EGY MEGVESZTEGETETT DINASZTA

A reggeli után újra ferbli következett. Egyéb változatosság nem történt, csak a szivarok fogytak el. Egy lovas embert kellett küldeni a szomszéd faluba, ahol állítólag kaphatók kurta szivarok az örménynél.

Addigi használatra összekereste a gazda öreg pipáit, pipaszárakat hevenyészett, néhányat kölcsönzött imitt-amott a faluban. Nagy delicia volt ez is, akinek jutott. Még a mágnások se fintorgatták az orrukat, hogy szotyagos a pipaszár.

Az ebédnél, mely uzsonna tájára esett, ismét megindultak a tósztok. A legtekintélyesebb emberek emelkedtek fel, Katánghy Menyhértre ürítve poharukat, olyanforma célzásokat fonva-szõve, hogy: »Ha az Isten úgy akarja, mint münk, ezen mü vendégünket szívünkhöz jobban is megragasztjuk. Valamiképpen a kanyarodó patak messzirõl jön az õ csergedezõ vizével, de akármilyen messzirõl érkezik, sehol sem mondják, amerre elfolyik: „ahol jön ni egy idegen patak”, hanem mindenek így szólanak: „ez a mi patakunk”. Engedje az Úristen õ szent felsége, hogy itt a mi megyénkbõl váljék a kis patak nagy folyammá.«

Szépen, szívhez szólón tudtak õk beszélni, van valami bibliai õserõ az õ különös észjárásukban, a Libanon cédrusainak illatával és Thibeza mézével.

Az éljenzés- és lelkesedésben látszott János királyon, hogy a méreg eszi, de közbe is kotyogott minduntalan.

- Vagy ki tudja? No, majd meglássuk! - S több effélét.

A szomszédjai úgy tettek, mintha nem is hallanák, de õ nem törõdött velök, éles látásával legott kikereste a homogén elemet, Tenky grófot, õt nézte, mintegy õhozzá adresszálta a közbeszólásait. Egyszer felkelt az asztal végérõl s odatipegett a grófhoz.

- A macska is szereti a tejfölt - mondá fennhangon, a grófhoz hajolva -, de ha mély köcsögben vagyon, mégsem juthat hozzá, mert a feje be nem fér.

A gróf összeráncolta a homlokát, kezdte sokallani a János úr szeretetét, derogált neki ez a közösség.

- Ugyan hagyjon békét - szólt mogorván.

A többiek pedig éppenséggel megbotránkozának a Király János illetlen viselkedésén.

Kevés híja, hogy rögtön ki nem dobták, jószerencse, maga Katánghy állt fel az izzó hangulatban, és egy igen ügyes tósztban csillapítá le a tornyos hullámokat, hogy szabad országban minden vélemény szabad legyen; - az a legjobb, amelyik szemtõl-szembe nyilatkozik.

Tetszett a tószt. Vidáman csengtek össze a poharak. A fõispán odahúzta a székét Menyus mellé:

- Szerencsés ember vagy - mondá -, bizonyosan burokban születtél. Megfoghatatlan, hogy mi tetszett meg rajtad annyira!

Katánghy vállat vont, de arca a diadaltól ragyogott.

- Isten tudja.

- Most már azt merem mondani - folytatá a fõispán -, hogy biztos a mandátumod, ha Tenky föl nem lép. Õ még hideg, mint egy jéghegy, s valami rejtélyes, aggasztó van az arcában, ha a jelöltségedre céloznak.

Tenky valóban hûvös volt a pesti vendéggel szemben, gúnyosan biggyesztette el ajkait a jelöltsége emlegetésénél, s kártyázás közben azon a bizonyos orrhangon beszélt vele, amelyért már nem egyszer törte be a mob a mágnás klubok ablakait.

Katánghy csöndes humorral jegyezte meg:

- Ah, igen! Már nagyon régen volt a francia forradalom.

A grófot egyébiránt János király vette most kezelése alá. A »székely Bismarck« jól tudta, hogy a kevély fõurat semmi se fogja annyira maltretírozni, mint az õ pártfogása - megkezdte tehát a propagandát csinálni Tenky jelöltsége érdekében.

Tenkyben forrt a méreg, már éppen ki akart törni, midõn megjelent a gazda:

- Az asztalokra nincs többé szükség!

A ferblisták újra sorakoztak, de Katánghy, aki már nem bírta tovább a bágyadtságot, kiosont elõbb a friss levegõre.

Feje szédült, inai roskadoztak, érezte, hogy ott bent a fojtó gõzben és füstben rögtön összeesik a kimerültségtõl. Míg a pitvarig elhatolt a bundaszobán keresztül, vakmerõ terv fogamzott meg fejében, hogy megszökik; meglehet, mindent kockáztat, de mégis megszökik. Nem gondolt többé semmire a világon, csak egy ágyra. Nem egy képviselõséget, de egy trónt is odaadna e percben egy kis alvásért.

A pitvarból éppen akkor vitt ki szép sugár leányzó egy dézsa öblögetõ vizet kiönteni az udvarra.

- Hogy hínak, kis mókus? - kérdé tõle nyájasan.

Elsõ dolga volt a kékvirágos szoknyáját leereszteni, mely hátul fel volt hajtva és görcsre összekötve, úgy, hogy az ing látszott egy darabon. Durva volt az ing, de mégis csinos és ingerlõ. Csak miután leeresztette a szoknyáját, akkor felelt.

- Zsuzsinak.

Hõsünk óvatosan nézett körül, nem hallja-e valaki.

- Megtehetnél nekem, kicsike, egy szívességet.

- Kettõt is, instálom.

- Szavadon foglak, Zsuzsika. Éppen kettõt kérek.

A leány elmosolyodott.

- Bizony már sajnálom, hogy nem hármat mondtam.

S annyi kellem, természetesség volt a mozdulatában, hogy egy kontesznek se lenne kevés.

- Elég a kettõ is. De tudsz-e hallgatni?

- Meglehet - nevetett csintalanul -, de eddig nem próbáltam.

- Jaj, szívecském, ha te hallgatni nem tudsz, akkor minden elromlik.

- Ej no - szólt, a fejét fél oldalt hajlítva -, hát olyan romlós portéka?

- Biz az olyan. Egy fuvarost kellene fogadnod titokban, aki megvárjon itt valahol átellenben, mondjuk a templomnál, és elvigyen Brassóba.

Zsuzsika ijedten csapta össze a kezeit.

- Jézus, Mária, Szent József! Még csak az kellene. Elcsapna urunk a szolgálatból.

- Csak tán nem?

- Vagy igen. Ránk van parancsolva, ha vendég szökését észrevesszük, mindjárt jelentsük az úrnak. Mi lenne, ha magunk szöktetnénk el?

- Nem teszed meg? - faggatta rimánkodó hangon.

- Nem, nem (kezecskéit bûnbánóan összetette). Bizonyisten, nem tehetem, pedig tudom, hogy maga lesz a követünk. (Nagy zavarba esett, kötényét a szájába vette és harapdálta.) De nekem senkim sincs, nekem semmi sem kell, hanem a Borbála megteszi… én azt gondolom, megteszi.

- Ki az a Borbála?

- Egy cseléd, mint én, de annak szeretõje van, hát megteszi. A Borbála nem fél az ördögtõl sem, mert annak szeretõje van.

- Hol van az a Borbála?

- Mákot tör a konyhában. Nem hallja a mozsárkongást?

- Küldd csak ki!

Míg Menyus Borbálára várt, sorba jártak ki az udvarra a bortól kivörösödött urak, s felmarkolván egy csomó friss havat, megdörzsölték vele a képüket. Székely medicina a bágyadtság ellen.

Ezt jó lesz megtanulni, gondolta Katánghy, és õ is úgy tett.

Azalatt kijött Borbála. Gyönyörû fehércseléd volt, magas termetû, egyenes, mint a szarvas, gödrökkel az arcán, élveteg piros ajkakkal, fekete szemei fénylettek, villogtak, mint két szentjánosbogár. A nehéz, nagy bunkójú mozsártörõt kezében himbálta könnyedén, mint valami légycsapót.

- Eszemadta húgom, te, amint látom, buzogánnyal jössz.

- A Zsuzsika küldött, instálom, hogy valamit parancsolni tetszik.

Katánghy odább intette a kamra tájékára (a pitvar elõtt sokan mászkálnak), aztán elõadta a kívánságát, a fuvaros szerzése iránt, meg hogy a bundáját keresse ki; egy szivar-tárca van benne, arról lehet ráösmerni; a bundát azután csempéssze valahogy a konyhába és tegye föl éjjel a kocsira.

Csóválta a fejét meg a buzogányt. Egy darabig habozott.

- Nehéz dolog - mondá -, de én is nehéz dolgot fogok kérni. Tyúkért tyúkot, ökörért ökröt. Megteszi?

Éles, fürkészõ tekintetet vetett Katánghyra.

- Mirõl van szó? - kérdé ez kissé bizonytalanul.

- Férjhez szeretnék menni - mondá fojtott hangon -, és kérõm is van.

- Teringettét! Azt elhiszem.

- De nem tudok hozzámenni, pedig szeretem is, derék ember.

- Hát miért nem tud hozzámenni?

- A boldogult uram miatt.

- Ne mondja! - szólt közbe Katánghy meglepetve. - Maga már özvegyasszony?

- Nem tudom - felelte szomorúan.

- Egy mukkot se értek belõle. Holt ura van és nem tudja, özvegy-e, kérõje van, szereti és nem tud hozzá menni.

A menyecske felsóhajtott.

- Valami különös eset az. De nem errõl van szó. Hanem két levelet írtam, azokat kellene elvállalni a méltóságos úrnak, hogy elviszi személyesen ahová szólnak, és mikor visszajön a választásra, választ hoz reájuk.

- Nem nagy dolog. Miféle levelek?

- Egyik a királynak szól Budára, instálom, a másik az érseknek Esztergomba.

- Hm! És mi van a levelekben?

A Borcsa szép arca olyan lett, mint egy hõsnõé, szinte átszellemült, valami földöntúli értelem öntötte el a homlokát.

- Azt kérdezem, instálom, a királytól, mondja meg a király, hogy jobbágyai-e még azok, akik meghaltak?

Menyus gyanakodva nézett rá. Szegény teremtés: alkalmasint meg van õrülve.

- Hát az esztergomi érsek levelében mi van?

- Mondja meg az érsek, hol kezdõdik a halál?

A cinkotai icce kérdései óta se nem hallott, se nem olvasott Menyus ilyeneket. Tisztában volt vele, hogy tébolyodott nõvel beszél.

- Aztán mire volna az magának jó, ha megtudná?

- Akkor tudnám, hogy férjhez mehetek-e vagy sem.

- Hogy-hogy? Beszéljen világosabban! Mert hogy hozzak én választ, ha nem értem, mirõl van szó?

Borbála leeresztette a mozsártörõt, ahogy a juhász szokta a botját, rákönyökölt, szép arcát a tenyerébe hajtva:

- Hát úgy van az, instálom, hogy az uram meghalt ezelõtt tizenkét évvel Pesten a Szt.-Rókus kórházban, ketten az anyámmal fogtuk be a szemeit. Azzal hazajöttünk, engem betegen hozott szegény szülõm, mert a nagy bánat összetört. Jól van, ez akkor annyiba maradt. Sirattuk, sirattuk esztendõk soráig, egyszer csak azzal jött haza a Sikor András nagy Magyarországról, hogy látta az uramat, találkozott vele, meg is ittak együtt három verdung pálinkát. Mondtuk, lehetetlen, hiszen meghalt. De a Sikor András csak esküdözött. Addig-addig, hogy más tanú is akadt, a lacfalvi bíró, Héja Sándor uram, aki szintén felösmerte Nagyváradon a volt uramat, meg is kérdezte tõle, mit üzensz a feleségednek? mire õ azt felelte, ne is szóljon keed neki, mert én most már a túlvilági életemet élem, s hogy ne szóljon nekem, nagyban traktálta Héja Sándort.

- A holt ember?

- Az, a holt ember.

- Oh, a szamár! - fakadt ki Katánghy.

Borbála elértette az udvarias felkiáltást, elmosolyodott és így folytatá?

- Nagy bizonytalanságba estünk, instálom, ezek miatt, úgyhogy elmentünk a nótáriushoz, Hám Pál uramhoz (aki ott bent van, megkérdezheti tõle a méltóságos úr), a nótárius aztán írt a Szt.-Rókusba, hogy mi történt az elhalt urammal, úgy jött onnan válasz, hogy fölébredt a tetszhalottaiból s ekkor és ekkor teljesen kigyógyulva elbocsáttatott.

- Ezer mennykõ! - kiáltott fel most Katánghy. - Nem Varga Mihály a maga ura?

- De bizony Varga Mihály - felelte Borbála csodálkozva. - Honnan tudja?

- Honnan? Hiszen az én tulajdon inasom a gazfickó, hiszen én ébresztettem fel a halottjaiból.

- Ugyan! - mondá kétkedõleg.

- De nekem sohase szólt semmit az imposztor arról, hogy õ házas. Sõt Szombathelyen erõnek-erejével meg akart házasodni; egy Sirjainé nevû korcsmárosnét akart elvenni…

Borbála szeme megvillant, s újra bizalmasan nézett Katánghyra.

- Úgy van, errõl én is hallottam… A rossz szándék is éppen olyan jól tud gyalogolni, mint a rossz tett. Hát érti most már a leveleket?

- Még nem.

- Pedig nagyon világosak. Ha a király azt feleli, hogy akik meghaltak, azok nem jobbágyai többé, akkor én férjhez mehetek, Varga Mihály nem kereskedhet rajtam, mert a király törvényt csak a saját jobbágyainak szolgáltat.

- Furfangosan van kigondolva - mosolygott Katánghy.

De iszen nem bolond asszonyka ez, nemhogy esze nincsen, de bugyborékol is. Most már valóságosan kíváncsi lett a prímás levelére. Valami csodálatos õsmesei erõ nyilvánult az elõbbiben.

- No, és mit mondjon a prímás, húgomasszony?

- Ha a prímás azt feleli, hogy a halál a lélek elszállásával kezdõdik, akkor nyert ügyem van, mert a Varga Mihály lelke elszállt, s én csak holtig való felesége voltam.

- Van valami benne.

- De ha azt feleli az érsek, hogy a halál késõbb kezdõdik, ha úgy áll a dolog, mint mi, szamár parasztok fogadkozunk: »ásó, kapa választ el minket«; ha az ásó, kapa a mezsgye az élet és halál között, akkor nekem vesztett ügyem van, mert Varga még nem jutott volt el az ásó-kapáig.

Katánghy ámulva-bámulva csóválta a fejét.

- Hej, húgom, de nagy fiskális veszett el benned. Persze, azt akarod tudni, hogy megbüntetne-e a törvény, ha férjhez mennél.

A fejével bólintott.

- Hát ha kibékülnél a férjeddel, idehoznám neked jövõre.

Tagadólag rázta a fejét.

- No, majd beszélek én érdekedben valami nagy törvénytudóssal Pesten, aztán értesítlek. Ha pedig nem menne másképp, megindíttatom Vargával a válópört. Jó lesz?

- Elviszi a leveleket? - kérdé fanatikus makacssággal.

Katánghy habozott.

- Mit érsz velök? Hiszen…

- Elviszi, vagy nem viszi?

- Hát elviszem.

- S hoz rájuk választ?

- Hozok, ha adnak.

- Akkor rendben vagyunk. Megfogadom a fuvarost éjjelre, és egy kavicsot dobok az ablakra, ahol kártyáznak. Ez annyit fog jelenteni, hogy a kocsi a templomnál várja.

- Hozd be majd a szivartárcámat, mihelyt megtalálod a bundát!

Menyust azalatt nagyon keresték a partnerek, egyik-másik küldönc, akit utána szalasztottak, meg is találta, de diszkrétül visszahúzódék, s azt a bizalmas bulletint vitte be (amit pajkos szemhunyorgatással szokás elmondani), hogy hagyjuk, mert valami kalandban dolgozik.

(A viselõs asszonyt és a nõi erények felforgatásában dolgozó férfit határtalan kímélet illeti, a nemzeti káté szerint.)

- Ez már más! - mondták a berzenkedõ partnerek egyszerre lecsillapodva.

- Juventus ventus! - mosolygott egy pár öreg úr, eltelve hajdankori édes emlékekkel.

Mire visszatért Menyus, kérdõ tekintetek majd hogy szét nem hasogatták. - Ahá! Hol jártunk? Ej, kópé, kópé! Tudunk ám mindent!

Leült az üresen hagyott székre (mert már praerogativákkal bíró perszóna volt). A remény, hogy szökési terve sikerül, megacélozta lankadó idegeit, erõt adott neki, fenntartotta. Valóságos animóval folytatta a játékot, az utolsó olaj volt ez a kanócon, amelybõl az elalvó mécs nagyot lobban. A keményfejû székely grófokon ellenben meg sem látszott, hogy már a második éjszakában vannak, vidorak, frissek voltak. Istenem, micsoda anyagból gyúrtad ezeket!

Egy óra múlva bejött Borcsa lábujjhegyen és elébe tette a bundában hagyott szivartárcáját, melyen a Katánghy-címer csillogott ezüst veretben.

- Ahá! - zúgott a kompánia és sok csiklandós nyíl zúdult Menyus ellen.

- Hm, - ez az?

- Ejnye, be csinos portéka!

- S hogy nézett rád!

Irulva-pirulva kiosont Borbála, Menyus pedig nagy megelégedéssel és örömmel vette tudomásul ezáltal, hogy megvan a bunda, szerelmes ifjú légyottot nem várhat oly epedve, mint õ a szabadulást. Ha eszébe jutott az ágy, mely Brassóban vár reá, a vére sebesebben kezdett lüktetni. Íme, a terv fele már sikerült. Csak még a másik fele lóg.

Kinyitotta a tárcát, két britannika volt benne. A partnerek megdöbbenve néztek össze. Tenky gróf vérfagyasztó pillantást lövellt a kincsre.

Britannika szivarok! Az ördögbe is, ez nem tréfa, két napi kurta szivar után! Síri csönd támadt a látványra, s roppant feszültség uralkodott. A fõispán, aki éppen osztott, letette a kártyát, mintha érezné, hogy valami nevezetes fog történni. (A fõispánok határozottan többet képesek kiérezni, mint más ember.)

Menyus felfogta a pillanat jelentõségét, mert mintegy belsõ ösztöntõl kényszerítve, egyszerre kivette az egyik szivart, a szebbiket, amelyik nem volt meghorzsolva, és Tenky grófnak nyújtotta.

Tenky mosolygott, édesdeden mosolygott, aztán leharapta a szivar végét és még egyszer mosolygott Katánghyra. A szivar pompásan szelelt. Nagy füstöt eregetett szép lassan orrán keresztül, hogy minél tovább ott bolyongjon a becses pára a szájpadlásban és az orr belsõ lyukaiban. A harmadik szippantásnál egész ábrázata mennyei kéjt fejezett ki.

- Pompás szivar - dünnyögte -, igazán kapitális egy szivar!

Nézte a füstjét hosszan, mélán, majd leverte nagy óvatosan a hamuját.

- Én csak akkor szívok ilyet, ha hébe-hóba Pestre vetõdöm.

- Valóban ritkán jársz oda - vetette föl nem éppen ravasz indok nélkül a fõispán.

- Utálom. Ne is lássam többet.

- Hogy-hogy? Pedig nekem azt mondták - miképp is fejezzem ki csak… hogy a jövõ országgyûlésre szándékod van…

- Ah, üres beszéd! Vén, lomha csont vagyok már. Egy pillanatig talán gondoltam, hogy föllépek, ha más nem akad: de - tette hozzá - már úgy nézem, akadt. (Nyájasan hunyorított Katánghy felé a szemével.) És végre is, mint mondom, vén, lomha csont vagyok, és végre is ez a szivar olyan fölséges… és végre is mi a vizi?

Nagy kõ gurult le a Katánghy és a fõispán szívérõl. A nagy jéghegy megolvadt. Tenky már nem fog izgágát csinálni. A britannika leteperte.