[A MÁSODIK VÁLASZTÁS TÖRTÉNETE]
A KÖRTVÉLYESI CSÍNY

1897

I. FEJEZET
KATÁNGHY MEGBUKOTT.
SZERZŐ MEGÖSMERKEDIK EGY »GÓLYÁVAL«

Ki találja el, mi a legnagyobb élvezete a képviselőnek újbóli megválasztása után?

A mandátum átvétele.

Dehogy. A mandátum átvétele inkább kellemetlen, mert beszédet kell tartani.

Akkor tehát az első óra az átvétel után.

Dehogy. Az első órában jönnek a számlák és jönnek, jönnek számos utána következő órákon át.

Már látom, magamnak kell elmondanom, mi a legnagyobb élvezet. Az, mikor felülsz a vasútra hazamenet és a kezedbe akad valamelyik állomáson az első újság, mely a többi pajtásaidról ad hírt: ki lett meg, ki bukott el. Mohón rohansz végig a táviratokon. Bizonytalan formákban és eredményekkel hömpölyögnek benned az érzések, melyeket a benyomások keltettek. Egy jóleső tudat bizsereg egész valódban és mitigálja a sötét színeket. Kellemetlenül érint, hogy X megbukott, de nem búslakodol sokáig, mert te meglettél. Esetleg még jobban bosszant, hogy Y nem bukott meg, de elméd folyton visszaszökdel arra, hogy üsse a kő, hisz te is megvagy. Nem fájhat semmi, hogy legott be ne gyógyítsa, ha megtapogatod a zsebedet, ahol a mandátum ropog, ha pedig a bőröndben van, sokszor és szeretettel pillantasz a bőröndre; viszont semminek se örülhetsz még ma önállóan, hogy ne a saját mandátumod után akasztanád újabban keletkezett örömedet, ahogy a csónakot szokás a hajó után kötni.

Amint olvasod a táviratokat, melyekben összes barátaid és ellenfeleid ott kavarognak, úgy tűnik föl, mintha a csatatéren volnál a halottakat agnoszkálni, vagy pedig hogy a Jozafát völgyében lesed (már persze a Gábriel trombitálása után), hogy kik támadtak föl. Nagy élvezet az, sokszor próbáltam, és még ezután sokszor szeretném megpróbálni.

Hazafelé a legutóbb is folyton molesztáltam a kalauzt:

- Hol lehet kapni lapokat?

- Talán Kolozsvárott.

- Mikor érünk oda?

- Éjfél felé.

- Az késõn van. Elõbb nem lehet? Például Segesvárott?

- Esetleg Tövisen.

- Legyen gondja rá, kalauz. Jó borravalót adok, ha egy mai lapot tud keríteni.

A kalauz és a borravaló ikertestvérek, együtt a kettõ csodákra képes. (Külön ellenben, kivált a kalauz, semmire se képes.) Hol vette, hol nem vette, egyszer csak betoppant egy »Pesti Hirlap«-pal. Amint átfutom, mindjárt az elején szemembe ötlik egy sürgöny Borontóról: föladatott 10 óra 25 perc. „Itt ma Kapuczán Gergely sz. p. egyhangúlag megválasztatott.”

Összerezzentem. Borontó! Hiszen az a Katánghy Menyhért volt kerülete! (Reménylem, önök is ismerik Katánghyt, a naplóbíráló bizottság híres tagját.)

Ej, ej, mi történhetett Borontóval, vagyis mi történhetett Katánghyval? Majdnem hihetetlen, hogy a derék hazafi kibukott volna! Mit szól ehhez Klárika? És mit szólnak a miniszterek? És mi lesz ezentúl a ház naplójával? Hát már ebben az országban semmi se szent?

S ki legyen vajon az a Kapuczán Gergely, az új borontói képviselõ?

Olyan hangosan gondolkoztam, hogy az étkezõkocsiban, melynek egy kis asztalkájánál iszogattam az erdélyi »Leánykát«, megszólalt a vis-à-vis-m, egy erõsen barna, himlõhelyes emberke:

- Csodálatos idõnk van - mondá, izzadt, vörös nyakát törölgetve egy keszkenõvel.

- Igazi nyár - feleltem szórakozottan.

- Azt mondják az asztronómusok, hogy a földünket valami csillagzat odább taszította, hogy azért van ez a furcsa idõ.

- Hm.

- De én azt mondtam, mikor azok a nagy hidegek voltak júniusban, hogy nem kell búsulni, se a telet, se a nyarat nem eszi meg a kutya. Kijön az.

Rám pislogott a félszemével, hogy hajlandó vagyok-e valami beszélgetésbe ereszkedni? De én állhatatosan olvastam a lapot, s meglehetõsen közömbösek voltak rám az õ meteorológiai megfigyelései.

- Úgy veszem észre - folytatá, kitûzött célját nem hagyva el -, hogy uraságodat a választások érdeklik. Hát mi is fölküldtük most ezt a Kapuczánt…

- A Kapuczánt? Ön talán borontói?

- Éppeg.

Most vettem csak észre némi örmény akcentust a beszédjén.

- Úgy? És miféle ez a Kapuczán?

- Hát az bizony, instálom, afféle örmény… kit is mondjak, tessék például engem megnézni.

Tényleg figyelmesebben néztem meg. A kicsiny úr lehetett vagy harmincöt éves, élénk, eszes szemei voltak. Öltözékén a vidéki gavallér feltûnési vágya domborodott ki. Mindene új volt és túlságosan szép. A fehér atlasz nyakkendõben egy gyémánttal kirakott patkó szórta fényét.

- És mi volt azelõtt? - kérdém.

- Azelõtt is örmény volt, instálom.

- Nem azt kérdeztem, hanem hogy miféle: ügyvéd, orvos vagy kereskedõ?

- Igen becsületes, rendkívül becsületes úri ember - mondá az utas szinte meghatottsággal. - Ügyvéd és okos ember… nagyon okos ember. - És a szemöldjei fölszaladtak egész az üstökéig.

- Azt hallottam, hogy az örménynek, akármennyire viszi is, mindig kilátszik a sing a zsebébõl.

Nevetett jóízûen erre a megjegyzésemre.

- Meglehet. Az ördögbe, meglehet. Nem rossz, becsületemre mondom, nem rossz! De a Kapuczán derék ember és elõreláthatólag szép karriert fog csinálni.

- És hogy bukott meg Katánghy?

Élénken emelte föl a fejét.

- Jaj, fura egy história - mondá vigyorogva -, baland, de nagyon baland.

Elbeszélte, hogy vagy három héttel a választás elõtt Katánghyné állított be Barantóra (mert nagyon sok »a« betût tartanak raktáron az örmények) a férje nélkül. (De milyen kedves fehércseléd, instálom.) Itt aztán sorba látogatta a befolyásos családokat és rimánkodott nekik, hogy ne válasszák meg a férjét.

- És persze megtették neki.

- Ingyen, szívességbõl - kiáltá a himlõhelyes emberke dicsekedõ hangon. (Valószínûleg azt akarta demonstrálni, hogy Borontó még nem korrumpált kerület.)

- Megfoghatatlan. Nem értem, mi volt a Klára asszony lélektani indoka?

A különös utas elbeszélte, hogy a szálláskeresés komédiája keserítette el Klárikát. Elpanaszolta a borontói asszonyoknak, hogy a képviselõi élet lumppá tette a férjét, elfordította a családjától, s hazudozó leveleivel országszerte nevetségessé tette nejét. »Adják vissza - mondá - férjemet és gyermekeimnek atyját!« Az asszonyok pártjára álltak Katánghynénak. Mert a tyúk a tyúkkal tart, és amit a tyúkok akarnak, azt a kakasok kikaparják. Mikor egy hét múlva bejött Katánghy a zászlókkal, már akkor vége volt. Kereken megmondták neki, hogy itt nincsen több keresnivalója.

- Szegény Menyus - sóhajtottam föl -, kár érte!

- Talán rokona vagy barátja volt önnek? - kérdé az idegen figyelmesen.

- Egyszerûen képviselõtársam volt - feleltem kitérõleg.

- Ohó hó! - ugrott föl az én himlõhelyes emberkém, fölvillanyozva, és a kis csontos tenyerét vígan odacsapta az enyimhez. - Hát mért nem szólsz, barátja az erénynek? Huh, kutyamája, mért nem szólasz? Az ember már alig várja, hogy egy magához hasonló lényt találjon. S ehol ni, itt van egy törvényhozó és föl nem ismeri a másik törvényhozót. Különösek a sors útjai, barátom. Hogy hívnak, édes cimborácskám?

Mondhatom meg voltam lepetve ettõl a különös örömtõl - de végre is az új képviselõk, a »gólyák« miért ne éreznék magukat a mézes órákban, míg a rideg való le nem töri a szarvukat, ilyen boldogoknak. Miért ne legyenek az örömeik kitörõk - hiszen elég jól megfizették.

Megmondtam neki a nevemet.

- Kutyamája! - rikkantott föl. - Igen, igen, olvastam már felõled valamit. De hogy mit, ha agyonütnének se tudom.

- Hát te ki vagy? - kérdém csöndesen mosolyogva.

Egy percre megütõdött, mintha restellne valamit. Aztán egyszerre borzasztó hahótára fakadt.

- Hát a Kapuczán, hehehe… Igen, a Kapuczán, hihihi. Hát nem találtad ki a diskurzusomból, hehehe. Kapitális tréfa volt, ugye, he?

Ezzel megnyomta a csengettyût, mire berohant egy dohányszín libériás rabszolga.

- Pezsgõt, te mamlasz!… Ah, ez isteni egy találkozás! Meg lehetne örökíteni egy képen. A múltkor láttam egy ilyen találkozást lefestve valahol. Mi is volt csak? Igen, igen, franciát, amice.

Egész Kolozsvárig új képviselõtársammal beszélgettünk, sehogy se akart elbocsátani, hogy lefekhessem; könyörgött, fenyegetõzött, hogy ne menjek, s eközben agyonnyomorított mindama zöld észrevételekkel és kérdésekkel, melyekkel a gólyák (a mostani gólyák) terhesek. Hogy melyik dietenklasszisba tartozik a képviselõ? (Fordulj meg a sírodban, öreg Deák!) Hogy szeretne mindjárt az idén belemenni a delegációba, mivelhogy erre van a legtöbb hivatottsága. »Tudom, szokták mondani, többnyire szerény hangon, hogy itt tudnék valamit csinálni, mert érzem, hogy mozog bennem valami.« (Úgy tapasztaltam, hogy egy-egy giliszta szokott ilyenkor az én tisztelt képviselõtársaimban mozogni, de a legtöbben giliszta sincs.)

Kapuczán kérdezte, hogy tényleg per tu lehet-e szólítani a minisztereket.

- Igen.

- Azt gondoltam - mondja Kapuczán -, hogy csak akkor, ha más nem hallja.

- Gergely, Gergely, ha senki se hallja, akkor a miniszternéket is per tu szólíthatod, nemcsak a minisztereket.

- Ah, szép ez az alkotmány! - lelkendezett Kapuczán, csillogó szemekkel fölhajtva egy pohár habzó pezsgõt.

A kíváncsiság és az életvágy, csak úgy csepeg ki belõle, a száján, a könyökén, a fülein. Csodálatos varázsa van ennek a bolondos képviselõségnek. Az annálék fönntartják emlékezetül Bodulát, aki nem aludt a múlt országgyûlés végén, hogy tovább lehessen képviselõ, hogy éjjel is érezze még a képviselõség fényét, melegét; Kapuczán szintén nem mert lefeküdni - mert az ébrenléthez fogható értékû álom nincs a Morpheus raktárában. Mit adhat neki az alvás? Pihenést. De Kapuczánnak nem pihenés kell. Elõbb a mandátumával akar betelni.

Minden apróság érdekli, mindent tudni akar. Hol szoktatok, ti képviselõk, vacsorálni? És mit szoktatok, ti képviselõk, esténkint csinálni? És hánykor szoktatok, ti képviselõk lefeküdni? Ugye a konferenciákon csak képviselõ lehet jelen? A trónbeszédkor bemutatják a képviselõket is a királynak? Minden este fönn vannak a miniszterek a klubban? És mit csinálnak? Mikor szoktak lenni az udvari ebédek? Persze betûrendben hívják a képviselõket. A konferenciákon szabad-e mindenkinek felszólalni? (Szabadna, de nem illik.) De hát az odiózus ügyeknél lehet-e frontot csinálni a kormánynak? (Illenék, de nem szabad.) És ugyan mondd meg, édes barátom, kinek kell szólani, hogy az ember melyik szakmához ért, nehogy valami ostoba ötödrendû bizottságba tegyék. Hát ezekkel a kormánybiztosságokkal hogy vagytok? Ki és miképp kapja azokat?

- Attól függ, van-e Borontón valami rakoncátlan folyó?

- Ah, istenem, erre nem is gondoltam. Fájdalom, nincs, nincs. De van egy vulkanikus hírben álló hegy. Mit gondolsz nem lehetne ebbõl valamit csinálni?

- Talán idõvel, ha jobban kifejlõdik…

- Mi? A láva?

- Nem. A kormánybiztosi intézmény.

Ennyi és ilyféle mamlasz kérdéseket zúdított az én új barátom a nyakamba, végre is kényelmesebbnek találtam, ha én kérdezõsködöm.

- Hát te most hová utazol?

- Budapestre - felelte Kapuczán Gergely.

- Talán szállást fogadni, hogy úgy ne járj, mint elõdöd? Nõs vagy?

- Sajnos.

- Mért sajnálod?

- Mert most már jobban megnõsülhetnék, mint képviselõ, a mandátum égisze alatt.

- Gergely, Gergely, a sing kilátszik a zsebedbõl. Hát szállást fogadsz?

- Azt is, de leginkább azért megyek föl, hogy jó helyet foglaljak magamnak.

- Miféle helyet?

- Ej, hát ülõhelyet a házban. A mai világban csak az élelmes ember boldogul. Hidd meg azt, barátocskám. Valami nagyon-nagyon jó helyet szeretnék, s félek, hogy megelõznek. Te hol ülsz a házban, ha szabad kérdeznem?

- Az enyém mindjárt az elsõ hely… az elsõ számú.

- Az elsõ számú? - dadogta és a szemkarikái nagyra nyíltak. Éreztem, hogy bizonyos pietással vegyült megdöbbenéssel néz rám. Bizalmasan hajolt hozzám, mint aki a lelkét készül egy baráti szívbe kiönteni. - Tudod, valami olyat szeretnék, hogy egy excellenciás úr mellett volna, ha lehet: kettõ mellett a két oldalról.

Elnevettem magam befelé.

- És egy miniszter elöl, nemde, hogy hallja a lojális dohogásaidat? Gergely, te stréber vagy!

Kedélyesen a kezemre csapott.

- Eredj, kérlek. Utálom a strébereket. De ami okosság, az okosság. Ha jó társaságban van az ember, sok jót elsajátít. Azért szeretném a jóravaló szomszédokat. Ne nevess, instállak. Igazán rám fér. Mert én szerény vagyok; beösmerem, hogy van egy kis tapintatom, de világom még nincs… Bárányka vagyok… Becsületemre, bárányka vagyok. (Fölhajtotta a pezsgõmaradékot egyhuzamra.) Itt dagadjak meg, ha nem vagyok bárányka.