VI. FEJEZET
A CSÍNY

Mi volt a Katánghy terve, nem tudhatjuk, csak a következményekbõl lehet kihámozni. Azt se tudjuk, hogy a három úr aznap este, midõn kitûnt, hogy a »nem bánom« mennyivel kevesebb, mint a »szeretném«, mi mindenben állapodott meg a Royal különszobájában, ahol vacsoráltak, és ahol a pezsgõt Katánghy fizette. Amit viszont abból lehet kihámozni, hogy a Katánghynéhoz küldött tudósítónk egy 62 frtos Royalbeli számlát hozott, - amit a nagyságos asszony Menyhért úr egyik mellényzsebében talált azóta, igen megvigasztalódván az összeg nagysága fölött, mivelhogy lehetetlen, hogy ennyit egyék és igyék két személy, kivált ha nõ az egyik. Menyus tehát nem hölgyecskével vacsorált, vagy legalább nem egy hölgyecskével, ami mindenesetre enyhítõ körülmény. Talán a budai Terka nénit vendégelte meg annak az unokáival együtt. Ez volt a Kristóf kombinációja.

De bármit fõztek is ki a Royal különszobájában, annyi bizonyos, hogy Körtvélyesen különös feltûnést okozott a fõispán és a polgármester gyors fölutazása ilyen választási idõkben, mikor a fejeseknek a helyükön kell lenniök.

A fõispáni titkárnak eljárt a szája, említést tett a számjeles sürgönyrõl. Hm. Mi lehetett a számjeles sürgönyben? Bizonyára titok, mert különben nem lett volna számjelekben. Egész Körtvélyes ezen a titkon törte a fejét.

A helyi fantáziák egyébiránt két irányban szoktak mozogni: haussera és baissere. Némelyek azt hirdették, hogy valami turpisság sült ki a városi vagy a megyei számadásokon, és most dorgatorium okáért hívattak föl a primipilusok. (Bizony nem szeretnék a bõrükben lenni.) Voltak, akik ellenkezõleg azt állították, hogy bizonyosan nagy hivatalra nevezik ki a fõispánt és a polgármester lép helyébe. (Legalább az egyiktõl megszabadulunk.) A vargák közt ellenben, akiknek legkövérebb fantáziájuk van, az a verzió terjedt el, hogy a III. Károly idejebeli pecsét-machináció sült ki, de minthogy az akkori magisztrátust már nem lehet megbüntetni, példás elrettentés végett a mostani fõispán és polgármester fejét véteti le a király. (Ez volna a legjobb, így mind a kettõtõl megszabadulnánk.)

Még jobban fölizgatta a kíváncsiságot, midõn sürgöny érkezett a polgármestertõl a városi fõjegyzõhöz, Lénárt Györgyhöz:

»Sürgõsen falragaszok nyomtatandók, melyeken holnap délután négy órára nagy értekezletre hívd össze neved alatt a város polgárait. - Röszkey.«

A sürgöny tartalma elterjedt, mint a futótûz. A vargák csalódva néztek össze: Nini, mégse fejezték le!

Azt lehetne mondani, nem szerették Röszkeyt, de ez nem volna egészen igaz. Inkább csak a nagy tekintélyét nyögték. Olyan nehéz volt Röszkey Körtvélyesnek, hogy szuszogni se tudtak miatta. Honnan nyerte e nagy súlyt a királyi tanácsos úr, isten tudja. Minden kisvárosban van egy ilyen hatalom. S ez a hatalom többnyire úgy képzõdik, mint a kígyó fején az úgynevezett kígyókõ, - a többi kígyók nyálától.

Hiszen szinte élvezet, ha nincs itthon, a levegõ szabadabb, a Kemese vígabban locsog, s az ég kékebben mosolyog Körtvélyes fölött - mert a zsarnok elutazott; de viszont ma éjjel is összeverekedtek a katonatisztek a polgáriakkal a »Szegfû«-nél, s karddal véresre vagdalták Pengõ Lacit és Palina tûzoltó-parancsnokot. (Milyen szerencsés ez a Kovinyi, mindjárt lesz egy interpellációja.) S ugyancsak ma éjjel kiásták a Munczy szabó sertésólját a Csapó utcában s három hízóját elvitték. Szóval, mihelyt kiteszi a lábát a polgármester úr a városból, mindjárt elszabadul minden kártékony szenvedély.

E három eset tartotta lázas fölhevülésben a közvéleményt, s ehhez járult a negyedik szenzáció, hogy a Munczy kikérdeztetvén a fõkapitány úr által, kire gyanakszik a sertések ellopásában, különös célzásokat tett.

- Nem szegény emberek vitték el egyébiránt.

- Hát kicsodák? Beszéljen kegyelmed világosabban.

- Bosszú mûve lészen egészében és részletenkint. Én legalább az mondó vagyok.

- Talán haragos szomszédjai vannak? Ki az ellensége? Gondoljon csak végig rajtok.

- Sejtelmezni vélem illetõ egyéniségének mivoltát, de…

- Ne bolondozzék, Munczy. Beszéljen világosan. Mi tartja vissza?

- Nem bízok a beszélgetés célarányosságában.

(Nagy mestere volt Munczy az úgynevezett »iparos stílusnak«.)

A fõkapitány haragra lobbant és fölkiáltott:

- Elõttem szabadon beszélhetsz, átkozott kecske! Vagy azt akarod, hogy az egész napot itt töltsem veled és a jegyzõkönyvvel? - Aztán lecsillapodott és szelídebben mondá:

- Azt hiszi kegyelmed, hogy én harapófogó vagyok? Tudok ám én kalapács is lenni, hallja kend. Beszéljen egymásután. Nem valamely elcsapott legényére gyanakszik?

- Távol legyen személyemtõl egy ilyen betekintés.

- Hát talán valamelyik szomszédja?

- Följebb! - mondá rendíthetlen meggyõzõdéssel Munczy.

- Mit ért kend a följebb alatt?

- Magasabb szálak és hatalmak fennforgásának minémûségét.

- Miféle magasabb hatalmak? Csak tán nem én loptam el a kend sertéseit?

Munczy megmaradt méltóságteljes flegmájánál:

- Följebb!

Szóval, oda alludált õkelme (bár egész bizonyossággal sehogy se lehetett kicsikarni), hogy a kormány lopatta el a sertéseit a múltkori közbeszólásáért a tizenhárom generálisról és általában, hogy a politikáját megbosszulja.

- És mi a politikája?

- Jobban haragszom a nímetre, mint kellene.

- Azaz szélsõ baloldali. És azt hiszi, hogy a politikai meggyõzõdésével áll kapcsolatban a sertések eltolvajlása?

- Amen - mondá ünnepélyesen Munczy.

- Muncz, maga nagyzási hóbortban szenved!

Ennyi mindenféle apró esemény tartotta izgalomban a kis városkát, midõn tetejébe elterjedt a holnapi nagy értekezlet híre is. Estefelé pláne kiragasztották az összehívó plakátokat a falakra, ökölnyi betûkkel nyomatva. Nagy csoportok verõdtek össze és olvasták.

- Valami rendkívüli lesz holnap.

- Talán a pörünket nyertük meg, atyafiak, és arról tesz holnap jelentést a polgármester.

Egy régi pere van Körtvélyesnek az aerariummal a rihóci erdõ miatt; ámbátor hiszen minden magyar városnak van valami pöre, talán csak azért, hogy legyen várnivalója a jövendõktõl. Hogy ne a saját erejében kelljen hinnie, hanem a bírák bölcsességében.

Lénárt György fõjegyzõ olyan jól megfogadta a polgármester sürgönyét, hogy még ki is doboltatta a legtávolabb utcákban az értekezlet idejét. De még a város dobosánál is jobban közhírré tette a polgármesterék Piroska szobaleánya azt a nagy újságot, hogy a náluk levõ német úr a Minka võlegénye, és hogy Kovinyira kosár vár. No, még csak az kellett. Egy öregasszony se uzsonnázott ma otthon. A hír fölbirizgált mindenkit, még a kastélyba is eljutott báró Blandihoz, aki rögtön kiadta a rendeletet:

- Hamar üljön lóra egy Floquet, s vágtasson Blazócra Kovinyihoz.

Lovász legott nyergelt s vágtatva vitte a levelet, melyben azt írja Blandi: »Veszély van, gyere!«

Ez este minden férj kimenõt kapott: az emberek ösztönszerûleg érezték a nagy eseményeket. Ott lebegtek azok a levegõben; a lábuk lelógott, csak nem lehetett megfogni. A »Szegfû«-nél, a »Csillag«-ban és az »Arany ló«-nál nagy kvaterkázások estek egész éjfél utánig, és nagy kombinálások. Olyan szóbeszédek is fölmerültek, hogy ott fönn van a nagy baj, hogy a mamelukok megharagudtak az országgyûlés föloszlatásáért, összegyûlnek, lázonganak és le akarják csapni a kormányt.

- Ostobaság! - mondá az öreg Prokes Mihály, az írnok - saját gyerekei rúgásától még egy anya se halt meg.

Még jobban megélénkült a nemes városka másnap, mind künn ácsorgott a lakossága az utcákon, mintha ünnep lenne, délután pedig egyik része ott gyülekezett a városházán, a másik rész pedig, amelyiknek nem pénz a szava, kivonult az indóházhoz a polgármester-váróba.

Úgyhogy pont fél négykor, mikor megállt a vonat s kilépett a polgármester a kupéjából, harsány éljenzés fogadta.

Egyedül lépett ki. A fõispán négyes fogata is ott állt az indóháznál, de a gazda nem jött el.

Röszkey összerezzent az éljenekre:

- Talán valami bolondot csináltam?

Elgondolkozott a legutóbbi eseményeken és nem bírt fölfedezni semmi szamárságot, amit maga ellen elkönyvelhetne. De hát akkor mért éljenezik?

Kezet fogott a reá váró Lénárt Györggyel, s aztán felültek a kocsira. A vasúti szolga egy nagy viaszkosvászon burkolatú csomagot dobott föl a saraglyába.

- Mi van ebben? - kíváncsiskodék a fõjegyzõ.

- Zászlók - felelte a polgármester.

- Miféle zászlók?

- Majd megtudod. Összehíttad az értekezletet?

- Rendelkezésed szerint.

- Itt van Kovinyi?

- Nincs.

- Igen helyes. Én most hazamegyek, egy negyedórám van átöltözni. Te addig foglalj helyet a teremben s beszélj a megbízható embereinkkel, hogy mindenben támogassanak. Állítsd fel õket a terem különbözõ pontjain.

- Mi készül? - kérdé a fõjegyzõ halkan.

- Neked megsúgom, mert érdekedben áll a titoktartás, én megyek föl az országgyûlésre.

A fõjegyzõ arcát elöntötte az öröm és a szemkarikái nõttek, mint a bûvös szilvák.

- Te? - dadogta. - És Kovinyi?

A polgármester fitymáló kézmozdulatot tett.

- Kovinyi otthon marad. Egyébiránt az ördög törõdik Kovinyival! Az õ zászlóit még ma leszedetjük, s ezzel vége a kis játékoknak.

- És a várossal mi lesz? - kérdé a fõjegyzõ fojtott, tompa hangon, szinte félénken.

- A város is itt marad a maga helyén, csakhogy te leszesz a polgármester.

- De hát hogy történt mindez? - hüledezett a fõjegyzõ, míg vére sebesen nyargalt az ereiben és a szíve vidáman ugrált.

- Nagyon egyszerû. A miniszterelnök kívánja, hogy én jöjjek föl. Az ország és a város érdeke ez, de fõleg a városé. Egyenesen rám parancsolta: »Te jössz föl, punktum«. Ergo én megyek föl, punktum.

Az indóháztól toronyirányt véve, voltaképpen közel van a város, vagyis közel lenne, ha egy nagy tó nem terpeszkednék el az útban, mely miatt meglehetõs kerülõt kell tenni. A »Tudás«-t, mert ez a tó neve, fürdésre használják a körtvélyesiek nyáron, s az a hit van elterjedve a környékén (talán azért is hívják Tudásnak), hogy az ártatlan leány pompásan érzi magát selyemlágy vizében, de a nem ártatlan sikít, ha belelép. A tavat apró szalmafödeles viskók környezik; cigányok, pásztorok, szegény halászok laknak bennök, s ama nagyzási hóbortból kifolyólag, mely Körtvélyesen nem egy tünetet mutat föl, »Körtvélyes külvárosa« gyanánt említendõ.

A külvároson túl jön a Kemese hídja, s azon az egyetlen körtvélyesi szobormû, Nepomuki Szt. János.

A hídon túl odaszólt Röszkey a kocsisnak:

- A Rákóczi-fánál majd megállasz!

Az úgynevezett Rákóczi-fa egy óriási tölgy, bent a város közepén, egészen a piac torkolatánál díszlett az aggság félreismerhetlen jeleivel, alatta szépen faragott paddal, melybe mindenféle figurák és kezdõbetûk voltak bevésve. E fa alatt idõzött egykor II. Rákóczi Ferenc - állítólag. Azért mondom, állítólag, mert igen gyanús a dolog. Más kis városokban is van Rákóczi-fa. Sõt egyáltalában van-e város, ahol Rákóczi-fa ne volna? Mármost mi következik ebbõl? Az, hogy a fa vándorfa, mely megy városról-városra, vagy az következik, hogy II. Rákóczi Ferenc egyebet se csinált, mint fák alatt álldogált hét-nyolc esztendõn keresztül.

A Röszkey kocsisa azonban tényleg megállt a fánál, ahol is a fõjegyzõ leszállott, hogy a városházára siessen intézkedni. Innen aztán a kocsi befordult az »Arzenál utcá«-ba. (Egy késesnek és egy puskamûvesnek volt itt boltja az utcák elkeresztelése idején.) Az Arzenál utca legszebb háza a polgármesteré, szép virágos udvarral, pompás oszlopos tornáccal és galambdúcokkal. A Röszkey-kisasszonyok galambjai úgyszólván ellepték az egész utcát, ott sétáltak bátran, begyesen, föl nem rebbenve emberi léptekre, egyszerûen kitértek, mint a tyúkok. Zágráb a galambok városa, de a körtvélyesi galambok bátorságához fogható nincs a világon.

Nagy kedvem lenne körülményesebben leírni a kisvárosi elõkelõség e tipikus tanyáját, de nincs rá idõ. Magának a gazdának is csak percek jutnak otthon összecsókolnia a lányokat, megmosdani, átöltözni, mert a polgárok már összegyûltek a városházán s lázas izgatottsággal várják megjelenését.

A terem zsúfolásig megtelt, egy almát nem lehetne elhajítani. Lénárt fõjegyzõt, ki már beszélt Röszkeyvel, egész csoportok ostromolják:

- Mi lesz?

Lénárt begombolkozik és csak általánosságban ereget ki nyilatkozatokat.

- Rossz nem lesz. A város kárára nem lesz. Eddig úgyis csigamódjára haladtunk…

- No, azt nem lehet mondani, sógor - utasítá vissza a vádat méltatlankodva Zsibó Márton szenátor, a színügyi bizottság elnöke. - Emlékezzék csak vissza, sógor, mikor én vettem át a színügyeket ezelõtt tíz évvel, még akkor közönséges ágyi lepedõben játszották nálunk Coriolánt, a lepedõ széle piros papírszalagokkal volt díszítve. Ez idén láthatta, bársony wiklerekben jöttek ki a deszkákra a rómaiak. Ma és tíz év elõtt: ég és föld. A nívó emelkedik. Oh, istenem, milyen gyorsan megyen minden…

Galoppinek csörtetnek lihegve föl a garádicson:

- Jön, jön!

Kevésvártatva be is lép Röszkey. Egy-két »éljen« szalad el az ajkakról, s utat nyit neki a tömeg, mint egy imperátornak.

Síri csönd támad; hallani lehet, amint a cipõi ropognak, míg hátravetett fejjel, a sokaságot átszegzõ pillantással lépked föl az emelkedettebb helyre, hol bálok alkalmával a Lupi bandája szokott játszani, s hol most egy asztalka s egy karszék áll vizes pohárral, csöngettyûvel.

- Halljuk! Halljuk!

- Tisztelt polgártársaim, édes szülõvárosom szülöttei!

- Istenem, de szép! - jegyzi meg Vinkóczy uram és csöndesen csóválja a fejét. - Hogy bírja így kigondolni?

- Pszt, pszt!

Tényleg szép bariton hangja van a polgármesternek, hajlékony, fülbemászó, s ott tudja megríkatni az embereket vagy felbõszíteni, ahol akarja.

- Szomorú szívvel jöttem haza az ország fõvárosából - kezdte Röszkey, és egy légy röpülését meg lehetett volna hallani (de mer is a légy röpülni, mikor õ beszél?) -, mert egy nagy kötelességet rótt rám a magas kormány. Egy nagy kötelességet, mely az elválás szomorú gondolatával tölt el.

- Éljen! - szólt egy tapintatlan hang.

- Marha! - felelt rá egy másik hang.

- Méltóztassanak nyugodtan kihallgatni, tisztelt polgártársaim - folytatá -, és csak azután határozni. Magyarországra nagy és válságos idõk következnek, s városunk jövõje a következõ országgyûléstõl függ. Oly nagyszabású tervek vannak készülõben, melyek városunk léte és nem léte, megsemmisülése vagy pedig hatalmas felvirágzása fölött döntenek. Látom lelki szemeimmel közönséges, kihalt faluvá törpülni szeretett Körtvélyesünket az egyik oldalon, és látom a másikon a márványos palotákat, melyek kacéran nézegetik magukat a Kemese hajókkal átbarázdált tükrében. (Zajos éljenzés.) Arról van ugyanis szó, hogy a Kemese folyam hajózhatóvá tétessék, s ez esetben nem nehéz kiszínezni a messze jövõ képébõl azon részt, mely könnyen valósággá lesz, habár talán csak akkor, midõn a mi csontjaink már rég a temetõben porladoznak az apáinké mellett. Azt a részt, hogy a Tudás tava mellett, hol most a vityillók állanak, tündér kéjlakok fognak övezni egy világfürdõt. (Általános tetszés.) Más megoldandó kérdések is vannak, de ezekhez kemény, tapasztalt emberünk kell, hogy a gáton álljon, nyitott szemekkel és erõs szeretetével a talajnak, melyen a bölcsõnk ringott.

- Igaz, úgy van!

- Tisztelt polgártársaim! Öt nap múlva lesz a képviselõválasztás, és nekünk van jelöltünk, derék, jellemes férfiú, szép tehetségekkel. Õt mi már kijelöltük, elfogadtuk. De azt mondják Róma bölcsei: Necessitas frangit legem. A szokás szent - de a törvény még szentebb. És még a törvényt is összetöri a szükség. A szükség a legnagyobb úr. A szükség pedig azt követeli ezúttal, hogy törjük össze a szokást.

A hallgatók a lélegzetüket is visszafojtották, csak Gál Márton, a kovács, nem átallt közbeszólani, a kezeit fölemelve:

- Hát törjük!

Alig várta a nagy ökleivel, hogy valamit összetörhessen.

- A szokás az, hogy akit az értekezlet kijelöl, amellett meg is marad, ámbátor az az értekezlet, mely Kovinyit jelölte, nem volt egészen szabályszerû, magam sem voltam rá meghíva, és nem vettem benne részt, de ha százszor szabályszerû lett volna is (a szónok hangja most dörgõvé vált és hatalmassá), Kovinyi nekünk most nem elegendõ.

Sajátos hullámzás keletkezett. Az emberek tanácstalanul néztek össze.

- Hanem tudok egy embert - folytatá ellágyultan -, aki egyik lábával a sír szélén, kész magát öreg napjaira kitépni családja karjaiból, itt hagyni mindenét és odaállni, ahová e bekövetkezõ nehéz idõkben a város iránti szeretete és a kötelesség parancsolja. Ez az ember, tisztelt polgártársaim -

- Ki az, ki? - ordítá lázasan száz és száz száj egyszerre.

- Én, Röszkey Pál.

A meghökkenés kínos csöndessége állt be egy másodperc feléig, aztán egyszerre kitört egy éljenorkán, amelyhez foghatót még nem hallottak a körtvélyesiek, még tán vakolat is hullott a falakról. Csak egyetlen ember, egy cingár, vékony úrfi ordítá, mint a megsebzett vad:

- Egy Floquet ide, hogy lelõhessem! - és a könyökével vert magának utat kifelé (alkalmasint, hogy egy puskát hozzon hazulról).

De ez a szcéna elveszett a zsivajban. A szónok ott állt diadalmasan, villogó szemeit még egyszer végighordozá az egybegyûlteken:

- Ha csak egy ember van is, aki engem nem akar - mondá harsányan és vészjóslón -, emelje fel a szavát és én itthon maradok.

Persze tudta, hogy senki se olyan bolond a szavát emelni - mert azt most menten összezúznák.

És mégis… Hogy meghûlt a vér mindenkiben. Egy idétlen, furcsa hang kiáltá a terem egy szögletébõl:

- Éljen Kovinyi! Éljen Kovinyi! Éljen Kovinyi!

A körtvélyesi diktátor homloka ráncba vonódék s vérbe borult szemeit abba az irányba indítá. Mások is rohantak arrafelé. »Alávalóság! Szemtelenség! Ki tette azt? Jaj neki?«

Hát ott állt reszketve a szögletben, mint a kocsonya, egy öreges úr, a városi alszámvevõ, Tóth Ferenc uram, a kétfelé vált köpenyege alatt egy seregéllyel, melyet egy hétig tanított nagy fáradsággal kedves meglepetésül a polgármester úr õnagyságának a veje megéljenzésére, s az oktalan állat, melynek eddig a száját tartotta, most, amint véletlen elcsúszott a keze a szájáról, ügyet se vetvén a politikai helyzet megváltozott voltára, szerencsétlenül elszólta magát, s íme kitûnt, hogy a szegény embernek nem való a stréberség, mert õnála az is visszájára fordul.

A seregélynek ugyan legott õ maga kitekerte a nyakát, de vajon ezzel jóvátette-e a kellemetlen érzést, melyet a hatalmas embernek okozott? Nem lesz-e bent vajon a holnapi ellenzéki lapokban, hogy egy áldozata már van a kormánypárti erõszakoskodásnak Körtvélyesen, egy ártatlan lény hûlt teteme. S mi volt a bûne a boldogultnak? Hogy nem akarta Röszkeyt éljenezni.

Elsimulván a seregély-incidens, a szabadelvû párt elnöke, dombrói Dombroványi Antal nyug. bányatanácsos lépett az emelvényre s lelkes beszédet vágott ki, melyben egy szép asszonyhoz hasonlítá Körtvélyest, aki drága, gyémántos tûjét (vagyis Röszkey Pált) korántse veszti el azzal, hogy nem a keblén viseli ezentúl, hanem a hajába tûzi, ahol még többen s még messzebbrõl látják meg ragyogását. Egyébiránt berekeszti az értekezletet, kimondván annak egyhangú határozatát, hogy a képviselõjelölt Röszkey Pál.

Zajos éljenzéssel vonultak ki az egybegyûltek; az ajtónál a városi írnokok deklarálták a kimenõknek Lénárt fõjegyzõ megbízásából:

- A »Fehér Ló«-nál öt söröshordó lesz csapra ütve.

Az új jelölt az oldalajtón távozott bizalmas kíséretével a hivatal-szobájába, parancsait osztván nagy körültekintéssel.

- Egy hajdú menjen hozzám és vigye el a zászlókat Hatolyka asztaloshoz, hogy még ma estig csináljon nyeleket, kopjásokat, legalább egy párt. Másik két hajdú szedesse le a Kovinyi zászlókat városszerte. Te pedig, Hupka fiam, vidd gyorsan ezt a sürgönyt a távíróhivatalba, a fõispánnak szól Budapestre; mondd meg a telegrafusnak, tiszteltetem, és hogy nyomban kopogtassa le, mert nagyon sürgõs.

A sürgöny hihetõleg elõre megállapított titkos jelekkel volt írva, tudósítónk erõsködik, hogy a szövet azt jelentette: »Az egyik fele megtörtént. Siess.«

A »Fehér ló« elõtti téren nagy zsivaj közt ment végbe az áldomás. A honorácior-osztály szépen hazament, de az alsóbb nép megrohanta a hordókat, s miután nem volt elegendõ sörös pohara a vendéglõnek, bögrékbõl, csészékbõl, sõt serpenyõkbõl itták a sört. Lassankint odagyûltek a szavazattal nem bíró egyének is, sõt a szélbali Munczyt is csupa véletlenségbõl arra találta vinni útja - kit óriási röfögéssel fogadtak a csizmadiák, mintegy megszólaltatván elveszett sertéseit.

Azaz, hogy megkerültek. A rendõrkapitány éppen most beszéli egy csoportnak, hogy az éjjel megkerültek; két »külvárosi« gazember, a Bibaj testvérek ásták ki az ólat és elhajtották; Szlányik rendõr nagy furfanggal csípte meg õket, de Munczy nem akarja elösmerni, hogy ezek az õ sertései. A felesége, az inasgyerek, akik etették, hizlalták, felismerték, hogy ugyanazok, de Munczy csak a fejét rázza.

- Nem lehet az, hogy a Bibajok lopták volna el. Nem vagyok én akkora szamár, mint a tekintetes kapitány úr hiszi. Messze kiható szálak, ha mondom… Föllebb kell keresni, ha mondom.

Annyira beleélte már magát abba a gondolatba, hogy a hazafiságáért üldözik, hogy a kormány lopatta el a sertéseit, és annyira kevély rá, hogy fájna neki a kiábrándulás: inkább akarja a mártíromságot, mint a sertéseit.

A csizmadiák dévajul röfögnek, de a vargák között vannak komái és sógorai, akik barátságosan invitálják:

- Álljon meg, komámuram, egy kortyra. Ne menjen el mellettünk szó nélkül sógor!

Némelyek a kancsót is nyújtják. Munczy megvetõleg int kezével:

- Nem lehetvén.

És elfordítja a fejét megbotránkozva.

- Hé, koma! Miért, koma?

Munczy a szívére teszi kezét:

- Nem engedi a honszerelem mivoltja.

Azzal odébb siet egy újdonatúj mándlival a hóna alatt, a Templom-utca irányába, ahonnan hatalmas porfellegben közeleg egy négylovas bricska, mellette egy lovassal. A lovak csupa izzadság, csupa tajték… Uramfia! Hiszen ez a Kovinyi négy lova. Csakugyan. Õ maga hajtja. No, iszen jöhet már. Hé, emberek, atyafiak! Jön a Kovinyi!

- Csak hadd jöjjön! - biztatá a tömeget Lénárt György és a fõkapitány, kik a házigazda szerepét vitték. - Az õ jelöltsége a kút fenekén van már. Kutyába se vegyek kegyelmetek.

Csakugyan Kovinyi jött, a kocsi mellett a lovász ügetett, akit tegnap menesztett érte báró Blandi.

Kovinyinak legott föltûnt a csoportosulás, szisszent a négy lónak, azok megállottak, odadobta a gyeplõt a hátul ülõ kocsisnak, aztán leugrott.

- Mi történik itt?

Csönd állott be. Mindenki a szomszédját lökdöste: »Mondja meg neki!«

E hallgatagság azonban, bizonyos színezetével a röstelkedésnek, már eléggé ékesszóló volt, hogy Kovinyi kitalálja, mekkora fordulatnak kellett beállania.

- Hát nincs maguk közt egy bátor ember - mondá gúnyosan -, aki meg meri mondani, mi történik?

De már erre megemberelte magát Köntösy Mihály uram, a pék, és elõlépett.

- Hát az történik, nagyságos uram, hogy már itten a nagyságos Röszkey Pál úr a követjelölt, annak a népei vagyunk.

Kovinyi hátratántorodott a meglepetéstõl és olyan halavány lett az arca, mint a halotté…

- Lehetetlen! - dadogta, aztán a fejéhez kapott. - Nem értem - kezdé újra, de nem bírta folytatni. Ez a vakmerõ, bátor ember, ki minden helyzetben föltalálta magát, most egyszerre megzavarodott, megsemmisült, gyámoltalan lett, mert nem értette meg a fonalat. Valóságosan síró és reszketõ hangon kérdé: - És önök képesek voltak engem elhagyni?

Miközben szelíden fogta meg egy elöl álló csizmadia, Marek József uram kezét.

- Igenis - mondá a csizmadia finoman, megtörülvén a bajszát könyökével -, vannak az embernek képességei…

- Abcug Kovinyi! - ordítá most fölbátorodva Botoska Mihály, a varga.

Kovinyi szemrehányólag tekintett oda, fölismerte Botoskát és így szólott:

- Ej, ej, Botoska! Öntõl nem illik. A feleségét én húztam ki a vízbõl.

- Hiszen éppen az! - pattant föl Botoska uram. - Mit avatkozik az úr a belsõ családi viszonyokba?

Meglehet, csúnya feleselések indultak volna meg, de akkorára, jó szerencse, odaért már Lénárt fõjegyzõ úr, s karonfogván Kovinyit, elvezeté a kocsijáig, megmagyarázván neki röviden a történteket, hogy úgy látszik, Budapesten romlott meg a dolga, mert fölhívatván a fõispán - aki még most is oda van - és a polgármester, ott fönn az utóbbira ráparancsolták, hogy lépjen föl.

- Legjobb lesz tehát - végzé -, ha egyenesen odahajtasz és az öregtõl kérsz fölvilágosításokat, amihez kétségtelenül jogod van.

- Csodálatos, csodálatos - nyögte Kovinyi szomorúan, és egyetlen más szót nem bírt kiejteni.

Aztán fölkapaszkodott a kocsira, melynek tüzes, kapálózó lovait alig bírta már tartani a kocsis.

- De négy ló! - mondák a kovácsok és szíjgyártók, mint mûértõk bámulván a szép állatokat.

- Jól el bírnák vinni a Polgármester Minkát, de már nehezen fogják vinni - jegyzé meg Levinczy fiskális.

Bántó vihogás, röhej támadt. Tegnap még a nép kedvence volt, ok nélkül, ma már nevetséges, lenézett alak, szintén ok nélkül.

A hátulsó ülésre vetette magát s odaszólt a kocsisnak:

- A polgármesterhez!

A négy paripa megindult nagy robajjal az Arzenál utca felé, patkóik alatt szikrákat hánytak az utcai kövek. Imitt-amott látni lehetett útközben, miként szedik le a Kovinyi-zászlókat a házakról. A lakók kidugták fejeiket az úri fogat zajára az ablakokon, aztán nagy hirtelen behúzták. A takarékpénztár épületénél éppen künn a kapuajtóban állott Kozsehuba igazgató úr, és amint megpillantá a pompás ekvipázst, minthogy szívbajos ember volt, hirtelen görcsöket kapott: »A pénzem, a pénzem - nyögdécselte a gyámolítására rohanó pénztár-szolgának -, ott fut a pénzem.«

Lassan-lassan elhalt a kocsirobaj, szétszéledtek a »Fehér ló« vendégei, s leszállott az est, mint minden nap. A fûszeres boltok megteltek cselédleányokkal, kik a vacsorához valót vásárolják; az inasgyerekek tele kancsókat vittek haza kötényük alatt a majsztramoknak; a kofák meggyékényezték áruikat a piacon, szóval minden úgy volt, mint tegnap.

A természetben nem hagyott semmi nyomot, hogy a követjelölt személye megváltozott, - pedig az estig elkészült új zászlókat már kezdték hordani a hajdúk, hogy a hajnali szellõ ezekkel enyeleghessen. Minden csak olyan, mint tegnap volt, a házak árnyéka, a Rákóczi-fa esteli susogása, a kukoricatörésrõl érkezõ napszámosok dalolása, még a transparent is úgy gyúl ki, mint tegnap, a Kukucska kántor kapuján, csak a fölirat változott meg, egész délután mesterkedett vele, míg átidomítá betûit:

Voluntas Dei:
Vivat Röszkey!

A reggeli vonattal megjött a fõispán. A megyeház elõtti két padon ott kaszinóztak a megyei és a városi urak, az intelligencia krémje: Szalárdy Ákos, az alispán, nagyban dicsekedett, hogy õ az egyedüli demokrata a családjában, mert a többi fivérei, az õrnagy és a miniszteri osztálytanácsos, csász. és kir. kamarások, de õ maga nem vette igénybe, mert õ demokrata. A városi portentumok: a Szent Lélekhez címzett gyógyszertár tulajdonosa, Glück úr, a helybeli gyufagyár igazgatója, és a »totocska«, Mravina Sámuel, a legtekintélyesebb, mert a leggazdagabb körtvélyesi kereskedõ, és mások, roppant bámulták a nevezetes férfiút, kihez fogható demokratát nehéz találni az országban, mert õ csakugyan lehetne kamarás. A többi demokrata mind nem lehetne kamarás, de ez lehetne, és mégsem az. Ah, milyen ember a Szalárdy! Õ megelégszik azzal, hogy minduntalan elbeszéli, miszerint nem volna kénytelen demokrata lenni, mert a két fivére stb.

Szép õszi napfény sütött; a szép acélkékes füst tajtékpipáikból vígan szállt a tiszta levegõben fölfelé, midõn egyszerre megzördült a fõispáni landau a szürkékkel, és a báró meglátván õket, leugrott az olyan ember gesztusával, aki teljesen ki van véve a sodrából.

- Miféle piramidális ostobaság történt itt? - kérdé az átellenes házra mutatva, hol egy Röszkey-zászló lógott. - Az ember ki se mozdulhat a megyéjébõl. - Borzasztó!

Kezet se fogott egyikükkel sem, mint máskor, hanem ingerülten verdeste sétabotjával a lötyögõs nadrágszárat, mintha láb se lett volna benne. (Pedig talán volt.)

- Hát nincs elõzetes tudomásod róla? - hüledezék az alispán.

- Egy szót se tudok. Mi történt, hogy történt?

Egyszerre fölvillanyozódtak. Hiszen ez nagyon érdekes. A fõispán semmit se tud. Milyen fordulat! Az alispán is, Glück úr is belekezdett, hogy elbeszéljék, de Mravina elrángatta õket, mert jól esett a hiúságának, ha õtõle tudja meg a fõispán.

- Az urak nem ott voltak, de én ott voltam és vagyok illetékes. Szerdán telegrafírozta polgármester konferenciát. Ezzel eresztette nagy bolhát a fülünkbe. Hát jól van, megvárjuk, ha élünk - mondtam a feleségemnek. Tegnap aztán volt konferencia. Polgármester monta, hogy nagy dolgok várják Körtvélyest, és hogy neki muszáj elmenni országgyûlésre. Mi pedig montuk, ha muszáj, hát muszáj, és csináltuk neki nagy vivátokat, mivelhogy nekünk is muszáj volt vivátokat csinálni. Az ördög engem elvigye, ha nem így volt.

- Hát nem fog elmenni! - pattant föl a fõispán mérgesen, nagyot suhintván pálcájával a levegõben. - Az nem lehet. Õt most nem nélkülözhetjük.

- Enyim lelkemre, most meg a méltóságos úr ereszti nekünk fülünkbe egy új bolhát.

A fõispán nem felelt; dühösen fújtva, mint egy vadkan, csörtetett föl a lépcsõkön szobáiba, s egy perc alatt nyüzsögni látszott az egész hatalmas épület, mint egy megrúgott hangyaboly. A csöngettyû egyre szólt, hivatalnokok, szolgák összevissza szaladgáltak a folyosókon és garádicsokon föl s alá. A fõispán nem gyõzte osztani a parancsokat:

- Dobosok menjenek és dobolják ki, hogy délután négyre új értekezlet lesz a városházán.

Dobosok rohantak.

- Titkár, állítsa ön azonnal össze a város valamennyi szájas emberét, köztük az iparostársulatok elnökeit, habár nem volnának is szájasok, ami azonban nem valószínû, mert akkor nem volnának elnökök.

Titkár tolla lázasan percegett. A liszta kész volt hirtelen.

- Hajdúk, szaladjatok szét a lisztával, járjátok be az illetõket, hogy tüstént jelenjenek meg nálam. Hamar, hamar!

A hajdúk szaladtak.

Kisvártatva Kovinyi jelentkezett az elõszobában. Báró Blandival jöttek ketten.

- Õméltósága nagyon haragos - figyelmezteté õket a titkár. - Nem lesz tanácsos bemenni.

Blandi megvetõleg mérte végig.

- Ostobaság! Menjen a dolgára, kis izé… kis Floquet, és ne lefetyeljen nekünk.

S ezzel fölszakította a szárnyas ajtót.

- Oh, ti vagytok itt? - szólt a fõispán cukorédesen, mintha semmi se volna kedvesebb rá nézve, mint az õ megjelenésük. Éppen a mosdószekrénye elõtt állott és parfümöt öntött a zsebkendõjére. - Üljetek le, fiúk, és dugjatok egy cigarettát az agyaratokba.

- Elégtételért jöttünk - kezdé Kovinyi ünnepélyes pózban. Az arca sápadt volt és a szemei gyûröttek.

- Gondolom. Nos?

- Ki vagyok játszva, gyalázatosan rászedve, úgy a jelöltséggel, mint…

- Kosár? Hm.

- Igen, a leányt is ráerõltették azóta egy németre. Ez az ember, méltóságos uram, minden fogalmat felülmúl. Ez egy… egy…

- Komisz fráter - segítette ki a fõispán.

- Ott voltam nála tegnap este - folytatá Kovinyi és a fogai megcsikordultak -, hogy megöljem.

- No, és megölted? - kérdé flegmával a fõispán.

- Nem lehetett. Nyakamba borult, mikor meglátott, és sírt, mint egy gyermek; a könnyei hullottak, a záporesõ se különben, hogy õ mennyire szerencsétlen, mennyire szeret és mennyire ellene esküdtek a körülmények, hogy a jelöltséget felülrõl parancsolták rá, s hogy a bécsi kérõt miként dobta tervei elé a gonosz végzet. Utoljára is én kezdtem vigasztalni a gazembert, és csak akkor eszméltem föl, hogy ismét bolonddá tett, mikor kijöttem gõzölgõ fejemmel a friss levegõre.

- S aztán?

- Még jobban elkeserít a nép, ez a szemét nép. Te láttad, mennyire csüggtek rajtam.

A fõispán mosolygott.

- És most?

- Elhagytak.

- Úgy kell - felelte a fõispán gúnyosan -, én sohasem engedném magam szavazás alá, hogy a varga meg a szûcs elé vigyenek tulipános tányéron, akik aztán kijelenthessék fölöttem: kellek-e vagy nem kellek?

- Ah, kedves Floquet! - kiáltott föl báró Blandi elérzékenyülten és odalépett, a fõispán kezeit megszorongatni. - Te egy igazi Floquet vagy!

- Köszönöm, Muki, köszönöm. De mármost térjünk a dolgotokra, mert hallom, csoszognak az elõszobában… Egy kis tanácskozmányt híttam össze. Nos, mit akartok tõlem tulajdonképpen?

- Elégtételt, méltóságos uram - vette át a szót Kovinyi. - Elégtételt azzal az aljas emberrel szemben.

- Végre is a megye nem a Bakony erdeje - vágott közbe Blandi -, és te vagy a felelõs, ha ilyen galádság történik benne. Ezer Floquet! Ezt én így fogom föl.

Föltette villogó monokliját és a tükörbõl fixírozni kezdte saját magát.

- Hát jól van - szólt a fõispán egy kis gondolkodás után. - Megkapjátok az elégtételt, de csak egy föltétel alatt.

Blandi vidáman csettentett a szájával és diadalmasan kacsintott barátjára.

- No, ugye mondtam. És mármost mi az egyik Floquet, és mi a másik Floquet?

- Hát az elégtétel az, hogy Röszkey semmi esetre se lesz képviselõ.

- Hurrá! - ordított föl Blandi. - Nemesi szavadra mondod?

- Arra mondom; de a föltétel: viszont ti is szavatokat adjátok, hogy mellette lesztek egy új jelöltnek, ha szükség volna rá.

Ez a szó megszúrta Blandit, - Kovinyi arca pedig éppenséggel elsötétült.

- Új jelöltnek? Miféle új jelöltnek? Hát mért ne hagynád meg Mukit?

Õméltósága nagy megütközést színlelt azon, hogy nem értik.

- Hát egyszerûen azért, mert a levesfõzéshez könnyebb új fazekat elõvenni, mint a réginek az összetört cserepeit ragasztgatni. Az idõ igen rövid ahhoz.

- Hm - dünnyögte Blandi és a birkaszerû szemeit tanácstalanul mereszté druszájára. Kovinyi lehorgasztotta fejét és néma maradt.

- Tetszik vagy nem tetszik? - sürgeté a fõispán. - Igazán furcsák vagytok, az ember elégtételt akar nektek, és ti haboztok, hogy Röszkey legyen-e vagy más?

- Más, más! - kiáltá egyszerre mind a kettõ.

Gerezdy Mihály élvezett bent a lelkében, mint minden diplomata, ha lefõz valakit, de látszólag egykedvûen vakarta tarkóját az egyik ujja megnövesztett körmével, mely igazi unikumszámba ment.

- Hiszen - folytatá - nincs kizárva, hogy veled is sikerül. (Ez Kovinyihoz volt intézve.) Sõt mindenesetre meg fogom próbálni, de ilyesmihez nem szabad magamat kötni. Hiszen értesz engem. A személy végre is közömbös, kötött kézzel bele se mennék egy akcióba. Azért tehát parolát ide, hogy nem zavarjátok a cirkulusokat, hanem belenyugosztok mindenbe, ami következik.

A két gentleman odanyújtotta a kezét.

- Így, ni. A többi most már az én dolgom; menjetek isten hírével haza, ne szóljatok senkinek semmit, hanem hagyjatok engem cselekedni.

Nagy hálálkodással távozának és lefelé menet a megyepalota visszhangos boltívei alatt ugyancsak fölemlegették:

- De iszen, mégis derék ember a Miska báró.

Ezalatt szépen gyülekeztek a »szájak«. Nem megy ez nagyon hamar, mert nem mindenkit találnak mindjárt otthon, s annak is úgy illik, hogy az ünneplõ dókáját húzza föl ilyen helyre, megfésülködjék, a port lekefélje a csizmájáról; aztán egy-két ismerõssel megáll az utcán is, kifúrná az oldalát, ha el nem mondhatná a kérdezõsködésre, hogy hová megy: »Hát csak ide megyek a fõispánhoz, egy kis tanácskozásra szólíttatván«.

Õméltóságánál pedig valóságosan megbecsülték ma a meghívott tisztes férfiakat, bevezetvén õket nem is a hivatalos helyre, hanem a lakószobáiba, hol is a lakájok icipici pogácsákat kínáltak (nyilván a kis baroneszkák sütötték a bábuiknak) és édes pálinkát hordoztak ezüst tálcákon. A tálcák roppant nagyok voltak, de a poharak kicsikék. Pedig az volna talán az úri módi, hogy a poharak legyenek roppant nagyok és a tálcák kicsinyek.

Voltak pedig hivatalosak jobbadán polgárrenden való egyéniségek. A csizmadiákból Marek József, akinek úgy jár az ádámcsutkája mikor beszél, mint a vetélõ, pedig mindig beszél; ott volt továbbá Bujdosó Ferenc uram, hanem biz a kabátja ujjával törülte itt is az orrát. A vargákból jelen volt Kocsor Antal, az ezüst-gombos dolmányában; Czibak Máté, de a felesége ide is utána jött és kihívatta (a méltóságos úr meg is haragudott emiatt az asszonyra); szemlélhetõ vala Galgóczy Márton uram is a fazekasok közül. A szemtelen kutya egy marékkal vett ki szivart, mikor a méltóságos úr megkínálta, a skatulyából, - onnantúl aztán csak egyenkint adá a többinek. Nem hiányozék Hatolyka György se. (Az ördög tudná, mitõl nõtt naggyá.) Persze a Lipóczky szûcsnek is ott kellett lenni; kanál õ minden lében. Azonképpen el nem maradhatott Köntösy Mihály, aki majd a lábát ficamította, mert megcsúszván a vikszes pádimentumon, hanyatt esék vala; - amit azonban elõre sejthetett a mindentudó fõispán úr õméltósága, mert egy arasszal odább pokróc volt kiterítve, hogy puhára essék a derék Köntösy Mihály uram.

Egyszóval ott volt, színe-virága a polgárságnak. A hosszú kabátosokból ellenben csak kevesen lõnek meghíva. Kozsehuba Flóris takarékpénztári igazgató úr, Mravina kereskedõ, Lénárt György a fõjegyzõ, Zsibó szenátor, fõtisztelendõ esperes-plébános Bernolák Nep. János, pápai kamarás, Martinkó Cézár patikus, akit egyébiránt rövidesen csak »Szent Lélek«-nek neveznek, és Levinczy fiskális.

A méltóságos báró-fõispán maga is rágyújtván és koccintván a fentnevezett picike pohárral mindnyájukkal, barátságos beszélgetésben adta elõ, hogy azért hívatta az urakat, mert mindenáron ellene van a Röszkey Pál képviselõségének. E jeles férfiú távozása arról a helyrõl, amelyet érdemeket érdemekre halmozva betölt, nagy csapás volna a városra. Ez õt megijeszti, sõt elveszi a kedvét a további munkálkodástól. Hiszen persze, képviselõnek se találhatnánk különbet Röszkeynél, de végre is, hogy ki a képviselõ, szinte közömbös. Egy szavazat nem számít odafönn. Képviselõnek mindenki jó. Maholnap tele lesz a ház zsidó fiskálisokkal, akkor azután megeheti a kutya. (De ezt csak négyszemközt mondom.) Kifejezte továbbá, hogy neki az a terve, rávenni Röszkeyt, mégpedig rávenni mindenáron, hogy ne hagyja el városát, mely õt annyira méltányolja, maradjon továbbra is polgármester.

Lénárt György fõjegyzõ a fejét rázta:

- Nem fog sikerülni, méltóságos uram. Ösmerem az öreget, amit egyszer a fejébe vesz, azt benzinnel se lehet onnan kivenni.

- Hátha mégis - jegyzé meg feltûnõ szerénységgel a fõispán. - A próba nem árt. Hiszen szereti a városát.

- Szereti, szereti - replikázott a fõjegyzõ (alighanem pro domo) -, de úgy tudom, az õ fölfogása az, hogy éppen a város érdekében megy föl, éspedig - legalább õ kinyilatkoztatta - mert a kormány is kívánja.

- Eh! - vetette oda a fõispán hanyagul. - Hiszen kívánja a kormány, de mi végre se vagyunk a kormány lakájai.

Az iparosok összenéztek és meglökdösték egymást.

- Derék ember. Kemény lélek… Hallotta kend? Nem vagyunk a kormány lakájai.

Bólingattak is azontúl a fejeikkel, mint a parancsolat, mindenre, amit mondott.

Végeztetett pediglen, hogy a délutáni nagy értekezlethez, mely a városházán tartatik, deputáció által hívassék meg Röszkey Pál. Ezen deputáció tagjai lesznek fõtisztelendõ Bernolák János vezetése alatt Mravina Sámuel, Köntösy Mihály, Marek József és Hatolyka György, szám szerint öten. Megérkezvén a terembe a meghívottal, itt mindjárt az ajtónál fehérruhás kisleányka virágcsokrot fog neki átnyújtani, a nagyobb pompa végett. Igen jó volna, ha egy kis versikét is betanulna, ha csak négy sort is. Az igen hatékony lehetne õnagyságának a szívére. (Ezt Galgóczy uram proponálta.)

- Hát az bizony nem lenne rossz. - De hol vegyünk ilyen hamar egy olyan okos kis lánykát?

Zsibó Márton szenátor, a színügyi bizottság elnöke ugrott föl, a mellére ütve:

- Itt vagyok én.

- Vagyolsz te orángutáng, de nem egy lányka - nevetett föl Mravina, s a többiek is mosolyogtak.

- Azaz, hogy van énnálam - javította ki magát a szenátor. - Odaadom a Katkát, a legkisebbet, az úgy szaval, mint a pinty.

- De hát a versike? - veté föl a fõtisztelendõ úr.

- Azt majd megcsinálja Kukucska. Hazamenet kiszorítom belõle, s a Katka öt perc alatt bevágja, mint a pinty.

- Utcunque - hagyta rá a fõtisztelendõ.

E mihaszna kérdés is elintéztetvén, következtek a többi beadandó szerek és édességek a polgármester úr lelkének meglágyítására.

Nevezetesen, amint átveszi õnagysága a csokrot és szokás szerint megcsókolja a verselõ leánykát, eleibe lép Kozsehuba Flóris úr, s egy szép beszédben, aminõ csak az õ fényes eszébõl tud kirajzani, fölszólítja, hogy ne hagyja el szülõvárosát, hanem maradjon tovább is a polgárok élén.

- Helyes - ajánlkozik Kozsehuba Flóris, a kezeit dörzsölve.

- Ezek után Marek József uram beszél ilyen értelemben az iparosok részérõl - rendelkezék a fõispán.

- Vállaltatik - bólintott Marek József, kevélyen hátravetve a fejét.

- Erre majd meglátjuk, mit szól a polgármester - fejezé be a fõispán -, de én a legjobbat reménylem az önök támogatásával, s kész vagyok bármely áldozatra, hogy õt magunk közt megtarthassuk.

Ezzel fölemelkedett a pamlagról, rövid cerclet tartott, egyenkint is fölszólítván mindenkit, hogy ilyen irányban mûködjék a befolyásával, aztán meghajtotta magát: »Köszönöm szíves megjelenésüket« - s egy elõkelõ kézmozdulattal elbocsátotta a meghívottakat, csupán három urat tartván vissza titkos szemintéssel egy legbizalmasabb tanácskozásra: Szent Lélek urat, a gyógyszerészt, Levinczy ügyvédet és Kozsehubát.

- Tisztelt barátim - szólt, miután az ajtót maga tette be gondosan az utolsónak távozó Köntösy után, ki a derekát fájlalva az eséstõl, alig bírta kivinni az irháját -, nekem az az elõérzetem van, hogy Röszkey visszalép.

- Ha méltóságod érzi, akkor úgy is lesz… arra a takarékpénztár is ád - jegyzé meg Kozsehuba.

- Ez esetben jelöltre lesz szükség a mai konferencián, mert csak három nap van a választásig, halasztani nem lehet. Nem szeretném, hogy valami non putarem érjen bennünket, miért is tanácsos kiosztani a szerepeket.

- Igaz.

- Ha visszalép Röszkey, az igazgató úr lesz szíves ajánlani újólag Kovinyit.

- Szívesen. Legalább a pénzem megkerülne.

- Abba nehezen megy bele a polgármester - vélte Levinczy -, mert Kovinyi úton-útfélen gazemberezi tegnap óta.

- Nem tesz semmit, ha Kovinyi imposszibilis, ön fogja ajánlani, ügyvéd úr, Hártyai Mihály volt képviselõt.

- Nem adnék a chance-áért egy húszfillérest.

- No, én sem - mosolygott a báró, a kis zsebráspolyával idomítva nevezetes hosszú körmének gömbölyûségét -, de éppen azért tartottam önt vissza, Martinkó úr.

- Tessék velem parancsolni.

- Ön áll föl ekkor és Katánghy Menyhért volt országgyûlési képviselõt hozza ajánlatba.

- Ki az?

- Jegyezze föl a nevét, édes Martinkó, nehogy rosszul találja kimondani. Katánghy Menyhért kiváló politikus. Olyan ember, akinek nagy befolyása van a kormánynál. Az õ eddigi kerületében például két patikárius is van és már mind a kettõ királyi tanácsos. Egy szép napon, az ördög nem alszik, miniszter lehet, és akkor Körtvélyes kidüllesztheti a mellét és kinyithatja a markát…

- Elég nagy marka van - röhögtek mind a hárman.

Ezalatt Szent Lélek úr kikotorászott valahonnan a zsebébõl egy ceruzát és egy receptet, melyen kiókumlálván egy spáciumot, odajegyzé magának pro memoria a leendõ miniszter nevét. És most már a szöveg egymásután olvasva így hangzott volna: »Katánghy Menyhért. Borban vagy ostyában beveendõ.«

Alig távoztak el az urak, a fõispánné ablakokat nyittatott, azután kifüstölteté a szobákat borókával. A fõispán pedig bevonult írószobájába és egy sürgönyt fogalmazott Katánghynak:

»Az esti vonattal jöhetsz, zászlókkal és egyebekkel.«