NÉMI FÁTYOLOZOTT RÉSZEK

Az elsõ õszi kikirics kinyílt a prixdorfi réteken. Ez a kapuzárás. A fürdõ elveszti csodaerejét, az utolsó beteg is hazamegy.

A hoteleket, boltokat bezárják, a kútleányok beállanak tavaszig szolgálóknak a közeli városokban, a fák lehajigálják a leveleiket - minden az elmúlásba megy át.

Ha valamely kései vendég erõszakkal még ott maradna, azzal kiegyezik a doktor: »Ne háborgassuk egymást, - ne fizesse, csak a felét a honoráriumnak és hagyjon engem elmenni, én is hagyom meggyógyulni«.

Katánghynak egyezkedni sem kellett, szabadon mehetett téli szállásra. De hova menjenek?

Eleinte Budapestet gondolták, de csekély pénzök nem engedte. Egy Vas megyei városkát választottak, ahol némi téli keresetre lehet kilátás, kivált, ha a helyi lap nagy betûkkel hozza: »Dr. Katánghy Menyhért, híres prixdorfi orvos, városunkban telepedett le, lakik a Templom utcán, átellenben özvegy Sirjai Ferencné „A kis pityerhez” címzett kocsmájával.«

S tényleg akadt mindjárt kezdetben egy betege, mégpedig elõkelõ úr: Montvich Károly János Mária herceg - huszárhadnagy az ottani ezredben.

Hogy mi baja lehetett a pirospozsgás kinézésû tömzsi hadnagynak, azt a jóisten tudja (hiszen annyi mindenféle belsõ betegség van), de az bizonyos, hogy néha kétszer is elment napjában a doktorhoz, s ilyenkor ott trécselt vagy a doktorral, vagy a doktornéval órák hosszáig.

Hogy jó doktor lehetett Katánghy, az onnan világlik ki, hogy a herceg a következõ nyáron szabadságot vett és Prixdorfban töltötte azt, hogy tovább is a Katánghy kezelése alatt lehessen.

Hogy pedig Montvich hercege jó páciens volt, az abból következtethetõ, mert a jövõ õsszel, midõn a herceget Nagyváradra helyezték el, Katánghy doktor is Nagyváradon telepedett le télire.

A harmadik télen azonban, miután az ezred átvándorolt Budapestre, végre Katánghyék is felkerültek a fõvárosba. Károly János Mária herceg most is mindennap ellátogatott az orvoshoz. Mégis nagyon makacs lehetett a betegsége.

Szombathelyen, Váradon sokat fecsegtek errõl a kávénénikék, ha rákerült a sor.

- Szép orvosné… hercegi hadnagy… szegény férj, könnyû a diagnózist eltalálni.

De a rossz világ nyelve sohasem volt egy gentleman emberre irányadó. Varga Mihály szerint, aki erre a pontra nézve okvetlenül tudhatna valamit, Katánghy és Katánghyné olyan szép egyetértésben éltek, mint két gerlice.

Azonfelül Katánghy nem is volt most már olyan szegény; a praxisa megindult egy kicsit, úgyhogy élni tudott, csinos lakást tartott, nejét szépen járatta. Azonfelül nem minden hadnagy céda, vannak becsületes jámbor hadnagyok is. Azonfelül nem minden asszony… azaz, hogy ezt már nem merem állítani.

Hanem azt merem állítani, hogy ha volt is valami bibi, Menyhért nem tudott arról. Minden dolognak van határa, még a leleplezésnek is. Menyhértre, az igaz, haragszunk, mert svihák és stréber, de csakis eddig van. Menyhért máskülönben gentleman. A herceghez ragaszkodott, talán mert imponált neki a herceg barátsága, és mert a pozícióját is emelte, esetleg elõkelõ klienseket hozhatott, - de többet föltételezni sem szabad.

Úgy télen át, kivált a késõbbi években, ha János király a fõvárosba jött, többnyire meglátogatta Katánghyékat, rendesen megbiztatván Menyhértet:

- Ha addig élek is, kinézek neked jövõre egy kerületet. Ne félj semmit.

Egy farsang alkalmával vidám arccal toppant be:

- Meglesz a kerület öcsém, sõt már meg is van; kigondoltam.

Katánghy hitetlenül rázta a fejét. Lehet is kerületet kigondolni?

- Hogy hívják? - kérdé inkább udvariasságból, mint kíváncsian.

- Borontó.

- Hol van az?

- Abban a megyében, ahol Szentandrás városa.

- Pénz kellene ahhoz, kedves bátyám.

- Dehogy kell, egy fia se kell.

- Olyan nagy befolyása van ott?

- Nincs nekem annyi se, mint a körmöm feketéje.

- Hát mivel leszek meg akkor?

János úr fölénnyel petyegtette az ujjait.

- Praktikával.

- Nincsenek már csodák, János bácsi.

- Vagy igen - szólt õ meggyõzõdéssel.

Ez akkor annyiban maradt, de amint a választások közelegtek, János király is többször jött az utolsó télen Pestre s egyre nógatta Katánghyt, hogy már ideje volna akcióba lépni a borontói kerületre nézve.

Menyus föl se vette, úgyis hiábavaló, kár arra egy lépést vesztegetni, ami lehetetlen, az lehetetlen, de az asszony akarta, s amit az asszony akart, annak körülbelül meg kellett történnie.

- Majd meglátod, Klári, hogy csak nevetségessé teszem magamat.

- Próba szerencse! Egy szót se többet, föl kell lépned. Képviselõné akarok lenni.

Menyus még vergõdött egy darabig mindenféle kifogásokkal. Könnyû mondani, hogy lépjek fel, de hogy lépjek? Melyik lábammal? Mit kell tennem? Hol kell kezdeni?

De semmit se használtak a kifogások, János király kifundálta neki egy családi vacsora alkalmával az egész plánumot.

- Egyszerûen beíratod magad a szabadelvû klubba, aztán elkéred a végrehajtó bizottságtól a borontói kerületet, illetõleg jó eleve bejelented a miniszterelnöknek, hogy ott óhajtasz föllépni.

- Hátha nem adják ide?

- A kerületet? Dehogynem. Megörülnek neki. Podmaniczky a nyakadba borul: »Édes barátom, csak menjen, menjen.« Mert az nehéz kerület, amelyikben most is egy ellenzéki ember ül. A nehéz kerületeket pedig olyan közömbösen osztogatják a pártban, mintha egy-egy csillagot kérne el a mennyboltról tõlük az ember, azt mondják: »Jól van, legyen a tied«. Ijesztgetni fognak, sõt a szemedbe is nevetnek, de te rájok se hederíts, mindig csak azt mondd: »Nekem az a kerület kell, a macska fél, de nem én; ott fogok föllépni.«

- Ki ott a fõispán?

- Báró Belendy Péter, derék ember.

- Iskolatársam volt Kassán, ösmerem.

- Annál jobb - felelte János király.

- Annál rosszabb - felelte Katánghy -, mert õ is ösmer engem.

- Mindegy. Amit mondtam, mondtam, úgy kell eljárnod.

- Hiszen ha csak egy csöpp valószínûséget látnék benne! - sóhajtott fel Katánghy, azonban mégis engedelmeskedett (maradhatott volna-e meg nyugton a feleségétõl?), belépett a szabadelvû klubba s egy nap bejelentette az illetékes személyeknek, hogy Borontón akar föllépni a közelgõ választásokon.

Mire február végén megint elõjött János király, már akkorra rendben volt a dolog ide való része. A szabadelvû korifeusok vállat vontak rá: »Jól van, legyen az öné a kerület, de most aztán lásson hozzá, hogy ott gyökeret verjen.«

János király meg volt elégedve az eredménnyel.

- Hát a levél megvan-e a fõispánhoz?

- Az itt van a zsebemben.

- Igen helyes. Most már lássunk a dolog vastagabb végéhez. Jól ide figyelj, Menyhért öcsém. Te meg ne szólj minduntalan közbe, Klára!

- Figyelek, János bácsi.

- Március 12-én lesz Gergely napja, írd fel magadnak a dátumot. Ekkor Borontón nagy névnap van a vármegye nábobja, Fekete Gergely uramnál. Ott lesz a választókerület minden számbavehetõ embere, érted-e jól?

- Hogyne érteném!

- Te már 11-én megérkezel Szentandrásra, de nem hozzám szállsz, hanem a vendéglõbe.

- Igenis.

- Jelentkezel a fõispánnál, átadod neki a levelet, az ki fog nevetni, hogy te Borontón akarsz föllépni, de te megmaradsz makacsul a szándékodnál és csak azt kívánod tõle, hogy vigyen el másnap a borontói névnapra. Jól van, a fõispán elvisz a névnapra. Ott leszel, eszel, iszol, de a szándékodról se szóval, se viselkedéssel semmit el nem árulsz. Ha fecsegni kell, majd ott leszek én, bízz mindent énrám.

- Ön ott lesz?

- Természetesen, de neked nem szabad engem ösmerned. Ha szóba hoznak is elõtted, beszélj felõlem fumigative.

- Oh, azt a világért se teszem.

János király fölfortyant, ravasz szemei háromféle színt játszottak.

- Csak tedd azt - mondá fensõséggel -, amit én megállapítok, mert annak úgy kell történni. A plánum jó, de be kell tartani minden nüanszát és akkor nyugodt lehetsz; mert jegyezd meg magadnak, hogy ha egyszer a macska beledugja a fejét a köcsögbe, akkor fel is nyalja a benne levõ tejfölt.

*

Minden úgy történt, amint kitervezték. Március 10-én Katánghyné beküldte a keleti gyöngysorát a nagy zálogházba, és az érte kapott másfélszáz forintot Menyus markába nyomta útiköltségnek. Az átellenben lakó Singer Jakab szabóüzletébõl kibéreltek egy bundát (minden napra egy forint bér), s ezzel Menyus összecsókolván nejét és apró porontyait, mert már volt neki vagy három, megindult a délutáni vonattal Csaba népének országába. Március 11-én a program szerint szerencsésen odaért Szentandrásra, beszállt a »Turul madár«-hoz címzett vendéglõbe, átöltözött, és megkereste a megyeházán a fõispánt.

De iszen nagy eszû ember János király. Tudott az elõre mindent - ösmerte az a fõispán veséjét is.

Õméltósága nagyon megörült, mikor megösmerte régi diáktársát, Katánghy Menyust, de mikor a végrehajtó-bizottság levelét elolvasta, amelyben meg volt ékesen írva, hogy a borontói kerületben tisztelt elvtársunk fog föllépni, csodálkozással förmedt rá:

- Hát megbolondultál?

- Azt még nem tettem.

- Vagy talán aranybányát fedeztél fel valahol?

- Azt még kevésbé cselekedtem.

- Akkor mit akarsz?

- Próbálkozni. És csak azt kérem tõled, méltóságos uram, egyelõre, kegyeskedj engem holnap magaddal vinni a borontói Gergely-napra, ahol meg akarok a választókkal egy kicsit ösmerkedni.

A méltóságos báró vállat vont.

- Hiszen elvinni szívesen elviszlek, de ami a többit illeti, roppant fába vágtad a fejszédet - még ha aranyból van is a fejszéd.

- Bárcsak ezüstbõl volna.

- A székely, barátom, nem szívesen választ idegent, hacsak nem valami országos nagyság. Azaz, hogy szívesen még akkor se teszi. S kivált a borontói kerület. Ez a legnehezebb. A mostani képviselõ ugyan népszerûtlen lett (mert itt három év alatt ráunnának Kossuth Lajosra is), de támad ahelyett tíz, mindenféle árnyalatú. Úgy fognak kiugrálni pár hét múlva, mint a békák a mocsárból. Ami a pártunkat illeti, félfüllel hallom, hogy öreg gróf Tenky Albert akar föllépni… Az pedig olyan dinaszta itt, hogy nyikkanni se lehet ellenében. Hova gondolsz, kedves barátom? Pláne ezzel a sárosi dialektussal.

- Mindegy, ha már itt vagyok, legalább magam gyõzõdöm meg a viszonyokról.

- Igen helyes. Hiszen semmi kifogásom, ha eljössz, én csak a véleményemet mondom, próféta nem vagyok. Próbáljuk meg. Végre csodák is történhetnek; az igaz, hogy én még nem láttam. Lesz a nábobnál ösmerõsöd?

- Király János.

- A polgármester? No, azzal ne nagyon dicsekedj!