|
Mit mondjak még
olyat, amit maguktól ki nem találnak?
Nekem fáj
legjobban elhagyni a derék Körtvélyest, sok jó ismerőseinket, és hiszem,
hogy az olvasó is úgy van vele. De mit keressünk itt tovább? A választási
taktika véget ért. Három nap múlva megválasztják Katánghyt, és a kis városka
csöndes lesz, belezökkenve hétköznapi életébe, melyet csak a lakodalmak,
disznótorok, napfényre került apró szerelmi viszonyok és cselszövények
tarkítanak. A »körtvélyesi Machiavelli« írnokait fogja mustrálni, a borait
lefejteni, s koronkint egy-egy sürgető levelet ír Katánghynak, hogy ebben
vagy amabban az ügyben beszéljen a miniszterrel. Munczy új sertéseket fog
hizlalni, a Pengő Laci és a Palina sebei begyógyulnak, s újra elkezdik a
stenkerkedést a »Szegfű«-nél. Floquet úr adósságokat fog csinálni s egy
napon valószínűleg oltárhoz vezeti Röszkey Ilonát. (Majd kimesterkedi azt
valahogy az öreg.)
Tessék elhinni,
minden így lesz. Ezért tehát nem érdemes már ott időzni. Ami keveset tudok
még, azt röviden elmondhatom. Katánghy megjött másnap délelőtt és nagy
néptömeg fogadta szívélyesen - ámbár a csizmadiákat és pékeket a maga részére
hódította Kovinyi. Blandiék ugyanis rájöttek az értekezlet után, hogy
megcsalták őket, hogy az egész konferencia, a polgármester fölléptetése,
egyszerű csíny volt, melyet még Pesten főztek ki a főispánnal és
tervszerűleg végrehajtottak. Blandi méregbe jött és megnyitotta tárcáját,
pincéjét Kovinyi mellett, hogy legalább zavart és bosszúságot csináljon a
gyűlölt ellenfélnek. A csizmadiák és a pékek egész éjjel ittak a
Blandi-kastélyban, és a fogadtatásnál egypár abcug is hangzott, ami
megijesztette a főispánt, aki szintén kiment a jelölt elé.
- Megvannak-e a
zászlók? - kérdé, amint Katánghyt a kocsijára ültette.
- Természetesen.
- Hát az egyebek?
- Az egyebek is -
felelte Katánghy vígan.
- No, az derék, mert
a csizmadiák és a pékek elpártoltak az éjjel.
- Majd
visszapártolnak.
- Nem jó nagyon
vérmesnek lenni.
Nyomban meg
kellett tartani a programbeszédet, úgy volt határozva; s mondhatom, nagyon
aggodalmasan indult. Blandiék jobban dolgoztak az iparosok közt, mint hinni
lehetett volna. Katánghy szólni kezdett a múlt országgyűlés
tevékenységéről, nagy zaj és félbeszakítások - úgyhogy teljesen elvesztek
a szavai. Gondolta magában: talán a kvóta érdekli őket, és áttért a
kvótára. Még nagyobb zaj. Közbeszólások egész förgetege szabadult föl.
- Halljuk!
Halljuk! Nem tartozom
hallgatni. Mi az? Csitt, te kopasz! Kikérem magamnak! Nekem hiába beszél.
Menjen ki! Abcug! Nem tud ez semmit. Takarodjék ki, ha nem akar hallgatni!
Urak, csönd! Parancsoljon az öregapjának! Gyerünk haza, komám! Tanuljanak
tisztességet! Mit szól ehhez az új úrhoz? Puttonyba vele, nem Pozsonyba!
Így hangzott
zagyván összevissza, látszott, hogy vegyesen vannak hívek és ellenfelek.
Katánghy maga is
megijedt s megint átugrott új témára; Körtvélyes érdekeirõl kezdett beszélni.
- Svindli! Ugyan,
ugyan! Bolondság! Legyen magukban tisztesség! Üres ígéretek! Hát illik ez?…
A jóérzelmûek
sziszegtek a zavarókra, de hasztalan, minden vonalon megindul a diskurzus, még a
párthívek között is, az a bizonytalan, kivehetetlen zümmögés, morgás ez, amit
úgy hívnak mûnyelven: »Morog a tenger«, s ha a tenger morog, lõttek a
mandátumnak.
Katánghy
végkétségbeesésében az esze utolsó fiókjához nyúl. Ott még van egy téma. Az a bizonyos, az a
csalhatatlan. S elhagyva a helyi érdekeket, valahol a mondat közepén, -
mennydörgõ hangon csap át új mezõre.
- Mikor én
a számûzetés keserû kenyerét ettem…
Erre csönd
lesz. Mindenki ránéz és bámul. Nagyon fiatal ez arra!
- Igenis,
uraim, én a számûzetésben születtem. (Jó, hogy nincs itt most az országgyûlési
almanach az életrajzokkal.) Édesatyámat, a vitéz honvédet, kiûzte a zsarnok,
idegen világokban bujdosott…
- Szegény
öreg - jegyzé meg Szlamovics, a legvadabb csizmadia, és most õ is figyelni kezdett.
- Ott
jöttem a világra s ott nõttem föl, mint gyermek, idegenek közt, nem
szaladgálván hazám rétjein, virágot szedve és pillangókat kergetve, mint a
többi gyermekek. Egyszer, midõn már nyolc éves voltam, eljött a házunkhoz
Párizsba egy rokonunk, egy nénénk, Kossuth Lajos dicsõ hazánkfiának egy rokona.
»A néni Magyarországból jön - mondá anyánk -, csókoljatok neki kezet, gyerekek
(mert testvéreim is voltak).« Mi kezet csókoltunk, mire a néni kinyitott
bajtliját, hogy abból valami cukorkát keressen. Hát ebbõl a bajtliból kigurult
egy fél kifli, száraz, kemény, mint a kõ, de az otthoni földben termett búzából
való. Egy fél kifli, egy magyar kifli. A néni nem talált cukrot; sopánkodott,
istenem, mit adjak nektek, gyerekek? Hát adja nekünk a kiflit! És hiszik-e,
uraim, hogy soha még én olyan jót, édeset nem ettem, mint ez a kemény kifli
volt…
Katánghy
szétnézett a figyelõ gyülekezeten. Az összes körtvélyesi pékek könnyeztek.
- Másnap
reggel - folytatá Katánghy -, midõn fölkeltünk, mert csak egy szobánk volt a
számûzetésben, láttuk, hogy szegény jó nénink még alszik az út fáradalmai után,
cipõi ellenben ott állanak az ágya mellett. Odarohantunk, mi gyermekek, e drága
cipõkhöz, fölkaptuk és lecsókoltuk talpaikról a haza szent porát…
…Katánghy
újra szétnézett. A csizmadiák sírtak mindnyájan, mint a záporesõ.
*
Most már
uralkodott a kedélyeken. A játszma meg volt nyerve. Egy merész
fordulattal átsiklott a kvótára és minden egyébre. Hallgatták már
rokonszenvvel, lelkesedéssel, megéljenezték közbe-közbe, és egyhangúlag
megválasztották harmadnapra. De még aznap elsimult minden forrongás,
fészkelõdés, és este a tiszteletére rendezett banketten még Blandi is
összeütötte vele a poharát:
- Szervusz, Floquet, legyünk ezentúl per tu!
|