IV. FEJEZET
KOVINYI IN FLORIBUS

Minka, a legidõsebb Röszkey kisasszony, csinos volt, de a nõvérei is igen csinosak voltak és ránõttek a nyakára. Minka szeretett volna már férjhez menni (periculum in mora), de Körtvélyes igen szegény volt házasulandó emberekben. Az odavaló fiatalság nem merte a szemét fölemelni a hatalmas Röszkey kisasszonyokig, apró városi tisztviselõkbõl, ügyvédjelöltekbõl és a helybeli mesteremberek diplomás fiaiból állt ez a fiatalság és derogált volna a Röszkey famíliának, mely sokat adott régi nemességére. Elõkelõbb ágyból származott fiatalember csak egy volt. Báró Blandi Nep. János, a városka régi földesurainak ivadéka, egy nyegle fráter, testben-lélekben satnya, s amellett fennhéjázó, önhitt és bolond; mindent másképp csinált, mint a többi emberek. A kényesség és a bõrébe való nem férés annyira elragadta, hogy még az érintkezési hangokban se fogadott el azokból semmit, amit az emberiség eddig kitalált, különös hangokat és kifejezéseket használt és csak igen kevés szót, sõt a végén már csak egy szóval fejezte ki parancsait és gondolatait.

Floquet! kiáltá a szobalányra, és ez azt jelentette, hogy hozzon egy pohár vizet, máskor, hogy adjon neki egy csókot. Floquet! parancsolá az inasnak, és ez azt jelentette, hogy eressze le a roletteket, ha nem találta el, kijárt neki két Floquet. (Ebben az esetben két pofont jelentett a két Floquet.)

A bolondos gazdag úrfinak, ki a város közepén egy szép tornyos, emeletes Floquetben lakik, a végében nagy parkkal, egyetlen barátja volt, a szomszéd megyében lakó Kovinyi János, meglehetõsen elszegényedett tót nemes, azonban eszes és szeretetreméltó társalgó, s amellett nagy kozák, aki némi szerepet vitt a megyéjében, minden áron nagyobb tért keresve tehetségének; szeretett volna valami módon szerencsét csinálni.

E Kovinyi gyakran járt Körtvélyesre, ott hetelt »Floquet úrnál« (mert így csúfolták Blandit a szokásos kifejezése miatt, melyet tudja isten honnan szedett föl), afféle major domus szerepet vitt a kastélyban és tökéletesen uralkodott híg velejû növendékén, együtt jártak Bécsbe és Budapestre mulatni.

A gyakori körtvélyesi idõzések alatt megismerkedett valahogy a legidõsebb Röszkey kisasszonnyal, és egy szép napon beállított Röszkeyhez, megkérte.

A kir. tanácsos úr ünnepélyes arcot vágott, leültette Kovinyi urat, atyai hangon kikérdezte:

- És mire bazírozza öcsémuram, a házasságot?

- Hogy értsem ezt?

- Hát én úgy értem, hogy a házasság szentség, mindenesetre - és a kezeit dörzsölte és szemeit égre emelte (mert a nagyságos úr nagy katolikus). - Kétségen kívül szentség, de hogy is fejezzem ki magam korrekte, szükséges hozzá a »speiz« is.

- Na, természetesen - felelte Kovinyi nyugodtan.

- Mibõl akarnak élni?

- Egyelõre birtokomból és egyéb jövedelmeimbõl - felelte Kovinyi.

- Az önök megyéjében mostoha a föld. Mennyi az ön évi jövedelme?

- Jó esztendõben kétezer forint.

Az öregúr szaporán pislogott apró szemeivel.

- És rossz esztendõben? - kérdé mélabúsan.

- Rossz esztendõben háromezer.

- Hogy lehet ez? - ütötte föl a fejét élénken.

Kovinyi titokzatosan mosolygott, de nem felelt.

- Miképp érti? - ismétlé Röszkey. - Az ördögbe is, nem szeretem a rébuszokat találgatni.

- Beszélhetek bizalmasan?

- Magától értetõdik.

- Ínséges esztendõben adományok özönlenek a vidékünkre, és én vagyok a kiosztó bizottság elnöke.

Röszkey a fejére ütött, mintha meg akarná magát büntetni, mintha azt mondaná magának: »Nagy szamár vagy, Röszkey, hiába vagy királyi tanácsos«, de hangosan csak ennyit mondott:

- No, no.

Aztán lehajtotta a fejét nagy szótlanul, gondolkozni látszott, végre egy sóhajjal könnyíte magán:

- Hát persze, szegény magyar nemesség! Élnünk csak kell, istenem! Ahogy lehet, természetesen, ahogy lehet. Ezer évig voltunk becsületesek, mert lehetett. Mit mondtam? Szamarak voltunk. Marhák voltunk. Ki kellett volna bennünket vesszõzni. Vérünket ontottuk a parasztért. Ha meggondolom azt a sok vért. Hah!

Az öreg dühbe hozta magát, s ilyenkor látszott, hogy még elég vér maradt benne, mert mind a fejébe tódult, hogy szinte megfeketedett a képe.

- Ami pedig az ügy érdemét illeti - fejezte be csillapodottabb hangon -, teljességgel nincs semmi kifogásom. Sõt. Hanem a leány mégis meghallgatandó.

Fölösleges formalitás volt, mert Minka már a huszonötödik tavaszt számlálta, anélkül, hogy egyetlen kosarat adhatott volna. Hiszen persze nagy élvezet lehet a kosáradás, és végre is kucséber reszkirt; de ha valaki már huszonöt éves, hát - hogy is mondjam csak - egyszerûen nem kucséber.

Minka igent mondott, és az eljegyzés végbement díszes vendégkoszorú jelenlétében; maga a fõispán, báró Gerezdy Mihály úr is jelen volt. Azontúl pedig Kovinyi majd minden idejét Körtvélyesen töltötte, de nem Floquet úrral, mint ahogy azelõtt tette, se nem a menyasszonyával, mint most illenék tennie, hanem belevetette magát egész hévvel a körtvélyesi társadalomba; eljárt a kaszinóba, a sörházba, délutánonként a pincékbe; mert a körtvélyesi szõlõket megette már a filoxéra, de a pincékhez hozzá nem nyúlt; a pincekultusz tehát szabadon fejlõdött, elannyira, hogy némely délutánokon csak a csecsemõ gyermekek és az elöregedett asszonyok maradtak a város falai közt.

Kovinyi gavalléros nemesi tempói, jó mondásai imponáltak a polgároknak, s csakhamar beleszeretett mindenki. Egyszóval, tudta a módját (hja, egy kis sárosi vér is csergett az ereiben anyja után) udvariasnak, szeretetreméltónak lenni mindig és találékonynak a gyöngeségek legyezgetésében. Tutyi-mutyi stréberek építik pozíciójukat az emberek erényeire. Szamárfüleket az ilyen strébereknek! A gyöngeségek az igazi oszlopok, erõsek, megrendíthetlenek. A sokaságok gyöngeségein nyugszik szilárdan az okosak épülete.

Mire õsszel váratlanul föloszlatták az országgyûlést, Körtvélyesen a Kovinyi neve kelt szárnyra. Kovinyi ügyesen szabadkozott az iparosok elõtt, jelöljenek más valakit, mert úgy veszi észre, a honorácior osztály egy része idegenkedik tõle pusztán azért, mert az iparosoktól jön a gondolat. De már éppen azért nem engedik az iparosok. »Hiszen mi vagyunk többségben, s a kutyának parancsoljanak a hosszú kabátosok.« A honoráciorok közt ellenben e tisztes osztály jelöltjének gerálta magát, aki aggódik, hogy az iparosok nem akceptálják emiatt: mire a honoráciorok kezdtek mennyre-földre fogadkozni, hogy ebben a városban az ész a diktátor.

Kapott a szerencsés hangulaton a polgármester, az igaz, nem minden csodálkozás és meghökkenés nélkül. Eddig is minden az õ kívánsága szerint történt Körtvélyesen, de a gondviselés kerekén rendesen neki is csavarnia kellett egyet (néha kettõt is), most azonban a gondviselés kezdi magát hozzá alkalmazni, ami voltaképpen igen szép dolog tõle; - de szinte sajnálta, szinte mellõzve érezte magát, hogy ne az õ hozzájárulásával legyen meg Kovinyi képviselõvé.

Bizony nem engedné, ha nem a leendõ vejérõl volna szó. De már így csak hadd legyen.

S maga hozta elõ alkalmas órában a fõispánnak, aki nem valami nagy súlyt fektetett a személyekre, tehát szívesen egyezett bele a Kovinyi jelöltségébe.

- A személy elõttem mindegy: Péter vagy Pál, egy kutya. Négy darab mameluk a megyébõl, egy a városból, ez összesen öt darab. Ha öten vannak, hát jó. Ha nincsenek öten, hát nem jó. Hogy kik, az schmarn.

Gõgös, sajátos észjárású arisztokrata volt, aki lelkében rettenetesen lenézte a parlamentarizmust és a népakaratot.

- Énrám még sohasem szavaztak - szokta mondani, és ilyenkor fölfújta magát, mint egy kakadu, és kevélyen ütögeté a mellét, mint egy spanyol grand.

Különben kiváló fõispán hírében áll; otthon azért, mert ebédjein valódi francia pezsgõt isznak a köztörvényhatósági bizottsági tagok; ott fönn azért, mert mindig beliferálja az öt mamelukot. Ami a közigazgatást illeti, abban az a rendíthetetlen nézete:

- Egy jó fõispánnak csibukozni kell és nem avatkozni semmibe, csak mindig csibukozni és csibukozni. Elég, ha az emberek tudják, hogy valaki csibukozik és nézi õket.

Mindezeknél fogva õméltósága Kovinyit proponálta ott fönn jelöltnek Körtvélyesre, s miután a magas kormány nem tett kifogást, a városházán tartott népes értekezlet kikiáltotta egyhangúlag, öttagú küldöttséget menesztvén érte a Röszkeyék házához. A jelölt kevésvártatva zúgó éljenek közt lépett a terembe s elmondta programbeszédét szép csengõ hangján, mely hol ellágyult, mint a szívhez szóló pásztorfurulya, hol mennydörgött, mint az ég villáma. A karzatról, hol a városka hölgyei nézték a nagy jelenetet és hallgatták a szép beszédet, egy-egy virágcsokrot dobtak feléje valamely sikerültebb helynél, néhol tapsra verõdtek össze a rózsás kis tenyerek, csak egyetlen hölgy (akirõl különben is az volt a hír, hogy Hártyaival van viszonya), a szép özvegy Minkeyné zavarta meg a nagyszerû összhangot, közbekottyanván:

- Halljuk Hártyait!

Amit azonban nem tûrhetett megtorlás nélkül Galgóczy Márton fazekas és fölszólalt harsányan:

- A szoknya azonban nem szaval!

De ez nem zavarta a nagyszabású beszédet, csak pillanatnyi derültséget keltett, gyönyörûen ömlött a szó a szónok szájából, mint a hegyi folyam vize, mely virágos partok közt haladván, szeszélyes kanyarodásban néha a sziklát is megcsapkodja.

- Floquet! - kiáltja egy elkényszeredett, nyafka hang. (Ez most »helyes«-t jelent.)

- Úgy van, úgy! - kurjantja száz torok, s a tetszés végigmorajlik a gyülekezeten.

- Méz csurog a szájából! - tör ki egész eksztázissal Hibly postamester.

- Az enyimrõl is méz folyna - replikázik az ellenmondási viszketegségérõl híres Levinczy fiskális -, ha a Polgármester Minka csókolgatná.

Nosza, lett erre nyomban spektákulum. Pengõ Laci városi aljegyzõ éppen ott állt és nagy hirtelen pofon ütötte ezért a szóért. A pof nagyot csattant és egy percre erre fordítá a közfigyelmet. Mi az? Mi történt? Nagy hullámzás támadt a tömegben. Mindenki tudni akarta a tényállást és az okot.

Levinczy vörösen, mint a paprika, ziháló mellkassal, hörgõ, gyors szavakkal adta elõ a körülte nyüzsgõ csoportnak:

- Pofon ütött, mert azt mondtam, hogy az én szájamból is méz csepegne, ha a Röszkey Minka csókolná. Pofon ütött a stréber kutya, mert azt gondolja, hogy két legyet… akarom mondani, két protektort szerez egy csapásra: a polgármestert és a képviselõt. De meglakol érte a stréber kutya!

A jelölt észrevette a szcénát s egy hirtelen kanyarodással, de természetes átmenettel gróf Széchenyi István prófétai lelkét kezdé magasztalni, azon Széchenyiét, aki (és Kovinyi most arra a helyre nézett, ahol még mindig kavargott a sajnálatos incidens) így szólott egy ízben: »Ne bántsuk egymást, mi magyarok! ne kapjunk hajba minden csekélységért, mert oly kevesen vagyunk, hogy nálunk még az apagyilkosnak is meg kellene bocsátani.«

Az idézet frenetikus hatást gyakorolt. Viharos taps és éljen reszkettette meg a városház falait.

- Micsoda elme! - ordított föl Zadubán Vince számvevõ.

Némelyek sohase hallották még Széchenyi ezen szavait, némelyek nem is hitték, hogy Széchenyi mondta: »Van is egy grófnak annyi esze!« Hogy mondta volna, dehogy mondta. Hát látta õ a Levinczy és Pengõ közötti pofozkodást? Akadtak olyanok is, akik el se hitték, hogy lett volna valaha olyan nevû gróf.

De a hatás csak elméleti volt (Magyarországon általában elméletiek a hatások), mert már akkorra két fiatalember vert magának utat könyökével azon irány felé, amerre Pengõ távozott a »virtus cselekedet« után. A két fiatal úr, Palina tûzoltóparancsnok és Kajton Józsi ügyvédjelölt, kik az imént még jámbor, odaadó arccal hallgatták a jelöltet, egyszerre átváltozának; tartásukon, arcvonásaikon csodálatos komolyság és fönség tükrözõdék, annyira érezték e pillanatban saját fontosságukat, hogy mindenkinek látnia kellett ezt rajtok.

- A segédek - suttogták szerte és borzongás futott végig a kisvárosi hátakon.

Az apróbb városi tisztviselõk, a »kisfejûek«, egy csoportba verõdve, irigy trécseléssel latolgatták, mennyit ér meg e pofon. Mit fog jövedelmezni az élelmes Pengõ kollégának. A szónok ezalatt kényelmesen eljutott a messze múltakból a jelenre, sõt azt is átugorván, már a jövõ esztendõben kalandozék, fejtegetvén a kvótát, hatalmas hangon tiltakozott, a haza szent nevében annak jogosulatlan fölemelése ellen, és két ujját az ég felé emelve, ígérte, hogy jogosulatlan fölemelést nem fog megszavazni.

- Csakhogy minden fölemelés jogosult lesz - dohogta Hártyai, a hajdani képviselõ, bizonyos keserûséggel, azon ocsmány iszappal lelke fenekén, melyet a mellõzés lerak.

- Másrészt azonban - folytatá Kovinyi - a viszonosság azt követeli, hogy mi is tekintetbe vegyük a másik állam érdekeit. Két szerzõdõ félnél, tisztelt polgártársaim, nem lehet sem az egyiknek, sem a másiknak csak kapni és nem adni, mert kettõn áll a vásár, és a paritás megkívánja…

- Mi az a paritás? - zúdult közbe egy tompa hang, mintha föld alól jönne.

A szónok nem jött zavarba, elkezdte magyarázni, mi a paritás.

- A paritás, tisztelt uraim, hogy egyenlõ mértékkel mérjünk, ide egy font, oda egy font…

- Úgy? - sipított föl most egy nyúlékony gilisztahang, éppen ellentéte az elõbbinek. - Akkor elõbb õközülök is akasztódjék föl tizenhárom generális, azután lehet beszélni a többirõl.

Nagy derültség támadt. A hahota pedig veszedelmes vendég a frázisok közt, megeszi õket. Olyan, mint a tyúkólba beszabadult róka.

Kovinyi megtántorgott egy másodpercig, mint Kinizsi Pál a nyergében, mikor egy gyermek egy borsószemet hajított rá. Egyébiránt zavar és háborgás támadt mindenfelé.

- Ki volt az?

Hát egy incifinci emberkét taszigáltak elõre, aki peckesen tartotta a körtealakú fejét, körülbelül mint Dávid, mikor Góliátot megtalálta a parittyakõvel.

- Én la! - mondá az apró, vézna emberke a mellére ütve.

- A Munczy szabó! A Munczy koma! - kiabálták számosan.

Templomi csönd támadt, hogy mi fog történni. No most, János! Most légy észnél, Kovinyi János. Elmosolyodott és odaszólt szelíd humorral:

- Rövidlátó vagyok, tisztelt uraim, a nagyon apró betûket és a nagyon apró embereket nem bírom jól kivenni. Ugyan méltóztassanak, kérem, fölemelni azt a kis urat, hadd lássam én is.

Erre is nevettek, és most már a Kovinyi részén volt a »derültség«, ez a bolondos, csillogó-villogó fegyver.

A csizmadiáknak több se kellett, egyszerre a levegõbe emelték Munczy szabót, aki harapott, hadonászott a kezeivel és rúgott a lábaival. A csizmadiák úgyis dühösek voltak rá, hogy mer õ náluk különb hazafi lenni, egy közönséges kecske - bizonyosan jól meg is ropogtatták az oldalbordáit.

- Nem csodálkozom - folytatta Kovinyi -, hogy az én tisztelt polgártársam olyan vérengzõ, mert egész életében gyilkos, hegyes végû dárdákkal dolgozik, azokkal döfködvén a posztót (Zajos, hosszas derültség), s amit összetûzköd, ha rosszul csinálja, könnyû kifejteni, de a politikában, lévén a politika az exigenciák tudománya (Úgy van, úgy - bólingatott Köntösy Mihály uram, a sarki pék), ha valami elhibáztatik, számos emberöltõk sínylik meg.

Rendes medrébe tért vissza innen túl az oráció folyamatja, és most már meg sem szakították, csak »éljen«-ek és »helyes«-ek. Mindössze a vége felé, midõn az önálló magyar bankot ígérné Kovinyi, mint kiküzdendõ sine que nont, a Lipóczky szûcs széles hátához támaszkodó Hatolyka György asztalos fölriadt egy percre szendergésébõl (voltaképpen ez a szendergés volt a leghelyesebb kritika a két óráig tartó beszédre), fölriadt, és hallván, hogy az önálló bankról van szó, félálmosan belehujjantott:

- Nem kell önálló bank!

Rögtön nekiestek tízen is, lehurrogták, lepisszegték, mire megadta magát Hatolyka György:

- Hát legyík bank - hörögte, újra behunyván a szemeit szendergésre.

Így múlt el a nevezetes nap, melyet háromszáz terítékû vacsora követett a »Szegfû«-nél, számos szellemes tószttal fûszerezve. Egész éjjel a legfölségesebb hangulat volt, csak a párbajsegédek kászmálódtak korábban haza, némajelekkel, arcfintorokkal és vállhúzogatásokkal mutogatva a tartóztatóknak, hogy nekik korán reggel komoly dolguk van, tehát le kell feküdniök. Pengõ Laci ellenben kutyába se vette a fenyegetõ végzetet, olyan kedve szottyant, hogy kabátját levetve, ott aprózta inarogyásig a cigány elõtt. Látván ezt Levinczy, az U-ra terített asztal másik szárnyán, minthogy õt sem a gólya költötte, rálicitált ellenfelére a jókedvével, s elkezdte énekelni azokat a szép duhaj nótákat az õ zamatos tempójával, betyárosan illegetve hozzájuk egész testét, beléjük öntve egész lelkét:

Pesti kaszárnya repedj meg,
Ides rózsám, szabadíjj meg:
Szabadságom be van zárva -
- Most jön a szíp, Gyurka!
Ferenc Jóska ládájába stb.

A dal és a tánc ikertestvérek; összejönnek. A mámor, az édes köd nem útvesztő, mint a közönséges ködök, de híd közöttük.

Nem lehetett más vége, mint hogy hajnal felé Levinczy és Pengő némi unszolások közbejöttével kibékültek, kezet fogtak. A Gyurka (akinek a nóta pointe-jeit jelezte előbb Levinczy, hogy: »Most jön a szép«) szétütötte. Összecsókolóztak, mert mindeniknek egy-egy cimbora fogta és taszította a fejét, míg a két koponya összeért; a csók után örök barátságot esküdtek egymásnak, és hajnalpirkadáskor csak a négy segéd jelent meg a »Szeplő« nevű fenyőerdőben, s a derék gentleman-ek fölötte csodálkozának, hogy a két ádáz ellenfél nincsen ott.

Ugyanezen a reggelen, midőn a nap fölbukkant nyárias ragyogással és melegséggel, lobogódíszben látta Körtvélyest. A Kovinyi-zászlókat már kora reggel széthordozták a hajdúk, csakhamar feltűntek a házfedelek szelelőin és a homlokzatokon. A kis gyermekek háromágú tollbokrétákat tűzdeltek föl a kalapjaikra, s az egész város visszhangzott az »Éljen Kovinyi« kurjongatásoktól. Valóságosan dühöngött a Kovinyi-láz. Még a szurtos szolgálók is, akiknek az esze ott szokott keringeni egész évben a katona-kaszárnya körül, Kovinyit magasztaló verseket komponáltak kender-fillózás közben… Minden, de minden Kovinyit dicsőítette, a falak plakátjai, a kert-kerítésekre krétával fölfirkált éljenek. Sőt Kukucska Pál, a jó kedélyű lutheránus kántor, megvilágított transparentet tett ki még éjjelen át is a kapujára e fölirattal:

Vinum vini,
Vivat Kovini!

S maga Kovinyi is jól csinálta, folyton beszéltetvén magáról különféle jelességeinél fogva. Egyszer mind a kilenc bábot leütötte a sörházi kuglizón, másnap elnyerte a kucséber kosarát exrátón a 28-as számon (28-ára volt kitűzve a választás is). A harmadik nap pedig ott sétálgatván a Kemese partján, miután épp abban a percben szédült le a hídról egy öregasszony (Botoska Mihály vargának a neje) és a vízbe pottyant, a követjelölt utána ugrott és kimentette.

Szerencse, dicsőség és szerelem környezte Kovinyit: az összes fővárosi lapok, még az ellenzékiek is azt írták: »megválasztása kétségtelen«. De ami mindennél több, Kozsehuba Flóris takarékpénztári igazgató nyilvánosan kijelentette:

- Erre a mandátumra már a takarékpénztár is ád.

És, amint tudom, Kovinyi mindjárt melegiben szaván is fogta, egy nagyobb fajta kölcsönnel.