ennek oka fõleg abban kereshetõ, mert az irodalom nagyjai nem törõdtek többé az irodalom kis embereivel. Arany János majdnem láthatatlanul élt az Akadémia hideg falai közt, mint a Dalai Láma. Báró Eötvös József nagy úr, aki desinit in piscem - politikusban végzõdik s nem tartja magát az író-famíliához. Jókai Mór csak a lapjai révén tart némi kapcsot az írókkal. Báró Kemény Zsigmond pedig mindinkább távolodott a szépliteratúrától. A fiatal és növekvõ írókkal senki se törõdött, pedig a vajda szükségét még az oláh-cigányok is érzik.

A patriarkális iskola, mely irodalomtörténetünk régibb nagy alakjainak lelki nemességet hirdeti, örökre bezáródott. Mesterek most is voltak, de tanítványokról tudni sem akartak. Egyes kisebb-nagyobb írói csoportok az újságaik körül verõdtek össze. A Hölgyfutárnak volt a legnagyobb írói tábora, köztük a népszerû Tóth Kálmán, akinek minden sikerült, amihez fogott. A Vasárnapi Újság mellett is csoportosult egy kisded, komolyabb igyekezetû társaság. Ez volt az Akadémia és Kisfaludy-Társaság csemete iskolája; innen szedte a tagokat. Némi irodalmi politikát csak az úgynevezett akadémiai klikk csinált Csengeryvel, Gyulaival és Salamonnal az élén. Kemény Zsigmond és barátai a Szervita téri Mihalek-étteremben vacsorálgattak esténként; ide tartozott Királyi Pál, Oláh János ügyvéd, politikai cikkíró, Kecskeméthy Aurél, Tomori Anasztáz és Danielik. Eötvös József és barátai a Ráth könyvkereskedésében kaszinóztak délelõttönkint. Itt lehetett látni néha Deák Ferencet is, ki nagyon szerette ezt a kisvárosias mulatságot, s érdeklõdött a jövõ menõ írók és a megjelent könyvek iránt.

Idegen elemek közé csak egyetlen egyszer kezdtek fesztelenül bevegyülni az írók, mikor a Nemzeti Kört látogatták, mely a hajdani Pilvax kávéházzal jóformán átellenben, az Úri és Zsibárus utca szögletén 1851-ben új életre ébredt. Teleki László hozta újra divatba, ki mindennapos volt a kényelmesen berendezett termekben. A jobb nevû írók leginkább ide jártak. Hiszen a kör mindkét igazgatója, báró Kemény Zsigmond és Jókai, író volt, de persze az utóbbi ide sem járt. Tóth Kálmán, Dobsa Lajos, Vadnay Károly, Bolnai (Bethlen gróf), Szegfi, Rózsaági, Szigeti József, Bajza Jenõ és az akkori publicisták csaknem kivétel nélkül, itt töltötték estéjüket, kényelmesen érintkezve a politikusokkal, kik közt még nem képezett válaszfalat az, hogy az egyik Deákhoz, a másik Telekihez szított jobban. Az 1861-iki országgyûlés alatt még közös klubban tanácskoztak, a Gizella téri kioszkban, de mind a két árnyalat már akkor is szívesebben idõzött a Nemzeti Körben, hol egyszersmind ízletes konyha állott rendelkezésükre.

A kör egyébiránt csak egy pár évig virágzott ebben az alakjában. A provizórium vége felé feloszlott és a Deák-párt foglalta el ideiglenesen a pompás elsõ emeleti termeket és a megmaradt bútorokat, melyek közt volt egy rozoga zongora is, melyen Deák Ferenc mulattatására az aranyszakállú Tóth Vilmos zongorázott esténkint, dalokat énekelve a zenéhez. Az öregúr, aki nem járt soha színházba vagy hangversenyre, csodálatos módon, szinte átszellemülve tudta élvezni a Tóth Vilmos játékát és gyönyörûen csengõ hangját, mellyel talán nagyobb karriert futott be ezen egyetlen hallgató bólintgató mormogása folytán, mintha két világrész fejedelmei és zsúfolt színházai elõtt produkálta volna torkának kincseit.

A Nemzeti Kör »pogányok« kezére kerülvén, az írók is visszaszállingóztak saját külön barlangjaikba, az Arany Ökörbe, a Kis Pipa étkezõ asztalaihoz és az örök fészekbe a Kammonba, hol több nemzedék fordult meg sorra - egyszerre is.

Innen kezdõdik a pályafutás és itten végzõdik. Öreg, züllött írók isszák itt a kapucínert és az ország minden részébõl felgyülemlett, foglalkozást nem talált vagy nem tûrõ, többnyire excentrikus alakok, akik érzik, hogy valami mozog bennök (némelyikben talán giliszta). A nagy meghasonlottak és a nagy reménykedõk. Ide járt a megférhetetlen Vajda János, bozontos fejét szügybe vágva, mint a kivert bika. Õ egész életében a kezdõ írókkal tartott és villámokat használt a társalgásban, nem szavakat. Mennyi ambíció lobogott és égett el e füstös, májszínûre festett helyiségekben. Itt lógázta lábát Berecz Károly, a leglustább ember Közép-Európában. Itt ugrált a kénesõ elevenségû Shakespeare Jóska (Székely József), kinek világverõ tervei örökké tervek maradtak. Itt bukkan föl elõször egy hórihorgas oláhos alak, Balázs Sándor, mindenki idegenül tekint reá, pedig egy év múlva õ lesz itt a legotthonosabb törzsvendég s »magyar Dickens«-nek fogják nevezni, akik a titulusok osztogatásában nem fösvények. Esténkint itt tartlizik Szegfi Mór, akirõl azt hiszik, hogy õ van hivatva a magyar paraszt megrajzolására. Oh, szegény Szegfy, bizony könnyebben el lehetne hinni rólad, hogy feltalálod az örök mozgonyt!

A Kammon az anya-köpû. Ha nagyon megtelik, rajokat bocsát ki. Innen szakad ki egy napon a Kávéforrás-csoport. Toldy Pista, Berczik, Ágai, Rákosi, Balogh Tihamér. Innen verõdik össze az »írói kör«, mely az Arany Sas melletti Ilkey-ház elsõ emeletén, majd a Nemzeti Színház bérházában helyezkedik el a jó Szigligeti elnöklete alatt. De ha ki-kiválnak egyes kisebb-nagyobb csoportok s hátat fordítanak a füstös õsfészeknek, vannak annak provinciái is, ahonnét viszont õ szívja fel az új erõket. A Fillinger-kávéház kezdõ íróiból, a Korona-kávéházban tanyázó és mindent leszóló zsenikbõl és a folyton fejlõdõ lapok munkatársaiból nyer folyton-folyvást új tagokat.

A Kammon tehát megdönthetetlenül fõgyûlhelye az íróknak. A nagy kerek fehér márványasztal körül szinte állandóan ül egy pár író reggel, délelõtt, délután, be messze az éjfél utánig. Jönnek, mennek, disputálnak, álmodoznak és panaszkodnak. Mennyi jó szándék születik itt, mely sohse válhatik tetté. Egy-egy szerkesztõ, ha bevetõdik és novellát vagy verset kér egyikétõl-másikától, úgy véli az illetõ, mintha a dicsõség kapui nyílnának édes bizsergést okozó csikorgással. Egy irodalmi börze ez a nagy asztal, de néha esténként kettõ is tele van. A kiadó itt keres vállalatához szerkesztõt, a szerkesztõ munkatársakat. Az író-legények herbergje. Ide gyûlnek össze a facér újságírók is. Vidéki polgármester újságot akar alapítani a városában, innen visz szerkesztõt. A színházi direktor le akar egy darabot fordíttatni, itt keres fordítót. Valami nagyúr, aki olyan hivatalhoz jutott, ahol beszédeket kell tartania, titkárt keres; azt is találhatni itt.

Érdekes kompánia, akárki mit mond. Vadnay Károly a szarkazmusával, Komócsy a zamatos kiszólásaival. A dadogó Balázs Frigyes sületlen megjegyzéseivel. Bródy Zsigmond, a nagy kombináló, a Naplónál dolgozik, de Jókaiékhoz szít. Ugyancsak itt van sülve-fõve P. Szathmáry Károly, valóságos oligarcha a fiatal írók közt, akinek latifundiumai - illetve már kötetei vannak. Mert az itt a ranghatározó. Ide járt az elsõ hazai takarékpénztárnak az írókkal tartó »szkupscsinája«, Madass Károly, Kléh István, Halász Géza doktor; Pákh Albert és Pálffy Albert képezték köztük és az írók közt a hidat, lévén mind a ketten takarékpénztári részvények tulajdonosai. Halász Géza doktor, ki néha töltött káposztás ebédekre hívja meg az írókat, azt állítja, hogy ez a világ legelõkelõbb társasága, amimõt fejedelmek se élvezhetnek. A Kammon bérlõje azonban nincs annyira meghatva. Õ gyönge közönségnek tartja, mert egész félnapig ott könyökölnek egy pikoló mellett. Pedig nincs igaza, amikor Marton Feri feljön Nagyabonyból, vagy ha Szemere Miklós vetõdik le Lasztócról, még pezsgõt is isznak a Kammonban. A Hon embereinek is ez a tanyája. Itt található Urházy, a Jókai jobbkeze, A Hon elsõ cikkírója az »U« jegy alatt. Elmaradhatatlan társa Dienes Lajos, aki szintén Jókai embere, mondjuk a balkeze. Egy pár csinos dolgot írt a gyerekek számára, most az Üstökös mellé van szerzõdtetve, arról nevezetes, hogy a Lánchídon megölt Lambergbe õ szúrta be állítólag elsõnek a zsebkését. Szerette a hazát meg a borocskát, de az Üstökösért nem nagyon rajongott s akárhányszor megtörtént, hogy a hanyagsága miatt nem jelenhetett meg idõre. Jókai meg se pirongatta emiatt; jó volt a munkatársai iránt, mintha õ függne azoktól. Aki egyszer hozzá bejutott, az ott maradhatott örökre. Ha rossz fát tett a tûzre valamelyik, arra haragudott egy kicsit, de ez csak abból állt, hogy kerülte a vele való találkozást.

A Honnak a Kammon volt a gyarmata, mint ahogy a Pesti Naplóé a Mihalek-kompánia. A külsõ kéziratok innen kerültek ki. Munkatársait a Kammonból sorozta. Ami hírt a kammonisták megtudtak, vagy ami közölni valót kigondoltak, azt A Honnak szállították. Akkor még nem volt szervezett, tehát egyöntetû hírszolgálat; minden lapnak mások voltak az újdonságai.

A Kammonban bálványozták Jókait anélkül, hogy õ ott valaha megjelent volna. Egyetlen klikkhez sem tartozott. Nem törõdött Szigligetin kívül egyetlen kartársával sem: inkább a politikusokhoz vonzódott: ezek holta napjáig imponáltak neki, ami végre is magyar vonás.

Hogy író ismerõseit teljesen el nem feledte, annak csak helyrajzi oka van. Az irodalom mindössze két-három holdnyi területen fért el. A magyar Athén az egyetemi templom galambos kerítésétõl a Ferenciek templomáig terjedt. Itt vannak a nyomdák, szerkesztõségek, könyvkereskedések, itt készülnek a lapok és a könyvek a gépek zúgása közt, itt laknak a kiadók és az írók. Mint Párizsban a Quartier Latinban diák, a Jeruzsálem utcában rendõr, itt a nap minden órájában, akár zegernye esik, akár nap süt, egyre rajzanak az írók. Itt jön nagy paksamétával a hóna alatt Toldy Ferenc, megáll beszélgetni a templom bejáratánál Zichy Antallal. Most ugrik le egy bérkocsiról báró Eötvös József s fölmegy tétova lépteivel nyilván Kemény Zsigmondhoz. A Kúria épülete felõl ellenben Salamon Ferenc jó egy közös esernyõ alatt a beteges Pákh Alberttel karonfogva; talán éppen arról a színdarabról beszélgetnek, melyet közösen írnak és mely sohasem fog az elsõ jelenetnél tovább fejlõdni, minthogy a szereplõ személyek - a lusta Salamon szerint - olyan jóízûen beszélgetnek, hogy lehetetlen õket elválasztani. Lauka és Balázs Sándor a szomszédos kiskocsmában lesik gyík tekintettel az ablakon át hordáruk visszaérkezését, ki kéziratot vitt s pénzt van hivatva visszahozni a szerkesztõségbõl.

Ilyen helyen lévén a »mûhely«, Jókai e kis területen jövet-menet kénytelen találkozni az írókkal, kicsinyekkel, nagyokkal, újakat mutatnak be neki s így marad némileg folytonos összeköttetésben régi és új generációkkal.

Mindig a legújabbak bálványozták a legjobban. A kortársak hûvösebbek. Nem lehet elsiklani e jelenség fölött, következtetésekre csábít. A közelség tehát ront alakján, a távolság ellenben növeli dimenzióit. Ámbár nem így vagyunk-e a kor sok más kiválóbb embereivel? De most az egyszer nem a szokásos mondatba fogózunk, hogy senki se nagy a komornyikjai elõtt; a hiba a komornyikokon van, kik a nagyságot értelmetlenek felösmerni, ha némi fogyatkozásokkal van vegyítve.

Mintha két fejedelemségre szakadt volna szét az irodalom országa. Jókainak és Arany Jánosnak tömjéneznek a klikkek és kotériák. A régi írók Aranyhoz tartanak, a fiatalabbak Jókaihoz, mióta az »Egy magyar nábob«-ot és az üde szépségû »Kárpáthy Zoltán«-t megírta. Jókai érzi, hogy hol erõs és sohase látjuk közeledni az úgynevezett elõkelõ írói csoportokhoz, a hagyományos vaskalap embereihez irodalmi kérdésekben, mindig a kicsinyekhez, a mobhoz húzódik, ezeket gyámolítja lapjaiban, sõt nem egy hadjáratot indít amazok ellen. Az Akadémia és a Kisfaludy Társaság bensõ ügyeiben nem vesz részt, a boszorkánykonyhák fõztjeiben nem kavar.

Jobban is szerették ezt így az akadémiai körök és nemigen tukmáltak rá szerepeket. Neki is kényelmesebb volt a saját munkatársai közt élni, kiket nem annyira az írási mûvészetük, hanem inkább a saját vonzalma és Lavateri tudománya szerint válogatott össze. Egyszer egy durva zekés székely ifjú állított be hozzá, hogy fogadja fel lapjához.

- Hát mit tud írni?

- Eddig még nem próbáltam mást instálom, csak levelet, hanem azt hiszem, hogy mindent meg tudnék írni, amit kívánnának.

- Nem olyan könnyû az, ahogy gondolja.

- De nem is olyan nehéz a székelynek, ahogy gondolnák.

Megtetszett a góbé beszédje, fejformája Jókainak és alkalmazta. Így lett nevezetes férfiú Bakcsi Ferenc, s elsõ példánya azoknak a mindent tagadó politikusoknak, kik azóta nagyon elszaporodtak s kik a fehéret is feketének mondják, ha a párt érdeke kívánja. Azt állította egyszer, hogy a Lónyay piculái nem magyar pénz, lerántván Lónyayt egy pár sorban; felfortyant a vén nénike, a Pesti Napló; Hogyne volna magyar pénz, mikor az egyik oldalán magyar címer van, a másikon magyar felirat. Mije nem magyar hát a szegény piculának? »A belseje« - vágta oda a meggyõzõdés fájó keserûségével Bakcsi.

Erõsebb politikusok nem voltak eleinte A Honnál. Urházyt felváltá Illéssy György, kívülrõl a deli gróf Keglevich Béla irogatott, de cikkeik nem sok vizet zavartak - ha nem Jókai írta a »cicerót«, az olvasó gyorsan fordított a belsõ lapra.

Jobb politikusokhoz csak a koronázás után jutott A Hon, mikor már semmi se hiányzott a dombból⁷⁴ s Ludvigh János és Csernátony Lajos egyszerre két honba jutottak a hontalanságból.

Különben nem is volt szüksége A Honnak egyelõre jobb politikusokra, mert A Hon ebben a zöld állapotában indult virágzásnak s ha valahol, úgy ebben áll az a visszásság, hogy a lapot, ha jól megy, nem szabad javítani, ha pedig jól van szerkesztve, de nem megy jól, rosszabbul kell szerkeszteni.

Jókai maga oly vonzerõ volt, mely mindent pótolt és feledtetett. Hovatovább a lapjainál is kezdtek új talentumok fejlõdni. Már az elõszobában ott találjuk füstölgõ petróleum-lámpa gyér fényénél a szép jellemû, bozontos üstökû Visi Imrét a szedés fölé hajolva jegyezgetni. Most még csak korrektor, inkább a nyomdai személyzethez tartozik, mintsem az »urak«-hoz, egykor azonban a Józsefváros országgyûlési képviselõje lesz. A kis benyílóban a szelíd Törs Kálmán tákolja az újdonsági rovatot; õ egy nagy alföldi várost fog képviselni egy napon. Az átellenes asztalnál Szathmáry György ír, izzadó üstökkel rágva a tollat, a segédszerkesztõnek sok baja van írásának megfésülésével, de azért õ is bejut a parlamentbe egy erdélyi kerületbõl.

Végigtekintve a szerkesztõségi szobákon, feltûnik egy vézna, halcsik elevenségû ifjú emberke, aki sietve jön, megy, sietve beszél, sietve írja nagy kúsza betûit és maga szeretné teleírni az egész lapot. Ez a kis Hegedüs Sándor. Még csak most szagolt hozzá az újságíráshoz, de azért már úgy viselkedik, mintha õ találta volna fel a könyvnyomtatást. Erõs akaratú legényke, viheti valamire. Ha Luca-nap volna s ólmot öntene a jövendõbelije (aki most valahol a Stáció utcai Jókai-ház valamelyik szobájában olvasgatja a bácsi regényeit), egy miniszteri szék sziluettje mutatkoznék a megolvadott anyagból. Valahol egy furcsa nyakkendõtlen alakot pillanthatnánk meg, aki hosszúra ragasztott papírpántlikákat adogat a szedõknek. Ez György Aladár, a tanügyi rovatnak, a lap specialitásának összecsinálója. Itt kezdte hírlapírói karrierjét Lukács Béla is, ki egy pár csinos beszélyt írt már eddig is a Vasárnapi Újságba. De jönni fognak késõbb e szobákba újabb és újabb emberek. A ragyogó tollú báró Kaas Ivor; a szerény kis reporter Márkus József esténkint írja meg a Városházán történteket - kevés sejtelmével annak, hogy milyen nagy város lesz Pestbõl egykor az õ fõpolgármestersége alatt. Egy sápadt, szeplõs körteképû poéta fogja ollózni a külföldet, akinek a szíve tele van dallal s aki szerint »a világ csak hangulat«. A múzeum melletti mágnásnegyedben egy utca fogja nevét õrizni, pedig de sokszor nem volt lakása. Itt lesz, vagy talán már itt is van Frecskay János, a mesterszavak szorgalmas gyûjtõje, a mulatt-arcú közgazdász, Mudrony Soma, megérkezik, a maga idején, a maró pennájú, kissé zûrzavaros Bartók Lajos, a kedves dalú Szabó Endre… Jól nézd meg e szobákat, e pókhálós falakat, a ritkán felmosott padlót, jámbor olvasó, mert ilyen termõföld nem mindenütt van. Ezek a szegény fiúk, kik súlyos igába fogott fehér rabszolgáknak látszanak, ahelyett, hogy elcsenevészednének, mind szépen növekednek ebben a fülledt levegõben, meggörnyedve ezeknél a nyomorult puhafaasztaloknál, a papírszemét közt, gyökereket eresztenek lefelé és nyúlnak-nyúlnak fölfelé, mert egy éltetõ nap süt le rájuk: az a glória, mely a Jókai feje körül sugárzik.

Jókai ugyan keveset érintkezett munkatársaival is, de teljes szabadságot adott nekik a lapban, úgyhogy mindenki kibonthatta szárnyait, ha voltak neki. Szívesen tett meg egyet-mást érdekükben, kivált késõbb, befolyásának virágjában. (Emlékezetesek a Borsszem Jankó gúnyolódó képei, melyeken mint fiahordó kenguru viszi kerületrõl-kerületre szemita-arcú híres munkatársát, Horn Edét, anélkül hogy el tudná sütni.)

A szerkesztõségbe feljön naponkint, de már készen hozza a regényfolytatást, olyan szerényen nyújtja azt a segédszerkesztõnek, mintha az volna az õ gazdája. Ha cikket akar írni a reggeli lapra, akkor délben is betekint a mûhelybe, hogy a legfrissebb táviratokból vagy a munkatársak szóbeli elõadásából tájékoztassa magát az aktuális események legújabb stádiumáról. Ilyenkor elmond valami anekdotát vagy egy sziporkázó ötletet, mely szájról szájra fog szállni délután a Kammonban és mindenütt, ahol írók tanyáznak. Még egy pár szót vált a szerkesztõségi szolgával, aki a legbizalmasabb pénzügyminisztere (õ tudja s igazítja titkos váltóit) s azzal hazamegy vidáman, mert mindig megelégedett, játszi filozófiával, szelíd mélázó humorral veszi a bajokat, melyek egy szerkesztõségben folytonosan kölykeznek.

A redakcióban ritkán írt valamit, vagy éppen soha; kivévén nyilatkozatokat és helyreigazításokat, mikor tudatták vele, hogy ez vagy az megharagudott valamely közleményért, itt járt veszekedni. Békeszeretõ ember volt, mindjárt a panaszkodóhoz pártolt és éppen nem tartotta virtusnak makacsul megállani valamely állítás mellett, amit a modern szerkesztõk úgy igazítanak el ravaszul, hogy közlik a cáfolatot is, de azért fenntartják azt is, amit cáfoltatnak. Jókai készséges volt a visszaszippantásban (nem dõl le azért Buda vára) s szívesen adta a flastromokat a sebekre, melyeket a »gyerekek« (így hítta a munkatársait) ütöttek az emberek érzékenységén, úgyhogy A Hon hemzsegett a sok nyilatkozat, kimagyarázás és helyreigazítástól. És bizony igen gyakran megtörtént, hogy Jókai az igazságot is helyreigazította, ha nagyon szépen megkérték - hiszen azért se dõl le Buda vára.

Buda vára nem is dõlt le, de a gyerekek sokszor morogtak és a háta mögött megszólták e miatt a dicsõségtõl, népszerûségtõl körülragyogott principálist.