ÖTÖDIK FEJEZET
AZ ARANYKOR

Míg a Jókai regényei így uralkodtak a szíveken, acélozták a reményt, ébren tartották a hazaszeretetet és lelkesítették kitartásra a türelmetlenkedõket, azalatt olyas valami is termett az Angol királynõ egyik szobájában, ami a várt szebb jövõt közelebb hozta. Ez volt a híres húsvéti cikk, melyet Deák mondott tollba Salamon Ferencnek, s mely 1865. ápril 16-án, húsvét másodnapján jelent meg a Pesti Naplóban.

Az ennek nyomán megindult eszme-áramlat egyszerre mozgásba hozta nemcsak az összes hatalmi faktorokat a birodalomban, hanem a magyar közélet szereplõ férfiait is. A császár, kinek egy magyar báró juttatta kezébe a Pesti Napló e számát, nem titkolható örömmel fogadta a hírt, hogy a cikk Deák tollából ered. »Ez egyetlen cikk - mint Toldy István írja - a bizodalomnak oly termékeny magját vetette el a nép és az uralkodó közé, mely többé nem volt kiirtható. Hatása bizonyítá, hogy a lelkek már megértek a kibékülésre.«

Deák mozdulatára a császár is mozdult. Háromszor is megfordult a tavasz és nyár folyamán az országban s egyes kijelentései kibékülést helyeztek kilátásba. Különösen az országgyûlés összehívása már a közeli idõben biztosnak látszott. Jó szél fújt mindenünnen s most az egyszer nem felhõket hajtottak a szelek, hanem megfordítva, a Poroszország felõl tornyosuló felhõk hajtották a kedvezõ szeleket.

Mint a verõfénytõl föléledt réten, megjelentek a különbözõ színû pillangók, az új szituációban egyszerre a felszínen termettek a vezérpolitikusok s megkezdték apró játékaikat, szárnyaik mártogatását a napfény olvadozó aranyában. Bár csak kilátásba volt helyezve az országgyûlés összehívása, mégis már mintha együtt ülne, megindultak a diszkussziók, kapacitálások, intrikák. A 61-iki országgyûlés vezéralakjai, mint gyertyaszentelõkor barlangjaikból a medvék, fölbukkantak sorjába megtekinteni az idõjárást; ki legott kocsira ült, ki a tintatartója mellé. A Szentlászlón nyaraló Deákhoz egyik vendég a másik után érkezik. Meglátogatja a gõgös Mailáth György, eljön Nyáregyházáról Nyáry Pál, még Tisza Kálmán is kimozdul Gesztrõl és szeptember 9-én behajtat a szentlászlói kúriára, egyúttal fölkeresi Ghyczyt Kisigmándon, sõt a messze Erdélybõl sem sajnálja a fáradságot gróf Mikó Imre, hogy az ország bölcsével szót válthasson, és ki gyõzné mindnyájokat elõsorolni? Ami e látogatásokon mondatik, az képezi most a magyar politika gerincét, arról ver a hír mindenfelé. Eötvös József sûrûn írja a leveleket a Svábhegyrõl vagy Szenttornyáról Tõketerebesre Andrássy Gyulának. Somssich Pál a sásdi kastélyból figyeli a dolgokat s értesíti barátait. A mozgékony Lónyay Menyhért az egész kánikula alatt úton van az egyik korifeus kastélyából ki, a másiknak a faluja felé. Szóval az egész kiegyezési anyag és annak elõzetes kérdései örökösen úton vannak vagy a postakocsi ládákban vagy egyébként s forrnak, tisztulnak, alakulnak, érlelõdnek a nagy politikusok koponyáján keresztül.

A kisebb politikusok keveset hallanak e bizalmas beszélgetésekrõl s talán sohasem fognak eleget tudni az egymást keresztezõ levelekrõl. Elõttük mint két pásztortûz csak a két nagy lap világít, a Napló és A Hon. De mily kevéssé beavatottak még e lapok! Õk csak arról tudnak, amit a nagy politikusok beléjük hagyítanak; semmi privát értesülés. Sõt ha megtudnak valamit, mindenáron eltitkolják, nehogy ártsanak a dolognak. Isteni naivitás! Kemény legalább ismeri a helyzetet, látja a mozgató rugókat, de pesszimista és nem bízik a jövõben, Jókai ellenben egészen járatlan a nagy politikusok észjárásában s nem lát a kártyáikba. Pedig vannak hamis kártyák is. Mert bár részben és egészben hazafias munka folyik az ország szebb jövõjéért, ám azért erre a szebb jövõre mégis a konzervatívek szeretnék rátenni a kezüket, sõt a liberálisok egy-egy csoportjának is a maga árnyalata felé hajlik a keze.

Jókai csak addig volt jó redaktor és öntudatos politikus, míg az általános kívánságokat kellett hangoztatni s az erõszakot szebbnél-szebb frázisokkal pártolni, szóval ameddig semmi se történt, de most, hogy történni kezd valami, gyakorta elhibázza, kit segítsen és mit pártoljon. Az úgynevezett »úri huncutsághoz«, ahogy a nagy politikát hívja a magyar nép, még jámbor kezdõnek mutatkozik.

Ghyczy minduntalan panaszkodik Tisza Kálmánhoz írt leveleiben, hogy A Hon megint ügyetlenséget csinált, nem jól fogja föl a helyzetet. Tisza szeptember 22-én Gesztrõl írt levelében némileg mentegeti. »Igen sajnálom - írja Ghyczynek -, hogy Mór barátunknak nem korrekt cikkei úgy lehangoltak. Igazad van, hogy õ több ízben már nem helyesen nyilatkozott, de mentenem kell õt annyiban, hogy Pesten egyedül és nagyrészt ellentétes elem közt nem értekezhetni jóformán senkivel. Nem csoda, ha olykor téved. Írt egyébként jókat is.«

De a hírlapi cikkek, tapintatlanságok és lapszusok, valamint a széthúzások és különféle okvetetlenkedések már semmit sem árthattak, legfeljebb egyéni hiúságokat és önzõ célokat érintettek érzékenyen. Nagyobb erõk dolgoztak itt már s ment minden szépen sorjában, mintha a magyarok istene intézné a dolgokat kiválasztott népe javára. December 10-ére összehívatott az országgyûlés s ott érlelõdött a béke, míg csak a porosz háború kiütése nem tette szükségessé az elnapolást. Ezután már a porosz ágyúk dörgésében érlelõdött a magyar béke, míg végre meghozza készen, úgyszólván felterítve ezüst tálcán a königgrätzi vesztett csata. Hiszen mindnyájan ösmerjük a legendás történetet, hogyan küldi le a császár megbízásából Mailáth kancellár 1866-ban július 17-én Szegedy Györgyöt Szentlászlóra Deák Ferenchez, hogy jöjjön a császárhoz egyezkedni. Nem a mi dolgunk elmesélni, hogyan kel útra az öregúr s megszáll Doktor Ferenczi név alatt nagy titokteljesen Meidlingben a Hase vendégfogadóban és onnan döcögve másnap hajnalban szerény komfortablijén… Gurulnak, gurulnak a rozoga jármû kerekei a Burg felé s megy a magyar kérdés a végkifejléséhez.

Mi azonban maradjunk Jókainknál, kit a siklósi kerület választott meg az országgyûlésre.

Siklóson némi gyökere volt, mint a felsõbaranyai egyházmegye gondnokának, bár ezt a hivatalát nem vitte valami nagy hévvel. Vallásos volt ugyan, mint többnyire a poéták, kik a miszticizmus emlõin élnek, de nem tudott erõs felekezeti ember lenni. Nagyon elütött e tekintetben szüleitõl és családja tagjaitól, kik mind vastagnyakú kálvinisták. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat építenek emberek hite között - isten nevében. »Minden hit jó, csak megtartsátok - írja -, legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat.«

A parlamentben a Tisza Kálmán háta mögé ült s odaadó hûséggel bocsátotta tollát a keletkezõ balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, bár iskolázott politikus sohase tudott lenni. Mégis roppant hasznát vették, mert voltak fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített bûbájos talentumával. Míg új a játék, neki is tetszetõs. Eleinte kivált szorgalmasan jár a Ház üléseire, beszédeket tart, interpellál, érdeklõdik a kis kérdések iránt is és részt vesz a nagy vitákban, ahol szívesen hallgatott szónok. Templomi csendben, zsúfolt Ház elõtt beszél. A folyosó éppoly néptelen, mintha Deák szólna odabent. Szép elõadása és mélán csengõ bús hangja van, hozzá szép alak, mozdulataiban, hangjában mérsékelt és ildomos. Az egyes szakkérdéseknél természetesen nem hozott fel a mélységekbõl argumentumokat, hiszen ahhoz fáradságos tanulmányok kellenének, inkább az általánosságok fölületén csapongott, könnyedén, mint, a fecske. Az ellenzéken, ahol nem alkotni kell, hanem akadályozni az alkotókat, megbecsülhetetlen erõ volt Jókai; hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az õ plasztikus nyelvén, mely mindeneknek fölötte áll s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepõ dolgokat, olyan ruhába öltözteti a közelfekvõ, sõt már esetleg használt argumentumokat, hogy roppant hatást idéznek elõ; szóval, Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lõni, amellyel már lõttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz.

Olyan mondásai, mint amellyel egyik beszédét végezte: hogy »Krisztus megváltott bûneinktõl, de ki fog a váltóinktól megszabadítani?« még akkor is éltek a dzsentri-szájon, mikor a nagy beszédek (melyeknél Szilágyi Dezsõ szerint, a serpenyõn többet nyom egy bolha teste) rég feledésbe mentek.

Humoros ötleteivel gyakran billenté ide vagy oda a Ház hangulatát, nevetségessé tevén az ellenfél argumentációját. Egy ízben valamely újoncozási kérdésnél így fakadt ki:

»Tizenötezer lovasra van szükség, ezeket leszállítani nem lehet, mert a lónál a lelkesedés nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetõrséggel csatázni nem szeretnék; a csupa családapákból összeállított rendezetlen tömeggel, félek, az elsõ puskaszóra - ágyúkról nem is beszélek - elszaladnánk. Madarász tisztelt barátom legelöl, én pedig mindjárt utána.« (Általános nagy derültség.)

A parlamentarizmus elsõ mézes éveiben (késõbb mindjobban ráunt a Házra és belõle is »mezei had« lett) egészen vérbeli képviselõ volt, aki ha nincs is dolga, ha nincs is kit hallgatni, ott õgyeleg többi társaival a büfében, az olvasószobában vagy a folyosón; egész délelõtt hallgatta a pletykákat, anekdotákat és mindenféle eseményeket. Itt ül udvarától környezve, érdektelen ülések alatt, keresztbe rakott lábakkal, szíva kabanoszát Deák Ferenc, s incselkedik környezetével, Vadnay Lajossal, a »csiszlikkel«, Bónis Samuval, Paczolay Jánossal, Stoll Károllyal, Nerkapolyval, Érkövyvel, vagy régi történeteket mond el; nem árt, ha Jókai megragad itt, oda is inti egyszer-másszor: »Hopp, megállj poéta, hallgasd meg ezt az esetet«. Deák tövében ülni nem idõmulasztás elbeszélõ írónak; a kis könyvecske, melybe a témákat bejegyzi, gyakran vándorol ki most a zsebbõl.

De ha Deák morózus, mint haragvó Jupiter (s ilyenkor nem tanácsos melléje kerülni), hiszen még ott van Nyáry Pál is valahol, csak szét kell nézni, hol képzõdik erõsebb csoport. A legnagyobb füstgomolyagban keresendõ meg a Nyáry feje. Érdemes megállni ott is egy kevéssé, mert alispáni élményeibõl egész könyvtárt tele lehetne írni. Csupa igaz történetek ezek, nyernek is, vesztenek is a Jókai fején keresztül; mert valószínûtlenek lesznek, de szépek.

A folyosó csodálatos bõségszaruja a témáknak. Ide a egész országból elhoznak minden történetet. Itt van lélekben-testben minden vidék, némelyek több testben is. A folyosó a magyar elbeszélõ írónak a tizenharmadik iskolája. Aki ezt nem járta, nem egészen kész. Aki csak beutazta az országot, az még nem ösmeri, csak az ösmerheti alaposan, aki a folyosón élt huzamosabb ideig. Annak nem kell etnográfia, se Conversations Lexikon, se a krónikák ismerete. A folyosó maga a teljes tudás. Mert a folyosón minden ott van, amire egy írónak szüksége lehet. Ha bányát akar leírni, a selmecbányai képviselõ, Prugberger tanítja ki; tengeri viharhoz jók a veszprémi követek is, akik a Balaton háborgását ösmerik; ha a finánciák szövevényén kell a regény valamely bonyodalmának ide vagy oda fordulnia, Wahrmann Mór az útmutató; ha a szentszéknél pörlekednek a regény alakjai, Samassa igazít el az útvesztõben, ha háborút kell leírnia, egy 48-iki hõssel értekezik (abból van itt még most a legtöbb). Szóval itt be lehet fogni effajta munkába az egész országot. És Jókaival csakugyan együtt dolgozik.

Ha valamelyik honatya jó adomát vagy csak egy zamatos mondást hall, olyat, aminek hasznát veheti, azzal dicséri meg: »No, ezt elmondom Jókainak«. Mint méhek csápjaikon a mézet, szállítják neki az anyagot az õ tündérpalotáihoz. Ha valami füstös krónikát talál a nagybajuszú Orbán báró a székely leveles-ládákban, a színes részét Jókainak szánja. Meg is fogja írni egy napon »Bálványos vár«-át, meg a »Damokosok«-at. Thaly Kálmán kuruc-kalandokkal, újonnan fölfedezett Rákóczi-adatokkal piszkálja a fantáziáját, ahol formálódik is már lassan-lassan az Ocskay László bús története, a »Szeretve mind a vérpadig«. Gróf Ráday Gedeon, a vaskezû királyi biztos, sok pompás betyár-történetet hoz Szegedrõl, ha be-bebukkan a folyosóra. Hej, szomorú ezeknek a történeteknek az elsõ, hogy úgy mondjam, kefelenyomata - csakhogy azt a kefét voltaképpen »Ráday bölcsõ«-nek hítták. Hegyes szögekkel volt kiverve, abba fektették a betyárt, ott vallott, ott jött napvilágra a sok történet, abból a bölcsõbõl született. Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak, szinte szégyenletesebb az országra, mint a garázdálkodás, melyet véghezvittek. Mindegy, kiirtották; csak az elkövetett »virtusaik« élnek imitt-amott, de legjobban és legtovább azok élnek, melyek a Jókai emlékezetében megragadtak, melyekbõl »A lélekidomár« és a »Sárga rózsa« keletkeztek.

Pedig a folyosó beszélgetései ebben az idõben nem voltak oly vidámak és kedélyesek, mint egyébkor. Az 1864-iki és 65-iki ínséges esztendõk nagyon megviselték az országot. Az Alföldön, melyet »Európa zsíros döbönének« nevezett el a jó Dugonics András, a nyomornak oly hihetetlen jelenetei játszódtak le, melyeknek felsorolásából hosszú idõkig nem bírtak kifogyni a hon atyái. Megnyilatkozott e nyomornak sötét hátterû képeiben a magyar nép egész karaktere, türelme, fatalizmusa és humora. Ezek a keserû történetkék csak panaszoknak látszottak, pedig voltaképpen becses néprajzi adalékok. Mint a perzsa öböl kagylós állatjainak könnyeibõl igazgyöngyök teremnek - úgy fakadtak ki e folyosón hallott jelenetekbõl és esetekbõl a »Szerelem bolondjai«, mely A Hon tárcájában jelent meg 1868-ban.

Sokat, egyebet is dolgozott, miközben e regényt tervezte s írta. Szinte hihetetlen, mi mindent írt. A Honban majd minden nevezetesebb politikai kérdéshez hozzászólt. Lapozgatva az elsárgult lappéldányokat 1866-ból, ott találjuk az ínségi aggodalmakról és kiegyezési kísérletekrõl írt cikkeit. Mire kellene hát az a Reichsrath most? Mit hozhat egy háború elõtti kongresszus? Hová juttatta az államot az egységes német politika? Cikkezik a feliratai vitáról és a Ház tanácskozásainak rendjén felmerült minden lényeges kérdésrõl. Szerkeszti az Üstököst, amelyben esszészerû élénk rövid jellemrajzokat ír Kazinczy Gáborról, Szalay Lászlóról, Madách Imrérõl. A Hazánk és Külföldben is két elbeszélése lát napvilágot. Legtöbbször utolsó percben adja a kéziratot. A kiadó Emich Gusztáv néha háromszor is küld föl lovaslegényt a Svábhegyre egy-egy novella-részletért. Ezalatt Balatonfüreden villát építtet s örökké jön-megy azon a vonalon, mint az órainga, a kõmûvesek munkáját nézegetni.

A svábhegyi villa megvan még ugyan, de az asszony ráunt. A szomszédban kocsma nyílt, nagy lármával vannak, nyikorog a kíntorna, duhaj legények énekelnek, ordítanak reggelig, nem tud aludni éjjel miattuk, se a szerepét tanulni. Ez az oka, amiért egyszerre Balatonfüred lett a világ legszebb pontja. A másik ok, a be nem vallott, talán Hurayné, Laborfalvi Jozefa, akinek az ura Balatonfüreden fürdõorvos és igazgató. A harmadik ok, amiért a villát építik, hogy van mibõl. A Hon s az Üstökös úgy hányja fel nekik a pénzt, mint a Vezuv a lávát. De a legeslegigazibb ok, hogy Jókai látogatóban lévén Huray sógoránál, ottan egy bennszülött éppen egy telket ajánlott annak megvételre.

Nem rossz helyen fekszik, a templom mögött, ahol a savanyú víztõl kihajlik az út Füredfalva felé. Jókai azt mondta rá olyan könnyedén, mintha egy ibolyacsokorról volna szó, hogy õ megveszi.

- De hiszen terméketlen - intette a sógor -, még a bogáncs sem nõ meg rajta.

- Éppen az a szép benne - lelkendezett Jókai -, az a nagy élvezet, mikor a földet kényszerítjük, hogy teremjen.

És megvette a kis sivatagot. Mikor már megvolt, beösmerte, hogy könnyelmûség volt megvenni, mert két nyaralóhelyet tartani, mikor évenkint csak egy nyár van, nagy bolondság, hanem ha már megvolt a telek, a villaépítés már csak logikus folyomány. S ilyen folyománynak készült a balatonfüredi villa és kis parkja, meglehetõs csinos összeget emésztvén fel. Úgyhogy Jókai, aki mindig rossz gazda volt, kedvetlenül látta csinos tõkéjének megcsappanását s hogy azt visszahozhassa, kitervelte, hogy még egy harmadik lapot alapít a kettõ mellé, egy a nép szájaízére szánt hetilapot, mely 1865-ben meg is kezdte pályafutását Az Igazmondó név alatt s »összeütését« Bakcsira bízta. Itt jelent meg mindjárt kezdetben a »Mégsem lesz belõle tekintetes asszony« címû elbeszélés, egy valóságos zsuzsu, »Adatok a szabadságharc történetébõl«, »Egy magyar honvéd« s más apróságok. A lap hamar elterjedt, mert eleinte, amíg megalapításakor Jókai is többet foglalkozott vele, s nem bízta teljesen másokra, jól volt szerkesztve, nem ama együgyû recept szerint, mellyel íróink a nép számára dolgoznak még ma is, zsírtól csöpögõ pórias nyelven, mely a nép durvább körmönfontabb szólamaiból van összehordva. Az írók csak képzelik azt, hogy az megfogja a nép fiát, ha õt ily sujtásos nyelven szólítják meg, pedig ellenkezõleg van; nem szereti azt olvasni, lenézésnek veszi, hogy nem finomabban beszélnek hozzá, mikor pedig megértené amúgy is - sõt az az úgynevezett »tõrülmetszett« nyelv nem is az õ nyelve, nem beszél úgy senki a nép között: a marmancs is csak a füvek közt szép imitt-amott, de egy egész boglya csupa marmancsból ehetetlen szemét volna. A tartalomnak kell világosnak lenni, tisztának, a nép eszéhez, fölfogási erejéhez igazítottnak.

Ily elfoglaltság között, mely magában véve is bámulatra késztõ, a király koronázására készülõ ország lázas mozgolódása, sarkantyú-pengetése és ujjongása mellett írja meg tetejébe a »Szerelem bolondjai«-t, mely a legszebb regényei sorozatába illeszkedik pompás mellékalakjaival és megkapó hangulatával, újból igazolva, amit fentebb mondtunk, hogy Jókai tárgyaival az ínycsiklandozó francia fõzés- és tálalásmûvészet embere, ahol az étvágyat a nyers anyag felmutatásával is ingerlik és fokozzák. Mit érne olyan lázas, eseménybõ idõkben egy regény, melyben a két szomszéd várban lakó Etelka és Elemér szerelmi viszonya tárgyaltatik, de ki ne olvasná szívesen az imént elmúlt alföldi ínség megrázó képeit és a provizórium mizériáit, egzekváló katonáit költõi foglalatban?

A »Szerelem bolondjai« fõszemélyeit hibáztatta ugyan a kritika, hogy lelki fejlemény híján hajtják végre a cselekvényt, de a közönségnek annyi élvezetet okozott, mint a Jókai legjobb regényei, õt magát pedig egyetlen mûve se tette olyan boldoggá, mint éppen ez.

Hiszen már úgyis boldog volt. A külföld figyelme is feléje kezdett fordulni. Módja, egészsége jó, testben, lélekben, években fiatal, csak a haja indult pusztulásnak, de a kopaszságot eltakarja a babér. Neve a legszebben csengõk közül való az országban, minden kúriában, minden kastélyban kedvesen ösmerõs, sõt talán a kunyhókban is, könyvei közül egyik-másik alkalmasint ott lesz vagy a mestergerendán vagy a könyvpolcon, vagy az üvegszekrényben, vagy a könyvtárteremben. Csak egy magyar ház van még elõtte bezárva. Egyetlenegy. De az nem fekszik Magyarországon, említeni mégis lehet, mert magyar ember lakik benne. Mégpedig - Vörösmarty szerint - a legelsõ magyar ember. A bécsi Burgról van szó.

Hát ebben a nagy házban lakik az az elsõ magyar ember, aki nem vesz tudomást az elsõ magyar íróról. Lehet, hogy tud is felõle. Oh, bizonyosan, hiszen eleget panaszkodott Szögyénynek, Vaynak az Üstökös egy-egy gúnyverse miatt. A Jókai név ott fent se lehet egészen ismeretlen. Csakhogy ott fent az a baja van, hogy rebellis név. A királynak jó emlékezõtehetsége van, még ha nem tudná is, hogy írt volna Jókai valaha valamit, azt bizonyosan nem felejtette el, hogy gróf Zichy Nándor írt valamit, amiért be volt csukva bizonyos Jókaival.

Sõt arra is emlékezhet, hiszen csak a minap volt, hogy a brazíliai császár (Dom Pedro) Pesten jártakor csak azért nem fogadta el a lakást a budai várlakban, mert fesztelenebbül akart érintkezni a század egyik legnagyobb szellemével, ugyancsak ezzel a bizonyos Jókaival.

Tudni kell azonban, hogy akkor a Burg még nem volt olyan mord épület mint most; voltak muskátlis ablakai is; ami csak olyan szólam arra nézve, hogy fiatalasszony volt a háznál - Erzsébet királyné.

Õ már tudhatott Jókairól, ha egyebünnen nem, a magyar nyelvtanítójától Falk Miksától, vagy Ferenczy Ida kisasszonytól. Arra is figyelmessé tették, hogy a »Szerelem bolondjai«-ban nõvére, a szép nápolyi királyné szerepel.

Így történt aztán, hogy egy udvari estélyen (azon, mely »A lélekidomár«-ban van leírva), a királyné cercle alkalmával megszólította az országgyûlési képviselõi minõségben megjelent Jókait, kérdezõsködve, hosszú lesz-e még a most folyó regény és mikor jelenik meg önálló kötetben, mert szeretné olvasni mire Jókai egy udvari ember (de nem a bécsi udvari embert értve, hanem a XIV. Lajosét) szikrázó szellemességével felelgetett:

- Régen láttam már önt - szólt a királyné.

- Én pedig - felelte Jókai -, még mindig magam elõtt látom felségedet azon pillanat óta, midõn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.

- Ön azóta is sokat dolgozott.

- Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.

- S ön mentõl többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.

- Felséged az irodalom pártolásában is elsõ asszonya nemzetünknek.

- És ön mindig dolgozik?

- Ez az élet rám nézve.

- Akkor ön boldog ember.

- Ma, valóban az.

Néhány hónap múlva 1868-ban megjelent a regény négy kötetben s Jókai személyesen vitte el a királynénak. A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülõ leánykáját, Mária Valériát s megbíztatta, hogy vegye õ is a karjaira.

Mint ahogy a napfény kicsalja a földbõl a mélyen benne rejlõ csírákat, ez a leereszkedõ kegyesség úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebbõl a betegségébõl nem is fog többé meggyógyulni.

Pedig õ még most a »tigrisek« között van s a lapjában állandó harcot kell folytatnia a Deák-párt és kormánya ellen. Sõt a harc egyre erõsebb és erõsebb, minél öregebb a Deák-párt. Úgyhogy a lap hangja, mely elég éles volt néhány év elõtt, és mely azóta nem változott, most már túlságosan szelídnek látszik. Az ellenzéki közönségnek, mint az iszákosnak, mindig több-több szesz kell, hogy idegeit felhangolja. A Magyar Újság óta egy kis vitriol is kell a cikkbe, nemcsak attikai só. Jókai tollán azonban a vitriol is rózsavízzé változik. Böszörményi mérges lapja az elsõ stáció volt az erõsebb stílus felé. Hanem a gondviselés nem hagyja el a szerencsés Jókait. Megjött a külföldrõl Csernátony s megkezdte »pecérdús« cikkeit és apróságait A Honban s mérgezett fegyverek kezdtek meghonosodni a sajtóban.

A szelíd Jókai ilyen viszonyok közt mindjobban megunja a publicisztikát. Érzi, hogy nem tud versenyt üvölteni a farkasokkal, inkább elhallgat, félreáll. A Honra csakhamar Csernátony üti rá a maga erõs egyénisége bélyegét, amit elõre lehetett volna látni, mert Csernátony erõs akaratú ember volt, tele férfias tulajdonokkal. Erõsen tudott szeretni és gyûlölni. Cikkeiben egész lelke vibrált. Tintatartójában epe feketéllett, nem tinta. Tolla hegye gyilok volt. Érdemes ezt az embert jól megnézni, kinek szemébõl a monoklin át zöld lángok látszanak kicsapni, ha ellenfeleirõl beszél. Érdekes látvány az õ életének folyamatja. Hogy forrt ki ifjúkori romlottság kétségtelen tünetei után a legnemesebb acéllá a jelleme olyan pályán, ahol a jellemek inkább megromlani szoktak.

Jókai mindinkább elhanyagolja A Hont s már alig ír bele regényein kívül valamit. Sokan gúnyolódnak vele, hogy nem is olvassa. Szerepét Csernátony veszi át s lassankint nemcsak a párt elsõ publicistája lesz (bár sokan nem szeretik), hanem egyszersmind Tisza Kálmán bensõ barátja, ki iránt hûsége csak a halállal fog megszakadni - de csak úgy, ha nincsen túlvilági élet.

Persze, hogy a Csernátony szókimondó, sõt (azoknak az idõknek ízlése szerint) durva stílusa, maró gúnyja, sebzõ érvelése sok ellenséget szerzett Jókainak - s ezek voltak az egyedüli felhõk, melyek az örökké mosolygó égbolton néha átfutottak. Csernátony egyik cikke által, mely 1869-ben egy januári számban jelent meg, Pulszky Ferenc sértve érezte magát s Jókaihoz küldte segédeit, elégtételt kérve tõle. Jókai kész volt olyan nyilatkozatot közzétenni a lapban, aminõt Pulszky akar, de elégtételt csak akkor ad, ha Pulszky elõbb Csernátonyval intézi el ügyét.

Pulszky ez ellen egy becsületbírósági ítéletre hivatkozott, mely régebben kimondta egy gavallér lovagias ügyében, hogy Csernátonyval nem lehet párbajt vívnia. »Ilyen elõzmények után - úgymond Pulszky - én nem üthetem lovaggá Csernátonyt. Ha Jókai nem ad elégtételt, akkor egy sorba helyezem a tekintetben Csernátonyval.«

Jókai erre elküldte segédjeit, két képviselõtársát, Pap Lajost, a híres vitéz embert és a délceg Kende Kanutot, mire megtörtént a párbaj az ország aggodalomteljes érdeklõdése közt, amelyhez foghatót egyszerû párbaj még eddig elõ nem idézett, csak talán a Mátyásé Holubárral.

Hát nem is volt az kis dolog. A párbaj pisztolyra ment - egy semmiség miatt s mégis pisztolyra. A pisztolynak pedig nincs esze, kivált ha két laikus kezében van.

A Honban éppen akkor indult meg »A kõszívû ember fiai«. Ha a Pulszky golyója bolondjában rossz helyre talál tévedni - az a remek regény éppen a legérdekesebb helyen szakad meg. Kin keressük azt akkor, hova menjünk érte? S ha csak ez a regény volna! De hát amelyek még jönni fognak. Ezer meg ezer színes alak, õsök és utódok, társadalmak, korok, tündérvilágok. És ez mind attól függ, hogy a Pulszky pisztolycsöve merre hajlik.

Pulszky háromszor lõtt, de a pisztolya mindannyiszor csütörtököt mondott. Jókai a levegõbe sütötte ki a maga pisztolyát. S mikor ezek után kezet fogtak, akkor vallotta be, hogy voltaképpen nem is olvasta a kérdéses cikket s éppenséggel nem tudja, milyen sértésért verekedett.

Ez alkalomkor mondta munkatársainak kedveskedõ haraggal:

- Annyi közöm van nekem tihozzátok, mint a fûszeres bolt címertábláján a vadembernek - hozzá tartozik ugyan a bolthoz, de se nem az övé a bolt, se nincs bent soha a boltban.

Közönye, hidegsége annyira fokozatosan növekedett saját lapja iránt, hogy a végén már nem is olvasta, hogy ne csináljon magának rossz órát, mert átfutva a közleményeken, lúdbõrzött a háta, elgondolva, hogy ezért meg amazért megharagusznak rá. Már akkor meg lehetett volna jósolni, hogy jöhet idõ, amikor mindenüvé írni fog, csak a saját lapjába nem.

Messze is lakott a szerkesztõségtõl, mióta, a Külsõstáció utcai 80-ik számú sarokházat megvette, melyben egész falusiasan rendezkedett el. Jó vétel volt, éppen csak a harmadrészét fizette érte annak az összegnek, amennyiért õtõle ki fogja sajátítani a város. De az még messze van; tizennégy esztendõ bánata, öröme zajlik le itt fölötte; még nagyot kell elõbb nõnie a városnak, hogy a vételár úgy megnõhessen.⁷⁶

A háznak téres mély udvara volt, befásítva, mint a falusi kúriáké. Egy hosszú sor ablak a Koszorú utcába nyílt, volt abban vagy tíz-tizenkét szoba. Bent az udvaron ambitus a Jókainé leandereivel. Különben igen egyszerû sárga alház volt, amelyre ráfért volna kívül-belül egy kis csinosítás. Az ablakok alacsonyan kezdõdtek, úgyhogy az inasgyerekek is benézhettek az utcáról a szobákba. De hát nem néztek be - mit tudták õk és a körös-körül lakó szegény emberek (úr nem igen tévedt erre), hogy ki lakik a sárga házban.

Egyetlen ékessége a háznak, hogy az udvarán egy szép kis leányka játszogatott a macskákkal, és egy karcsú rózsás arcú kisasszony hímzett vagy olvasgatott az ambituson. A két leányalak csengõ kacaja tette vidámmá a különben mogorva épületet, melynek falusias kapuja rendesen be volt zárva. Csak akkor nyitották ki, ha a Jókai kocsija kiment vagy bejött, mert felvitte isten a gazda dolgát, a szárnyas ló mellé két földi lovat is szerzett, amelyekkel akkor kocogott fel a Svábhegyre és le onnan, amikor kedve tartotta. A kocsija is olyanféle falusi cséza volt, mint a Kampós uramé.

A Jókai otthonát nagyon fölvidítá a két leány. Az ebédek és a vacsorák kedélyesek voltak õvelük, mert ilyenkor egy-egy órát elbeszélgetett a lányokkal, vagy azoknak a csacsogását hallgatta. Kedves volt az õ fülének. Az örök ifjúságot, amely neki jutott osztályrészül, az isteni gondviselés ki nem terjesztette az asszonyra, bár az már átszaladt nemcsak a Balzac által megénekelt éveken, amikor az asszony a legérdekesebb, átlépett a negyveneseken is, amikor az asszony mindent tud, sõt túlment az ötvenen, amikor már mindent el kell felejtenie, amit tudott, és veszedelmesen közeledett a hatvanhoz, amikor õróla feledkeznek el, hogy ott van.

Róza asszony ugyan gondoskodott, hogy magát folyton észrevétesse a környezetével, rigolyás volt és házsártos, aztán sokat is betegeskedett már, majd mindig be volt kötözgetve kámforos flastromokkal, lenmagfõzetes rongyokkal; mindenféle flanelokba bebagyulálva, mint valami sebesült káplár járt fel s alá a nagy lakásban, vagy az udvaron és betegsége feletti bosszankodását azon töltötte, akit éppen megpillantott.

Hát a két leány isten ajándéka volt, hogy a Jókai-otthon ne legyen túlságosan sivár. Gondoskodik az ég az õ madarairól, hogy a bokor, melyben a fülemilének énekelni rendeltetése, valahogy vonzó legyen a fülemilének.

A nagyobbik kisasszony Jókay Károlynak a leánya, Jolán, akit a nagybátyja maga mellé vett, fogadott leányának vállalt, a kisebbik pedig II. Rózának a leánya, III. Róza, akit I. Róza vett maga mellé.

III. Róza még csak kilenc-tíz éves volt ebben az idõben s igen szomorú gyermekséget élt a két kiváló szellem mellett. Valami rejtélyes homály borongott körülte, nem az a tiszta derû, melyet a szülõi szeretet sugároz ki. A szép kisleányka egy a helyzetbõl támadt ösztönnel korán helyezkedett megfigyelõ álláspontra. Mikor más gyermek a babáit öltözteti, õ már akkor kombinált az »öregek« elejtett megjegyzéseibõl, viselkedésébõl. Valóságos »kis öreg« volt; átható méla tekintete néha bizonyos gondolatok és sejtelmek keletkezését jelezte a domború gyermeki homlok alatt.

Még akkor került a házhoz, mikor Jókaiék a Schmied-Unger-ház második emeletén laktak (1860-tól 1868-ig). III. Róza a harmadik évében járt, mikor Kovácsné, aki idáig gondozta, eljött vele egy délután a svábhegyi nyaralóba a nagymamához azon hitben, hogy Jókai, akinek el kellett volna utaznia, nincs otthon. De véletlenül otthon maradt. Természetesen semmit se tudott a gyermekrõl. Az asszony felfedte származását és azt kívánta, hogy a kis unoka végképp náluk maradjon. Jókai a békesség kedvéért rá hagyta, de eleinte ellenszenvezett a gyermekkel. Ha sírt, nem tudott miatta írni, ha nevetett vagy hancúrozott, az a zaj is bántotta, de a gyermek kedves volt, lehetetlen volt meg nem szeretni; közben meghalt az anyja, II. Róza (1861. november 21-én),⁷⁷ árva lett, lehetetlen volt meg nem sajnálni.

Az a nagy gyermek, aki õbenne lakott, nem haragudhatott sokáig arra a másik ártatlan gyermekre, aki õnála lakik. Összebarátkoztak. És jól esett neki a lármája, nevetése, csicsergése; nyájas lett attól a ház és meleg mint egy fészek. Még írni is szinte nehezebben tudott, ha nem hallotta kis cipõinek kopogását a szomszéd szobákban vagy a folyosón.

Jolán kisasszony már ekkor eladó leány számba ments, és az a hibája is volt, hogy akármikor elvihette tõle az apja - sõt esetleg még valami idegen ember is.

Aminthogy nagy szüret volt a Svábhegyen 1868 õszén. Cigány mulatság. A Hon, Az Igazmondó és az Üstökös válogatott cigánylegényei voltak meghíva a Jókai-villába.

Ismeretesek ezek a szüretek, öreg újságírók csacsogásai nyomán. A bográcsban fõtt pompás birkapörköltek, amelyeknek a majoros, Füri János a mesterük, a nyárson sült csirkék, melyek lassú tûzön lassan pirulnak, sülnek s ezalatt maga a gazda folytonosan szalonnadarabokat forgat fölöttük, hogy a rájok csöpögõ zsírt föligya a csirketest. Míg ezek künn a szabad tûzön sülnek, ott bent a konyhában bableves fõ disznó körmivel, egy fazékban töltött káposzta rotyog, pöfög, orrjával, dagadóval, a kemencében pedig a finom túrós, kapros lepény sül, Jókai kedvenc ételeinek, melyek mind halálosak, a legkedvesebbike.

Ezen a szüreten ösmerte meg Jolán kisasszony Hegedüs Sándort, a redakció legfiatalabb tagját, s azontúl a Stáció utcai házhoz vendég is járt. Hegedüs Sándornak folyton akadt valami kérdezni valója a fõszerkesztõtõl, amiért el kellett magát szánnia a Külsõstáció utcába való utazásra s ott megint mindig akadt valami ürügye a maradásra (Ámor jól inspirálja az embereit) és amíg Jókai regényt írt a dolgozó szobájában, addig a szomszéd szobában egy másik regény szövõdött, mely éppúgy házassággal végzõdött 1871-ben, mint a legtöbb regény.

Az 1869-iki országgyûlésre az ország legnagyobb kerületének, a Terézvárosnak (a mai Teréz- és Erzsébetváros) ellenzéke egy nagyon népszerû embert keresett, akit a gõgös Gorove István kereskedelmi miniszterrel szembe állítson. Senki sem volt erre alkalmasabb, mint Jókai, aki el is vállalta a jelöltséget s megindult az óriási kortes-háború, amelyhez fogható még nem volt se azelõtt, se azóta.

Aki a kort nem ismeri, az nem tudja, mi volt eleinte a parlamenti élet kezdetén egy miniszter. E földi istenek nem is anyáktól látszottak származni, hanem mintha valamely végzet helyezte volna õket az ország ügyeinek élére. Hogy egy minisztert földi halandó meg is buktathasson, azt balga ábrándnak kellett tartani. Hiszen talán a földgolyóbis is összeroppanna, ha e csoda megtörténhetnék.

De Jókai meteorszerû jelenség. Varázslatos név. Maga is valóságos csoda. Ki tudja? Hátha mégis?

Egy hónapig fel volt kavarva az egész fõváros. Népgyûlések, menetek, vonulások, verekedések egymást érték. A kereskedelem szinte szünetelt. Mindenki agitált, kapacitált s a fellobogózott utcák és házak tömkelegében nem volt egyébrõl szó, csak hogy ki hová szavaz. A lapok napról-napra hasábokat közöltek e mozgalomról. Úgyhogy lassan-lassan az egész választási kampány mérge erre a pontra gyûlt. A láz ragadós s hovatovább az egész város itt akart megmérkõzni. A többi kerületekben sem a maguk jelöltjein vesztek össze, hanem a terézvárosiakon.

A kormány ádáz erõvel vetette rá magát a most már sokat jelentõ kerületre, kinyitván a pénzforrások zsilipjeit. Azonkívül a gazdag Török József gyógyszerész, a mindenféle csodaszerek kitalálója is sokat költött barátja mellett. Akkor nem is volt nehéz Gorove mellett korteskedni, aki - mint Maszák Hugó, egyik lelkes kortese mondta a választók egy gyûlésén, - »a számûzetésnek külsõleg édes, de belsõleg keserû kenyerét ette egy évtizeden át«. De a szinte kivétel nélkül Jókai táborához csatlakozott zsidók is érezték, hogy most az egyszer ki kell mutatni a »virtust«, mert az egyenjogosítás óta ez volt az elsõ hely, ahol döntõ súllyal elõször opponálnak a hatalom ellen.

Mire a választási nap felvirradt, már akkorra egész Magyarország a terézvárosi eredmény utcán lihegett. A kíváncsiság elfogta Bécset is és a nagy lapoknak riporterei megérkeztek. Magát a királynét is óránként kellett értesíteni.

A választás a lövölde helyiségében volt, melynek környékét olyan sokaság borítá el, amilyen csak a Mátyás király választása idején ácsorgott a befagyott Duna jegén.

A választás két napig és egy éjjel tartott érdekfeszítõ hullámzásával a számoknak, melyeket millió sürgöny röpített szét az ország minden része felé, hol a távirdahivatalok elé gyûlt vidékiek, urak és elõkelõ hölgyek éjfélen túl is fennmaradva várták percrõl-percre a mérleg billenéseit. A választás elsõ napján este 10 órakor Jókainak 28 szavazattöbbsége volt. Egész éjjel szállították a kortesek a választókat s hajnalra a Jókai többsége 35-re emelkedett. Akik hajnalban feküdtek le, balközépiek, nyugodtan hajtották le a fejüket a vánkosokra, de akik reggel 8 órakor ébredtek fel, azok arra a szomorú hírre keltek, hogy Gorovenak 6 többsége van. Jobban jártak a kilenc órakor kelõk, mert akkor egyformán állott a két párt, mindenik 1448 szavazattal.

A Stáció utcai ház fenekestül fel volt fordítva, egész nap, egész éjjel jártak ki s be a galopinok, kortesek s mindenféle hírvivõk. Lovas ember nyargalt be óránként, sõt félóránként az eredménnyel, mely méltán izgatottságban tartotta a családot. A másnap tíz órakor érkezõ galopin azonban rossz cédulát hozott. A Jókai-ház környékét is nagy tömegek állották el, azoknak is jelenteni kellett a cédulák tartalmát s aszerint éljeneztek vagy bosszankodtak (még akkor nem volt az abcúg feltalálva).

- Jókai: 1451. Gorove: 1459.

Gorovenek nyolc többsége volt tíz órakor.

A csüggedés moraja hömpölygött végig a várakozásban kimerült álmos városon. De a Jókai párt nem lankadt. Jókai kortesei (a sánta kis Tenczer Pál volt köztük a legélelmesebb), megfeszítették erejüket s még harminc és néhány embert hoztak össze. Az utolsó szavazókat már vállukon vitték végig a Király utcán a lövöldébe, a tömegek orkánszerû éljenzése mellett - s így lett megválasztva Jókai harminc többséggel.

Mámoros diadalordítás reszketteté meg a levegõt, mely a lövöldébõl kezdõdve végig zúgott a roppant városon minden irányban a bécsi nagy indóháztól a vámházig, és onnan be a losonci pályaház sorompós kerítéséig, mialatt a négy prüszkölõ deres lovat kantározták, pántlikázták, mely a gyõzõért indul meg a Stáció utcába.

Még a gyerekek is ujjongtak és Jókai-tollas kalapjaikat a levegõbe hajigálták a vágtató négyes láttára… A lakosság napokig a választás hatása alatt állt, tombolt, gúnyolódott, élcek termettek az utcákon. Török József állandó hirdetéseire, hogy »nincs többé kopasz fej«, beordított a diadalittas kis Tenczer: »Nü, egy kopasz fej mégis van«.

Ez a kopasz fej (a Jókaié) azonban nemcsak az úgynevezett legszebb polgári koszorúval terheltetett meg, hanem tömérdek gonddal is; a választás sok pénzbe került, minden hitelforrásait kimerítette. De hát egyszer él az ember s ez legalább szép nap volt. A legszebb a napok között. Csillaga magasan járt. Azzal a hittel pihenhetett meg az üdvözlõ beszédek, válaszok és a lakomák, áldomások után, hogy az országnak körülbelül a legnépszerûbb embere.

Az utcán nem járhatott többé gyalog, mint egykor gróf Teleki László, mert önkéntelen éljenek törtek ki a járókelõkbõl. Ha vidékre utazott, a peronokon szónoklatok vártak rá és fehérruhás leányok. Kijött a városi magisztrátus is, élén a polgármesterrel. Diadalívek alatt, nem ritkán tarackdurrogások közt vonulhatott be a városokba, mintha az övé lenne az ország és a hatalom. Pedig csak az ország szeretete volt az övé. Más hatalom nem volt soha a kezében, csak az õ kis acéltolla.

És sokat kellett most utaznia Honbeli munkatársával, Horn Edével, kit a szárnya alá vett azzal az eltökéléssel, hogy behozza a Házba. Tizenegy kerületben csalódott meg vele, míg végre sikerült õt rásózni Pozsonyra, ahol rossz magyarsága nem szúrta a füleket.

Jártában-keltében Horn Edével, de késõbb 1872-ben a Lónyay-kormány ellen indított nagy agitáló körúton is mindenütt rajongó lelkesedéssel fogadták. A vasúti indóházaknál ezrekre menõ közönség várta. »Soha még így embert nem ünnepeltek - írja errõl a körútról egy régi ‘publicista’ valószínûleg nem minden túlzás nélkül; - a városok hölgyei vezették a küldöttségeket s a költõnek nemcsak virágot és babérkoszorút adtak át, hanem megragadták a kezét és csókolták. Ezen kezdték tudniillik az egyik városban, de a másikban már óvatosabb volt a költõ s a lelkes hölgyek csak az arcához férhettek hozzá.«

Tehát nem tett úgy mint késõbb a karcagi választásnál, mikor félreugrott az õt megölelni akaró választó elõl, ijedten felkiáltva:

- Hozzám ne közelíts magyar, mert náthát kapsz!⁷⁸

»Jókai akkor még nem volt több negyvenhatesztendõsnél - végzi a régi publicista -, s még mindég látszott, hogy kora legszebb férfiai közé tartozott, de ebben azért mégse találtak semmi kifogásolni valót se a férjek, se a võlegények, sem senki.«

Az »Egy régi publicista« lehetett együtt Jókaival a körúton, élvezhette a beszédeket és szikrázó tósztokat, melyeket útközben mondott, irigyelhette a kapott csókokat - de úgy látszik, nem volt jól tájékozva a magánéletérõl.