|
Bátor voltam pár hét elõtt nagyságos Katánghy Menyhért t.
képviselõtársamnak másodszori megválasztását megírni s ennek kapcsában
szellõztetni a körtvélyesi viszonyokat, ahol egyhangúlag megválasztatott.
Meggyõzõdésem szerint a mintegy hat-hét ívre terjedõ rajz így egész és kerekded
ahogy van, de az olvasók ragaszkodnak a címhez, mely így szólt: »Nagyságos
Katánghy Menyhért úr további viszontagságai, a körtvélyesi csíny s végül a pénzügyi bizottságba való
megválasztatása.« Az olvasók nem törõdvén azzal, hogy a körtvélyesi csíny
leírásával természetszerûleg bevégzõdött a mandátumért való küzdelem rajza, rám
törnek, hogy a pénzügyi bizottságba való megválasztása hol maradt? Számtalan
levél és levelezõlap érkezik naponta az ország minden részébõl a
szerkesztõségbe: » Kérjük a Katánghy befejezését!« Körtvélyesrõl hasonlóképpen
több levél érkezett. Báró Blanditól pláne egy érthetetlen távirat:
»A Floquet nem
teljes, hé!«
De itthon a
szabadelvû klubban is folytonos a zaklatás a »gólyák« részérõl, legkiváltképpen
Kapuczán Gergely sürgeti:
- Mondd el már,
hogy jutott a Menyus a pénzügyi bizottságba, hogy magam is megtanuljam a
fortélyát.
És én el is
mondtam volna már szívesen azóta (mert nem szeretek a közönséggel tréfálni), ha
a közbejött politikai események
óvatossá nem tesznek.
Ugyanis én a
Katánghy pénzügyi bizottságba való megválasztásáról semmi egyéb különöset nem
tudok, mint más pénzügyi bizottsági tagokról, akik a konferencián kijelöltettek
és a Ház plénumában megválasztattak. Némelyikrõl azt is tudom, hogy miért
választották meg, viszont némelyekrõl még azt sem. Amire az ominózus cím
megírásakor állapítottam munkám tervezetét, az egy magánlevél, melyet Katánghy
a feleségének írt, s melyben részletesen szól pénzügyi bizottsági tagságáról; -
egyéb pozitív adataim nincsenek.
Úgy ám, de egy
levelet közzétenni, bár annak a tartalma kétségtelenül politikai, a történtek
után nem mertem a tisztességgel megegyezõnek tartani. Hátha a Nemzeti Kaszinó
megbélyegez? Magam ugyan nem lévén tagja, ki nem zárhat, de a mûveimet, mint
becsteleneket, kilökheti a könyvtárából.
Ezért haboztam a
kérdéses Katánghy-történet kiegészítésével; de a sok sürgetésnek és kísértésnek
végre is nem állhatok ellent. Hiszen én is csak ember vagyok, akinek a könyökét is kifúrja, ha valamit
tud.
Azonfelül
tekintettel arra, hogy Katánghy úr ezen nejéhez intézett levelét ama igen
tisztelt munkatársunk, ki nekem átadta, egyenesen a Katánghy képviselõ úr
zsebébõl lopta, tehát még mielõtt postára adatott és elküldetett volna, sõt még
a levélmárka se volt ráragasztva, ennélfogva nem is tekinthetõ még levélnek, hanem egyszerû följegyzésnek. Mert
mi a levél? Egy egyénnek bizonyos mondanivalója, amit egy másik egyénnel közöl.
Tehát a közlés sine qua non. Mi tehát a tény? A tény az, hogy Katánghy
följegyzé, miképp jutott be a pénzügyi bizottságba, de még eddig nem közölte
senkivel. Eszerint ez nem levél. És én egész nyugodt lelkiismerettel
közzétehetem, maradván ezentúl is gentlemannek.
Íme itt következik a levél:
Budapest, nov. 28.
1896.
Kedves feleségem,
Klára!
Haragszol, hogy nem jöttem haza a megnyitás
elõtt. Körtvélyesre kellett mennem, ahol násznagy voltam. Emlékszel a kis Brand
Károlyra a prixi fürdõbõl? Ugyan hogyne emlékeznél, hiszen neked is udvarolt, csakhogy
akkor még tacskó volt. Nos, ennek voltam a násznagya. Elvette a
választókerületem legfõbb emberének Röszkeynek a leányát. Minka, a menyasszony,
szakasztott hasonmásod (bár csak a lelke is olyan finom lenne, de az szinte
lehetetlen). Brand bécsi gyáros, és igen elszorult a szívem, mikor ott láttam
azt a gyönyörû magyar leányt az oltár elõtt, ahol a pap (ft. Bernolák Nep.
János úr) rájok adta az áldást németül, s eszembe jutott, hogy ez most már
osztrák alattvalókat fog szülni. Ah, Klári, nem képzeled, hogy milyen erõs
bennem a hazafiúi érzés.
Az esküvõ után nagy lakoma volt; egypár különös
ételrõl receptet kértem számodra Röszkeynétõl. A lakomán téged is felköszöntött
Kozsehuba, takarékpénztári igazgató. Különben is sokat kellett csuklanod
édesem, e napon, mert a fõispánné folyton vexált, hogy nem tudok egyébrõl
beszélni, mint rólad. De hát én ilyen vagyok.
Másnapra fáklyás zenét terveztek választóim
részemre, de már el kellett mennem az országgyûlés megnyitására. Mit írjak
neked a megnyitásról? Hiszen körülbelül mindent olvastál a lapokban. Szörnyû a
többség, szörnyû, szörnyû. Se hossza, se vége a padokban. Bánffy pompásan
csinálta; a tömérdek újakon felül majd minden párthívét visszahozta; pedig a
politikában a legfõbb axioma: szeresd barátaidat, hogy hosszú életû légy a
földön. Meglásd, hogy Bánffytól meg nem szabadulunk vagy tizenöt esztendeig.
Nagyon kemény legény az.
Egyébiránt hidd meg, Klárcsi, az egész
választás az apparátustól függ: a fõispánoktól, szolgabíróktól, jegyzõktõl,
falusi bíróktól; ha az apparátus jó - akkor olyan biztosan mûködik, mint az
automata gépek. Ha az egyik nyíláson sok pénzt dobsz be, a másik nyíláson sok
mameluk jön ki. Hiszen láttál már olyan gépet, amibe egy hatost kell bedobni,
mire alul egy csokoládé-doboz ugrik ki.
Mondják, hogy a parlament rosszul fest és hogy
tehetetlen a sok névtelen, ismeretlen gólyák miatt, s kivált mert nevezetes
emberek maradtak ki, mint Wekerle, Ernuszt, Ugron, Horváth Lajos, Bartha stb.
Ostobaság! Hiszen rosszul fest, az igaz, de emlékszel a Kristófunkra, mikor a
szentmihályi búcsún kiverték a zápfogait? Hogy meghökkentünk. Eleinte rá se
akartál ösmerni, úgy megváltozott, de végre láttuk, hogy a megmaradt fogaival
csak éppen úgy tudott harapni, rágni és éppen annyit evett, mint azelõtt.
Ne féltsd te, fiam, az országgyûlést, se
Bánffyt, hanem nagyobb baj az, hogy a lakást, melyet azon esetre szándékoztam
kivenni, ha képviselõvé választanak, hogy végre szívem vágyát betöltsem, t. i.
hogy fölhozhassalak, kivették az orrom elõl. Meg se álmodnád, hogy kik. Hát
bizony Kapuczán Gergelyék. Hej, Klára, Klára, nem a gondviselés bosszulja-e
most magát rajtad? Nem akarlak szemrehányásokkal illetni, de lehetetlen
eltitkolnom (mert szívem nyitott könyv elõtted), hogy szinte meg voltam
dermedve, mikor odamegyek, hogy még egyszer megnézzem a szobákat, és
Kapuczánékat találom ott, már mint lakókat. Anyjostul, feleségestül jött fel a
kis örmény, az öreg örmény asszony (Gergely mamája) éppen szolgálót fogadott a
Zubringereiból, s igen mulatságos volt, amint eléje festette nagy ravaszsággal
munkakörét s jövendõ életsorát sebes hadarással.
- Reggel három órakor fölkelsz, fiacskám, aztán
nyagszol, aztán tüzet csinálsz, galambocskám, aztán nyagszol, azután vizet
hozol, szívem, azután nyagszol, azután elmégysz a piacra, lelkem, aztán
nyagszol. (A szegény leány mintha gyanút fogott volna a sok »nyugszol«-ra.)
Fizetést kapsz egy hónapra hét forintot, ebédre rizskása levest, ha lesz, húst,
ha marad, aztán a kenyér a kasztenben s a kócs a zsebemben. Nálam regula a
regula, s ami egyszer regula, az regula. Hát így lesz.
Kapuczánék egyébiránt azt mondják, hogy a lakás
nagyon nedves, és hogy a Gergely lakkcipõi megpenészedtek. (Amibõl megtanultam
azt is, hogy Gergelyt nem igen hívogatják ebédekre, estélyekre.) Hát még talán
jól jártunk, hogy a lakással megelõztek.
Még ott beszélgettem az asszonyokkal, megjött
valahonnan Gergely, s mesélte, hogy tegnap este a klubban a miniszterelnök
tudakozódott utánam.
Lehetetlen. Tíz éve vagyok képviselõ, és még
sohase tudakozódott utánam a klubban senki. - És most egyenesen a
miniszterelnök tudakozódott volna.
- Nem csalsz meg, Gerguc?
- Becsületemre mondom, keresett.
Nosza, több se kellett, rohantam el rögtön,
felülve egy fiákerbe, s meg sem álltam csak fönt a palotában Bánffy elõtt.
- Hallom, hogy kerestél tegnap, kegyelmes uram.
- Vagy igen - mondá a miniszterelnök. - Foglalj
helyet és gyújts rá. Egy originális tervem van veled.
Szívem hangosan kezdett dobogni. Éreztem, hogy
az idõk méhe nem közönséges eseménnyel terhes.
- Parancsolj!
- A párt nagy - kezdé a miniszterelnök -,
nagyon nagy - tette hozzá mosolyogva -, és sok benne a stréber - tette ismét
hozzá szomorúan.
- Hm.
- És én téged szeretnélek beadni orvosságnak a
stréberség ellen.
Elpirultam és azt hiszem, igen ostobául néztem
ki zavarommal:
- Engem? A stréberség ellen? Nem értem.
A miniszterelnök szokása szerint nagy
lélegzetet vett az orrán keresztül.
- Hát majd megmagyarázom. Itt van ez a pénzügyi
bizottság. Képzeld, mennyire meg vagyok akadva, mindenki ebbe akarja magát
megválasztatni, levén a legelõkelõbb bizottság hírében. Ostromolnak per mopsz
és direct intrigálnak, diplomatizálnak, fenyegetnek és cirógatnak, szóval mind
ide akarnak jönni. De hát iszen ez lehetetlen. Voltak idõk a Deák-párt uralma
alatt, hogy valóságosan ez a bizottság kormányzott és nem a kormány, innen a
nagy nimbusza. És most ebbe a nimbuszba találunk belepusztulni. Mert a mameluk
hátából szíjat lehet hasítani, barátom, és még csak meg se jajdul, méltóztass
nekem elhinni, mert én ismerlek benneteket; de ha egyszer megérkezik az ideje,
mint a kecskének a kapaszkodási ösztön, a macskánál a vándorlási vágy, ha
egyszer elkezd a delegációba vagy a pénzügyi bizottságba kívánkozni, akkor vagy
be kell oda mennie, vagy renitens lesz. Nem így van?
- Így van, kegyelmes uram, de mit segíthetek én
ezen?
- El akarom oltani azt a vágyukat, hogy a
pénzügyi bizottságba kívánkozzanak.
- Hogyne?
- Be kell menned a pénzügyi bizottságba.
Csodálkozva néztem rá.
- De hiszen éppen az a baj, hogy hely nincs, és
te mégis engem…
A miniszterelnök fölénnyel mosolygott. Jaj,
Klára, nagy ravaszság lakozik ebben a Bánffyban.
- Vállalod vagy nem? - vágott közbe kurtán.
- Dehogynem, kegyelmes uram - siettem
beleegyezni -, a te kedvedért hogyne vállalnám (örömömben zsibbadás fogta el a
lábaimat, kezemet), csak az intencióddal nem vagyok tisztában.
- Hát megmondom, miben kísérletezek, ha meg nem
haragszol.
Egy nyájas mosolyom volt a felelet.
Megharagudni? Ilyenért? Aktuális miniszterre?
Hogy képzelhet felõlem olyat?
- Emlékszel-e - szólt -, hogy pár év elõtt
senki se akart bemenni a naplóbíráló bizottságba, mert azt mondták, hogy
jelentéseddel meg a leveleiddel lejárattad a bizottságot, mindenki lemondott,
mindenki visszahúzódott, inzultusnak tekintette, akit kijelöltünk; végre nem
maradt más hátra, mint hogy a legkiválóbb embereket kellett fölszólítani,
például Podmaniczkyt, hogy menjen be a naplóbírálóba és reparálja meg, amit
rontottál.
- Hát ez igaz - mondám elkomorodva.
(Észrevettem már, hová céloz.)
- No, látod. Én bizton hiszem, hogy ha te
leszel jelölve a pénzügyi bizottságba, hát egyszerre beszûnik és lelohad a nagy
vágy, oda bejutni. Sõt akadnak majd, akik kilépnek. Hát vállalod, ugye?
- Kegyelmes uram - szóltam fölállva s hangomon
átrezgett a megsértõdés érzete. - Ez inkább megszégyenítõ rám nézve, mint…
- Bolond vagy, Menyus. Mi megszégyenítõ van
abban? Az, hogy valaki jelentõségre emel egy állást, szép és derék dolog, ha
szükség van ezen jelentõségre; de ha teszem azt, arra van szükség, hogy
valamely állás minél jelentéktelenebbé váljék - ott a te jelentéktelenítõ
tulajdonságod az az erõ, amihez az igazi politikus hozzányúl. A soványító
fluidum csak éppen olyan értékes a patikában, mint a kövérítõ. Ej, ej, Menyus,
okosabb embernek tartottalak.
- Hiszen van valami igazad, kegyelmes uram,
beösmerem, de mégis… kérek három napi gondolkozási idõt.
Megkaptam a három napi gondolkozási idõt, s
éppen azért ismét nem mehettem haza, hogy öleljelek, mert éjjel-nappal mindig
gondolkoztam, az engedélyezett idõt föl akarván használni.
Hogy mire határoztam magamat? Hát,
fiam, megvallom, egy darabig föl voltam háborodva Bánffy ellen, de a végén
beláttam, hogy nincs igazam. Sõt megbizonyosodtam róla, hogy egy nagy karrier
küszöbén állok, mert ha elhíresztelõdik rólam, hogy senki se devalválja nálamnál
jobban a nagy pozíciókat, különösen ha Bécsben is megtudják, én leszek a
legkapósabb ember az osztrák-magyar monarchiában.
Fölmentem Bánffyhoz harmadnapra,
elfogadtam a pénzügyi bizottsági tagságot, és most már azt mondom, Klári, hogy
mint excellenciás asszony fogsz meghalni.
Lett is mindjárt sikere a hírnek, hogy bemegyek
a bizottságba. Széll Kálmán, Berzeviczy, Láng Lajos kijelentették, hogy nem
kívánnak többé ott lenni - és egyéb törekvések is megszûntek.
Ezt a levelemet ne mutasd, kérlek, senkinek.
Szeretõ férjed
Katánghy Menyhért.
U. i. Ama lakást, amirõl te írtál leveledben,
megnéztem az Erzsébet körúton, de az indiai pestis miatt, amelyrõl dr. Farkas
azt mondja, hogy semmi esetre ki nem kerül bennünket, nem vettem ki, mert a
halál torkába nem hozom a családomat.
.oOo.
|