II. FEJEZET
A HOMÁLY

A fizetõpincér jött a könyvecskéjével.

- Kolozsvár, uraim!

Hála istennek! Kolozsvárott elkapcsolják az étkezõkocsit és ott hagyják. Csakis ez az egy mód volt a menekülésre a csacska Kapuczán Gergely karmaiból, hogy a fundus vétetik ki a lábunk alól. Ez ellen már õ se tudott argumentumot fölhozni. El kellett válnunk, kiki a maga kupéjába a málháihoz.

Ott aztán ledõltem egy kicsit, de a szelíd álom sokáig került. Ki nem ment az eszembõl ez a Kapuczán: »Jézus Mária, ez lesz ám még csak a stréber!« Elfogott a filozofálás léha mestersége. Hogy mennek az emberek lejjebb, lejjebb!… Valaha taszigálni kellett õket, hogy elõre álljanak, s ha akadt is hízelgõ, kapaszkodó, - az annyira raritás volt, hogy az ember szerette, megbecsülte, mutogatta, mint a furcsán nõtt fát, vagy mint az okos malacot, aki apportirozni tud. A nagy urak úgyszólván izolálva voltak a házban - a dzsentri fölfelé is rátartó volt. Egyetlen eset történt, hogy középosztályú képviselõ átment a konzervatív árnyalathoz, ahol az oligarchák vonták meg magukat s ezt is azzal indokolta: »Csak azért mentem át, hogy azt a gõgös Sennyeit letegezhessem«. Hanem ezek a Kapuczánék!… Pfjuk, micsoda liliputi faj ez, és mennyire szaporodik! Mennyivel különb Menyus! Ugyan volt kivel elcserélni. S milyen tragikum. A saját felesége buktatja meg. Ki látott már valaha ilyet? Más asszony bomlik, hogy az ura mandátumhoz jusson… De alkalmasint a budai Terka néni paprikázta föl valamely leleplezésekkel. Oh, csak vénasszony ne volna a világon!

Ily gondolatok közt aludtam el egy végsõ sóhajjal derék Menyusunkért, mely sóhaj azonban fölvillanó örömmé változott (mert nagyon gyarló az emberi állat), midõn a fõvárosba érve reggel, benyitottam a szerkesztõségbe.

- Hurrá - kiáltám, a Naptár szerkesztõjét megpillantva sok kézirat közt -, most jut eszembe, hogy a Katánghy másodszori megválasztásának történetét ígértem meg az idei naptárba. Milyen jó, hogy most már nem kell megírni.

- Hogy-hogy? - kérdé a szerkesztõ megijedve. - Nem kell megírni? Ígéret köti a Pesti Hirlapot, be kell váltani.

- Hogyisne? - vágtam közbe mohón. - Én a megválasztását ígértem, de ha nem választották meg…

- Kit?

- Katánghyt.

- Teringette, hogyne választották volna meg!

- Hát ön még nem tudja?

- Mit?

- Hogy megbukott Borontón.

- Hahaha! - kacagott föl a kis szerkesztõ, ördögies villogású pápaszemét föltolva a homlokára. - Hát ön még nem tudja, hogy megválasztották Körtvélyesen?

- Körtvélyesen? Kit?

- Ej, istenem, hát a Katánghyt.

- Lehetetlen, nem hiszem.

Szó nélkül elémbe tolta a tegnapelõtti lapokat, hát csakugyan ott állott a megválasztott képviselõk lajstromában: »Katánghy Menyhért sz. p. Körtvélyes.« (Tehát egy nappal még elõbb lett meg, mint Kapuczán.)

A csodálkozás szinte megdermesztett. Ez mégis megfoghatatlan. Körtvélyes Borontótul száz mérföldre esik, az ország ellenkezõ részében, hogy jut oda Katánghy? És ilyen hamar. Más ember, ha a kerülete megromlik, lepottyan, mint a letört gally a fáról, még csak a zörgése se hallik, de ennek a Menyusnak ördöge van.

Azon a turpisságon kaptam rajta magamat, hogy a sajnálkozásom az éjjel a vasúton színlelt volt a bukásán, az igazi érzésem a bosszankodás a megválasztása fölött. Bevallom, hogy elégedettebb volnék, ha sajnálkoznom kellene a malheurjén, mint most, hogy csodálkoznom kell a szerencséjén.

- És hogyan lett meg a kis öreg? - kérdém, még mindig bámész tekinteteket meresztve a munkatársakra.

A Naptár szerkesztõje vállat vont.

- Ez az ön dolga megtudni.

- Természetesen… Tudom, lesz errõl már elég anyag és história a klubban. Mert tûzbe merném tenni a kezemet, hogy nem ment természetes úton…

Azonban csalódtam. A klubban senki se beszélt a Katánghy választásáról, pedig csak választási élményeket beszéltek. A szép nagy terem pezsgett az elevenségtõl. A »gólyák« közül is sokan voltak már fönn, szépen öltözve és fésülködve nézdelõdtek kíváncsian. A szobrok, a képek érdekelték: »Ez mind a mienk.« Végigsétálták a termeket és fölségesnek találták a levegõt, mintha rezedaillattal volna telítve, azonfelül minden nyájas volt és csinos. A nagy villanygolyó óriási pompával lövellte ki vakító fényét. Úgy látszott nekik, hogy ez az igazi napfény. (Az odakünn való, az csak mûnap.) A rozsdavörös szõnyeg kéjesen csiklandozta a talpaikat, mert nevettek, mind nevettek a boldogságtól.

Minden jelezte a nagy szaporodást, nemcsak hogy annyian vannak fönn, de a miniszterek megkisebbedett érdeklõdése a szürke urak iránt. Hát még a fõispánok kevély magatartása, akik reményen felül hozták be a termést a nagy granáriumba. A két Kállay ruganyos, recsegõ léptekkel jár föl s alá karonfogva egy-egy ismeretlen úri emberrel. Azelõtt egy képviselõjük se volt a klubban, s ha valaki kérdezte tõlük: »Hány szabadelvû képviselõtök van?« nagy szerényen felelték: »A harmadik Kállaynak, a szegedinek, van egy.« Most mindenik behozott egyet, talán kettõt is, azokkal járnak karonfogva afféle rátartisággal, mint akinek elõször van életében arany óralánca. Kémlelik az arcokon a hatást, s ha valamelyik a karonfogott urakból eltávozik egy percre, nagy sebbel-lobbal keresik legott a sokaságban, kérdezõsködve fûtõl-fától:

- Nem láttad, kérlek, merre ment?

- Kit?

- A Nácit. A Kálmánt.

- Miféle Nácit?

- A mamelukomat.

Az õ mamelukját! Csodálatos édesség van ebben a szóban, ha egy ellenzéki megye fõispánja mondhatja, hogy kong, hogy zúg az, mint egy harang: »A mamelukomat«.

Nini, Kapuczán Gergely is itt van! De milyen otthonos már itt. Nézze meg az ember az egynapos gólyát! Izeg, mozog, mint az eleven ezüst, hol ide ugrik, hol oda ugrik, hol ennek súg, hol annak súg valamit, szeme folyton kémlel a láthatáron, a keze kalimpál, úgy látszik, ezer tenni- és mondanivalója van. S milyen fesztelen! Mintha itt növekedett volna szopós gyerek kora óta, s a bölcsõje is itt rengett volna a Deák Ferenc képe alatt.

Most észrevett s felém tart.

- Szervusz, cimbora! Kialudtad magad?

- És te?

- Én még egy kicsit olvastam a kupéban.

- Igen? - mondám szórakozottan.

- Egy kis kvóta-tanulmányokat teszek. Egy pár szakmunkát mindig hordok magammal a bõröndömben.

Most egy minisztert pillantott meg (a Borsszem Jankóból megismerte a képét), szökdellve, mint a zerge, rohan magát bemutatni.

- Ki volt ez? - kérdik az öreg képviselõk, kik összeverõdnek egy csoportba, mint a bennszülött rézbõrû indiánok az invázióval szemben.

- Ez Kapuczán. Tegnap a vasúton ismerkedtem meg vele. Vigyázzátok meg, ez lesz a legnagyobb stréber.

Tíz ellenvetést szabadítok föl egyszerre.

- Dehogy. A legnagyobb strébert én ösmerem, azt a szõkét ott, aki az Andrássy szobra mellett áll.

- Ördögöt! - mond egy másik. - A stréberisszimus az én unokaöcsém, az a nyurga fiú, a pulpitushoz támaszkodó. Ösztönszerûleg rájött, hogy az elnöki pulpitus elõtti tér az akarnokok kedvenc ácsorgási helye.

Mindenki bizonykodik, hogy õ ismeri a legnagyobb strébert. Nagy bõség jele ez.

De végre is, mit érdekel most engem a távoli jövõ. Hiszen én voltaképpen azért jöttem a klubba, hogy a Katánghy választását és részleteit megtudjam. Elkezdtem tehát kérdezõsködni, de a legnagyobb homály nehezedett a körtvélyesi választásra. Senki sem tudott semmit.

Gondoltam, talán a miniszterektõl vehetek ki valamit, megszólítottam az egyiket:

- Nem tudod, kérlek, hogy lett meg Katánghy képviselõ?

Õexcellenciája vállat vont.

- Bizonyosan megvolt a többsége, azért lett meg. - Aztán jóízû humorral hozzátette: - Mert ezért is meg szoktak lenni néha képviselõkké az emberek.

No, ez nem tud semmit, gondoltam magamban, egy jobban informált minisztert keresek föl. Találtam is csakhamar és kérdezõsködtem tõle.

- Az ördög tudja - felelte -, Körtvélyes mindig rejtélyes kerület volt.

Egy harmadik miniszter így szólt:

- Isten tudja. Katánghy mindig rejtélyes ember volt.

Meglehetõs reménytelenül próbáltam még szerencsét a negyediknél. Úgy látszik, ez tudott legtöbbet, mert rám förmedt mérgesen, mint a fecsegõ kíváncsi gyermekekre szokás:

- Boldogtalan, ne kérdezd, hogyan születtetek. Maradjunk annál, hogy a gólya hozott mindnyájatokat.

Elkedvetlenedve láttam, hogy semmit se fogok megtudni. Valami vastag takaró van itt ügyesen elterítve. S éppen ez mutatja, hogy érdekes csíny van alatta.

Eközben a kiadó folyton küldözte rám a sürgetõ és fenyegetõ leveleket: »Kérjük a Katánghy másodszori megválasztásának történetét, vagy különben, stb.«

Honnan vegyem? Csak nem hasíthatom ki a lelkembõl!

Még egyetlen mód volt: Katánghyt kivallatni, mert kivált egy kis Moët et Chandon mellett közlékeny lesz és õszinte. Meghíttam vacsorára, fecsegett is mindenrõl a világon; de mihelyt áthajlott a beszéd a választásokra, különbözõ élményeinkre, Menyus hihetetlenül begombolkozott.

Incselkedtünk vele, faggattuk, keresztkérdések alá vettük: - Hát te mit költöttél, hát te hogyan lettél meg? - Mosolygott, vonogatta a vállát, és csak annyit bírtunk belõle kiszorítani:

- Jó volt a plánum.

Hiszen éppen azt akartam én tudni, mi volt a plánum.

- Nem mondod meg, Menyus?

- Nem. Sohase választanának meg többé, ha megtudnák.

- Ha nem mondod is meg, mibe fogadsz, hogy kihámozom.

Hallgatott, mosolygott fitymáló ajkbiggyesztésekkel, és rázta a fejét.

No, mármost azért is megtudom, nincs az a titok a világon, amit ne lehetne kikaparni. Apródonként teljesen belenyargaltam magamat, hogy okvetlenül megírom a megválasztását, mégpedig nem fantáziából, hanem hiteles adatok alapján, élethíven és tárgyilagosan.

Egy detektív furfangos szimatjával keresgéltem a szálakat, de alig találtam valamit. - És az, amit találtam is, legalább egyelõre teljesen értéktelen volt.

Mindenekelõtt azt tudtam meg, hogy Katánghy okt. 17-én indult el Borontóról, látván hogy nincsenek chance-ai. A vasúton összejött egy Brand Károly nevû bécsi gyárossal, régi iskolatársával; ezzel együtt érkeztek meg Budapestre, és Brand is Katánghyhoz szállt.

A következõ nap együtt mulatott a két hajdani diák orfeumokban és egyebütt. - Harmadnap Brand Károly elutazott, a Katánghy Varga nevû inasa kísérte ki a vasúthoz, s váltott neki jegyet - Körtvélyesig. E Brand nevû bécsi egyéniség tehát okvetlen összefüggésben van a választással.

Továbbá megtudtam azt is, hogy ez idõben Körtvélyesen bizonyos Kovinyi János volt a városka és a kormány egyedüli jelöltje, aki már a programbeszédét is megtartotta volt a városháza nagytermében általános lelkesedés mellett. (Lásd a Nemzet okt. 12-iki esti számát.)

Katánghy több napig Pesten maradt és igen sokszor megfordult a miniszterelnök elõszobájában. (Ah istenem, ez az elõszoba!) Egypárszor magányosan járt, késõbb azután hárman jöttek, egy vörhenyeges szakállú, zömök öregúrral és egy hosszú, nyurga, igen elegáns kinézésû gentlemannel, ki fényes cilindert viselt és arany fogantyújú sétapálcát. Értesülésem szerint ezzel a két alakkal vacsorált okt. 22-én este a Hotel Royal különszobájában jó éjfélen túl.

Ez volt minden, amit megtudhattam. Tessék mármost ebbõl a körtvélyesi választást megírni.

Nagy rezignációval jelentem meg a szerkesztõségben.

- Nem lesz a dologból semmi, uraim. Nincs anyagom. Engedjenek meg, isten nem tudok lenni, aki a semmibõl valamit teremt; szamár pedig nem akarok lenni, aki a semmivel kompromittálja magát.

A szerkesztõség kétségbe volt esve:

- Mit csináljunk? A közönség várja, ez egyszer igaz. Ön megígérte, az is igaz.

- Hát gyûjtsék nekem össze az anyagot.

- Annál semmi se könnyebb - kiáltott föl vidáman a szerkesztõ, kezeit dörzsölve -, riportereket küldünk ki, akik mint a méhek összehordják.

Még aznap három tudósító utazott el az én instrukciómmal. Az egyik (Lukács Sándor) Borontóra, a másik, a redakció leggavallérabb tagja (Pélyi Aladár), a Katánghyné falujába. (Meghagytam neki, hogy esetleg udvaroljon is a nagyságos asszonynak.) A harmadik pedig, a legügyesebb (Bárkány Samu), még az esti vonattal Körtvélyesre érkezett, hogy a helyszínén szerezzen adatokat.

Lapunk derék munkatársai lehetõleg ügyesen végezték feladatukat (kivált Bárkány úr nyújtja igen kimerítõ leírását Körtvélyesnek), lehetõleg befurakodtak mindenüvé, s csellel, ravaszsággal kiszimatoltak minden jelentékenyebb körülményt, de a nyomozás mégis sok idõt vett igénybe, s a Katánghy másodszori megválasztása kimaradt a Pesti Hirlap Naptárából.

De mindegy. Akit érdekel a derék államférfiú életfolyama, az itt a könyvben is szívesen fogja olvasni a körtvélyesi választást, mely nem valami irodalmi munka, hanem egyszerû tudósítás, három riporter adataiból összeállítva.

Lássuk mindenekelõtt, mit mond Bárkány Samu.