|
No-no! Már
megint értekezlet? - Igenis megint. Mi volna belõled, magyarom, ha a sok
értekezleten, ankéten, választmányi, bizottsági és tudja isten miféle ülésen ki
nem beszélhetnéd magadat, nem panaszkodhatnál, nem lelkesedhetnél?
Az olvasó
talán megsokallja, hogy értekezletbõl értekezletre hurcolom; szûkbe, tágba,
bizalmasba, titkosba, - de hát elhinné-e, hogy élethíven írok le választást, ha nem állna csupa összejövetelekbõl
és konferenciákból? Hiszen az egész választásnak ez a sok tanácskozás, taktika,
ravaszkodás a charme-ja a közönségre nézve, nem maga a gyõzelem. A
megválasztott nagy férfiú többé nem olyan érdekes, mint volt, félig már el van használva; mert a
tömegek mindössze kétszer örülnek egy kedvelt embernek: elõször, amikor fölemelhetik, és másodszor, amikor letaszíthatják, de ez már csak öt év
múlva lesz, vagy még késõbb.
Biz ez nagy
csúnyaság, de ne szomorkodjunk fölötte, okosabb örülni, hogy minden elég jól
ment a délutáni értekezleten; Röszkey megjelent a deputáció meghívására.
Útközben, az igaz, erõsen firtatta, hogy mi végett hívják, persze kitérõleg
feleltek. Egy kis nyugtalanságot színlelt, gyanakodást, húzódozást mutatott, de
mégis eljött. Nagy éljenzés fogadta az ajtónál és csak akkor szûnt meg, mikor
eléje lépett a kis Zsibó Katica: igen kedves jelenség volt hófehér ruhájában,
rokokó-módra behajporozott fejjel, mint egy liliputi marquisnõ; szép pukedlit
csinált, aztán egész bátran átnyújtotta a piros rózsacsokrot, és szavalni
kezdett selyp, de édes csicsergõ hangon, mely azonban úgy tûnt fel a távolabb
állóknak, mint a méhdöngés:
Ne menj Budapestre, jó Röszkey bácsi,
Bár leng a sok zászló,
Ne menj föl, ne menj föl, ne légy városoddal
Könnyelműen játszó.
A megtisztelt
fanyarul kezdett mosolyogni (legalább így vették észre a megfigyelők).
- Mit mondasz,
gyermekem? - kérdé nyájasan ugyan, mégis némi meghökkenéssel.
De a leányka nem
volt egyébre betanítva, hát nem felelt.
- Igen szép volt,
szívecském! - dicsérte meg a Szent Lélek gyógyszerész.
Egy másik
kritikus így szólott:
- Kukucskában van
véna, az egyszer szent.
Maga Röszkey
lehajolt, kissé megsimogatta a leányka arcát, aztán a szép rózsákat szagolta
meg, nem éppen az illat miatt, csak önkéntelen szokásból, mire óriási
tüsszentések vették elő, de olyan átkozott »hapszik«, hogy a világ
keringett vele, zöldnek, pirosnak látta, s az előtte illeszkedő
díszszónok, Kozsehuba Flóris, röstellt a beszédjébe kezdeni, de nem is
lehetett, mert a borzasztó tüsszentések túlharsogának mindent, és folytonosan
ismétlődvén, ellenállhatlan nevetésre ingerelték a körülállókat, ami,
tekintve a helyet, az időpontot és az előkelő személyiséget,
valóban illetlen és kellemetlen incidens volt.
Mint később
kitűnt, kevéssel előbb a fránya Blandi báró kérte el a csokrot
megtekintésre a gyermektől, s burnótszelencéjének tartalmából
észrevétlenül behinté az illatos szirmokat, de a rosszakarat és dévajság csak
pillanatokra volt képes visszatartani a gondviselés dübörgő kerekeit, azaz
a bekövetkező eseményeket.
Röszkey orra
megszabadult végre a gonosz dzsinektől, kik fúrták és csavarták,
méltóságteljes állást foglalhatott el a terem közepén támadt űrben (bizony
nagy mesterség volt e tömérdek fej közt azt a parányi tisztást kiszorítani), s
Kozsehuba szép hangja fölcsendült tisztán hallhatóan a fülledt, párákkal
telített levegőben.
Nagyszabású volt
ezen beszéd és másnap kalligrafice leírva megküldetett a pesti lapoknak, de ki
nem adták, mert intrika és klikkszellem dolgozik mindenütt; nem akarták, hogy a
fővárosban szereplő szónokok elhomályosíttassanak.
Fölemlíté a
szónok, hogy a magyarok Árpád vezérlete alatt jöttek be éspedig éppen most ezer
éve; elősorolván nagy részletesen viszontagságaikat, olyanformán látszott
konkludálni, hogy talán be se jöttek volna, ha előre tudják, hogy micsoda
csapás éri rá ezer évre a pajzsára támaszkodó, ezüstsisakú Pannonia
leghűségesebb gyermekét, Körtvélyest, aki árvaságra jut, mert elhagyja az
édesatyja. Éppen most, az ünnepeken, mikor mindenki örül, éppen most kelljen
Körtvélyesnek gyászt öltenie? - Hozzád fohászkodom, magyarok istene - kiáltott
föl, megrezgetve a hangját -, gyere le és tőlünk elforduló szívét hajlítsd
vissza ezen atyának! (Nagy tetszés.)
Egy pillanatig
pauzát tartott, mintha várná, hogy talán lejön a magyarok istene, igazítani
valamennyit a királyi tanácsos úron (ami egyébiránt nem ártana); de minthogy
nem jött, ekképpen tört ki:
- Ezen atya, ki
minket elhagyni készülsz, te vagy, tisztelt barátunk, városunk ékessége és
gyámola.
Röszkey
összerezzent. Ah, mennyi művészet volt ebben a konsternációban! A két
kezét leeresztette csüggedten, a szemeit lehunyta félig, aztán egy féllépést
tett hátrafelé. Mindez olyan szép és méltóságteljes volt, mintha a szónoklat
minden szavát testének minden porcikája hallaná, érezné s új attitűddel
felelne rá.
Kozsehuba úr most
újra visszakanyarodott őseihez (illetve a mieinkhez), turkálván a
történelemben, oly otthonosan, mintha a saját Wertheim-szekrénye lenne;
előhozá Szent Lászlót, aki nem akart a keresztes hadak vezére lenni, hanem
maradt atyáskodni a saját népe fölött. Avagy ki ne hallotta volna hírét I.
Bélának, ki midőn eléje tették a király sátorában a kardot és koronát, a
kevésbé csillogót, a kardot választotta. Igaz, hogy gyilkos tőr villogott
a függöny mögött, de vajon nem várnak-e téged is veszélyek, tisztelt barátom,
nagyságos polgármester úr, ha a csillogóbb pályát, a képviselőséget
választod?
A
képviselőjelölt égre emelte a szemeit, aztán levette a pápaszemét, egy
fekete tokba téve. Tudta, hogy szemei átnedvesednek nemsokára, és azt akarta,
hogy lássák.
A szónok pedig
folytatá: »De menjünk tovább« - s az emberek föllélegzettek, mert nagyot lépett
le, Béldi Pálig.
- Zsebre vágott a
kujon vagy hatszáz évet - súgta Bernolák Nep. János pápai kamarás a
szomszédjának.
»Igenis, Béldi
Pált említém, a druszádat, e dicső alakot, aki inkább meghalt, de nem
akart fejedelem lenni.«
Mravina
közbevágott:
- Semmit se nem
ér. Olyant említsél, baratocskám, aki képviselő nem akarta lenni. (Élénk
derültség.)
De Kozsehubát nem
lehet megzavarni. A hatalmas folyamba beledobhatsz egy mázsás követ vagy egy
eltépett szúnyogszárnyat, egyformán föl nem veszi, hömpölyög a medrében
tovább-tovább. Rátért a Röszkey érdemeinek vázolására és összehasonlította
őt a fönt nevezett urakkal, I. Bélával, Szent Lászlóval és Béldi Pállal,
először általában, aztán külön-külön, végre pedig, miután a nagy
Ararát-hegyen, a történelmen, átette magát, számos jelzőkkel, szimilékkel,
részesülőkkel és közbevetett mondatokkal felspékelve, szíveket
repesztő hangon kinyilatkoztatta, hogy ha Röszkey mégsem engedne a város
óhajának, és nem maradna dicsőségesen betöltött helyén, ők, valamint
a méhraj, mely az anyakirálynét elvesztette, szétszélednek és isten őket
úgy segélje, itt hagyják az egész kaptárt (Körtvélyest) a pusztulás, az
enyészet démonainak martalékául. (Úgy van! Igaz!)
Röszkey
ellágyult, egy-egy könnycsepp csillant meg pilláin; kalapját, melyet a
balkezében tartott, arcához emelte, mintha titkolni akarná érzékenységét.
Alig hogy elvégzé
Kozsehuba, tüstént előlépett a csizmadiavezér, Marek József uram, mondván:
- Nem a könyveken
hízott elmék nevében beszélek, hanem az egyszerű iparosok szájával. Nem
azt mondom el, ami a könyvekben vagyon, csak azt tudom, ami a szíveinkből
kicsordul.
S olyan szép,
okos szavakban marasztalta Röszkeyt, hogy az valóságosan könnyezett; legalább
elővette a kendőjét és dörzsölni kezdte a szemeit, amitől azok
bizonyosan még vörösebbek lettek:
- Maradok -
hörögte fojtott, szinte fuldokló hangon.
Az egész
gyülekezet elérzékenyült. Lassan kimondott szavait szájról-szájra adták. Egy
közel álló hórihorgas úr stentori hangon kiáltá el a népek fölött:
- Marad. Azt
mondja, marad!…
- Vén szamár! -
sziszegte Lénárt György.
- Éljen! - ordítá
a tömeg.
- Gyönyörű
karakter! - szólt nagy ősz fejét elismerőleg ingatva Balogh Bálint.
A karzaton
ülő fehérnépek között egy úri anya, gondolom Somorjai Kristófné, meglökte
a kis szőkefürtös fiacskáját, aki egy almát majszolt:
- Oda figyelj,
fiacskám lelkem, és jól megnézd azt a bácsit, hogy visszaemlékezhess erre a
jelenetre, és eszedbe jusson örökké, milyennek kell lennie egy nagy embernek.
Maga a nagy ember
az éljenzés ideje alatt némileg magához jött, lassú, ünnepélyes, úgynevezett
Lendvai-léptekkel a dobogóig lépdelt, ott megállt, meghajtotta magát, mire
újból kitört az éljenvihar.
Aztán fölemelte a
hangját úgy, hogy bár még fátyolos volt kissé, elhallatszott mindenüvé:
- Tisztelt
polgártársaim! A nép idézett engem. Akarata parancs. Eljöttem és meghajlok
előtte. (Szűnni nem akaró éljenzés.) Az önök szónokai sok szépet
hoztak föl; én ezekre csak egy szóval felelek, s ez az egy szó, hogy
»engedelmeskedem«. (Éljenzés.) De éppen, mert én is élek-halok ezért a
városért, föltételhez kötöm visszalépésemet. (Halljuk! Halljuk!) T. i. ahhoz a
föltételhez, ha olyan jelöltet bírunk találni, aki tehetségre és pozícióra
elegendő a jövő fontos föladataiban Körtvélyes érdekeit képviselni.
- Úgy legyen! -
kiáltották százan és százan.
Kozsehuba Flóris
emelte föl magasra a jobb karját, jeléül, hogy szólni akar.
Azt hitték,
valamit kifelejtett előbbi beszédéből a derék férfiú, vagy valamit
helyreigazít benne. (Mert nem lévén lap Körtvélyesen, a hibaigazítások élő
szóval történnek.) Ám Kozsehuba nem ezt tette, hanem nehány jó szóval Kovinyi
Jánost, az eredeti jelöltet, ajánlotta a választóknak.
A polgármester a
fejét rázta.
- Kovinyi
tehetséges férfiú - mondá -, de ilyen nagy időkhöz és feladatokhoz,
nézetem szerint, nincsenek még tapasztalatai.
Egyetlen hang se
emelkedett, csak valami nyüzsgés, fészkelődésféle zűrzavar suhogott
végig a tömegen.
Most Levinczy ügyvéd
ugrott föl egy székre, de amint a Hártyai nevet kiejté, a polgármester
fitymálólag intett a kezével: »Országos név kell«, s ezzel se szó, se beszéd
többé a szegény Hártyairól.
- Martinkó!
Martinkó! - kiabálták, s kezdték előre tolni Martinkó Cézárt, ki maga is
igyekezett az előtérbe, utat törvén két karjával, melyeknek fehér
manzsettáin kígyókat ábrázoló arany gombok ragyogtak.
- Halljuk a Szent
Lelket! (T. i. a gyógyszertárát hítták »Szent Lélekhez«.) Halljuk! Halljuk!
A gyógyszerésznek
olyan hangja volt, mint egy bölénynek, s annyi ember erejéig eresztette ki,
amennyire kellett. Itt elegendő volt az ő orgánumával a közönséges
használati hang.
- Tisztelt
értekezlet! Én a magam részéről Katánghy Menyhért volt képviselő
urat, országos nevű hazánkfiát ajánlom.
Az ismeretlen név
meglepett mindenkit. Ki az? Kit mondott? Minden szem a polgármesterre tapadt.
Az pedig így
szólott a síri csöndben, a fejét hátravetve s a jobb kezét hullámosan
megmozgatva a levegőben:
- E név
előtt, tisztelt uraim, leveszem én is a kalapomat.
Őrületes,
dobhártyarepesztő éljen zúgott föl, mely nem akart megszűnni. Maga a
polgármester is fölkiáltott, a kalapját meglengetve: »Éljen Katánghy Menyhért!«
Újra
fölkavarodott az éljen-áradat s vadul, szilajan hömpölygött, hol a balsarkon erősebben,
hol a jobbon, s ha itt meggyöngült, amott tört ki újra magával ragadva a
karzatot és kiömlött az utcára, hol az ácsorgó csőcselék fölkapta a nevet
és kiáltotta jól, rosszul, százféle variációban.
Hiába rázta a
csengettyűt ott bent dombrói Dombroványi Antal, a pártelnök, végre is
összetett kezekkel kellett könyörögnie, engedjék kimondani a határozatot, hogy
Körtvélyes egyhangú képviselőjelöltje Katánghy Menyhért.
|