TIZENEGYEDIK FEJEZET
FÉNY ÉS ÁRNY

Minden földi jót átélt már, csak még gazdag ember nem volt s íme - legyetek kérlek csendesen - e roppant megnövekedett városban, hol több mint félmillió koponya lélegzik, éppen ez a gondolat motoszkál és fúr, vajúdik az egyikben, mely nincsen pedig híjával a zseniális ötleteknek.

Egy koponya? Talán éppen az övé - vélitek kitalálni. Oh, dehogy. Neki jutna az legkevésbé eszébe a város minden lakosai közt. Egy fiatalember, Révai Mór gondolkozik errõl, aki ez idõ szerint a Jókai kiadócégének egyik tagja, de valamikor õ is országgyûlési képviselõ lesz, mint mindenki, aki valahogy hozzá tartozott. Mert némileg Midászhoz volt õ hasonlatos abban, hogy amihez hozzányúlt, az elõbb-utóbb képviselõvé változott. Ha aranyhoz nyúlt, még az is.

Ámbár ez az 1892-iki Szápáry-féle választás nem jól ütött ki õreá nézve se. Hagyjuk Révai Mórt csendesen gondolkozni és okoljuk meg, miért, hiszen végre is mandátummal jött vissza a hólepte választási mezõkrõl.

Igaz, de oravicai mandátummal, amely olyan a mandátumok közt, mint a családi botos, hogy akinek a lába gyenge, feltöri a csizma, vagy szorítja, vagy be nem veszi, akkor, hogy mégse legyen mezítláb, ráadják a botost. A botosba minden láb befér, Oravicának minden jelölt jó.

Kassa, a régi kerülete, elpártolt tõle, új kerületében, szülõhelyén a szépséges Komáromban, melyre annyi fényt szórt, megbukott s ez felette lehangolta.

De a fõváros irányadó köreiben is méltatlankodást szült. No, ez már mégse szép ettõl az országtól! Hát ezért dolgozott egy hosszú életen, ezért árasztott annyi dicsõséget Magyarországra, hogy most Oravicára tegyék? Egy lap jó idõben fölemlíté gúnyosan, hogy ez a megtiszteltetés éppen az ötven éves írói mûködésének évfordulója körül éri s ebbõl a jubileumok iránt nagy érzékkel bíró Komócsy megpendítette az ötven éves jubileum megtartásának eszméjét. Nincs az a rõzseasztag a világon, amely oly gyorsan tüzet fogjon, mint a Jókai mellé hangolt közvélemény. Óriási dimenziókban indult meg legottan a terv megvalósítása. Bizottságok, rendezõségek alakultak. Kigondolók, elõkészítõk, végrehajtók. Nem kisebb ember állt a mozgalom élére, mint az esztergomi érsek és az õsz Vay Miklós koronaõr. A védnök pedig József fõherceg.

Sok okos ember lassan mozdul, mert sokat tud, sokat beszél - keveset cselekedhetik; mindamellett elkészül egy programmal, amelyben sok lélekemelõ tartalom és sok külsõ cifraság van, kitûzik az ünnep határidejét is 1893 október hónapjára, mint ama nevezetes õsz óta az ötvenedikre, mikor a kecskeméti jogász »A zsidó fiú« címû drámáját az Akadémia megdicsérte.

De az ország úgy nekimelegedett az ünnepnek, hogy már ezt a határidõt sem tudta türelmetlenségében bevárni. Megindultak szerte a Jókai-ünnepek. Maga a székesfõváros már 1893-ban március 22-én díszpolgárnak választotta. Ezt a hódolatot sorba utána csinálták az ország többi városai. A megyék csak majd a nagy budapesti ünnepségre menesztenek küldöttségeket. Az egész ország Jókai-lázban nyüzsgött-mozgott. Az oskolás fiúk szavalatokra készültek. A kertészek ritka virágokat neveltek. A piktorok Jókai életébõl vett epizódokat festettek. Kompaktorok, ötvösök és kalligrafusok cifrábbnál-cifrább kötésû és díszítésû albumokon törték a fejüket.

Mialatt a bizottságok rendezkedtek, disputáltak, múlt, múlt az idõ s nem mutatkozván elegendõnek, át kellett tolni az ünnep határidejét 1894. január 6-ra, addig Révai Mór csakugyan kigondolta, miképp lehetne Jókaiból tõkepénzes s egy szép nyári napon beállított hozzá a Svábhegyre, elõadta neki, hogy az összes mûveinek egyöntetû, százkötetes kiadását tervezi a jubileumra, amelybõl az õ számítása szerint már az ünnep napján százezer forint tiszteletdíjat adhatnának át neki.

Jókai ránézett gyanakodva:

- Meg van maga, öcsém, bolondulva? Hisz az én mûveim nem az enyémek, szét vannak szórva Pontiusnál Pilátusnál, amennyi kiadó csak volt ezen a magyar planétán ötven év óta.

De a fiatal kiadó csak mosolygott: jól tudja õ ezt, hanem iszen azért van õ a világon, hogy ezeket összeszedje s hogy érintetlen maradván továbbra is a jogok, erre a kivételes alkalomra mindenik átengedje a maga köteteit, megkapván belõlük a hasznát s ezzel eléje tárta a számításait, de bár azokba be se pillantott Jókai a világért sem - utálta õ a számokat, mindössze annyit mondott sajnálkozó mosollyal:

- Verje ki, kérem, a fejébõl ezt a képtelenséget!

Révai azonban most még nagyobb szívóssággal vette kezébe a dolgot, elfogadtatta a bizottsággal s olyan nagyarányú és leleményes tevékenységet fejtett ki, hogy mire a jubileum napja felvirradt, már akkor ott húzódott meg az ünnepélyekre feldíszített terem egyik asztalán a különbözõ emléktárgyak, képek és díszoklevelek közt selyem borítékban a Belvárosi Takarékpénztárnak egy százezer forintos számlakivonata is, mely bizonyára csak igen szerény jele volt a nemzet szeretetének, hálájának erkölcsi megnyilatkozása mellett; az elsõ csak egy lateiner zsebében tõke, az utóbbi egy királynak is dús jutalom, bevégzett nagy munkák és hadjáratok után.

De hát nem ment az olyan könnyen, míg végre minden rendbe jött s nemes harmóniában összevágott. Sok történt a kulisszák mögött, amit nem érdemes apróra elbeszélni. Egy egész évig tartott ez a nagy készülõdés, éppen szélcsendes év volt, a magas politika pihent, mindenki csak erre készült, errõl beszélt s ebben volt ennek az ünnepnek a nagyszerûsége, hogy »oly sokáig volt a szõnyegen«, ahogy a politikusok szokták mondani.

A kormány azon tanakodott, hogy a király mivel járuljon hozzá az ünnep emeléséhez. Wekerle a titkos tanácsosságot gondolta. Elõbb azonban magánál Jókainál tapogatóztak, hogy mit szeretne. Az öregúr elgondolkozott, mi lenne hát még a világon, amit õ szeretne? Rendjele van már, címet nem akar, mert híre jár, hogy az egyetem doktorrá emeli s ezentúl dr. Jókai Mór lesz. Hát végre is abban állapodott meg, hogy egy legfelsõbb kéziratot szeretne legjobban egy handbiletet a király néhány meleg sorával.

Hanem iszen éppen ez az, amitõl megijedt Tisza Lajos gróf, a király személye melletti miniszter, derék magyar ember, Jókainak erõs barátja, de a formáknak is. Fölturkáltatta Bécsben talán az egész Archívumot, volt-e már eset rá, hogy egy Habsburg-király az alattvalójával ne a miniszteren keresztül levelezzék?

Arra bizony nem talált egy esetet sem. (Vagy rossz levélírók a Habsburgok, vagy rossz helyen kereste a levelek nyomait.) Tisza Lajosnak csak egy nem jutott eszébe a precedensek keresésénél, hogy Habsburg-királyok, az igaz, már voltak azelõtt is - de Jókaik nem voltak s következésképp Jókai-jubileumok se. Maradtak tehát Bécsben a formáknál és Jókai nem kapta meg, amit a királytól várt. Ezzel egyik legnagyobb öröme romlott meg.

A másik szuverén, a parlament is szeretett volna valamely részt venni az ünnepélyben. Tervben volt, hogy a Ház határozatilag száz darab példányt rendel meg a száz kötetes kiadásból s azokat az egyes fõiskoláknak és intézeteknek osztja szét. De mielõtt az indítvány megtörtént, az ellenzék már összebújt, hogy szívesen megszavazza a száz példányt: megérdemli Jókai, hogy a törvényhozás nyújtsa neki ezt az elösmerést, de az ellenzék viszont indítványozni fogja, hogy a Kossuth »Irataim«-ból is rendeljen meg az országgyûlés száz példányt az állami költségvetés terhére.

Hát bizony erre se lehetett mondani, hogy nincs igazuk - és az egyik indítványt elsöpörte a másik indítvány szele.⁸⁷

Így olvadt el az ünnepélynek a legértékesebb két gyöngye, az egyik a spanyol etikett penészes ecetjében, a másik a magyar ellenzék vörös borában. Ennek dacára páratlanul hat nagy arányaival és komoly fényével ez az ünnepség s hosszú emberöltõkre alkalmas izgatni, buzdítani az érkezõ írói nemzedékeket. Más népek is ünneplik íróikat virággal, ódával, szeretettel, köszöntõkkel járulnak eléjük olvasóik. Sienkiewicznek a szegény lengyelek birtokot és kastélyt vesznek, az angolok »kapust állítanak« nagy tudósaiknak, íróiknak, a spanyolok szerenádot adnak nekik, a németeknél egy krigli sörre toppan be hozzájuk a császár, sokféle módja van a kitüntetésnek, de ez a mienk mindent felülmúl, a magyarok megálmodtatják királynak.

Szép téli nap volt ez a január hatodika! A vén Duna beállt. A napfény mindamellett besütött a Vigadó óriás ablakain. Ott gyülekeztek össze az ünnepségek elsõ napján a tisztelõk. Ott volt az egész kormány díszmagyarban élén Wekerlével, ki hóna alatt tartotta kardját, hogy ne csörömpöljön. Balról a hadtestparancsnok, Lobkovitz herceg foglalt helyet egész raj tábornokkal. Aztán a parlamenti tagok sorakoztak, élükön a Ház elnökével, Bánffy Dezsõ báróval. Zászlós urak, fõrendek nagy sora, majd az Akadémia fekete alakjai, hátul a vármegyék és a városok küldöttségei mozognak. Jelen van minden megye és majdnem minden város. Még Ugocsa is eljött - nunc tandem coronat.

Mikor mind együtt voltak már, akkor belépett Jókai az udvarával. Fekete bársony magyar ruhájába öltözve, inkább látszott daliás öreg vitéznek, mint poétának. Ruganyosan lépdelt az éljenzõ közönség sorai közt az emelvényre. A miniszterek felálltak helyeikrõl s fejük meghajtásával üdvözölték. Olyan volt ez, mint egy szép mese. Letette kócsagtollas kalpagját egy asztalra s keresztbe font kezekkel hallgatta végig a királyi üdvözletrõl vett hírt, aztán a királyné üdvözlete villanyozta fel, ezt követték a királyi vérbõl származó személyek írásbeli üdvözletei, a József fõhercegé, a Stefánia fõhercegasszonyé, (hej, ha élne a szegény Rudolf királyfi, itt lenne most), a Koburg Fülöp hercegé, a bolgár fejedelem francia sürgönye. Majd az üdvözlõbeszédek következtek, állva hallgatta, állva felelt, csodaszép dolgokat felelt, új küldöttség, új beszéd, új felelet, sohase akart vége szakadni. Már a hallgatást is elunták sokan, de õ ritka lélekéberséggel felelt. Minden elvonult elõtte, ami lelkét meghizlalja. Az ország fõfunkcionáriusai, a törvényhatóságok, az ország városai és polgármesterei, mint egy keleti despotánál a vazallusai - csak a hatvankilenc esztendejébõl nem mert itt mutatkozni vagy húsz.

Mindenki fáradt, kimerült volt már, csak õ nem, mert neki az ünneplés az elementuma. Más ember is szereti talán, mert céljai elõmozdítására szolgál, szereti úgy, mint a gyógyvizet a következményei miatt, de Jókai magáért az ünneplésért szerette az ünnepeltetést, õ akkor is szerette, ha ártott neki, mint az alkoholista az alkoholt. Hasonlíthatlan volt ilyen ünnepélyeken a magatartása. Minden más ember zavarban van, feszélyezi a szokatlanság. Jókai ilyen helyzetben volt a legtermészetesebb. Ha nem ünnepelték valahol, akkor jutott zavarba.

Inkább a szûkebb övéi voltak elérzékenyülve, kik ott ültek az emelvény elõtt. Az öreg Jókay Károlynak, ki olyan volt ott, mint Móricnak egy rossz szobra, könnyek csillogtak szemében. A derék Ihász Lajos jó piros arca sugárzott a boldogságtól. Hegedüséken, Fesztyéken a meghatottság minden jelei mutatkoztak. Megjelent Petiné, Vály Mari is, aki rajongásig szerette Móric bátyját, de mit ér, ha a jóságos Eszter már nem ülhet köztük. A férje még kevésbé. Pedig de jó volna most rácáfolni, hogy »íme az írói pálya se mindig bizonytalan«. És még nagyon hiányzik valaki. Az öreg Róza. Hatodik esztendeje pihen már a kerepesi temetõben. Az õ kevély lelkének jól esnék ez a mai nap. Hát az a másik asszony, az édesanya, a fehér lélek az égbõl tud-e ebbõl valamit?

És mit szóljunk még e káprázatos, mesés napokról - az ötvenéves aranylakodalmon a múzsával? Mit emeljünk még ki? Azt, hogy ott voltak körülte a politikai élet vezérférfiai: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, gróf Apponyi Albert, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula és valamennyien? Elmondjuk-e, hogy a tiszteletére rendezett színházi estéken zsúfolva volt mind a Nemzeti Színház, ahol »A szigetvári vértanúk«-at adták, mind a Népszínház, ahol »A cigánybáró«-n mulatott a közönség s hogy egész virágkertek vándoroltak oda? Hogy a fogadó-este mennyire sikerült, hogy az operai bálon jelen voltak az arisztokrácia hölgyei majdnem mindnyájan. (Hiszen ez mind csak lappália.) Vagy részletesen elsoroljuk az ajándékokat, a képeket, melyeket jeles mûvészek festettek számára (köztük Munkácsy is), az albumokat, díszokleveleket, melyeknek egyike-másika megfordítva képviselte az õ könyveit; ezeken kívül volt a smaragd és gyémánt, mint a fõvárosi oklevél vagy az Adria színarany tábláján; az övéiben belül van. Vagy a százezer forintos csekkre irányítsuk a figyelmet, melyet ünnepélyesen kellett volna átadni a program szerint, de Jókai mindig restellte ezt a sivár prózát, úrias érzéke ellene szegült, hogy nyilvánosan nyújtsák át s így aztán el is maradt, és bár igazat kell neki adni, mert az együvé nem való dolgoknak összezavarásánál mi sem rontja jobban azoknak a hatását, ebben az esetben azonban különösképpen épp az anyagi oldal lett élénk kidomborítója az erkölcsi sikernek; nem ez a selyembe takart csekk, amit a szomszéd szobában adott át a rendezõ-bizottság elnöke, Eötvös Loránd báró az ünnepeltnek, hanem egy másik százezer forint, mely gyorsan utána jött a csekknek, kétségtelenné téve, hogy a kétszáz forintba kerülõ száz kötetes gyûjtemény nem az ünnepek zajában síppal-dobbal, reklámmal erõszakoltatott a közönségre, hanem azután is mohón veszi.

Minden volt, ami csak telhetett a szegény országtól, a sajtó hetekig csak róla írt, az egyetem doktori diplomát adott neki s ezentúl elõszeretettel írja magát »Dr. Jókai Mór«-nak, sok város az arcképét festette meg.

Soha még írót úgy nem dicsõítettek, csak éppen hogy Te deumok nem voltak a templomokban, csak éppen a harangok nem zúgtak a tornyokban.

De el is némult azután minden. Az iskolás gyerekek, akik a város minden iskolájában külön Jókai-ünnepet tartottak, visszatértek a száraz görög nyelvhez és a számtani penzumokhoz, az albumokat hazavitték a szolgák a Bajza utcába, tele lett velök a nagy dolgozószoba, a küldöttségek visszamentek vármegyéikbe, a díszmagyar ruhákat berakták naftalinba és újra következnek a hétköznapok. Ülj vissza íróasztalodhoz öreg író, és fogj hozzá a második száz kötethez!

Most hát gazdag ember volt, tõkepénzes, ezentúl többé nem fordul elõ a Jókai név a váltókon. Mindig nagy könnyedséggel bánt a pénzzel, mint szegény ember is sokat adott jótékony célokra, szegény íróknak, pumpoló alakoknak, senki a küszöbét nem hagyta el segély nélkül. Mégpedig a »jókedvû adakozók« osztályába tartozott, amiért felette irigyelte Bródy Zsigmond aki szinte nagy adakozó volt, dúsgazdag ember létére jobban tehette.

- Látod, mester - mondá Bródy -, én is mindig adok a szegényeknek, már közel egy félmilliót adtam szét, de én mindig kedvetlenül adok, elõször magam vagyok rosszkedvû, hogy adnom kell, másodszor annak keserítem el az adományt valamely módon, hacsak egy epés megjegyzéssel, akinek adok.

Jókai kedvesen tudott adni. Az öreg elzüllött Dõry Jánosnak, aki a 80-as években a folyosón lõdörgött volt képviselõtársai közt, mikor elment mellette, egy-két tízforintost csúsztatott észrevétlenül a zsebébe. A szegénységre jutott Pap Lajosnak »Kati« név alatt küldözgetett pénzt postautalványokon, a beteg Táncsicsnak azzal a kijelentéssel küldött 99 forintot, hogy a századik forintot azért tartja vissza, hogy õt mindig adósának tekinthesse. Vas Gereben, vagy a vén kópé Lauka, még mielõtt Becskerekre költözött volna, annyi összeget húztak ki belõle egy-egy tréfás kéréssel, amennyi csak telt. Sohase haragudott, még a hálátlanság is mulattatta. »Ezektõl az én bohémjeimtõl kapom a legjobb témákat.« Sokan utaztak erszényére. Kivált most, a százezer forintos csekk óta. A szegények legjobban érzik meg a pénzszagot. Özvegyek, árvák, szélhámosok és kalandorok egymásnak adták a kilincset a Bajza utcai házban. Ott senki sem kergette õket el s Jókai legfeljebb azért panaszkodott, hogy nem hagyják nyugodtan dolgozni.

Pedig sok dolga volt. A Nemzeti kiadás zöld borítékos tömör kötetei gyors egymásutánban jelentek meg, ezeket átnézni, némelyeket elõszóval, magyarázó jegyzetekkel kellett ellátni. Amellett színdarabokon törte a fejét. Minden áron ezen a téren akart volna valami nagy alkotással visszafelelni a nemzetnek. Boldogsága fáján ilyen tervek rügyeztek. Mindig is jobban vágyott színpadi sikerekre. Zajos diadalokat szeretett. Az elbeszélõ mûvek nyomán elvetett tetszés észrevétlenül, lassan nõ, mint az aloé s csak az élet végén virágzik. A dráma egy óra múlva lombos pálmává izmosodik s már ott a lámpáknál mindjárt meghozza datolyáit.

Nem volt ez csoda. Az ember mindig azt szereti, amibõl nem volt része. Hiszen színdarabjai is számot tesznek, de korántsem volt elsõrendû színpadi író, Szigligeti, Csiky jóval fölülmúlták. Sõt ami kellemetlenség érte az irodalomban, azt mind a színmûvei okozták. Néhány sikert is aratott, »Könyves Kálmán«, »Az arany ember«, elég sokáig maradtak a mûsoron, de sem szerkezetük, sem a jellemfestés, sem a kerekdedség nem erõs oldaluk. Eredeti darabjai közül »A szigetvári vértanúk« tetszett leginkább és jövedelmezett legtöbbet. Felesége alakítása hozta a sikert, amiért hálás volt iránta s ahhoz az értékes menteékszerhez, melyet a közönségtõl kapott Anna szerepében, mindjárt az elsõ honoráriumokból egy cobolyprémes mentét csináltatott neki hatszáz forinton, ami akkor igen csinos polgári összeg volt egy ruhadarabért.

»A szigetvári vértanúk«-nál nagyobb hatása csak«A cigánybáró«-nak volt mint Strauss-operettnek, mely egész Európán át megtette a maga körútját s többet jövedelmezett volna Jókainak mint tíz esztendeig összeírt regényei, ha nem annyira gyámoltalan az anyagiakban.

Egy élelmes, emberismerõ bécsi ügynökség látván a darab óriási sikereit, fölkereste Jókait s kétezer forintot ajánlott fel egyszer s mindenkorra a Jókai negyedrész jutalékáért, mire õ aggódva kérdezte, hogy »nem lesz-e az sok?« - s átadta a jogot - kétezer forintért vagy harminc ezeret -, abban a tudatban, hogy most az egyszer lefõzte a németet, mert pénzt kapott tõle, anélkül hogy egy sort írt volna neki.⁸⁸

Most a »Levente« megírásába fogott, de valamely nehézségbe ütközvén, az elsõ felvonásnál abban hagyta és a tavasz elején a »Koronás gyermekek« címû hosszabb regényét kezdte meg folytatásokban a Pesti Hírlapban.

A Braganzákról, Esztékrõl szólt a krónikás regény, a Habsburg-Lotharingiai házzal összefonódó királyi személyekrõl, nyelte a közönség, mint a mannát s gyakori levelek jöttek a szerkesztõségbe, hogy nagyobb folytatásokat kérnek az olvasók.

Nyilván meg is lettek volna a nagyobb folytatások, ha a király nem neheztel Wekerlére (az egyházpolitikai kérdésekben) s ha Wekerle közvetlen egy ilyen bécsi út után fel nem jön a klubba. De mivelhogy semmi »ha« nem tûretik az események háborítatlan menetében, Wekerle feljött a klubba, nekitámaszkodott háttal, amint szokta, a rozsdaszín posztóval bevont elnöki emelvénynek s beszélte széles jókedvvel az õ édes bonhómiájával az udvarnál mutatkozó nehézségeket.

Jókai bevégezvén játszmáját s beváltván tantuszait a kártyaszobában, végigsurran a termen, mert már a »gyerekek« várják otthon a vacsorával, miközben megpillantja Wekerle s éppen téma fogytán incselkedve rászól az elsietõre:

- Hát te mi az ördögöt írsz a Pesti Hírlapba.?

- Egy regényt - fordul vissza Jókai gyanútlanul.

- Hallom, haragusznak érte az udvarnál.

Nevetett a nagy charmeur édesdeden, szinte jól esett neki valakit még fogni, akire az udvarnál haragusznak.

Jókainak torkán akadt a felelet, dörmögött valamit s eltávozott, otthon aztán alkalmasint álmatlan éjszakán elgondolta, hogy Károly Lajoséknak csakugyan lehetnek imitt-amott okaik egy kis bosszankodásra s élénk képzelõ erejével fölépíté a bécsi haragot: Károly Lajos alighanem a királynak panaszkodott, a király pedig Wekerlének. Érezte fejébe szállni a vért, ha eszébe jutott, hogy a király azt gondolhatja magában: Hát ezt az embert tüntettem ki annyira?

Mindjárt reggel pitymallatkor megírta a levelet s a kiadó még a reggeli elõtt kapta meg határozott hangú rendelkezését, hogy nyomban szüntesse meg a »Koronás gyermekek« közlését; ha emiatt a lap valami anyagi hátrányt szenvedne, szívesen pótolja a maga pénzébõl, de a regény nem mehet tovább egy sorral se.

Így maradt félben s ma is pusztán érdekes fragmentum a »Koronás gyermekek«, pedig az egész egy rossz tréfa s komoly alapja csak annyi volt, kisült egy év múlva, hogy Wekerle Bécsben Huszár Imrével találkozott, aki reggeli közben fölemlíté a regényt s hozzátette: »Ha az udvarnál olvasnák, nem nagyon örülnének neki«.

Ilyen könnyelmûen még eddig csak Ábrahám volt kész feláldozni a kis Izsákot, mint Jókai a »Koronás gyermekek«-et - de azt legalább az Úr parancsolta.

Ez a hiperlojalitás igazán kegyetlen volt. Mit szól hozzá a múzsa?

A múzsa bizonyosan megneheztelt, mert ezentúl soha többé nem szolgált neki olyan mûvet, mely az elõbbiekkel vetélkednék.

Az alkony közelgett már.

A nap még egyszer szétereszté szikrázó fényét, meggyullasztva az eget maga körül nagy darabon, azután kezdett lassan-lassan leereszkedni a kéklõ hegycsúcsok mögé.