NE HAGYD MAGAD »YPSILON«

Szegény magyar dzsentri annyiszor hallja élhetetlen voltát, hogy elszontyolodásában nekidurálja magát egyszer-egyszer, egy-két ugrással utána szökni azoknak (vagy esetleg meg is elõzni õket), akik a boldogulás útján elöljárnak.

A tekintetes szülõk hályogtalan szemmel nézvén az idõk folyását, nagy határozatot szûrnek le. »Ha a zsidó úgy, mi is úgy. Csak a kúriánk gyepesedett be, de az eszünk nem. Mi is megleljük a pénzöntõ pályákat és elébök vágunk a gyermekeinkkel.«

S a pulya, aki még ott röcsög az anyja szoknyája körül, s a színes babszemeket csórikálja, nem egyszer hallja, amíg felnõ:

- Most már semmi se a szolgabíró. A viceispán se nagy úr már. Sõt a képviselõi pozíció is besüppedt, mint a kis tûznél sült pampuska. Az Isten verje meg az országgyûlést, sok jó nemesi birtokot felfalt, mint a fekete posztóval bevont országokban sok szüzet a sárkány.

Ej no, hiszen a magyar nemes szeme is elöl van, mint a többi emberé, miért ne láthatna velök õ is elõre?

S látott is valamennyire. Csakugyan akadtak szórványosan példák, hogy a dzsentri-gyerekek is elindultak a jövedelmezõ pályákra. - Furcsa volt az, kivált kezdetnek. Mintha a sas elvinné a maga fiait a pocsolyához: No, hát most már ti is itt ússzatok versenyt a kis kacsákkal!

A hatvanas évek vége felé voltak a határtagosítások (a felvidéken legalább akkorában kommasszálták a határok zömét), a mérnökök dolga roppant jól folyt; harminc-negyvenezer forint ára munkája volt egynek-egynek.

Jó nemes atyánkfiai vérszemet kaptak erre, és a fiatalja, akármekkora nagy »ypsilon« kolonckodott a neve végén, mind a mérnöki pályára lõn terelve, küszködvén a sinus-cosinus-szal, a logaritmusokkal, meg a körzõvel.

- Ez legalább nem szégyenletes pálya - így gondolták és így legyezgették a címerükben levõ állatjaikat, a griffeket, sárkányokat, gólyákat, gémeket stb. - Nem egészen elõkelõ, az igaz, de nem is egészen lealacsonyító. Ebben is a földdel dolgozik a fiú, a föld önti neki a pénzt, ha nem is éppen búza alakjában.

Így lettek az akkori dzsentri sarjak majdnem kivétel nélkül mérnökök, de mire a diplomát elnyerték, már akkorra minden határ fel volt méricskélve, s a spekulációra készült »matyikusok« jó része mint díjnok és írnok körmöl ez idõ szerint szerte a különféle kancelláriákban.

Szóval, elkéstek. De semmi az. Végre is a maga kárán tanul a magyar (még szinte jól esik neki ez a kár - amikor már elfelejtette.) Egyszerûen nem volt »zsüzsmánjok«. De hogy is lehetett volna mindjárt elõszörre? Pedig különben evidens volt, hogy a tagosítások elmúlnak. Ostobaság nyírókat nevelni egy olyan bárányhoz (még ha aranyból van is a gyapja), amelyik már nyúzás alatt van. Nem a mérnököké immár a jó pálya, hanem a prókátoroké. Prókátornak kell a gyereket nevelni, mert ameddig magyar ember lesz, addig a pörpatvar otthon lesz ezen a sárgolyóbison.

A következõ generáció tehát ügyvéd lett; de amíg ezek ott biliárdoztak az egyetem körül fekvõ kávéházakban, addig egészen átformálódott az ügyvédi állás: tisztségbõl mesterség lett. Más törvények jöttek, más bírák és más életviszonyok. Eddigelé a fiskális úgy odakuporodott egy-egy uradalomhoz, vagy sokszor egyetlen pörhöz, mint a borjú a tehén alá, ott szopogatott, amíg vastagra meghízott.

Most megszûntek a hosszú pörök, a lusta bírák, akiknek az a szeme is be volt hunyva, mely az igazságot meglátá, meg az a másik is, mely most az ügyvédek körmeire van meresztve.

Minden megváltozott. - A méh nem szimbóluma többé a gyûjtésnek, csak az ostobaságnak: a méh maga röpködi be a virágokat s nagy fáradsággal szedi fel csápjaira az édes anyagot, hogy átdolgozza. - Ma már a hörcsög az igazi akvizitor, akinek két zacskója van a pofáján s két cikázó szeme, melyekkel meglátja a kész magot.

Az ügyvédséggel is elkéstek tehát a dzsentri-fiúk. Ez se jó pálya már. Bizony nem egyik szorult le körjegyzõnek közülük, - ha ugyan rosszabb is nem történt némelyikkel.

E gyalázatos átmeneti idõkben tette le Katánghy János komposszesszor úr Menyhért fia az érettségit - azt is úgy, hogy János úr párbajjal fenyegette a professzorokat, ha megbuktatják. Mert rosszakaratot és szottizt Katánghy János úr nem tûr el senki fia részérõl.

Miután Katánghy János úr a két fiával, Károllyal, a mérnökkel, és Palival, az ügyvéddel »elkésett«, amint azt fennebb vázoltuk némi általánosságban, a harmadik és legutolsó fiával akarta helyreütni a hibát.

- Rosszul spekuláltam - mondogatta magában. - Eleibe kell lõni a szerencsének, mint a vadgalambnak. Nem olyan pályát kell választani, amelyik most jó, hanem amelyik jó lesz.

Persze, de éppen ez a nehéz. Sokat töprengett ezen János úr. Legjobban szeretett volna belõle bankhivatalnokot, akképpen okoskodván: »a búzaasztagnál van a kakasnak a legjobb dolga.« De Katánghy György kir. tanácsos, a család esze (János úrnak unokatestvére) másképpen vélekedett.

- Nagy szó a bank, János. Külön kell arra születni. Zsidónak való dolog.

- De Menyus is megtanulja… Jó eszû kölyök és végtelenül ügyes.

A királyi tanácsos úr fitymálólag biggyesztette el húsos ajkait.

- Megtanulja? Talán. De nem elég az, János, talán te is megtanultad volna fiatal korodban, ha vagy tíz évig gyakorlod az egérfogást úgy, hogy ahol magad volnál, elfognád az egeret, de a rászületett macskák között neked egy se jutna, mind õk fognák meg.

Katánghy János lehajtotta a fejét.

- Hm - szólt elgondolkozva -, ebben van valami.

- Ne add tehát bankhivatalnoknak a gyereket. Nem arra való!

- Pedig úgy néz ki a fickó, mintha a jég hátán is megélne.

- A jég hátán meglehet, de a bankban nem. Csacsi ahhoz a nemesember.

- De hát akkor mit neveljek belõle?

- Doktort, barátom, doktort, és csak örökké doktort. A doktoroké a világ, mert beteges. Hiszen már nincs is egészséges ember. A Menyus csinos fiú, kellemes modora van, és derekasan tud szelet csapni. Ezen a pályán sokra viheti. Hány gazdag ember van a doktorok közt! Csak az nem boldogul, aki nem akar.

A kir. tanácsos szavai nagy súllyal estek a latba, Menyus orvosnövendék lett.

Menyus édesanyja, szül. Pribolszky Johanna is osztotta ezt a nézetet.

- Könnyû tudomány - mondá. - Ha az orvos meggyógyít valakit, az hálás és dicséri, ha pedig ki nem gyógyítja, örökre elnémul, nem tehet neki szemrehányást.