|
Menyus, mint már szó volt róla, csinos fiú volt, ovál, barna
arccal, imponáló testtartással, úgyhogy az indexére kétszer annyi kölcsönt
kapott a Magyar utcai uzsorás asszonytól, mint mások, s a Schöja-kávéházban is
több hitelben részesült társainál.
Az egyetemi elõadásokra járt is, nem is: az egész ötéves
kurzus alatt egyetlen szereplésére emlékeznek a konskolárisok.
Dr. Csepenka, a nagyhírû operatõr, a csontszú operációját
magyarázta a klasszisnak.
A halottat, aki illusztrációul volt szükséges a
magyarázathoz, behozták a szolgák a boncoló asztalra. Csepenka felölté boncoló
köpenyegét s így szólt az egybegyûlt tanítványokhoz:
- Mi szükséges egy csontszú-operációhoz? Ki tudja? Senki.
Hát én megmondom. Mindenekelõtt szükséges egy csontszúban szenvedõ beteg.
Igaz-e vagy nem?
- Igaz.
- Igen helyesen, uraim. Íme, tegyük fel - mondá a halottra
mutatva -, hogy ez az illetõ csontszú-beteg. Az elsõ kellék tehát megvan. Mi
kell még? Nos? Hát egy boncoló kés kell. Igaz, helyes, egy boncoló kés, s
továbbá? (Itt a harmadik ujját emelte fel a tudós Csepenka). Ej, hát egy
porckés. Úgy van, egy porckés. És még? Egy csontfûrész. És még? Egy szivacs.
Hát azután? Egy lavór víz. No, most?
- Most aztán meg lehet kezdeni, tanár úr.
- Dehogy. Paperlapap, uraim. Még kell valami.
- Kloroform - szólt közbe egy orvosnövendék.
- Kloroform csak az elaltatáshoz szükséges, amici. Kis
mûtéteknél pedig nem szükséges elaltatni a beteget, hanem igenis szükséges a
segédlet. Egyik a beteg kezét fogja. Jöjjön ide, Demény úr. Egy másik a lábát
fogja, hogy ne rúgjon. Talán ön lesz szíves, Kohn úr. De még ezzel sincs
kimerítve. Még mindig kell valami. Nos? Hát megmondom. Egyikök álljon a beteg
fejéhez és biztassa, bátorítsa. Mert az orvosi tudomány és a humanizmus
testvérek. A betegnek jól esik az ilyesmi, ennélfogva a csillapító szerek közé
felsorolandó. Ezen biztatói szerepre önt kérem fel, Katánghy úr.
Csepenka tanár felgyûrte kabátja ujját, mielõtt foga közé
fogta a bonckést. Demény úr, egy köpcös fiatal tanuló, megfogta a halott kezét,
az incifinci Kohn úr pedig a lábát. Szerencse, hogy a halott nem tudott
rugdalózni, mert ugyancsak könnyen elrúghatta volna onnan Kohn urat.
- No, most! - kiáltott fel Csepenka úr. - Mindenki
teljesítse kötelességét.
Csepenka úr megfogja a halott hüvelykujját, ahol a
csontszúnak kellene lennie, s hogy élethíven markírozza a mûtétet, odaszólt
Katánghynak is:
- Kezdje hát!
Hõsünk erre odaugrott a halott fejéhez, ki meredten, fehéren
terült el az asztalon, borzalmas, kinyitott szemeivel, melyeket puha, szelíd
kéz be nem fogott a szomorú kórházi nyoszolyán. Harminc éves férfi lehetett,
sûrû hajjal, vastag bajusszal.
- Ne hagyja el magát, barátom! Szorítsa össze a fogait.
Az orvosnövendékek nevetni kezdtek a komikus szituáción,
melyet a tanár pedánssága teremtett, s alig figyelt valaki Csepenkára, ki a
csontszú ismérveit vázolta terjedelmesen, mielõtt késével bevágna a hulla
ujjába. Menyus úrfi pedig zavartalanul folytatá a biztatást:
- Ne féljen, nem tart sokáig! Hiszen Csepenka tanár úr
csinálja, a nagy Csepenka. Örüljön, hogy a nagy Csepenkához jutott.
A napfény beszûrõdött a zöldes zsalukon s ott pajkoskodott a
hulla arcán. Valóságosan olyan volt, mintha mosolyogna, hogy a nagy Csepenkához
jutott. Az orvostanulók a hasukat fogták, úgy nevettek. Maga Csepenka is
mosolygott.
- Biztosítom, hogy meg lesz elégedve. Egy kis fájdalom nem
nagy dolog. Történtek már nagyobbak is a világon. A szegény Dózsa Györgyöt egy
tüzes trónba ültették. Mi a maga esete ahhoz képest? Hát a Jókai »Kétszarvú
emberét« olvasta-e? Az volt a parádé. Megnyúzták elevenen és egy bivalybõrbe
varrták. Mit szólna ön az ilyesmihez?
Itt megállt Menyus úrfi, mintha a halott feleletét várná, de
az néma maradt.
- Pfuj. Ne
jajgasson! Mit ordít? Azt hiszi, hogy az használ? Képzelje, hogy egy
bolhacsípés. Higgye meg, katonadolog az egész, én hát csak azt mondom, barátom,
hunyja be a szemét…
A nevetés
megfagyott az ajkakon. A halott behunyta az egyik szemét.
- Él! Él! -
ordítottak a tanulók. A halott a másik szemét is behunyta, és melle emelkedni
kezdett.
A lavórt tartó
asszisztens ijedtében eleresztette a tálat, hogy az csörömpölve tört össze ezer
darabra.
A csörömpölésre
újra kinyitotta kissé a bal szemét a halott.
Mindenki álmélkodott
és megrendült, csak dr. Csepenka nem. Flegmáját és humorát megtartotta.
- Gratulálok
magának, Katánghy - mondá. - Ez a legnagyobb szónoki sikerek egyike, amiket
életemben láttam.
Majd a
burnót-szelencéjét vette elõ Csepenka úr, szippantott elõbb belõle, aztán
odaillesztette sima, tükörszerû lapját a halott szája elé, kezét a szíve fölé
helyezte, érezte halk verését, mire ritmikus mozdulatokkal kezdte a mellét
nyomkodni.
- Egy közönséges
tetszhalál-eset, uraim. Igen érdekes dolog, de nem az én szakmámba tartozik.
Csengetett a
szolgáknak.
- Hívják be az
illetõ szakorvost, hogy vegye tüzetes ápolás alá ezt az embert. Ami pedig engem
illet, hm…
Itt
félbeszakította a szavait, illõ kifejezésen gondolkozva:
- Hozzanak
részemre egy alkalmasabb halottat.
E nevezetes
fölébredési eset akkoriban bekerült a lapokba, a nevekkel egyetemben (a
halottaiból fölébredt ember Varga Mihály nevezetû kádárlegény volt). Az öreg
Katánghy János mindenüvé magával hordta kabátzsebében az illetõ lapszámot.
- Micsoda bolond eset - hajtogatta az
ismerõsöknek. - Ilyen is csak az én Menyusommal történhetik. Ebugatta kölyke!
Krisztus urunk óta nincs rá példa, még Cicero se bírta elérni, sõt Kossuth se,
hogy halottakat élõkké kapacitáljon; inkább megfordítva, élõkbõl csinált a
lángoló szónoklataival halottakat. Teringette! Azt mondani a halottnak: »Hunyja
be a szemét, barátom«, és a bolond szót fogad neki, behunyja.
Annyira
megtetszett az öreg Katánghynak az engedelmes Varga Mihály, hogy felutazott a
látogatására Pestre, s mikor a fickó teljesen felgyógyult egy hónap múlva,
magával hozta Katángfalvára mindenesnek, hogy mint valami csodát mutogassa a
vendégeknek.
Így ragadt meg
Varga Mihály a katángfalvi kúrián, s mikor néhány év múlva Menyus úrfi, a »nagy
orátori talentum« (ahogy az orvostanhallgatók nevezték el tréfásan azóta)
megkapta a doktori diplomát és nagy triumfussal jött haza a szomszéd vasúti
állomásról a kék kasú családi csézán (önmaga hajtván a lovakat), apja
elérzékenyülve borult a nyakába:
- Most már
embernyi ember vagy, Menyus. Amit mi elherdáltunk, én és bátyáid, neked kell
visszaszerezned. Aranyat, ezüstöt nem adhatok a kezdethez, mert magamnak sincs,
hanem adtam nevelést, most pedig még neked adom inasnak Varga Mihályt, aki
okvetlenül szerencsét fog rád hozni.
|