|
A ferbli
csak folyt, egyre folyt, nagy összeütközések voltak, négy király négy alsó
ellen (irtóztató csata), megtüzesedtek a kedélyek. A fejedelmi utód
összegöngyölgetett egy forintos bankót, máslit kötött belõle - ezt hívják a
székelyek »csikónak«. A csikó állhatatlan jószág, egy gazdánál meg nem marad,
aki megnyeri, a zsinórból a regula szerint kénytelen vizibe tenni, s vándorol
tovább-tovább, nagy lendület és forgalmat csinálva.
Katánghy
szórakozottan játszott, nem érdekelte a pénz (elég szerencséje volt most
nagyobb dologban), azonfelül zúgott a feje, kápráztak a szemei az
álmatlanságtól. De a szerencse szeszélyes istenség, nem merjük istenasszonynak
mondani (mert ha valamelyes asszonyi volna benne, nem szegõdik a legkimerültebb emberhez). Valóságosan
belecsimpeszkedett Katánghyba, egyre nyert, bolondul nyert. Kézzel-lábbal
igyekezett visszaveszteni, amit nyert (mert a jelöltnek, úgy mondják, jobb, ha
veszt), hasztalan, a könnyelmûen eldobott piculák minduntalan visszakerültek a
zsinórból, egy falka idegen hatost hajtva maguk elõtt.
Vagy
ötven-hatvan forint nyeresége volt tizenegy óra táján, midõn kip-kop,
megcsörrent az ablak.
Szó nélkül
fölkelt. A háta mögött egy szeplõs képû úr ült, mint gibic, annak nyomta kezébe
a kártyáját.
- Vedd át,
kérlek, egy kicsit, míg kimegyek. A vizit már beadtam.
A ragyás
emberen nagyon látszott a megtiszteltetés, ami érte, leült, szétnézett
diadalmasan, hogy látják-e, ki helyett játszik õ most - majd a távozó Katánghy
után kiáltott:
-
Kóstáltatnak! Adjam?
- Amint
neked tetszik.
Ezzel
kiment, semmi gyanút sem keltve, mintha csak egy pillanatra távoznék, a
küszöbön még egy pillantást vetett az érdemes helynökre, akit nem ösmert és
akit talán sohasem fog látni.
A pitvarban
a kis Zsuzsi ült egy ládán, sárga agyagtálban tejhabot verve (mert persze a
vacsora csak azután lesz).
- No,
Zsuzsika, az Isten áldjon meg!
Egy
forintot próbált a markába csúsztatni.
Leeresztette a tálat a ládára, hátra tette a kezét.
- Nem fogadok el
pénzt.
- Hát mit adjak?
Zavartan sütötte
le a szemeit.
- Semmit. Oh,
semmit. De ha mégis eszébe jutnék, küldjön inkább… inkább…
- No, ugyan mit
küldjek? Talán szeretõt?
- Kell is nekem.
Kétszer is
megakadt, míg kinyögte.
- Küldjön
Brassóból, a fuvarostól, egy stangli szagos szappant.
- Igazad van, kis
Zsuzska. Elõbb a szappan. Ez a sorrend. A szagos szappanhoz majd megjön a
szeretõ.
Durcás arcot vágott s a tejhabos kanállal megfenyegette.
- Ugyan menjen már, mert mindjárt megfreccsentem.
Ment is már, de ugyancsak lassan mehetett, szuroksötétség
volt künn, alig bírt kibotorkászni az udvarból. Egy csillag se ragyogott fent
az égen, s a kis házikók ablakából nem fénylett már gyertyavilág. Egész Borontó
aludott, a föld is mintegy pihenni látszott fehér takarója alatt, a zúzmarás
fák az altató dalt zizegték fölötte.
Csak a hó fehérlett a nagy feketeségben, meg a templom fala.
Menyus éles szeme nagynehezen vette ott észre eleven lények mozgását. A lovak
lehelete folyvást szürkébbé tette egy darabkán a sötétséget. A szekeret inkább
csak sejteni lehetett, mint látni.
Közelebb érve a toronyhoz, szoknyasuhogást hallott. Ahá! Ez
bizonyosan Borbála, a szemvesztõ piros ajkakkal, a villogó szemekkel. Bolondos
éjszaka, hogy még ezek a szemek se bírnak átragyogni a feketeségen!
Csak a ruhasuhogás jelezte, hogy õ is ott vár Menyusra a
kocsi mellett, bizonyosan a levelekkel. S a szoknyasuhogás az éjben
varázslatos, ingerlõ, valóságosan ellenállhatlan.
- Hol a fuvaros?
- Itt vagyok, instálom - felelt egy tompa férfihang.
- Mehetünk?
- Mehetünk.
- Látja-e majd az utat?
- Ahogy az út lát engem, instálom, úgy én is látom õtet,
instálom.
- Hát a bunda itt van-e?
- Itt van, instálom.
Ezalatt közel jött a nõi alak és Menyus kezébe csúsztatta a
leveleket.
Egy pillanatig érezte keze érintését, s vére felforrt. A
saját fantáziája megrészegítette, kiegészítvén, teljessé tevén Borbála
szépségét, rárakott az éj átláthatatlanságán keresztül annyi varázst,
amennyinek nem lehet ellentállni. Egy démoni vágy kényszeríté hirtelen átkapni
a derekát s ajkaihoz szorítani ajkát.
- Oh, jaj - sikoltott fel. - Ne bolondozzon, mert összetöri
a pápaszememet.
Katánghy kezei fagyosan estek le ettõl a hangtól és ettõl a
szótól.
- Miféle pápaszemet?
- Ami a szememen van.
Idegenszerû, csúf, sziszegõ hang volt hang volt ez, melyet
Menyus még sohasem hallott.
- Hát ki maga? - kérdé bosszúsan.
- Én a
Varga Mihályné anyja vagyok. Borcsa nem ért rá a levelekkel eljönni, tõlem
küldte. Elmehetek, instálom?
- Akár meg se álljon kend a Gellérthegyig!
Káromkodott,
toporzékolt mérgében, de nem volt igaza. A kártyabeli szerencséjének okvetlenül
kellett valami szomorú következésének lenni a szerelemben.
*
Így
végzõdött a borontói kaland. Mit mondjak még?
Három óva
múlva beérkezett hõsünk Brassóba.
Három hónap
múlva egyhangúlag megválasztott Borontó országgyûlési képviselõjének.
Eddig terjednek
kutatásaim. Ez életének az a része, amit a politikai körökben nem ösmertek;
most az a része következik, melyet a nagy közönség nem ösmer, - amirõl azonban
köztünk eleget súgnak-búgnak, szóval, ami kulisszatitok.
Hogyan tett
nagy vagyonra szert? Ne gondolják, hogy a ragyás gibic nyerte, akit otthagyott
Borontón tovább játszani maga helyett, s akit - mint a folyosón szokta
elmondani - még most is úgy képzel, hogy ott ferblizik örökkön-örökké, míg egy
szép napon, talán húsz vagy harminc év múlva, elõtoppan megöregedve, megõszülve
és így szól:
- Meguntam
már az urat várni, instálom, hát fogja a pénzét, ehol van ni, éppen egy millió
forint.
Ej, nem.
Egészen más úton lett õ gazdaggá, nagybirtokossá, s a többi választásai szinte
egy-egy regény.
Egy vicinális
vasút juttatta vagyonhoz s egy új, még körmönfontabb csíny újra mandátumhoz -
de ezt majd újabb munkáinak bevezetésében fogom esetleg elmesélni.
|