TIZENNEGYEDIK FEJEZET
AZ ÉJ

Mint az öreg korban más talajba átültetett fa, gyorsan hanyatlott az öregúr, kivált testileg, bár szellemben sem volt többé a régi, írásai színtelenebbek, zamat nélküliek és még lazábbak a szerkezetben. »A mi lengyelünk«-ben még megvillámlik egy-egy jóízû gondolat, egy szilánk, egy szikra, de már sok hamu közt. Sõt egy pompásan megrajzolt alak is elõfordul benne, a füvek titkait ösmerõ öregasszonyban. Testileg soványabb, nyaka szertelenül vékony, szempillái fáradtan tapadoznak szemeire, hangja tompább, termete kissé meghajlik, orra föltûnõen megvastagodott, csak a járása nem öregszerû, még »bírja magát«, ahogy mondani szokták; a modora, mint mindig, most is disztingvált, sõt nagyúrias, a kezei szép fehérek, hanem az ajkai körül egy keserû vonás elveszi az egész hosszúkás arcnak a régi jellegét.

A föllépése, ha ugyan lehetséges elképzelni, még szerényebb, mint azelõtt, mert most valami röstelkedõ alázatosság is járul hozzá, mintha mondaná: Én már nem a régi Jókai vagyok; az nagyúr volt énhozzám képest, én már csak a mostani Jókai vagyok.

Az 1903-iki év folyamán ritkán mutatkozott, alig lehetett õt látni, legfeljebb a közgazdasági társaságok ülésein jelent meg. A nyári idõt a Svábhegyen és Balatonfüreden töltötte, a téli hónapokat Abbáziában vagy a Rivierán.

Szokásos évenkinti novelláját ez alkalommal is megküldte a Vasárnapi Újságnak, azt írván, Nagy Miklósnak: »Ha kívánod többet is írhatok, mert most van idõm és kedvem hozzá.«⁹³

Karácsony elõtt haza jött rövid idõre s fûnek-fának dicsekedte, hogy új foga nõtt. »A természetben hiszek - mondá -, csak ez nem csal. Az új fog azt jelenti, hogy még szükségem lesz egy garnitúra fogra.« Szerette magát kivételes lénynek tartani és volt is valamennyire igaza.

Újév után Nizzába utazott és csak a tavaszon tért vissza Pestre feleségével és annak családjával. Április 17-én készülõdtek fel a hazautazásra, de a vasúti sztrájk miatt csak 25-én érkezhettek Budapestre, az Erzsébet-körút 44. szám alatti lakásukra.

Öt napig kénytelenek voltak Fiumében vesztegelni; az Adrián ekkor erõs bóra dühöngött, még Abbáziába sem mehettek át. A fiumei rossz idõjárás és az éjszakai út Budapest felé a gyorsvonaton, ahol nem volt kényelmes ülõhelye sem, annyira megviselte a hetvenkilenc esztendõs költõt, hogy hazaérve, mindjárt betegségérõl panaszkodott s házi orvosa egyelõre influenzát állapított meg. De még kijárt vele, végezte dolgait, apró bevásárlásait, járt a kiadójánál, beszámolva, hogy nem töltötte hiába az idejét Nizzában, megírta »A börtön virága« címû regényt és írt egy csomó verset is. Pedig az idõ hirtelen itt is hidegre fordult, úgyhogy egész napokon fázott és panaszkodott.

- Nagyon megszoktam már a meleget Nizzában. Nem tudom, mi lesz belõlem most már itthon. Annyi bizonyos, hogy az idén nem megyek ki a Svábhegyre, mert nappal nagyon forró, éjjel nagyon hûvös.

Késõbb ágyba feküdt, de nem érezte magát rosszabbul, a baj csak május 2-án öltött komolyabb jelleget, mert egy kis láz állott be. Ekkor terjedt el az elsõ hír a városban a betegségrõl. Másnap Korányit hívatták, aki megvizsgálván a beteget, a kérdezõsködõkhöz így szólt:

- Tüdõgyulladás és 80 év - mit mondjak még?

E kijelentésre már futótûzként szállongott szét a hír a szélrózsa minden irányában, hogy Jókai betegsége aggasztó. Újságírók és kérdezõsködõk egész tömege lepte el állandóan a ház kapuját, folyosóit és a lakás elõszobáját. A betegség mindjobban terjedt, alkonyat felé emelkedett a láz, a beteg eszméletét is elvesztette, az esti órákban a király tudakozódott a beteg hogylétérõl.

Másnap május 4-én azonban javulás látszott bekövetkezni. Jókai eszméleténél volt, csak a feje fájt kissé, de semmi más fájdalmat nem érzett. Ágyában fekve kedves elmésségével és szelídségével társalgott. »Milyen jó dolgom van, konyakkal, szomorodnival gyógyítanak! Dehogy kelek fel egyhamar«. Az orvosok ecetes vízzel mosták a mellét, hogy hûsítsék, õ pedig tréfálkozott velök szellemi képességeinek teljes frisseségével. Kívülrõl ezalatt minden csengetés után érkeztek a bulletinek, melyek jó kedvre hangolták: most ez volt itt, most az volt itt tudakozódni. Dél táján a kabinetiroda fõnöke, báró König jelent meg, megkérve a környezetet, hogy az érdeklõdõ királyt telefonon vagy levélben állandóan értesítsék.

Végre felvirradt a végzetes május 5-ike, az utolsó nap, amely õneki a sorstól adatott. Hideg, szeles idõ volt, mely hatalmasan rázta az alig lombozó fácskákat az utcákon. A lapok által föllármázott város lakói egymástól kérdezték »mi a legújabb Jókairól?« Az egész város errõl beszélt. A király telefonja már korán reggel megcsendült. Az újságírók már a nyitás elõtt ostrom alá vették a kaput. Fönt a betegszobában még elõbb ébredt a beteg, álmatlan éje volt; hat órakor arra kérte ápolóját, hogy nyisson ablakot, bocsásson be friss levegõt. Kérte zsebóráját is, hogy figyelemmel kísérhesse az idõ lassú múlását; »csak már a nap feljönne.« Nehezen várta a nap feljöttét. Majd olvasni kívánt és saját regényét »A lõcsei fehér asszony«-t kerestette ki a könyvtárából. (Színmûnek akarta átdolgozni.) Kevés ideig lapozgatott benne, de nemsokára kiesett lankadt, erõtlen kezeibõl.

E nagy erõtlenség orvosait is aggasztá, de viszont biztató jel volt, hogy a beteg vidám volt:

- Oly jól érzem magam - mondotta -, hogy akár dolgozni is kezdhetnék. Nagy tervek járnak a fejemben.

Délután a sok látogató közt Beöthy Zsolttal, aki komáromi ember, beszélgetett is, biztatta magát (leszünk mi még vígabban is), majd a király érdeklõdésével dicsekedett:

- Az én jóságos királyom csak nem feledkezett meg öreg kortársáról. Áldja meg az isten.

Beöthy távozása után jótékony álomba szenderült, csak hat órakor ébredt fel, gyöngeségrõl panaszkodott és az ablak kinyitását kérte.

- Nem bántja a zaj? - kérdék.

- Dehogy bánt - felelte mosolyogva -, hiszen az az élet s az élet szép.

Majd bekérte a tudakozódók névjegyzékét, az összes látogatójegyeket, s ez szolgál utolsó ecsetvonásul alapjelleméhez. Átnézte nagy figyelemmel, csodálatos érdeklõdéssel megforgatta az egyes névjegyeket, mint a gyermek a játékszereit s örült ennek vagy annak. Milyen szép, hogy itt járt! Rajta volt már azon a listán akkor majd minden rokona és elõkelõ ismerõse.

Nyolc órakor Korányi és Stricker, a háziorvos, mellhártyaizzadmányt vettek észre jobboldalán, ahol a tüdõgyulladás volt. Ez õ. Ez a halál. De a betegnek, ki teljes eszméletén volt, mégse fájt semmije.

Még a halál is oly játszi volt, olyan könnyed, olyan gyöngéd hozzá. Nem a kaszájával vágja le, mint a többi embert, hanem talán egy virágszállal akar rá sújtani s lelke szelíden röppen át a virágra.

Esze ágában sincs meghalni, rá se gondol, pedig már közeleg az órán a két mutató, jön-jön ahhoz a végzetes számhoz, amely után már minden csak egy nulla, akár a számmal együtt, akár anélkül.

Az órák egymás után verték a lakásban a síri esti csöndben a kilencet. Õ is elõkereste a magáét és hozzá igazította a többihez, aztán óvatosan letette maga mellé az éji szekrényre. Hallgatta percekig, hogy jár-e, aztán a fal felé hanyatlott feje, »aludni akarok«, mondá halkan és a távozó eszméletével a bénulás tünetei közt egyre halkabban dobban a szíve, míg végre végképpen megszûnt verni.

Csak az óra ketyegett tovább.

***

Május 9-én szürke tavaszi délután, aminõket Turgenyev szeretett, a felhõk mögött bujkáló napfénynek részint jelenlétében, részint távollétében volt a Jókai temetése a Múzeum elõcsarnokából. Onnan vitték ki koporsóját, ahol a Kossuthé állt ezelõtt néhány évvel. Nagy temetés volt az állam költségén, aminõt csak a magyarok tudnak rendezni a legnagyobbjaiknak. Jelen volt a király Apponyi udvarnagy által képviselve, ott álltak a koporsó körül a rokonokon kívül a miniszterek, az ország nagyjai, zászlósai, a parlament tagjai, a vármegyék és a városok küldöttségei ahogy ez lenni szokott. Tizenkét nehéz szekér görnyedezett a koszorúkkal a halottas kocsi után. Ilyen pompával viszik a kiégett napot, hogy elássák a földbe.

Csak lassan lépkedve haladhat elõre a halottaskocsi a maga tizenkét virágerdejével a meghatott tengernyi tömegek közt, kik elállják az utakat, ágaskodnak, tolakodnak, hogy csak egy csücskét láthassák a koporsónak, amelyben Jókai… vagy néha úgy rémlik, hogy nem is õ, de a saját regényeinek közös hõse vonul ki végleg a világból.

Egész sora beszélt a szónokoknak bent a Múzeumban, valamint a nyitott sírnál künn, s hogy ne hiányozzék semmi, ami még a halottnak jó lehet, az utolsó szónok, a komáromi Tuba János egy láda komáromi földet is hozott magával, amit a sírba lebocsátott.

Aztán ráhányták a földet és egy kis púp keletkezett azon a helyen.

Egy hegycsúcs ellenben eltûnt egy másik helyen.