SZÓNOKI SIKER

Menyus, mint már szó volt róla, csinos fiú volt, ovál, barna arccal, imponáló testtartással, úgyhogy az indexére kétszer annyi kölcsönt kapott a Magyar utcai uzsorás asszonytól, mint mások, s a Schöja-kávéházban is több hitelben részesült társainál.

Az egyetemi elõadásokra járt is, nem is: az egész ötéves kurzus alatt egyetlen szereplésére emlékeznek a konskolárisok.

Dr. Csepenka, a nagyhírû operatõr, a csontszú operációját magyarázta a klasszisnak.

A halottat, aki illusztrációul volt szükséges a magyarázathoz, behozták a szolgák a boncoló asztalra. Csepenka felölté boncoló köpenyegét s így szólt az egybegyûlt tanítványokhoz:

- Mi szükséges egy csontszú-operációhoz? Ki tudja? Senki. Hát én megmondom. Mindenekelõtt szükséges egy csontszúban szenvedõ beteg. Igaz-e vagy nem?

- Igaz.

- Igen helyesen, uraim. Íme, tegyük fel - mondá a halottra mutatva -, hogy ez az illetõ csontszú-beteg. Az elsõ kellék tehát megvan. Mi kell még? Nos? Hát egy boncoló kés kell. Igaz, helyes, egy boncoló kés, s továbbá? (Itt a harmadik ujját emelte fel a tudós Csepenka). Ej, hát egy porckés. Úgy van, egy porckés. És még? Egy csontfûrész. És még? Egy szivacs. Hát azután? Egy lavór víz. No, most?

- Most aztán meg lehet kezdeni, tanár úr.

- Dehogy. Paperlapap, uraim. Még kell valami.

- Kloroform - szólt közbe egy orvosnövendék.

- Kloroform csak az elaltatáshoz szükséges, amici. Kis mûtéteknél pedig nem szükséges elaltatni a beteget, hanem igenis szükséges a segédlet. Egyik a beteg kezét fogja. Jöjjön ide, Demény úr. Egy másik a lábát fogja, hogy ne rúgjon. Talán ön lesz szíves, Kohn úr. De még ezzel sincs kimerítve. Még mindig kell valami. Nos? Hát megmondom. Egyikök álljon a beteg fejéhez és biztassa, bátorítsa. Mert az orvosi tudomány és a humanizmus testvérek. A betegnek jól esik az ilyesmi, ennélfogva a csillapító szerek közé felsorolandó. Ezen biztatói szerepre önt kérem fel, Katánghy úr.

Csepenka tanár felgyûrte kabátja ujját, mielõtt foga közé fogta a bonckést. Demény úr, egy köpcös fiatal tanuló, megfogta a halott kezét, az incifinci Kohn úr pedig a lábát. Szerencse, hogy a halott nem tudott rugdalózni, mert ugyancsak könnyen elrúghatta volna onnan Kohn urat.

- No, most! - kiáltott fel Csepenka úr. - Mindenki teljesítse kötelességét.

Csepenka úr megfogja a halott hüvelykujját, ahol a csontszúnak kellene lennie, s hogy élethíven markírozza a mûtétet, odaszólt Katánghynak is:

- Kezdje hát!

Hõsünk erre odaugrott a halott fejéhez, ki meredten, fehéren terült el az asztalon, borzalmas, kinyitott szemeivel, melyeket puha, szelíd kéz be nem fogott a szomorú kórházi nyoszolyán. Harminc éves férfi lehetett, sûrû hajjal, vastag bajusszal.

- Ne hagyja el magát, barátom! Szorítsa össze a fogait.

Az orvosnövendékek nevetni kezdtek a komikus szituáción, melyet a tanár pedánssága teremtett, s alig figyelt valaki Csepenkára, ki a csontszú ismérveit vázolta terjedelmesen, mielõtt késével bevágna a hulla ujjába. Menyus úrfi pedig zavartalanul folytatá a biztatást:

- Ne féljen, nem tart sokáig! Hiszen Csepenka tanár úr csinálja, a nagy Csepenka. Örüljön, hogy a nagy Csepenkához jutott.

A napfény beszûrõdött a zöldes zsalukon s ott pajkoskodott a hulla arcán. Valóságosan olyan volt, mintha mosolyogna, hogy a nagy Csepenkához jutott. Az orvostanulók a hasukat fogták, úgy nevettek. Maga Csepenka is mosolygott.

- Biztosítom, hogy meg lesz elégedve. Egy kis fájdalom nem nagy dolog. Történtek már nagyobbak is a világon. A szegény Dózsa Györgyöt egy tüzes trónba ültették. Mi a maga esete ahhoz képest? Hát a Jókai »Kétszarvú emberét« olvasta-e? Az volt a parádé. Megnyúzták elevenen és egy bivalybõrbe varrták. Mit szólna ön az ilyesmihez?

Itt megállt Menyus úrfi, mintha a halott feleletét várná, de az néma maradt.

- Pfuj. Ne jajgasson! Mit ordít? Azt hiszi, hogy az használ? Képzelje, hogy egy bolhacsípés. Higgye meg, katonadolog az egész, én hát csak azt mondom, barátom, hunyja be a szemét…

A nevetés megfagyott az ajkakon. A halott behunyta az egyik szemét.

- Él! Él! - ordítottak a tanulók. A halott a másik szemét is behunyta, és melle emelkedni kezdett.

A lavórt tartó asszisztens ijedtében eleresztette a tálat, hogy az csörömpölve tört össze ezer darabra.

A csörömpölésre újra kinyitotta kissé a bal szemét a halott.

Mindenki álmélkodott és megrendült, csak dr. Csepenka nem. Flegmáját és humorát megtartotta.

- Gratulálok magának, Katánghy - mondá. - Ez a legnagyobb szónoki sikerek egyike, amiket életemben láttam.

Majd a burnót-szelencéjét vette elõ Csepenka úr, szippantott elõbb belõle, aztán odaillesztette sima, tükörszerû lapját a halott szája elé, kezét a szíve fölé helyezte, érezte halk verését, mire ritmikus mozdulatokkal kezdte a mellét nyomkodni.

- Egy közönséges tetszhalál-eset, uraim. Igen érdekes dolog, de nem az én szakmámba tartozik.

Csengetett a szolgáknak.

- Hívják be az illetõ szakorvost, hogy vegye tüzetes ápolás alá ezt az embert. Ami pedig engem illet, hm…

Itt félbeszakította a szavait, illõ kifejezésen gondolkozva:

- Hozzanak részemre egy alkalmasabb halottat.

E nevezetes fölébredési eset akkoriban bekerült a lapokba, a nevekkel egyetemben (a halottaiból fölébredt ember Varga Mihály nevezetû kádárlegény volt). Az öreg Katánghy János mindenüvé magával hordta kabátzsebében az illetõ lapszámot.

- Micsoda bolond eset - hajtogatta az ismerõsöknek. - Ilyen is csak az én Menyusommal történhetik. Ebugatta kölyke! Krisztus urunk óta nincs rá példa, még Cicero se bírta elérni, sõt Kossuth se, hogy halottakat élõkké kapacitáljon; inkább megfordítva, élõkbõl csinált a lángoló szónoklataival halottakat. Teringette! Azt mondani a halottnak: »Hunyja be a szemét, barátom«, és a bolond szót fogad neki, behunyja.

Annyira megtetszett az öreg Katánghynak az engedelmes Varga Mihály, hogy felutazott a látogatására Pestre, s mikor a fickó teljesen felgyógyult egy hónap múlva, magával hozta Katángfalvára mindenesnek, hogy mint valami csodát mutogassa a vendégeknek.

Így ragadt meg Varga Mihály a katángfalvi kúrián, s mikor néhány év múlva Menyus úrfi, a »nagy orátori talentum« (ahogy az orvostanhallgatók nevezték el tréfásan azóta) megkapta a doktori diplomát és nagy triumfussal jött haza a szomszéd vasúti állomásról a kék kasú családi csézán (önmaga hajtván a lovakat), apja elérzékenyülve borult a nyakába:

- Most már embernyi ember vagy, Menyus. Amit mi elherdáltunk, én és bátyáid, neked kell visszaszerezned. Aranyat, ezüstöt nem adhatok a kezdethez, mert magamnak sincs, hanem adtam nevelést, most pedig még neked adom inasnak Varga Mihályt, aki okvetlenül szerencsét fog rád hozni.