TIZENHARMADIK FEJEZET
AZ ALKONY
Jókai nyilvános élete voltaképpen idáig terjed, ami ezentúl
van, az már nem tartozik szorosan az életrajzhoz, annak elbeszélése csak rossz
szokás. Csecsemõ korában még Napóleon is bizonyosan csak olyan csecsemõ volt,
mint a többi és talán olyan tehetetlen fecsegõ aggastyán lett volna kilencven
éves korában, aminõk a kilencvenéves aggastyánok. Csak a közepe Napóleon. A
zúzmarával ellepett fák télen mind egyformák.
A Jókai élete innen kezdve kétségkívül az alkonyat. Az est
leszállt már - de még korán van gyertyát
gyújtani.92 Özvegy öreg Apafi Mihály fejedelemrõl jegyzi fel
költõnk a szenilitásnak azt a fajtáját, melyben az embernek a melle kívánja az asszonyt. A fejedelem
õnagysága, ha kinéz az ablakon s meglát a palotájából valami formás begyes
menyecskét a környéken mozogni, legott üzenni akar lakájtól, tanácsostól vagy
attól, akivel legelõször találkozik, hogy elveszi feleségül, menjenek, kérjék
meg a kezét azonnal. A környezete be van már tanítva, azt mondják, hogy jól
van, úgy lesz ahogy õnagysága parancsolja, s azzal nem mennek sehova és Apafi
Mihály uram, mire újra látja a küldöttet, elfeledkezik a menyecskérõl, immár
más asszonyszemélyekre vetvén azóta bûnös szemeit.
Gyakori betegség ez az aggastyánoknál. Hajdan morbus Transsilvaniensis, erdélyi
betegségnek is nevezték. Benne volt Bethlen Gábor is. A gyöngébbik nemnél se
szokatlan. Prielle Kornélia rá a legutolsó ismert példa. Az elme elveszti
eddigi feszerejét s az érzések feltartóztatlanul visszaviszik az embert a
gyermekkorba s ebben a visszafelé való útjában igen természetesen végigmegy az
ifjúkorán is, útközben hát szerelmes is lesz és ha jól nem vigyáznak rá,
megházasodik vagy férjhez megy.
Amilyen
mesterien leírta Apafi Mihálynál ezeket az érdekes szimptómákat, éppen olyan
mértékben és sorrendben kezdtek azok õrajta mutatkozni.
Nem lévén
már többé ambíciói sem a politikában, sem az irodalomban, vágyai ilyen irányban
kezdtek elkalandozni, Leginkább színésznõk kötötték le figyelmét, kiket este
játszani látott s kik hódolattal közeledtek a nagy íróhoz, annak protekciójától
fényes elõmenetelt remélvén.
Egy darabig
még szorgalmasan járt a klubba, a történelmi tarokkpartiba, de hovatovább
kezdett elmaradozni. Még mindig írogat, de keveset, leginkább a Pesti Hírlapba,
ahonnan háromezer forintot kapott évenkint, amelyért 25 ívnyi kéziratot lett
volna köteles írni, de nem írt annyit. »A barátfalvi levita« jelent meg még
tõle 1897-ben, mint »Az elátkozott család« folytatása, ebben újra elénk bukkan
a feledhetetlen Tardona regényes bükkjeivel, jámbor népével. 1898-ban a Magyar
Hírlapba irogat, többnyire jelentéktelen apróságokat, emlékeket, aktuális
tárgyú tárcacikkeket, köztük az »Öreg ember nem vén ember« címû regényt, mely
azonban csak egy év múlva válik szenzációs mûvé, miután azt hiszi a közönség,
hogy saját magát írta le benne, anticipálva a jövõt, minek következtében némely
újságok újra lenyomatják.
A
fõrendiházba nem igen jár: »a temetõ elõszobája az - mondja -, nem bírom
megszokni.« A klubban is ritka vendég. Fesztytõl kérdezgetik a barátai, mi
történt az öreggel? »Éli világát«,
felelgeti Feszty. A hír mindenfélérõl locsog, hogy valami színésznõbe
szerelmes, hogy el fogja venni. De hát bolond
beszédek ezek! Ki hinne el ilyeneket?
Míg végre
1899 õszén, szeptember 16-án kipattan minden. A lapok a leghitelesebb formában
meghozzák a hírt hogy a 74 éves aggastyán megházasodott. Elvett egy fiatal
színésznõt, Grosz Bella kisasszonyt.
Az egész
országon végig száguldott a villám gyorsaságával a pikáns hír. És feltárultak
egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelõzték, a
baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végig hurcolva a
dicsõségtõl körülragyogott emberi fõt a parázna beszédek, gúnyos tréfák
kloákáján. Minden jobb érzésû embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez.
Pedig hiszen várható volt, hogy ilyesvalami történhetik. Pszichológiailag nem
szorul nagyobb magyarázatra. Mostani nõsülése éppolyan abnormis, mint az
ötvenegy év elõtti. Akkor õ volt túlságosan fiatal a feleségéhez, most a
felesége (húsz éves leány ) volt túlságosan fiatal hozzá. Õ maga észre sem látszott
venni e számbeli különbségeket az évek között, mert megzavarta, hogy a
múzsájával más elszámolási viszonyban állt: a múzsája fiatal maradt örökké és
õt is fiatalon tartotta hajlott korában is.
Hiszen
kétségenkívüli, ítélõtehetsége eddigi feszerejének is meg kellett lazulnia,
hogy nem bírt ennek a lépésnek ellentállni. Ámbár iszen joga van még a
legutolsó féregnek is azon a falevélen élni, amelyiken akar.
Könnyû
megérteni azokat az indító okokat, melyek legközvetlenebb hozzátartozóit a
házassági frigy megakadályozására sarkallták, de talán a mód nem volt jó,
amelyet követtek, hiszen õ maga jelezte azt pompásan Apafinál, rá kellett volna
hagyni s akkor talán magától elfelejti, s nem ellenkezni vele - ami egy
gyereknél feltüzeli és hõsiességgé magasztosítja az ellenállást. De minden jobb
lett volna, mint az ami történt, hogy a már bevégzett tény a különbözõ
»jelenetek« miatt úgyszólván a kirakatba vitetett s a véletlenek szeszélye és a
nagy öregember naiv hiúsága miatt egész végig köznevetségül a kirakatban tartatott.
Ha
csendesen, zajtalanul, rejtve megy végig mindez, a világnak kevés köze lett
volna hozzá. Goethe házasságát is rosszallta, de csak szûkebb weimari
környezete, a nagy német nemzet meg se mozdult. Igaz, hogy Goethe még nem volt
abban a korban. De végre is az ember akkor nyúl a mézhez, amikor vágyik rá.
Teljesen a Jókai magándolga az, amelyhez senkinek semmi köze. Bohó beszédek,
hogy egy nagy embernek adni kell valamit magára. Hogyan? Azzal kellene tehát
büntetni egy kiválóságot, hogy annak kevesebb legyen szabad, mint más tisztességes
embernek? Ez a tétel egy percig se állhat fenn. Ellenkezõleg, a nagy embernek
többet lehet elnézni, mint a többieknek. És végre is, kit érdekel az egy nagy
ember megítélésénél, hogy ki a felesége? Kisebb lenne-e Napóleon azért, ha egy
szolgálóját veszi el, ahelyett hogy Mária Lujzát hozatta el magának a bécsi
Burgból? Kérdezi-e valaki, hogy ki volt Shakespeare-nek a kedves neje? Jut-e
eszedbe mrs. Dickens után kérdezõsködni, ha Copperfield Dávidot olvasod?
Abban volt elhibázva,
hogy nem elég csendesen történt. Mikor az ilyen események kisülnek, akkor már
rendesen régiek, s a világ egy mosollyal napirendre tér fölöttük. De ez
alkalommal bizonyos ügyetlenségek miatt közeseménnyé vált e házasság. Jókai
meghasonlott családjával, mint egy könnyelmû ifjonc, kit nagy szenvedélye
elragadott. A sajtónak és a közönségnek ezt a beavatkozásszerû viselkedését nem
lehet egészen rossz néven venni, mert hiszen azzal mutatta meg legjobban,
mennyire szerette Jókait, hogy szinte azt hitte, még a magánéletéhez is köze
van.
S maga
Jókai még tetézte azzal, hogy amint a nászútról, Szicíliából hazaérkezve,
értesült az itt szállongó hírekrõl, hogy új családja nem jól bánik vele,
cáfolatul váltig szerelmi ömlengéseket írt új nejérõl a lapokba - mert mindent
inkább akart, mint azt, hogy sajnálják.
Csak éppen
ez kellett, hogy e komikus esemény soha a szõnyegrõl le ne kerüljön, hogy ott
legyen a kávézó nénikék uzsonnájánál, a lapok szenzációs újdonságaiban, a
vadászok csípõs élceiben, a képviselõk trics-tracsában, és a vigyorgó csõcselék
durva kiszólásaiban.
Így
halványodott a Jókai nimbusza szemlátomást.
De meddig
halványodott? Vajon érdemes-e errõl beszélni, aránylag azon idõhöz a századok
sokaságaiból, mely neki mint írónak átélnie hagyatik? Morton doktor meséli,
hogy Ninon de Lenclos-nak 1657 januárius és februáriusban egy csúf var volt az
arcán - nem volt-e azért Ninon de Lenclos mégis nagy szépség. Nos, jól van, e
két hónap alatt meg engedjük, hogy nem - de azelõtt és azután?
A
nimbusznak ez az elhalványodása csak fallácia. Mint mikor napfogyatkozáskor
bekormosított üvegen néznek be a napba, nem a nap lett bágyadtabb, hanem csak
az üveg kormos, amin nézik. A kormos üveg eltûnik a szemétre, ahova való, s a
nap marad olyan fényesnek, aminõ volt.
De ha nem
ártott is az írónak, vagy csak ideiglenesen ártott - az egyénnek valóban súlyos
helyzetet teremtett ez a lépése. A szegény öregembernek, elfordulván
családjától, röstellkedvén barátjaival szemben, nem maradt fenn egyéb, mint
végképp számûzni magát a világból, vagy lejjebb szállni más, ismeretlen
társaskörökbe, ahol szintén tapasztalnia kellett, hogy nem az a hímporában
érintetlen csodálat környezi, ami régente. Nagy bûnhõdés volt ez, roppant nagy
bûnhõdés az isteneknek azért a kedélyes tréfájáért, hogy a szívét meghagyták
fiatalnak.
Még iszen
feljött néhányszor a klubba, de csak úgy az oldalbejáráson suhant be és ott is
azt vélte érezni, hogy hidegebbek iránta régi barátjai; mind ritkábban jött,
végre egészen kimaradt. Eleinte még kérdezõsködtek utána, aztán elfelejtették,
mintha már nem is volna. Tisza Kálmán halála után egyszer se jött fel többé.
- A
tarokkparti ki van kezdve - mondta búsan. - Most már rajtam van a sor. Tisza
után Jókai megy.
S hogy ne
is emlékeztesse a régi napokra, levétette dolgozószobájában a falról Ferraris
ismeretes képét. Fájt neki annak a látása. Az elmúlt régi világ rajta feküdt a
lelkén, mint egy nehéz kõ.
Utoljára
nem ment már sehová, nem találkozott senkivel, csak a kiadójával. Úri barátai
kocsizni látták hébe-hóba két nõvel, és az mindig furcsa megemlegetni való
látvány volt. A két nõ ült, hátul, az aggastyán pedig a gyermekülésen
kuporgott.
Így lett
idegenné itthon az ország legnagyobb fia, csupa merõ szeretetbõl. Nem kívánt
sokáig otthon lenni egy huzamban, ha csak tehette, elutazott ide-oda, meleg
éghajlat alá. Utasoktól, kirándulóktól jött néha valami hír róla. Az is mind a
pletyka asztalára való csemege. Csak az úgynevezett cigány társadalom maradt
iránta változatlan szeretettel.
Itt még
mindig õ volt a legnagyobb fényesség. Ezek a bohó fiúk értik az embert. Tudják,
mi rajta a cafrang és kenõcs és tudják, mi rajta a hús és vér és mi benne az
állat. Ezeket félre nem vezeti a nagyképûség, se a méltósággal kidülledt mell,
az oroszláni szemöldök, vagy az ájtatos szemforgatás. Ezeknek a fiúknak jó
szemük van. Tudják, mi az égi fény és mi a földi fénylés. Mert a
szentjánosbogár is fénylik, de az csak szentjánosbogár. Némely politikus is
fénylik, sõt világít, mint a villamos körte, ami ha elhomályosul, más körtét
tesznek helyére és az is megteszi, de az égi fényt nem lehet az ég peremérõl
lecsavarni és ott van az azért, akármilyen felhõfolt vonul is el alatta.
A bohémeket
meg nem zavarta ez a minden logika nélkül hajszává fölpiszkált hangulat,
melynek kiszögellései kellemetlenül érintették nemcsak a szereplõket, hanem
általában a komolyabb elemeket.
Az
újságírók egyesülete egy Jókai-serleget szerzett, melyet a régi magyar
ötvösökhöz méltó mester, Fachruch készített remekbe. Ebbõl a serlegbõl minden
március 15-én nagy áldomást isznak a sajtószabadságnak Jókaival kapcsolatos
emlékére. Különben más alkalommal se történhetett újságírói összejövetel vagy
lakoma, hogy a tósztok rendjén magasztaló szó ne essék Jókairól, amirõl hódoló
sürgöny menesztetik hozzá. 1901-ben, midõn a Pesti Hírlap kiadójával
összekülönbözött, ki az általunk fentebb említett szerzõdést felmondta
Jókainak, az egész sajtó Jókai mellé állott, nem is törõdve azzal, hogy kinek
van a vitában igaza. Ösztönbõl, szeretetbõl öreg atyamesterének ellenfelére
rohant.
Ugyanebben
az évben végre elkészült a szerkesztésében megjelenõ »Osztrák-Magyar Monarchia
írásban és képben«. Már oly soká húzódott s olyan bizonytalan politikai
viszonyok jelentkeztek ingaszerûn hol ide, hol oda, hogy szinte már kérdésessé
kezdett válni, hogy a könyvnek lesz-e hamarabb vége, vagy magának a
birodalomnak?
A könyv,
melynek törzselõfizetõi már jobbadán kihaltak, végre elkészült, a résztvevõk,
minthogy a császár és király égisze alatt ért véget (az egyik védnöke elhalván,
a másik férjhez menvén), megkapták rendjeleiket, különbözõ kitüntetéseiket és
végkielégítésüket (Jókai 36 ezer koronát), a Széll-kormány ezt az alkalmat
ragadta meg, hogy Jókainak az országgyûlés által is megadassa a legnagyobb
erkölcsi elismerést, mely a jubileumról elmaradt s Wlassics közoktatásügyi
minisztert bízta meg a minisztertanács az indítvány megtételével, hogy a
parlament az agg írónak szavazzon meg élethossziglan nyolcezer koronát, amennyi
eddigi szerkesztõi díja volt.
Végre tehát
gyúl még egy kis fény a csillagtalan, beborult esthomályban.
De hajh -
öregembertõl elfordul a szerencse -, még a rózsából is tormát fõznek annak, nem
rózsavizet.
Az
indítvány megtörtént, de nem ment keresztül, amint a nagy öregemberhez illett
volna: egyhangúlag. A Ház nagy többsége zajos helyeslésben és éljenzésben
mutatta készségét, néhány jelentéktelen képviselõ azonban mégis fölszólalt. Ez
okvetetlenkedésben, melybe különben semmi tiszteletlenség nem vegyült,
egyszerre felugrik fürgén, mint egy fürj, az öreg Madarász József és alig
néhányak által észrevéve, a Ház szószékére fut fel s ünnepies, rezes hangján
beszédbe kezd, mely az immár lecsendesült Házat meglepetésszerûen érinti.
- Én a
megnevezett Jókai Mórt hazám ellen vétkes egyénnek esmérem…
Csak ennyit
szólhatott. Az erre kitört általános fölháborodás vihara elnémítá szavát és õt
magát is elseperte a szószékrõl.
Ez volt
tehát az utolsó szó, ami õfelõle a Sándor utcai ház öreg falai közt elhangzott,
amelyek közt hányszor tartott falrengetõ taps és tetszés-zaj közt harminc
esztendõn keresztül beszédeket. Ezt hallottátok hát felõle öreg falak
legutoljára, hogy hazája ellen vétkes egyén, és nem omlottatok össze?!
Ez a
»hazája ellen vétkes egyén« tartotta írásaival millió és millió emberben a
honszerelmet, midõn azt mindenfelõl oltogatták, elénk tárta az ország múltját
lángoló lelkesedéssel, fönséges ihletével kirajzolta jövõjét, neki élt, neki
dolgozott szíve vérével, minden porcikájával s kivíván a maga számára a világ
csodálatát, annak a palástjával betakarta hazáját - ez a hazája ellen vétkes ember.
Az öreg falak közt ez hangzott el felõle utolszor, össze még se roskadtak - de
hát az õ lelke nem volt-e bizonyos tekintetben még erõsebb, hogy össze nem
roskadt?
Ha nem is,
mindenesetre legalább vonaglott. Oh, ne áltassuk magunkat, mondjuk ki az igazat:
ennek a nagy embernek az alkonya végtelenül szomorú volt.
Talán
céltalan és meddõ felkeresni és analizálni az okokat, amelyeknél fogva a
tragikum megrendítõ erejével hat ránk a Jókai alkonya.
Úgy rémlik
egy percre, mintha valamely ballépés bûnhõdése lenne. De jobban meggondolva,
tagadnunk kell egy ilyen ballépés fennforgását. Hiszen nem követett el semmi
hibásat. Olyat, amiért egy kaszinóból ki lehetne zárni, vagy egy párbajnál
diszkvalifikálni Ellentétbe helyezte magát a társadalommal? Még azt sem. Õ semmi
egyebet nem tett, mint hogy egy megengedett vágyát elégítette ki
fiatalemberesen, nagy zajjal.
Épp azért
kétszeresen lázító a tragikuma. De ne üljünk fel az elsõ érzésünknek. Ha már a
Jókai lépéseit vizsgáltuk, vizsgálnunk kell a »bûnhõdését« is és rögtön rá kell
jönnünk, hogy az csak egy Jókai-féle tragikum, mely õt a külsõ világnak vele
szemben való viselkedésében - az õ szemüvege szerint éri.
Mert ha egy
közönséges filisztert veszünk, annak a sorsa ugyan meg nem ríkat azért, hogy a
rokonai és a barátai elhidegültek iránta s hogy a pletykázó körök gúnyolják,
kivált ha megtudjuk róla, hogy az illetõ földig sújtott férfiú a fõrendiháznak
tagja, vagy ötvenezer korona évi jövedelme van és még az sem sajtol ki
könnyeket szemeinkbõl, hogy a parlamentben valaki megtámadta, akit a Ház ezért
lezúgott. Adjátok ezt a véget Vas Gerebennek, Pálffy Albertnek, Vadnay
Károlynak és annyi száz elhalt írónak s úgy fog feltûnni pályafutásuk szürke
épülete, hogy egy pompás tetõt kapott.
De mit
szóljunk Jókairól? Az elkényeztetett kedvencrõl, kinek sorsát napsugárból és
rózsaillatból szõtték a Párkák. Az õ számára bizonyára olyan finom pókszálakból
van összerakva a pokol is, hogy mi nem látjuk szabad szemmel annak, míg õ
belefonódva, már javában benne vergõdik.
Nem érintve
az õ bensõ életviszonyait, a külvilág jelenségeit mégis úgy kellett festenünk,
ahogy azok az õ szemében mutatkoznak, mert másképp nem érthetnõk meg õt.
Boldogtalan õ kétségtelenül. Látjuk is néhány erõlködését,
amint igyekeznék ebbõl az õ világából szabadulni, de már nincs akarata. Férfias
akaraterõ hiányában történt minden, ami történt, és ugyancsak akaraterõ
hiányában nem változhatik meg többé semmi.
Lecsüggeszti fejét és megy-megy rogyadozó léptekkel a
bizonytalan vizek felé. Érzi a tikkadtságot, érzi a szomjat a régi után, de
mégis csak megy szomorúan elõre. Nem dörömböl már az ajtaján a kis Maca, pedig
hogy szeretné, ha még egyszer pacsit adna. Rokonai (a jó Ihászékat kivéve) át
nem lépik a küszöbét, sem õ az övékét. Jön a születésnap, Hegedüsné nem hozza
el az obligát hálósipkát! Pedig hogy örülne most egy ily sipkának. Fesztyék sem
csörtetnek fel vidáman meggratulálni a Pápit. Mindez csak volt. Bánatosan
zúgnak, susognak, idegenül integetnek a svábhegyi fák… a legjobb barátai, talán
ezek se szeretik már, ezek se vigasztalják már. Még talán szerencse, hogy ott
van a föld alatt a jó Károly és az édes Eszter. Most ezek is elfordulnának
tõle. Vajon? Sokszor eltûnõdik ezen, mint valami problémán, amit okvetlenül meg
kell fejteni.
Voltak fázisai, mikor úgy rémlett neki, mintha az egész
ország elment volna innen valahová és õt itt hagyta volna idegenek közt. Egy
árva gyermeknek képzelte magát, pedig egy képzelõdõ aggastyán volt. De mindegy,
képzelet vagy valóság, tény, hogy apródonként elmaradt mindenkitõl, egyesegyedül
találta magát. Nem volt már más barátja, csak az íróasztala, azt el nem vehette
senki.
Oda menekül nyilak, bajok, gúnymosolyok elõl és egyre ír és
mesél az õ nemzetének. Gyermekes ösztöne, összefogózván fantáziájával, olyan
nyomokon jár, melyekbõl visszatükrözõdik a saját helyzete. Új regényében: »Ahol
a pénz nem Isten« egy társat keres s talál Salvator fõhercegben, ki egy új
világot alapít magának puszta szigeten, ahová idegen nem vetõdik be, semmi hír
nem jut be, nem jön ki. Látjuk ebbõl az õ legtitkosabb érzéseit, hogy ezt a
világot magának gondolta ki - Salvatornak csak odaadta.
Hát igen, ott ül az íróasztalánál, dolgozószobájában és
egyre ír. Hiszen alkony van, de itt a lámpa még ég és el nem alszik - csak majd
együtt vele.
|