|
Körtvélyes
városka a Kemese vize balpartján fekszik, igénytelen kis város apró házakkal,
csak a piacon van nehány egyemeletes ház. Lakosainak száma talán háromezer,
szóval igen kis város és nem érdemli meg, hogy külön képviselõt küldjön az
országgyûlésre, mert a szavazók száma háromszáznál többre nem terjed.
De hát hiába,
királyi város, megilleti a jog. Az õsapák a jobbik eszükhöz kaptak,
csináltattak maguknak Bécsben ezelõtt másfélszáz évvel valami zug-vésnöknél egy
pecsétet, melynek mesterségesen elkopottra készített latin föliratából kitûnt,
hogy Körtvélyes valamikor Mátyás idején kir. város volt; ezt a pecsétet a ravasz
szenátorok (nagy titoktartást esküdvén elõbb) bedobták a Kemesébe egy bizonyos
megjegyzett helyre, hogy amikor akarják, kihalászhassák a kavicsok közül.
Úgy is lett. Ott
hagyták egy darabig, vagy két évig, öregedni
a víz alatt, és egy szép napon kihalászták, nagy zajt csapván az eseménybõl.
Dobszóval, tarackdörgések közt hirdették ki a városban, hogy az isteni
gondviselés miképp vetette ki a víz fenekérõl napfényre a nemes város igazi
jussát. Legott küldöttség indult Bécsbe, III. Károlyhoz, vivén a pecsétet
bársony vánkoson az audienciára, elõadva ékes orációval õfelségének a sigillum
kihalászását, s könyörögvén, hogy dicsõ elõdeit ne méltóztassék cserben hagyni.
III. Károly, »a
jámbor arcú«, végighallgatta rettentõ unatkozással a dikciót (Gálfy János uram
szónokolt, a mostani városi pénztárnoknak a dédapja), aztán kezébe vette a
pecsétet, megnézegeté propter formam, és így szólt:
- Ha egy
köpenyegbõl idõk jártával ujjas lett, dilectissimi, nehéz belõle újra
köpenyeget csinálni, hanem azért rajta leszünk.
És bár
határozottan nem ígérte meg, egy félév alatt királyi város lett Körtvélyesbõl:
az elöljáróság praktikája a pecséttel beütött, s ennek köszönhetõ, hogy a kis
Körtvélyes ma külön képviselõt választ az országgyûlésre.
Képviselõivel
emberemlékezet óta szerencsétlen volt a nemes város; de a várossal se voltak
szerencsések a képviselõi. Sohase választottak meg kétszer egy embert.
Az utolsó
hároméves országgyûlésen egy helyi ember képviselte a várost, de azt
elejtették, mert, amint mondották, »mindig itthon lebzsel, ahelyett, hogy az
orrát az országgyûlésen tartaná«. Az elsõ ötéves országgyûlésre tehát egy
egészen idegen, ahogy mondani szokták: »importált« emberrel próbáltak
szerencsét (a központi végrehajtó bizottságnak egy kreatúrájával), de ez ellen
meg az volt a panasz, hogy »örökké az országgyûlésen könyököl és kártyázik a
klubban, ahelyett, hogy néha-néha beszagolna Körtvélyesre is«.
A vége az lett,
hogy õt is elejtették és a következõ országgyûlésre rábízták az egyén
kiszemelését a körtvélyesi asszonyokra. Hadd lássák, milyen az õ ízlésük. Der
Mensch probiert. Hátha az asszonyok jobban eltalálnák.
El is dõlt a
polgármesterné egyik uzsonnáján, hogy Szilánszky grófot kell megválasztani.
Szilánszky gróf csinos, elegáns szõke ember, és a megyében nagy birtokai
vannak. Meg is választották Szilánszky grófot, és õ valóban mesterileg
kikerülte az elõdei hibáját, se az országgyûlésen nem lebzselt, se
Körtvélyesen, hanem Bécsben baccarázott a jockey-klubban, és az opera
balerináival bomlott. Színét se látták öt évig se Körtvélyesen, se Budapesten.
Ilyen
szituációban találta Körtvélyest az országgyûlés föloszlatásának híre. Persze
megint jelölt után kellett nézni. Sok mindenféle név fölmerült, egyik ezt,
másik azt hangoztatta. Legtöbben nem elégedtek meg az ösmert emberek közt való
turkálással, hanem arra ösztökélték a primipilusokat, vegyék rá a fõispánt,
hadd írjon föl a kormányhoz jelöltért: onnan küldjenek valami jeles férfiút,
országos nevû egyéniséget. Általában a vidéki kisvárosoknak jellemzõ vonása,
hogy az egymás emelkedését irigylik, inkább hagynak felnõni a hátukon idegent.
Az elmegy, a csillogását nem látják, a nimbusza nem szúrja a szemüket. Mikor az
utolsó hároméves országgyûlésen Hártyai Mihály helybeli ügyvéd képviselte a
várost (az, akirõl említettem, hogy mindig Körtvélyesen lebzselt), Szabó
Benedek uram, a legtekintélyesebb városi szenátor, a ciklus vége felé egy nap
így kiáltott föl népes társaságban:
- Az ördög vigye
el ezt a Hártyait; hiszen jó ember, derék ember, de hát végre is mi emeltük föl,
és gubó legyek, de én meguntam nagyságolni; alig várom már, hogy újra azt
mondhassam neki szemtõl szembe: »Te, Misi!« És még azt hozzá: »Látod, mármost
semmi se vagy, te, Misi.«
Az egész társaság
hangulatán látszott, hogy teljesen magukévá teszik a Szabó Benedek bácsi
óhajtását.
Pedig különben
igen jámbor város volt Körtvélyes: tiszteletreméltó, de ósdi nézetekkel. Afféle
se hús, se hal polgárság, mely mindig a nemes és magasztos felé szónokol és
áldomásozik, de mindig a legutolsó argumentumnak ad igazat; lehet vinni a nemes
és magasztos felé, de le hagyja magát húzni a sárba is. S ilyenkor magára
disputálja, hogy magaslatra igyekszik. Hájfejû csizmadiák, fazekasok s a
Kemese-parton tömérdek vargák képezik a zömöt, akikre megfordítva kell húzni a
csizmát, hogy a sarka kerüljön elõre és az orra hátra, mert csak akkor vehetõk
rá az elõremenetelre, ha konfundálódnak az irány felõl. Okos ember a Brenner
zsidó, a »Kometa« életbiztosító társaság ottani ügynöke, aki így magyarázta meg
nekik a biztosítást:
- A »Kometa«
ennyi meg ennyi forintért biztosítja a kegyelmetek életét, azaz jót áll azért,
hogy nem halnak meg… Ha pedig mégis meg találna valamelyik halni, akkor annyi
meg annyi ezer forint »strófot« fizet a »Kometa«.
Tetszetõs
formában beveszi a mérget is a mi félmûvelt osztályunk, de a maga meztelen
valóságában nem kell neki a »saját java«
sem.
De ez nem tesz
semmit. Körtvélyes azért szentül meg van gyõzõdve, hogy õ halad. Van
takarékpénztára, mely kézi zálogra is kölcsönöz (de hajh, ezüst kupakú
tajtékpipákra már nem ad pénzt, mint a régi jó világban Uhlárik igazgató
idejében), van tûzoltósága; látni kellene egyszer a tûzoltóparancsnoknak,
Palina Ferinek az aranyos egyenruháját, a mellérõl lelógó színezüst
trombitával; igazán gyönyörû. Az ember szinte gyanakszik, az egész intézmény
talán csak azért van, hogy a hiú Palina (patikárius) fölvehesse vasárnaponkint
a csillogó sisakot és az aranyzsinóros kabátot. Van továbbá kitûnõ dalárdája
(az angyalok se énekelnek szebben, mint a körtvélyesi cserzõ vargák). Gyalázat,
hogy bár mindenüvé eljárnak az országba a dalárversenyekre, még eddig nem
nyertek semmit - mert mindig mindenütt közbejött valami: egyszer az irigység,
másszor a ravasz intrika, harmadszor az aljas bosszú. Oh, méltányosság és
igazságérzet, jöjjön el a te országod!…
Tessék elhinni,
Körtvélyes semmivel sem áll hátrább szellemileg, mint más vidéki városok. A
kaszinóba tizennégy napilap jár, ezek közt egy német és egy tót, amelyek
elõször ott olvastatnak, azután másnap albérlet útján az egyes módosabb családokhoz
kerülnek. Sõt egyszer már ott állt a város, hogy saját lapja indult, a
»Körtvélyesi Trombita«, de a szerkesztõt, Ruffinyi Elemért, ötödnapra
letartóztatták lopásért, s az orgánum rövidesen befejezte pályafutását, mielõtt
kibonthatta volna a szárnyait. Egy más alkalomkor is indult meg újság
Körtvélyesen, de az is szerencsétlenül járt. A rossz csont, a szerkesztõ Kapor
Zoltán, mindjárt az elsõ újévi számban nagy tapintatlanságot
követvén el, azt a címet adta a helybeli születési statisztika örvendetes
emelkedését jelentõ hírnek: »A Rodich-ezred Körtvélyesen«, s ezért (hihetõleg
az asszonyok ösztökélésére) legott kikergették szegény Kaport a városkából.
Egyszóval, a kultúra tiszteletreméltó hódításokat tett itt is az alkotmányosság
kezdete óta, s ha valaki a nõi vizitszobákba bepillant, mindenütt könyveket
láthat a zongorán. Körtvélyes hölgyvilága pártolja az irodalmat, s akárhány
szép szemet lehet látni még ma is megnedvesedni a »Karthausi« szenvedésein.
Politikailag
Körtvélyes (mert végre is qua kerületet véve, legelsõsorban errõl van szó)
olyan, mint városkáink nagy része. A lakosság kivétel nélkül ellenzéki, szidják
a kormányt, a mamelukokat, a kiegyezést, a nagy adókat, elégedetlenek
mindennel, de mikor a választási idõ közeleg, a fõispán úr õméltósága és a
polgármester úr szépen lecsendesíti a hullámokat, és rendesen egyhangúlag
választanak meg egy mamelukot, hogy azt a választás után megint szidhassák,
mint a bokrot, amikoron a polgármester is csatlakozik hozzájuk, sõt a suba
alatt a fõispán is jóváhagyólag bólingat. Ez így volt mindig és így lesz
mindig. Tehát a legutolsó választásnál sem volt kétes a szabadelvû párt
gyõzelme, csak a jelölt volt bizonytalan. A gróf nem reflektált többé a mandátumra; ki
tudja, hol van? Felülrõl a kormány nem delegált senkit. Végre is a
polgármester, nagyságos Röszkey Pál kir. tanácsos úr, akit a méltóságos
asszony, a fõispánné, »körtvélyesi Machiavelli«-nek nevezett el, oldotta meg a
kérdést, miután éppen a föloszlatást megelõzõ hetekben kérõ állított be úri
házához, ami nem kis örömet okozott, mert volt ott elég kérni való: négy
hajadon leányzó.
|