HETEDIK FEJEZET
A HÚSOS FAZEKAK KÖZÖTT

Ily élet mellett nem csoda, ha költõnknek nemcsak egészsége, de idegei is megromlottak. Koronkint nagy gyengeség lepte meg. Fázott télen a meleg kályha mellett, az ágyban a dunyha alatt, nyáron a legnagyobb hõségben. A hõmérõ még jobban megijesztette a családot: nem a vörös számokon ment tovább a higany a kelleténél, hanem a feketéken: 35 fokra szállt alá. Az orvosok azt ajánlották, hogy hagyja abba a munkát és menjen otthonról utazni valahova - egyedül.

Ekkor járta be Ausztria és Németország egy részét, de nem mint ismeretlen. A Jókai név már akkor kilépett volt a határokon. Töretlen út volt ez, amelyen még nem mutatkozott csak egy lábnyom: a Petõfié. Jókai utána ment itt is: együtt voltak megint.

Még nem volt meg az a világhíre, ami most, de Németországban és Ausztriában ösmerték. Az »Egy magyar nábob«-ot még 1856-ban németre fordította Dux Adolf, azután Bródy Zsigmond fordított le tõle egy kötet novellát, de ezek elsiklottak nyomtalanul. Szerencsésebb keze volt Kertbenynek. Ez a mulatságos ember nem tudott ugyan jól magyarul, se németül, de ez egy csöppet se tartotta vissza a fordítás mûvészetétõl s 1872-ben tizennyolc válogatott elbeszélést adott ki Brémában a Jókai életrajzával és arcképével. A könyv nagy kelendõséget ért el a német piacon, mely igen szegény volt elbeszélõ írókban; azóta még szegényebb.

Még ez se lett volna elég, de éppen mikor erre az útra indult, 1874 tavaszán jelent meg, mintegy fullajtárnak, »Die Narren der Liebe« s a német sajtó (nem tudni, mi bújt bele) ditirambokat zengett a magyar szellemnek e bájos terméke elõtt.

Berlint is útba ejtvén, az odavaló írók igen szívélyesen fogadták s barátságos lakomát rendeztek tiszteletére. Ez alkalommal Braun Károly, birodalmi képviselõ felbiztatta, hogy látogassa meg Bismarckot, aki akkor a világrész legnagyobb alakja volt. Braun ki is eszközölte, hogy a vaskancellár kihallgatáson fogadta, este kilenc órára tûzve azt ki, a Wilhelm-Strassen lévõ palotájában.

Bismarck éppen beszélõ kedvében volt s egyszerû nyíltsággal fejtette ki Németország jövendõ magatartását s az osztrák-magyar monarchiára vonatkozó nézeteit. Majd szívélyesen elbúcsúzva Jókaitól, másnapi estélyére hívta meg, amelyen legkönnyebben ösmerkedhetik meg a német parlament tagjaival.

Jókai A Honban közzétett útirajzaiban írta le ezt az érdekes kihallgatást (ahol voltaképpen Bismarck volt a kihallgatott) s az átment onnan a világsajtóba; azóta váltak ismertekké Bismarck eszméi e pontra nézve.

Németországból, az itthon megállapított terv szerint, még Franciaországot kellett volna bejárnia, de Jókai is olyan gazda volt, mint az öreg Brassai Sámuel, aki ha utazott, kétfelé osztotta a pénzét; az egyik felével, mely az egyik zsebében volt, neki indult a világnak, s ment-ment, míg el nem fogyott, akkor azonban a másik fele pénzzel, mely a másik zsebében volt, megfordult nagy pedantériával bármilyen körülmények közt is, azt tartván, mindenféle dibdáb számítást megvetve, hogy visszamenni éppen annyiba kerül, mint ide jönni.

Ilyen ürüggyel jött haza útjáról õ is; fejedelmileg szokott költekezni útközben, különösen borravalók dolgában, nem csoda, ha útiprogramjainak mindenkori megrontója a rászánt összegnek gyorsabb ütemben való elfogyása volt. Ezúttal még talán a május is beleszólt. A magyarországi szép május csalogatta a svábhegyi fáihoz. Ilyenkor minden magyar künn a saját ámbitusán szereti várni az érkezendõ felhõket.

Jó karban jött haza, de azért a felesége még nem engedte dolgozni. Egész nyáron nem volt szabad tollat vennie kezébe; az asszony megtiltotta. Még társaságot is hítt neki, úgy a Svábhegyre, mint késõbb a füredi villába, csakhogy szórakozzék. Úgy kezelte, mint egy beteget. Ezt annyira megszokta, hogy késõbb is, mikor teljesen visszanyerte egészségét, bizonyos elõszeretettel zökkentette be magát a lábadozó beteg szerepébe, mint mikor az öreg katonatiszt megszokásból a polgári ruhában is úgy lépeget ki, hogy a kardjába meg ne botoljék.

Tiszteletre méltó az öregasszony szigora, mellyel egészségügyi rendszabályait rákényszerítette, mert megcsontosodott volt a megszokásaiban. A paróka viselésére még 1870-ben télen szorította rá, pedig sehogy se akart engedelmeskedni; amibõl az a kompromisszum lett, hogy legalább télen viselje s innen volt Jókainak két feje (a nyári és a téli feje). Az 1874-iki télen még borzasztóbb változás állott be. Jókainé eltörülte a magyar konyhát s a kotletteket, omelette soufflée-ket és Auflaufokat honosította meg s »hogy Móricnak ne fájjon a szíve«, maga is ilyen életmódra kárhoztatta magát. Behozta továbbá az alsó flanell-ing használatát (Jókai kézzel-lábbal szabadkozott, nem lehet úgymond flanell-ingben hõsöket énekelni). A klubban töltendõ idõbõl egy óra elcsípetett, mert a korai lefekvést szigorúan megkívánják az orvosok, esteli bankettre, vacsorára nem volt szabad menni, még kivételképpen sem, pedig az akkori zajos képviselõi élet mellett, midõn még majdnem kizárólag »négy lovas« famíliák ültek a népképviselõi padokban, mindennaposak voltak a nagy vacsorák és estélyek s mindenki rajta volt, hogy vendégszeretõ asztalát a Jókai jelenlétével ékesítse.

Jókai ettõl kezdve nem igen fogadott el többé meghívást vacsorára s mikor 1883-ban Paulay Ede tiszteletére este tizenegy órakor kezdõdõ bankettet rendeztek »Az ember tragédiájá«-nak színre hozatala alkalmából, az irodalmi notabilitások közt körözött részvételi ívre azt jegyezte: »Szívesen elmennék, de én éjjel nem bankettezem. Jókai«. Az ív késõbben jutván Gyulaihoz, azt írta a Jókai jegyzete alá: »Egy ember után nem igazodhatik a világ; a bankettet csak tartsuk meg éjjel. Gyulay«

Annyira »nappali ember« lett, amint õ nevezte magát, hogyha vendégei voltak is (egyszer évenkint a szerkesztõségi tagok), tíz órakor otthagyta õket, lefeküdt.

Mihelyt behurcolkodtak télire a sárga házba, megengedtetett neki a munka. Milyen boldogság volt, hogy megint írhat! Megírta az »Enyém, tied, övé« címû regényt A Hon számára s hogy az Üstökösön lendítsen, abban is regényt kezdett »Egészen az északi pólusig« címmel, az utóbbit Jules Verne modorában.

A Verne-utánzás miatt nemcsak a rosszmájú kritikusai gúnyolódtak, hanem a tisztelõi is bosszankodának. Hogy egy Jókai egyáltalában utánoz, bár egy Dickenst vagy Dosztojevszkijt, nagy önkicsinylésre mutat, azt nem lehet a szerénység címén elkönyvelni, de hátha még egy magánál messze kisebb írót utánoz! Az ilyen elhibázott lépések legtöbbször már eleve magukban hordják büntetésüket, úgy történt most is, mert ez az utánzat nem is sikerült s õ, aki oly magasan állott mint író Verne felett, akár a Mont-Blanc az Eiffel-toronyhoz viszonyítva, ebben az alantas mûfajban mögötte maradt mintájának; mert Verne természet és földrajzi ismereteinek népszerû terjesztése miatt épített egy cselekvényt s állított be abba alakokat, Jókai pedig a mese és a Verne metódusa miatt állított be ismereteket, kiforgatva azokat csapongó fantáziájával komolyságukból. Verne, ahogy úgy, a tudományt terjesztette, Jókai hamis tudományt tanított; Verne az észre épített, Jókai a képzeletre.

Az ilyenek rendszerint balul magyaráztatnak. Némelyek önkicsinylésnek vették: »ez az ember nincsen annak tudatában, hogy ki õ«, mások ellenben elbizakodottságnak minõsítették: »azt hiszi, hogy már neki minden szabad«. Pedig nem volt se az egyik, se a másik. Jókainak egyszerûen megtetszett a Verne genre-je, hát mulatságból próbált olyat írni. Ugyanebben a modorban írta meg késõbb »A csigák regényé«-t - talán akkor már nem is a divatos Verne metódus miatt, hanem az üvegszekrényben levõ csigagyûjteménye kedvéért. Talán nem arra gondolt, hogy mi való és mi nem való egy Jókainak? Hanem csak arra gondolt, hogy mi való a csigáknak.

Kétségtelen, nem volt meg benne a nagy írók gõgje, kik az õ útjukból ki nem térnek, de járnak pontosan egy vonalon, mint az égitestek, se nem tartozott azokhoz a kicsinyes nagyokhoz, kiknek a tintatartójukon egy lidérc ül, figyelmeztetve õket tolluknak minden bemártásánál: »El ne fecséreld megszerzett nimbuszodat«. Jókai Krõzus volt, aki fecsérelhetett, nem kellett aprópénzére vigyáznia. Õ úgy bánt a maga tehetségével, ahogy szeszélye hozta. Nemcsak a múzsákra hallgatott, nemcsak az irodalomtörténetnek írt, hanem sokszor jótékonyságot, sõt még alamizsnát is költõi tehetségének kincstárából osztogatott. »Milton« címû darabját például abból az ötletbõl írta, hogy egy megvakult németországi színész azzal a kérdéssel fordult hozzá: tudna-e olyan drámát írni, melynek fõszerepét egy vak ember is eljátszhatná?

Vonzotta õt a szokatlan és rendkívüli. Szívesen bíbelõdött olyan irodalmi mûfajjal, aminõben még nem dolgozott. Húsz éven át gyûjtötte külön az õsmagyar szavakat és szólásformákat, jegyezgette híven noteszeibe, mert terve volt »Levente« címen regényt írni, mely elejétõl végig az Árpád királyok korabeli élõ nyelven legyen tartva. Élete alkonyatán, alkalmasint nem gyûjthetvén elég nyelvanyagot, elejtette kedvenc eszméjét és rendes Jókai nyelvezetben színdarabnak írta meg az eredetileg más célra tartogatott szüzsét. Valószínû tehát, hogy a Verne-utánzatokat is ilyenfajta kedvtelésbõl írta.

Míg õ a regényeit komponálta, azalatt a politikában nagy készülõdések estek és nagy horderejû dolgok történtek. A Deák-párt rossz politika és rossz gazdálkodási rendszere miatt züllésnek indult. Az öreg Deák már betegeskedett, Andrássy Gyula gróf a birodalom külügyeit vezette Bécsben, a régi tekintélyek elkoptak, újak nem támadtak, úgyhogy az egykor hatalmas Deák-párt élén immár a kis Bittó állt, akinek nyílt ülésen szembe mondták, hogy nemcsak nem államférfi, de még férfi sem. Kerkapoly alatt már annyira törökül festett a kincstár, hogy a Lánchíd-vám rézgarasait kellett rövid úton felhozatni, különben nem fizethette volna elsején a tisztviselõket. A titubáló Ghyczy Kálmán még kevésbé volt alkalmas egy csodához, hogy valamely merész eszmével az állam üres pénz-fiókjait megtöltse. Bent a parlamentben a balközép vezére, Tisza Kálmán, ez az okos, magyar fából való államférfi már 1874 õszén heves hadjáratot indított Bittó ellen, fõképp a kormány pénzügyi politikája miatt, melyben Jókainak is részt kellett volna venni, de rekedtsége miatt letörültette magát. Mint az üldözött róka lapult meg Bittó s a menekülésre gondolt. Karácsonykor már bukott embernek tartották az országban, hol mind hangosabban nyilvánult az a vágy, hogy a Deák-párt fölfrissítse magát a balközéppel. Tisza február 3-iki beszéde, a közeli teendõk programját bontotta ki, Nelsonnak Trafalgarnál mondott szavaival végezve beszédét: »megtettem kötelességemet«; s eloldotta hajójától a csónakot, melyben a «késõbbi teendõk« voltak elcsomagolva mindenféle frázisok közé, s ezzel önként ölébe hullt tizenöt hosszú évre Magyarország sorsa.

Az összes rugók figyelembe vétele nélkül nehéz megérteni e tusát, melyben a parlamentarizmus természetével ellenkezõ tünetek játszanak közre. A Deák-párt 210 tagot számlál, a balközép 70 embert. S mégis a hetven fogja fölfalni a kétszáztízet!

Hogy lehet ez? Nagy fejrázások közt kérdi az angol parlament szabályszerû mozdulataihoz szokott mûvelt olvasó. - Hja, nálunk nincsenek normális lefolyású válságok. Egyik se hasonlít a másikhoz.

Már az elsõ beállítása se volt szerencsés e parlamentarizmusnak. A Deák-pártból alakult »nagy emberekbõl« álló kabinet állt az ügyek élére, Deák nélkül. Az egyszerû tekintetes úr, kinek szemöldökintése szerint mozdult a hatalmas nagy párt, kívül maradt. Bírta a hatalmat, de nem viselte a felelõsséget. Az Andrássy Gyulát követõ kormányok már csak úgy tûntek fel a párt elõtt mint az öregúr írnokai, kik lógtak a Burgtól és lógtak az Angol Királynõtõl, ahol Deák lakott. 1874-ben Deák már fáradt volt, zsémbes és elégedetlen a pártjával, mely csak intrikálni tudott, de engedelmeskedni még neki sem akart. Ösztökélte ugyan Bónis Samu, hogy az elégedetlen elemeket ugrassa ki, mint Tisza tette Ugronékkal; Deák azt felelte, hogy a kisebbségbõl könnyû kilépésre kényszeríteni akárhányat, mert az akkor is megmarad kisebbségnek, de a többség nem marad többségnek, ha sokan odahagyják.

Növelte az általános elégedetlenséget és ingerelte a hangulatot a korrupció, mely valóban szemérmetlenül ûzetett. Egy pár csúnya dolog pattant ki. Rothadás szaga kóválygott szerte a levegõben. Sokat tett a képzelõdés is. Bús alkonyat jutott osztályrészéül a nagy embernek. Sötét árnyékok ereszkedtek le a nagy mûre, revízió veszélye kezdte fenyegetni. Ehhez járult, hogy az Andrássy Gyula gróf jövendõ terveibe egy fegyelmezett magyar többség elengedhetetlen kellék volt. Harmadikul a király figyelte nagy aggodalommal a pártviszonyok züllését és a 67-es egyezség sorsát. A király mindig elfogult volt e tekintetben. Mint akinek sok erdeje van, de azokban egy fácskát õ maga ültetett s nem bánja már azóta az erdõt, valamennyi fáját az erdõnek, csak ennek az egynek a satnyulása keseríti. S íme váratlanul elhangzik a Tisza február 3-iki beszéde. Föllélegzik a király és úgy veszi, mint a 67-nek gyújtott gyertyát.

A fúzió ezután már csak a formák és személyi kérdések elintézésének dolga volt s Tisza csapatja már március 3-án bevonult a Lloyd-épületbeli klubba, hol lassan terjeszkedve csakhamar átvette az uralmat.

A híres balközépi vezérbõl lett a még híresebb »generális« és híveibõl, a jó gerilla-harcosokból nevelõdtek a legkezesebb mamelukok.

Jókai is ide kerülvén a többiekkel, megint fordulóponthoz jutott. Itt voltak a nép hite szerint a hagyományos »húsos fazekak«. Hogy volt-e a fazekakban hús, az nem annyira bizonyos, mint az, hogy mikor a fazekakban fõztek valamit, azok alá mindig a népszerûségbõl kellett tüzet rakni. S így biz itt erõsen fogyott az a népszerûség, amit a balközépen szereztek. Sõt a Jókaiéból még az is fogyott és hamvadt a fazekak alatt (melyekbõl a húst, ha volt bennük, mások villázták ki), amit irodalmi réven szerzett.

Hanem iszen a népszerûség elvégre is nem olyan érték, amit takarékpénztári könyvecskére lehet gyûjteni s belõle kivenni vagy hozzáadni tetszés szerint kamatok kamatjait. A népszerûség jõ, mint a csiga, és elröpül, mint a madár, vagy úgy is lehet, hogy jõ, mint a madár, s elmászik, mint a csiga, s ez az utóbbi a jobb szerencse.

Az bizonyos, hogy itt jól érezte magát. Szelíd csendes természetének megfelelt ez a békességes klub, hol az urak csupa jó pajtások voltak, semmire nem gondoltak, csináltak maguknak a saját kényelmükre egy külön istent a generálisban, akinek minden szavában és tettében megnyugodtak.

Egymás iránt elõzékenyek, kártyában, külsõ viselkedésben pazarlók, modorban választékosak és közlékenyek, barátságban önfeláldozók, szerelemben gavallérok. Azt lehetne hinni, hogy kétszáz herceg hullámzik fél s alá a klub termeiben. Naiv kor ez. A stréberség a mai alakjában még ismeretlen. A csúszás-mászás utálatot gerjesztene. A címkórság még a csíráit se dugja ki. De mit is keresne ebben az országban, hol Deák tekintetes úr többet nyom a latban, mint a király minden aranypajzsa együttvéve. Egy kis intrika az már van, de ez csak sáfrány a politikában.

Jókai megmarad igénytelenségében, sõt amióta kormánypárti lett (hiszen jó kezekben van az ország sorsa), nemcsak nem csinál politikát, de nem is olvas. Nem érdeklõdik a folyó ügyek iránt, nem kíván semmi részt venni a bizottságokban, nem hajkurász elnökségeket vagy elõadóságokat, amelyekkel politikai szereplés jár, megelégszik minden második évben »egy görbe hónappal, amit a honatyaság révén él át - mint Bécsben idézõ delegátus. Ah bizony, szépen van ez a Deákék kiegyezési mûve kigondolva! Hogy legyen benne egy olyan város is, amiben a honatyák a feleségeik nélkül visszafejlõdhessenek koronkint, kalandokat, mulatságokat kieszelõ gondtalan, vidám jogászokká.

Az országgyûlés hétköznapi tárgyalásai már untatni kezdik költõnket. Panaszkodik, hogy a beszédek hallgatása bosszantóan hat az idegeire, mint a lúgzó kád lassú csöpögése. Némelykor pedig mintha kalapáccsal vernék a fejét. Hovatovább mindig elcsipegetett a képviselõháznak szánt idejébõl. A végén már csak déli harangszókor kezdett bejárni, mint a sokáig alvó mágnások. Korán csak akkor jött, ha beszédet akart tartani, amely esetben hátra tett kezekkel a folyosón járkálva gondolta ki mondandóját.

Elfogultság nélkül beszélt, a lámpalázat nem ösmerte, közbeszólások nem zavarták s egy-egy jóízû élcet oly komoly arccal tudott elmondani, mint senki más a Házban, mert Eötvös Károly, akit szintén képessé tett a gondviselés, hogy a humor pompájával ékesíthesse fel beszédjeit, maga is kacag, mikor a Házat kacagtatja - dõzsöl, pezsgõzik, mikor pezsgõztet a Házban. Ha nem volt szándéka beszélni, röviden bánt el a kínálkozó mulatságokkal. Megkereste az írói karzaton A Hon valamelyik munkatársát (amennyiben ösmerte) és átadta neki a regényfolytatás kéziratát, amit még reggeli elõtt írt meg otthon, aztán leült a jobbközépre (nem messze Tiszától) s nyugton maradt, egy félóráig hallgatva a beszédeket vagy legalább úgy tett, mintha hallgatná, lelke azonban ki tudja hol barangolt. Ha szavazás volt közben, õ is felállt együtt azzal a bizonyos erdõvel és csak utólagosan kérdezte meg valamelyik szomszédjától:

- Mire is szavaztunk, kérlek?

A folyosón most már ritkábban járt, nem tudta lelkére venni a sok idõpocséklást, mely ott ûzetik, de ha leült is, hamar elunta magát. A 73-iki kolera óta mindig egy kis konyakos kulacsot hordott a nadrágja zsebében, abból húzott egyet s boldog volt, ha névszerinti szavazások küszöbén, melyek rendesen az ülések végére szoktak maradni, úgy megszökhetett, hogy a szemfüles wippek észre ne vegyék.

Felette tisztelt és rokonszenves alak volt a képviselõk körében. Mindaz kijárt neki, ami a miniszterelnöknek. A »félkaréja«, ha diskurált (ti. a csoport, az auditórium, mely körülötte képzõdött), Szitányi Bernát cukorkákkal kínálta, Bossányi, a kaszinó gazdája, egy nagy havanna szivart adott neki (de azt el nem fogadta), Luppa Péter rózsát tûzött a gomblyukába, Bohus László konyakkal kínálta (mire õ is felmutatta a maga konyakos kulacsát: Anch’-io sono pittore).

Különben zárkózott és tartózkodó volt, soha senkinek sem beszélt a bensõ dolgairól, holott a külsõ élményeit szerette apró anekdotákká kihegyezni. Valódi érzéseit, bánatát, keserûségét, megalázódásait nem közölte senkivel. Magába zárta, mint a dió a gerezdjeit. Csakhogy az õ páncélja nem olyan csontszerû héjból képzõdött, mint a dióé, hanem napsugaras mókázásból. Mindig tréfásan beszélt, úgyszólván pajkoskodva és a felületen röpködve. Mindenki szerette, nem volt egy ellensége se - de az igazi barátság melegségét se élvezte sohasem. Tiszához legjobban ragaszkodott, de lelkét õelõtte se tárta ki, bizalmas közlést õelõtte se tett. A sebeket, melyeket az élet harcában kapott, némán viselte.

Jobb ember, szelídebb ember nála a politikai deszkákon talán sohasem fordult meg. Nyilatkozataiban óvatos, senkit se kicsinylõ. Rosszat nem mond senkirõl. Nem kíváncsi. Ha valamit hallott, nem adta tovább. Még csipkelõdni sem szokott, ami pedig a szellemes emberek elválhatatlan tulajdonsága. Nem rejtette el ugyan szellemét, de nem is fitogtatta azt.

Általában könnyebb lett volna meghatározni, mi hiányzott nála, mint azt, hogy mi volt meg benne. Híjával volt azoknak a hibáknak, melyeket a politikusoknak és íróknak szemére lehet vetni. Még zárkózottságát is teljesen el tudta takarni, mindenki iránt tanúsított nyájassága és jóakarata által. Modora nem volt követelõ, társalgásából nem tûnt ki fölénye, inkább a szerénysége érdemelt némi gáncsot, mert ha egy miniszter vagy egy nagyúr megszólította a folyosón, ez a nagy ember annyira elfelejtette, ki õ, hogy minden szokás ellenére felállt, mert úgy hitte, hogy csak állva beszélhet egy-egy ilyen pöffeszkedõ paránnyal, kit a holnap el fog söpörni, ahonnan jött, a semmibe. Önérzetes írótársai a nálánál kisebbek, sokat gúnyolták amiatt, hogy a fejét nem tudja hordani olyan magasan, ahogy az ország elsõ íróját megilletné.

Jelenlétében sohase volt szó mûveirõl, vagy ha igen, látszott, hogy feszélyezi; ideges lett, sietett másfelé terelni a beszédet. Ha dicsérték, elpirult, most ötvenéves korában is, mint egy deák. S ami a szavakban legfösvényebb poétát is bõbeszédûvé teszi, ha kérdezték, mit ír, hol vette a témát, hosszú lesz-e a dolog és mikor jelenik meg, õ ezelõl is kitért egy-egy önmagát fitymáló frázissal.

Nem örömest helyezte magát ellentétbe azok véleményével, kikkel társalgott. Azért aztán lagymatagnak tartották. Bárányszelídségét csakhamar kiismerték a miniszterek is, tudták, hogy jó, engedékeny és a sarkára nem áll, mint a többiek, ha a miniszter nem tesz meg nekik valamit, tehát nem tettek a kedvéért semmit; befolyása csekélyebb volt, mint akármely névtelen szürke mameluknak. Apránként szinte általános véleménnyé vált az országban, hogy rossz politikus, hogy nem ért a politikához és nem való arra.

Fájt ez neki és igazságtalan bírálat volt, szinte szégyenletes. Mintha sajnálnának honfitársai egy hitvány mandátumot attól az embertõl, aki több dicsõségére szolgált Magyarországnak, mint talán a többiek mindnyájan. Hiszen igaz, hogy nem volt államférfiú, de az volt-e Péchy Tamás, Ordódy Pál vagy mondjuk Széchenyi Pál, Simonyi Lajos, akik pedig miniszterek lettek?

Jókai beszédei, ha nem vitték is elõbbre a szakkérdéseken vajudó Házat, de nem voltak-e a hangulatcsinálás remekei? S vajon a hangulatcsinálás nem egyik fõalkatrésze-e a parlamentáris országokban a politikának?

De tegyük fel, hogy egy beszédet se mondott, hát ebben az esetben is mivel volt rosszabb politikus, a Rácz Athanázok, Róth Pálok, Boér Antalok és száz másoknál, akiknek senki sem hányta a szemükre, hogy mit keresnek a Házban? Vagy csak azért voltak ezek kíméletre méltóbbak, mert nem írtak egyszersmind száz kötetnyi halhatatlan mûvet a nemzetnek?

Véges emberi ésszel megmagyarázhatlan volt, mibõl, hogyan táplálkozott ez a sületlenség; mégha Jókai valamely nagy szerepet akart volna játszani a parlamentben s akkor verik vissza ilyen közhangulatot kifejezõ röpke szóval, de Jókai mindössze egy helyet foglalt el a négyszáztizenhárom közül a jelentéktelenség szürkeségébe húzódva s mint ilyen mintája egy ideális parlamenti tagnak, önzetlenül szolgálja pártját, nem lesi-puskás, hidegen hagyják a vicinális vasutak, a gründolások és szinekúrák. Vagyonok tûnnek el és támadnak a fókusznál, szegény emberek lesznek gazdagokká és proletárokká a gazdagok, de Jókai csak egyre a maga kis pennájával szántja ki a garast és nem fut koncok után.

Valóságos ritkaság õ ebben a korban, melyrõl azt mondják, hogy aranyesõk hulltak a magasból. Soha nem vasalt ki a politikai helyzetekbõl egy rézgarast. Egész élete bizonyság önzetlensége mellett. Az 1848-iki kormánytól majd minden szereplõ ifjú kenyeret kapott vagy kalácsot, Jókai nem. Ráadásul egyetlen pénzforrása, a lapja is megszûnt. Debrecenben kis híja, hogy a fogát is ott nem hagyta. Az abszolutizmus kezdetekor egy Hegyesi nevû ügyvéd jelentette föl a vérszomjas hatalomnál, bujdosni kényszerült. A provizórium alatt becsukták. A magyar világ visszavívásában nagy része volt, de a magyarok kezébe jutott hatalomban semmi része. (Ilyen értelemben talán mégis igaz, hogy rossz politikus volt.) Be kell ösmerni, hogy mindenütt ott volt, ahol küzdeni és dolgozni kellett, de sehol se volt ott, ahol osztozkodtak. S hogy mégis szidták és kicsinyelték mint politikust, magyarázata csak a népeknek abban a gyengeségében lehet, hogy az óriásoktól minden téren óriásit várnak - s hogy a kis kaliberû emberek erényei vagy jó tulajdonai egy nagy embernél úgyszólván hibáknak látszanak; az arányok okozzák az ilyen optikai csalódást. Ha az országház fönséges épületéhez hozzá ragasztanák a Károlyi-palotát, mint annak összefüggõ részét, mindenki megbotránykoznék, mit keres ott a kis dísztelen granárium - pedig így külön az is fényes palota. Ilyen a világ; még a legmûveltebb része is ilyen. A mamelukok például sohasem bírtak megnyugodni a természetnek abban a különös szeszélyében, hogy Neppel Ferenc jobban játszotta a tarokkot, mint Tisza Kálmán.

Jókai nem tolakodott elõre, bár elment, ahova küldték. Fáradságos kortesutakra hóban, fagyban rászánta magát, ha a párt kívánta. Kényes, sõt gyûlöletes kérdésekben is fölemelte szavát a Házban, hogy ahol a mázsás érvek már nem használnak, egy-két szál virágot dobjon a mérleg serpenyõjébe. Megtette, amire kérték és nem panaszkodott sohasem, ha mellõzték, hanem azért ott lehetett szíve mélyén a titkos keserûség, s mikor 1879-iki költségvetési beszédébe belekiáltott egy szittya az ellenzékrõl, hogy »komédia«, mély fölháborodással vágott vissza:

- Ez a haza csak úgy az enyém, mint az önöké. Én ezen a színpadon sohasem vágyakoztam babér után, de itt tépték le rólam azt a babért, amit másutt szereztem.

Úgy látszik, tisztában volt õ azzal, hányadán van a politikával, de nem bírt tõle megválni. Hiába tudta, hogy az neki ártalmas. A morfintól elszokni nem lehet. Alkalmasint a klub a titkos mágnes, vagy ha nem is, nagyban belejátszik hajlamainak irányításába. A költõ társadalmi vagy jobban mondva földi életének ezek a kedves, gondtalan órái. Ez a fülledt levegõ, ahol a füstöt szinte vágni lehet a biliárd melletti kártyaszobában. Ez az igazi kúra, ahol fölfrissül, megújhodik. Itt alakult ki apránkint a baloldali sarokasztalnál a történelmi nevezetességû tarokkparti, melyet a 90-es években Ferraris képen is megörökített.⁸⁰ Egy nap, mint más nap, itt ülnek össze Tiszával, Nedeczky Istvánnal és Sváb Károllyal. Pont hat órakor beállít, hogy egy perc se menjen veszendõbe. Meg sem áll a tanácskozó teremben (a konferenciákon csak rendkívüli eseményeknél szokott megjelenni), a miniszterektõl nincs kérni valója, a kulissza-titkokra nem kíváncsi, siet be gyorsan a már várakozó partnerekhez nagy reményekkel. Kedélyes fenyegetésekkel kezdõdik meg a két óra hosszat tartó ütközet.

- Ma visszaveszem a tíz forintomat.

- Hát az én öt forintom? - szólal fel a másik tegnapi vesztõ.

Osztanak, tréfálóznak, biztatják, korholják egymást.

- Azt hittem, urakkal játszom - sóhajt fel Jókai egy-egy rossz vételnél.

- Nem voltál katona, - igyekszik õt mélyebbre beugratni Tisza, ha az elsõ két kártyánál akar megmaradni.

Inkább csak szórakoztató idõtöltés volt ez, mintsem komoly játék. Meg volt engedve minden »unform«, mint az asszonyok közt. Virágos kártyanyelven mindent elárultak. »Melyik vízbe fúljak meg?« tûnõdött Tisza Kálmán a kiadásnál, ami azt jelentette, hogy nincs »sengli«-je. »Hárman vannak a mi ludaink«, mondta Jókai és meghívott egy treffet, jelezve, hogy három »treff«-je van. Mindennapra új titkos kulcsot találtak fel. Másnap már ezt úgy mondta, Háry Jánosból idézve: »Hárman valának együtt« és csodálatos, Nedeczky vagy Sváb Károly így is megértette.

A kibicek egész raja ülte körül az asztalt, hol a magyar közélet ilyen alakjai szórakoztak olyan hévvel és buzgalommal, mintha soha egyebet se csináltak volna.

Megérkezvén aztán a »hora legalis« (a háromnegyed nyolcra), kimondatnak a tourok, összeszámoltatnak a blokkok s míg Tisza befordul egy kicsit szincerizálni a mamelukjaihoz, eldicsekedve, hogy nyert vagy panaszkodva, hogy elvitték a pénzét »azok a tolvajok«, addig Jókai úgy, amint jött, észrevétlenül siet el a termeken a politizálók tömege közt, a felsõkabátjához.