TIZENKETTEDIK FEJEZET
A HÉTKÖZNAPOK

Ugyanabban az esztendõben, mely olyan vígan kezdõdött a Jókai-ünnepekkel, tavaszkor nagy gyász borult Magyarországra. Március 20-án meghalt az óriások közül az utolsóelõtti, a legnagyobb, Kossuth Lajos Turinban.

Elmentek érte, hazahozták.

Budapestre sereglett egész Magyarország. Megint eljöttek a megyék, a fõispánjaik, a városok és polgármestereik, de eljöttek az egyszerû földmûvesek is.

Nem volt ez egészen temetés, hanem egyszersmind a kormányzó diadalmas bevonulása egykori országába. A vasúttól a király belsõ titkos tanácsosai vitték a koporsószalagokat. A régi Úr jött vissza, aki isteni törvények alapján lett úrrá itt a szíveken, emberi törvények azt nem deposszedálhatták. Nem volt az egészen temetés, hanem fogadtatás. Kár, hogy ágyúk is nem dörögtek a Gellértrõl s heroldok nem futottak a koporsó elõtt, akik harsonákkal hirdessék, hogy Õ megérkezett és átvette a hatalmat, hogy most már itt minden az övé, még maga a kormány is - akit magával fog vinni.

A temetés csak aztán napok múlva történt meg a Múzeumból. Jókai Mór lett az egyik szónoknak kiszemelve. Szép feladat, költõhöz méltó, de az álmatlan éjszakák megint elõjöttek, a kínos töprengés órái: mit fognak Bécsben mondani, ha megtartja és mit fog a nemzet mondani, ha meg nem tartja? Két nyergen ülni, mindenütt tetszeni, sok bajjal jár. Jókai, húzódozásának okául, Helfynek egyik állítólagos híresztelését hozta fel, mely szerint õt Kossuth gyûlölte. Ennélfogva minden morál, esztétika és kegyelet ellen való volna, ha õ tartaná a beszédet, õ, akit a nagy halott ki nem állhatott. Fesztyéknek volt azonban egy barátjuk, aki maga hallotta Turinban Kossuthot méltánylólag nyilatkozni Jókairól s látta a kormányzó asztalán egyik regényét, melynek margóját teleírta Kossuth jegyzetekkel. Fesztyék ezt a barátjukat vacsorára hítták meg, beszélje el ezeket az öregúrnak.⁸⁹ Jókai figyelemmel hallgatta s egész éjjel álmatlanul küszködött, habozott. Az õ sokszor használt allegóriája ide illik: egy fehér galamb viaskodott fölötte egy fekete hollóval és gyõzött a fehér galamb. A beszéd megtartására határozta magát.

Még egyszer láttuk tehát Jókait egy hozzá méltó nagy szerepben, ugyanabban az épületben, ahonnan a dicsõség útjára indult. Innen indult, hát ide kellett visszaérkeznie. Valóban itt van megint, de a szõke hajfürtjei nélkül kihamvadt tûzzel a szemekben. Ott áll a koporsó fejénél, oly közel Kossuthoz, mint utoljára negyvenöt év elõtt a debreceni városházán, midõn »ad audiendum« hivatott fel a Közlöny-ügyben. Csakhogy akkor a másik beszélt s õ hallgatott.

Fölséges beszédet mondott most, méltót hozzá és magához. Hallottuk szelíd, csengõ hangját, a szívek megmártódtak a hazafiúi érzések szent balzsamában s a szónok, másoknak adandó helyet, egy-két vonallal hátrább lépett a tömeg közé - hogy soha többé ne kerüljön már szembeszökõ elõtérbe csak még egyetlen egyszer ezen a helyen - abban a helyzetben, amiben a másik van.

Zajtalan, csendes napok vártak rá ezentúl, egyik hasonló a másikhoz, de az öregség kezdett beköszönteni. A munka nem okozott már neki oly nagy élvezetet, mint azelõtt s gyakran meglepte a melankólia.

Egy olasz újságírótól, Paralupe Rufótól, ki nála járt, már így búcsúzott ez év õszén:

- Szó ami szó, érzem, vénülök; úgy vagyok már, hogyha látogatóm akad, az jut eszembe, látom-e még valaha? Sokszor kételkedem benne.

De ilyenforma borongós hangulat ritkán lepi meg, ettõl megmenti õt humora, mellyel nemcsak mûveiben él, hanem elszórja mindenfelé. Pompás mondásaiból, jó ötleteibõl kifogyhatatlan, nemcsak tarokkozás közben, de otthon az asztalnál is. Ha valamikor örült az életnek, bizonnyal most volt arra a legtöbb oka. Szabadságát senki se korlátozta, pénze volt bõven, de használta is. Csak egy oláh bojár tudja úgy szórni a pénzt. Egy delegáció alkalmából bécsi kiadásairól vezetett jegyzékbõl látjuk, hogy közel hetven forint esik egy napra s ennek nagyobb része borravaló, hordárnak, kocsisnak, szolgának és mindenkinek, aki neki valamely szolgálatot tett, habár a legapróbbat. Ha csak arra a kérdésre felelt is, hogy: merre van a Kolowrat-Ring? S kisebb borravalót egy forintnál nem ösmert. Azért aztán nem is szerettek vele egy vendéglõbe szállni delegátustársai, mert mindjárt megmételyezte a szolgaszemélyzetet a nagy borravalóival.

Ha Bécsben volt, akár mint delegátus, akár a trónörökös könyve dolgában, rendszerint a Hotel Wandlba szállt, hol az egész személyzet nagy tisztelettel viseltetett a szép öreg magyar úr, Herr v. Jokej iránt. Többnyire ugyanazt a szobát bírta a második emeleten, egy téres szalónt elõszobával. A csendes utca alkalmas volt, hogy itt se hagyjon fel rendes szokásával, a reggeli elõtt mindig dolgozott s küldözgette haza a folytatásokat. Szerette adni az urat a bécsi németek elõtt. Az étteremben külön asztala volt, mely felvirágozva várta délben, este, ami csalhatatlan jel volt arra, hogy nem közönséges ember a borravalók tekintetében sem.

De a bécsi idõzésnek is csak addig volt némi ingere, mikor még számon kérték. Mióta Fesztyékkel lakott, azóta szívesen sietett haza mindenünnen.

Fesztyék semmiben sem korlátozták, úgy élt köztük, mint a hal a vízben - de hát ezt is elunja az ember. Jöhetett-mehetett tetszés szerint. Csak a megszokás uralkodott még fölötte. Hanem iszen elég nagyúr az.

Az írásnak szánt idõt most is íróasztalánál töltötte, csakhogy most már gyakran beengedte jönni a kis Mariskát, Fesztyék leánykáját, aki rendszerint virágot hozott a nagypápinak és pacsit jött adni. Az öreg sok idõt töltött a gyermekkel, igen szerette és gügyögõ korában csak õ tudott vele elbeszélgetni. Mert ez az ember, akinek sohase volt gyermeke s nem volt alkalma csecsemõkkel bíbelõdõ magyar anyákkal hosszú idõket tölteni, jobban ösmerte a magyar csecsemõ nyelvét, mint bármely dada.⁹⁰

A Kossuth-beszéd után mindössze egy pár apróságot írt az egész esztendõben, melyek közt legfigyelemreméltóbb »A három királyok csillaga« címû elbeszélés. Ez ismét szülõvárosában játszik. Jó, hogy elhozták a komáromiak jubileumára a szép tulipántos ládát - talált még benne valamit. Majd »Önéletírás«-át írta meg a new-yorki World felkérésére. Nem õszinte munka. Se nem emlékszik jól, se nem híven adja elõ, amire emlékszik. Csak összezavarja azokat, akik a múltját ösmerik.

Most többet forog emberek közt, mint bármikor. Nyáron bejár a Svábhegyrõl és a Petánovicsban ebédelget, hol mindig kialakul körüle egy kis víg kompánia, amelyben jól érzi magát. Ha a hegyen marad, odahív magának vendégeket s folyik a nagy tarokkozás és falusias borozgatás délutánonként a Pestre nézõ verandán. A játékban rendesen õ veszít, mert ugrál és rosszul játszik. Emiatt aztán szidja a partnereket a játék végén. »Tolvajok, mindenbõl kifosztottatok, most már legalább egyétek meg a vacsorámat is.« Partnerei közül Nedeczkyvel szeret legjobban évelõdni. Mindjárt »Gonosz Pista« a neve, ha kontrázza, másnak csak annyit mond, hogy »Dagadj meg«. A borocskát, mióta vénebb lett (õ is, meg a bor is), sûrûn kóstolgatja társaságban vagy vacsora közben, a konyakot pedig még a bornál is jobban szereti, de a dohányzásra nem bírta rászoktatni a rossz társaság, ahelyett egy kis burnótot szippant apjától rámaradt rózsafaszelencéjébõl. Kedves, bizalmas vendégeit a szent János áldásának kiürítése után, kampós botját véve, rendszerint a kapuig kíséri, tréfásan búcsúzva: »Kíméljétek meg máskor a házamat!«

A téli hónapokban újra megkedveli a politikát, ott van az üléseken véges-végig. Igaz, hogy a politika érdekes és a szabadelvûpárt még egyszer népszerû. A klub üveghomlokú palotája elõtt égõ fáklyák jelennek meg és a mamelukok, kik huszonegy év óta nem szagolták a fáklyafüstöt, fölemelt fõvel, peckesen mozognak újra a világban. Jókai, mint valaha régen, érdeklõdik az egyes kis kérdések iránt, ott van majd minden mozgalomban, kapacitálja azokat, akik a Wekerle-kormányt Szilágyi nélkül nem akarják; esténként az István-szálloda külön szobájában vacsorázó képviselõi társaságban idõzött, ahol javában forr a politikai élet, egyházpolitika, »puroszok« elleni tervek, az összeférhetetlenségi kérdések foglalkoztatják a képviselõket. Ide jár Szilágyi Dezsõ, Darányi Ignác, Radó Kálmán naponként, néha megjelennek Tisza Kálmán, Bánffy Dezsõ báró, Kemény János is az öregek közül, és pongyolában mutatkoznak. Itt sziporkázik Beöthy Aldzsi. A két Barcsayból bugyog ki a jó kedély és szellemesség. Jókai új benyomásokkal telik meg, gyarapszik emberismeretben, új egyéniségeket ismer meg - de már késõ -, az új anyag megvan, de a tûz már kialudt a konyhán, ahol megfõzze.

- Milyen világ ez! - mondta egyszer. - Az ördög ért meg benneteket! Én vagy három generációt átaludtam.

A klub tele volt stréberekkel, akik elõre csörtettek, intrikusokkal, akik az egyszerû dolgokat szövevényesekké változtatták, irigyekkel, akik sajnálták másoktól a közgazdasági tevékenység gyümölcseit, »ha nekem nem jut a kalácsból, te se egyél« s dühösen követelték az összeférhetetlenségi törvény megalkotását. Belevetve magát a képviselõi élet hullámaiba, bámult, hogy egy egész télen senki sem kért tõle váltóaláírást. Hát mi lett a világból? Hova lettek a régi magyar emberek, a mi ivadékaink, akik kártyázni se hagyták, minduntalan félrehítták aláírni? Hja, ezek már nem írnak alá egymásnak semmit. Az is elmúlt. A sok jó szokással egy rossz is. Pedig az öregúr várta már. Olyan rosszul esett neki, hogy õrá már nem szorul senki. Még jobban elbámult, mikor azt hallotta, egyik-másik amint dicsekszik, mennyit kapott a pártkasszából a választásra, egyik négyezret, másik tízezret, harmadik húszezret. Hiszen hajdanta is kaptak, csakhogy azt akkor titkolni illett, és ha kisült, mennyre-földre eltagadni, sõt esetleg párbajra hívni a leleplezõt. Úgy ám, de azóta éppen a másik oldalára fordult a világ. Mert nem azok az érdemes emberek, akiknek a megválasztása kicsibe került vagy semmibe, hanem akiket nagy pénzen hoztak be. Akire harminc-negyvenezer forintot költ a kormány, értékes ember lehet. A miniszterelnök bizonyára szereti. Az, hogy a kerület nem szereti, nem jelent semmit.

Ilyen volt az új levegõ. Az etika szállt, szállt alá. Lent is, fent is. A nagy charmeur Wekerle megbukott az év utolsó napjaiban, mert az ország jobban szerette, mint kellett volna. Helyére Bánffy Dezsõ báró állott, ki Kossuth temetése elõl Apanagyfalura utazott. Ilyesmit rögtön észrevesznek a Burg ablakából. Mosolygás fogadta az országban. Ez a minisztérium egy hétig se tarja magát. Bánffy olyan gyengének látszott.

De már két hónap múlva álmélkodva nézi az ország Bánffy dolgait. A ravasz erdélyi ember megrázkódott és olyan kemény, erõs magyar érzésû államférfi ugrott ki belõle, aminõnek kezében még eddig nem voltak a gyeplõk.

Jókai 1895. február 18-án hetvenéves születésnapját ülte a Bajza utcai házban, mely az ebédlõvé átalakított mûteremben folyt le patriarkális egyszerûséggel és vidámsággal. Már ezen az estén úgy ünnepelték Bánffyt, mint »erõs kezût«, pedig a közélet oszlopos emberei voltak a vendégek. Ott ült Tisza Kálmán, Csáky Albin, a volt kultuszminiszter és az akkori: Wlassics Gyula. Szemben velök foglalt helyet Beöthy Zsolt, a zseniális Horváth Gyula és Szilágyi Dezsõ, akinek nagy, nyomasztó tekintélyét, melyet kortársaira gyakorolt, nem fogja érteni az utókor krónikása, aki nem hallhatta a fehér asztalnál évelõdni és »ráutazni« másokra. Olyan volt, mint a kontinensen utazó angol, aki azért utazik, hogy takarékoskodjék. Más beszélgetõk (hacsak nem üres locsogók) a beszélgetéssel a mondanivalójuk anyagát fogyasztják, Szilágyi egy ilyen nekieresztett diskurálással szerzi meg beszédjeihez és tósztjaihoz az anyagot.

Persze volt sok tószt az ünnepeltre, mint minden magyar házban ilyenkor. Mindenkinek kedves volt az öregségnek ez a bájos képe. Homloka fénylett a derûtõl, kékes szemei sugárzottak. Vacsora alatt egyszer csak eltûnt és a karján hozta be a kis Macát, aki kezecskéivel átkarolta a költõ vörös nyakát. Minden pórusán a boldogság érzése látszott kiömleni.

- Hetven évet éltem - mondotta e lakomán -, de úgy rémlik elõttem mintha kétszer éltem volna. Egyszer már volt hazám, aztán nem volt egy darabig, vagy ha volt, nem az volt. Most másodszor megint az a hazám van, amelyik szabad, boldog. Egyszer már volt családom, de meghalt, egyedül maradtam. Most újabban megint van családom. Mikor azokat a híres pontokat csináltuk azon a bizonyos március 15-én, Degré Alajos valahol a külföldön járt és mire õ hazajött, minden kívánság meg volt már pengetve, kikiáltva, de neki mégis kellett volna még valami. Sokáig gondolkozott, míg végre kitalálta: »Követelem a só árának leszállítását.« - Ez akkor volt. Most félszázad múlva megint így van. Boldog vagyok, mert még egyszer megélhettem azt a napot, amelyez a nemzetnek annyira betelt minden vágya, hogy az ellenzék már ismét nem tud egyebet kívánni, mint a só árának leszállítását.

Tényleg ilyen boldognak érezte magát a nemzet ebben az évben és a következõben, amikor Dániel Ernõ kereskedelmi miniszter elkészült a kiállítással s lehetõvé tette az Akadémiának, hogy most már végre beeressze ezer évvel visszamenõleg a magyarokat a mostani hazájukba (kik addig nyilván útközben várakoztak).

A millenniumi ünnepélyekben, melyet páratlan fényben ült meg az ország, Jókai is részt vett az akkor itt idõzõ Munkácsy Mihállyal, kin már akkor erõsen meglátszottak a paralízis nyomai. A két világhírû mester többnyire együtt jelent meg a nyilvános helyeken, az Akadémia ünnepén és a királyi estélyen, hol Jókait különös vidámsággal szólította meg a király s a kertészeti dolgok iránt tudakozódott, mert utóbbi idõkben sokat írt a gyümölcsfák és a szõlõvenyigék ellenségeirõl.

- Lesz-e sok gyümölcse az idén?

- Sok kárt tettek benne a cserebogarak, felséges uram.

- Hát bor lesz-e?

- Attól tartok, kevés lesz.

- Nekem is olyan értesítésem van az én tokaji szõlõimrõl. Pedig az idén több kellene, hogy legyen, mint máskor, mert többet megiszunk - tette hozzá a király kedélyesen.

Úgy lehet, a millenniumi ünnep nagy áldomásaira célzott, de célozhatott a választásokra is, melyek az ünnepség és kiállítás miatt csak késõ õszre írattak ki s melyeknek vezetéséhez tûzzel-vassal látott hozzá a folyton nagyobbodó tekintélyû Bánffy, ki minden megrázkódtatás nélkül léptette életbe az anyakönyvi intézményt, melytõl pedig nagy földindulást vártak annak ellenségei.

Ízzé-porrá törve került ki az ellenzék az urnákból, a legjobb vezérei fûbe haraptak, a jobboldal pedig olyan sáskányi sokaságban jött vissza, hogy a Ház baloldalán is mamelukok szorongtak. Hanem mi ez? Nézzetek csak körül, Jókai nincsen köztük. Jókai nem tagja a parlamentnek. Hogy történhetett az meg? A tavalyi év hérosza, kinek lábaihoz letette koszorúját az egész ország, nem jutott be az ország legfõbb tanácsába.

Jókait Karcagon léptette fel a párt Madarász Imre ellen. Nomen et omen, mindenütt ott a Madarász név, ahol valami baj éri. Karcag pedig olyan a szabadelvûpárt végrehajtó-bizottságának fiókjában, mint a selyemzsinór. Aki Karcagot kapja, annak harangoztak, az elvégezte politikai pályáját.

A nagy költõ maga is megdöbbent, hogy õvele mi történt. Csak az tudja, aki harminc évig képviselõ volt, mit tesz az, mandátum nélkül maradni. És csak most érzi, mi volt neki az immunitás. Milyen nyomorúságos parány az ember e képzeletbeli palást nélkül.

Meg volt semmisülve, összetört, egy tengernyi keserûség hullámzott benne s még csak mutatni se lehet, mert komikussá lesz az ember. Föl se kell venni, mintha semmi se történt volna, sõt humorizálni kell fölötte, hiszen emberi dolog a bukás.

Ami a humort illeti, hát azzal váltig gyõzte, sõt ezzel fizette a számláit is, ezeket írva a bukás után Almásy Géza, akkori Szolnok megyei fõispánnak:

Méltóságos uram, kedves barátom!

Itt küldöm neked ezt a partecédulát.⁹¹

Sokszor meghaltam már a hazáért, de a temetési költséget sohasem követelték rajtam. Kérlek, igazítsd el ezt a dolgot az illetõ faktorokkal. »Circumdederunt te.«

Egyebekre nézve legszívesebb üdvözlettel vagyok

Budapest, 1896. november 6.

igaz barátod

Néhai Jókai Mór.

Magába zárta efölötti fájdalmát, büszkébb volt, mintsem panaszkodjék akár az ország, akár a párt vagy a miniszterelnök ellen, de a karcagi választókhoz írt levelében megcsendül egy bús akkord: »Én pedig nyertem politikai pályám lefutó csillaga számára egy fényes végfelrobbanást, ahelyett, hogy az megfeketedve hullott volna le a tengerbe«. Még elementárisabb erõvel tör ki bánata a karácsony elõtt megalakult Budapesti Újságírók Egyesületének a Royalban tartott díszbankettjén egy keserû tósztban. Ez volt utolsó nyilvános felszólalása. Néhány hétre rá a király a fõrendiház tagjának nevezte ki, 1897. jan. 23-án s csaknem egyidejûleg a »Pro litteris et artibus« rendjellel tüntette ki.

Ez volt a tapasz a sebre, a jóvátétel. Mert ebben az országban minden úgy megy kicsiny dolgokban, nagy dolgokban, hogy vagy a király ront el valamit és akkor azt a nemzet hozza rendbe, vagy a nemzet ront el valamit és a király igazítja el.

S ezzel már vedd észre öreg poéta, hogy ki vagy elégítve, fényes pályafutásod véget ért, ideje elvonulnod, mert ha te nem unsz rá a világra, a világ un meg téged. Ami életedbõl a közönségé volt, azt ím átvette, termõ tavaszod, nyarad és bájos õszöd gyümölcseit élvezte s megjutalmazta a maga módja szerint. Méltóságos fõrend vagy, jó módban vagy, neved szépen cseng a földtekén végesvégig. Hát mit akarsz még? Mit vársz még? Ami idõd még hátra van, az már az alkonyi szürkület. Az az idõ csupán a tied. Ahhoz már nekünk semmi közünk.