|
Menyus úr
azonban egyelõre odatette a maga diplomáját, ahol a többi testvéreé volt, az
íróasztal fiókjába. Jobban szeretett otthon lebzselni, foglyok, nyulak után
vadászni, mint paciensek után. Az a veszett griff, mely a Katánghy-címerben terpeszkedik
el kék mezõben, sehogysem eresztette.
Mikor az
édesapja figyelmeztette, hogy kezdje már meg a praxist, költözzék be a városba
(vagy Eperjesre, vagy Kassára, ahova neki tetszik), mindig Pató Pállal felelt:
»Hiszen ráérek«. Váltig odébb-odébb húzódék a terminus. Majd õsszel! Nem lett
belõle semmi. No, majd tavasszal. Abból se lett semmi. Mindig közbejött
valami. Egyszer olyan, hogy a fiatal doktor vonakodott, másszor olyan, hogy a
papa se bánta. Kivált, ha valamely módos leányos házhoz kezdett járni, mert
volt egypár csinos és vagyonos kisasszony a közeli falvakban. Hátha bolondjában
otthonról tud kihorgászni valami jó aranyhalat?
Csak néha zajdult fel az öregúr:
- Elfelejted, amit tanultál. A késpenge is megrozsdásodik,
ha nem vágnak vele.
- A tokja válogatja, kedves apám. Aztán itthon is
gyakorolhatja magát az ember.
Némelykor megbetegedett a faluban egy-egy paraszt a zöld
uborkától, annak adott be kinint a hideglelés ellen, vagy a lábát törte ki
valaki, azt kellett helyreigazítani. Valami különösebb betegségek nemigen
fordultak elõ.
Midõn emiatt sopánkodott az öregúr, aki szerette volna, ha a
fiú folyton gyakorolhatja magát, azt felelték neki:
- Hja, nyáron nem ér rá a paraszt beteg lenni.
Hanem biz ott télen se voltak betegségek. Az öreg megint a parasztokat
szidta:
- Hát már ti sohasem akartok betegeskedni?
- Mitõl lenne beteg télen a paraszt - felelték neki -, mikor
nem is igen eszik?
A katángfalviak szegények, rossz határuk van, néha a
vetõmagot sem hozza be.
Ez így nem
maradhat in infinitum. Maga
a doktor is belátta, hogy mégiscsak meg kell kezdeni a praxist.
Csakhogy
ahhoz is pénz kellene, lakást felvenni és bebútorozni. Pénze pedig Katánghy
Jánosnak nem volt, se apró, se nagy; adóssága ellenben volt, apró is, nagy is.
Lefutotta
azt a karriert, amit a dzsentri ember rendesen, az összes fokozásokkal. Elõször
bízott önmagában, azután a földben, hogy hátha az hozna valami veszekedett nagy
termést, azután a zsidóban, aki kölcsönt ad, s csak miután már a zsidó meg nem
emberelte, fordult vallásos hitével az Istenhez. Az Istentõl remélt mindent.
Hiszen azt mondja a szentírás, hogy ott jelenik Õ meg, ahol legnagyobb a
veszedelem.
Az Isten
megjelenését várta Katánghy János úr, de ahelyett megjelent a bírósági
végrehajtó. Rendesen így szokott lenni.
- Hát
mármost mit csináljunk? - mondá az ifjú doktor sötéten.
- Várunk -
szólt az apja. - Majd csak történik valami.
Hogy mi
történhetnék, azt éppenséggel nem tudta János úr, sem azt, hogy minek kellene
történnie, sem azt, hogy mit vár - hanem azért mégis csak várt.
De hogy is
tudhatta volna, hiszen éppen valami jó »non putarem«-et várt. S a non
putarem azért non putarem, mert senki se találhatta volna ki elõre.
És amíg a non putaremet várta, addig valahogy erõszakosan
fenn tudta tartani az állapotot. Békétlenkedõ hitelezõket senki sem tudott
nálánál nagyobb diplomáciával várakozásra bírni. Olyan svádája volt, mint egy
nagykövetnek. Ahol a sváda nem használt, bizony nem volt bolond megvetni a
drasztikusabb eszközöket.
A szomszéd faluban (Vártornyán) lakó Majka Györgyhöz, aki
foglaltatott nála, áthajtatván, kedélyes szavakban kért halasztást.
- Nem adhatok - felelte Majka úr. - Nekem szükségem van a
tõkémre.
- Úgy? Szüksége van? - szólt sötéten. - Látja ott röpülni
azt a galambot, Majka úr?
- Látom.
Hogyne látta volna. A kert legvégén voltak, és a galamb ott
kóválygott magasan a fejök felett.
- No, majd mindjárt lejjebb is látja - szólt hirtelen a vén
Katánghy, villámsebesen kihúzván zsebébõl a pisztolyát.
Célzott, lõtt, s a galamb holtan esett le Majka úr lábaihoz.
- Lesz-e halasztás? - kérdé, szemeit mereven szegezve Majka
arcára.
- Nem bánom - makogta Majka remegõ hangon.
Ilyenformán húzta-halasztotta a helyzetet Katánghy János
vagy két évig, mindig várva azt a bizonyos non putaremet, mely egyszerre
kimenti a kellemetlen helyzetbõl.
Hát meg is jött. De nem volt se promessz-szám, se amerikai
nagybátya, hanem volt maga a Halál.
Katánghy János õseihez került a katángfalvi sírboltba,
szívszélhûdés következtében. Künn a pagonyban vadászott Varga Miskával,
egyszerre egy nagy süldõ bukkant ki a cserjék közül és egyenest az öreg
tekintetes úrnak tartott (így adta ezt elõ Varga Mihály). Az öregúr felemelte a
puskáját, rácélzott, de a kujon nyúl kutyába se vette, megállt makacsul egy
hangya-zsombék mögött s hátulsó lábára felágaskodva, megfenyegette elsõ két
lábával a vadászt, görbüljön meg mind a két kezem (t. i. a Varga Mihály két
keze), ha nem úgy volt. A tekintetes úr dühbe jött a gúnyolódó nyúlra, s
mielõtt még elsüthette volna a fegyverét, összeesett, megholt.
A család elhallgatta
ezeket a részleteket. Furcsa is volna, hogy egy Katánghy ijedtségtõl haljon
szörnyet, pláne nyúltól való ijedtségtõl, pláne olyan híres lövõ. Meghalt
szívszélhûdésben, punktum.
János úr
halálával aztán mindennek vége szakadt. A három Mátyás-lustájának kenyér után
kellett látnia. Az õsi birtokot egy szép tavaszi napon dobra ütötték (valami
Stern Mór vette meg), s árából kifizetvén a hitelezõket, három-háromezer forint
jutott egy-egy fiúra.
A három
testvér összeölelkezett s így szólt:
- Most már
széledjünk szét a világba szerencsét csinálni.
A mérnök és az ügyvéd Katánghy élete
nem tartozván feladatunkhoz, csupán hõsünk életfonalát kísérjük - aki Kassára
költözött két szépen bútorozott szobába, kiakasztván a »Dr. Katánghy Menyhért
gyakorló-orvos« cédulát. Az aranyos betûk szépen ragyogtak a táblán, de az elsõ
páciens csak sehogy sem akart jelentkezni.
Varga Miska
búsan üldögélt az elõszobában, várván a csengettyû szólását. Az orvos sokszor
kijött kérdezõsködni:
- Senki sem
csengetett? Mintha hallottam volna.
- Egy lélek
se volt, uram. Lehet, hogy én nyomtam meg egy kissé, amint tisztogattam a
gombját, mert attól féltem, hogy a pók szövi be.
Menyhért úr
tanácsot ment kérni egyik kollegájához, dr. Demény Endréhez, akivel együtt
jártak az egyetemen.
- Nem megy
a dolog sehogy sem.
- Azaz
nincs páciensed.
- Nincs. És
a kis tõkém veszedelmesen fogy. Mit csináljak?
- Nincs
valami egészséges reklám-ötleted?
- Dehogy
van.
- De
értesz-e legalább a betegségekhez? Lépést haladtál-e azóta otthon, falun az
egyre fejlõdõ szaktudományokkal?
- Annyiban,
hogy míg az egyet lépett elõre, én kettõt léptem hátra. Ami keveset tudtam is,
elfelejtettem.
- Hát biz
az baj. Akkor csak azt tanácsolhatom, hogy vagy házasodj meg, vagy…
- A
házasságra magam is gondoltam, de ahhoz kettõ kell, én meg egy gazdag leány. A
gazdag leányok azonban ritkák. Térjünk hát át a másik vagyra.
- Vagy
pedig menj el fürdõorvosnak.
- Miért
éppen fürdõorvosnak?
- Mert
ahhoz megvan a teljes kvalifikációd.
-
Hogy-hogy?
- A fürdõorvosnak
semmit se kell tudnia. Még a »mutassa a nyelvét« se föltétlenül szükséges, a
diagnózist, ami a legnehezebb, nem kell megállapítani, fürdõre már kitalált
betegséggel megy a páciens, a fürdõorvosnak csak a mellét kell meghallgatnia
(vagy hall valamit vagy nem), s aztán elrendelni, hogy melyik vízbõl igyék és
mennyit, hány órát sétáljon naponkint stb.
- Bizony
mondasz valamit.
- Azonfelül
csinos legény vagy gentlemanlike-mázzal. Ha monoklit teszel fel a szemedre,
bátran játszhatsz attasét a Nemzeti Színházban. De minthogy nem attasét akarsz
játszani, csak doktort, okvetlenül pápaszemet kell viselned. Ne félj, az
asszonyok a pápaszem dacára is csinosnak fognak találni. S minthogy a
fürdõközönség legnagyobb része asszony, lehetetlen, hogy jövõd ne legyen mint
fürdõorvosnak.
|