A PRAXIS

Menyus úr azonban egyelõre odatette a maga diplomáját, ahol a többi testvéreé volt, az íróasztal fiókjába. Jobban szeretett otthon lebzselni, foglyok, nyulak után vadászni, mint paciensek után. Az a veszett griff, mely a Katánghy-címerben terpeszkedik el kék mezõben, sehogysem eresztette.

Mikor az édesapja figyelmeztette, hogy kezdje már meg a praxist, költözzék be a városba (vagy Eperjesre, vagy Kassára, ahova neki tetszik), mindig Pató Pállal felelt: »Hiszen ráérek«. Váltig odébb-odébb húzódék a terminus. Majd õsszel! Nem lett belõle semmi. No, majd tavasszal. Abból se lett semmi. Mindig közbejött valami. Egyszer olyan, hogy a fiatal doktor vonakodott, másszor olyan, hogy a papa se bánta. Kivált, ha valamely módos leányos házhoz kezdett járni, mert volt egypár csinos és vagyonos kisasszony a közeli falvakban. Hátha bolondjában otthonról tud kihorgászni valami jó aranyhalat?

Csak néha zajdult fel az öregúr:

- Elfelejted, amit tanultál. A késpenge is megrozsdásodik, ha nem vágnak vele.

- A tokja válogatja, kedves apám. Aztán itthon is gyakorolhatja magát az ember.

Némelykor megbetegedett a faluban egy-egy paraszt a zöld uborkától, annak adott be kinint a hideglelés ellen, vagy a lábát törte ki valaki, azt kellett helyreigazítani. Valami különösebb betegségek nemigen fordultak elõ.

Midõn emiatt sopánkodott az öregúr, aki szerette volna, ha a fiú folyton gyakorolhatja magát, azt felelték neki:

- Hja, nyáron nem ér rá a paraszt beteg lenni.

Hanem biz ott télen se voltak betegségek. Az öreg megint a parasztokat szidta:

- Hát már ti sohasem akartok betegeskedni?

- Mitõl lenne beteg télen a paraszt - felelték neki -, mikor nem is igen eszik?

A katángfalviak szegények, rossz határuk van, néha a vetõmagot sem hozza be.

Ez így nem maradhat in infinitum. Maga a doktor is belátta, hogy mégiscsak meg kell kezdeni a praxist.

Csakhogy ahhoz is pénz kellene, lakást felvenni és bebútorozni. Pénze pedig Katánghy Jánosnak nem volt, se apró, se nagy; adóssága ellenben volt, apró is, nagy is.

Lefutotta azt a karriert, amit a dzsentri ember rendesen, az összes fokozásokkal. Elõször bízott önmagában, azután a földben, hogy hátha az hozna valami veszekedett nagy termést, azután a zsidóban, aki kölcsönt ad, s csak miután már a zsidó meg nem emberelte, fordult vallásos hitével az Istenhez. Az Istentõl remélt mindent. Hiszen azt mondja a szentírás, hogy ott jelenik Õ meg, ahol legnagyobb a veszedelem.

Az Isten megjelenését várta Katánghy János úr, de ahelyett megjelent a bírósági végrehajtó. Rendesen így szokott lenni.

- Hát mármost mit csináljunk? - mondá az ifjú doktor sötéten.

- Várunk - szólt az apja. - Majd csak történik valami.

Hogy mi történhetnék, azt éppenséggel nem tudta János úr, sem azt, hogy minek kellene történnie, sem azt, hogy mit vár - hanem azért mégis csak várt.

De hogy is tudhatta volna, hiszen éppen valami jó »non putarem«-et várt. S a non putarem azért non putarem, mert senki se találhatta volna ki elõre.

És amíg a non putaremet várta, addig valahogy erõszakosan fenn tudta tartani az állapotot. Békétlenkedõ hitelezõket senki sem tudott nálánál nagyobb diplomáciával várakozásra bírni. Olyan svádája volt, mint egy nagykövetnek. Ahol a sváda nem használt, bizony nem volt bolond megvetni a drasztikusabb eszközöket.

A szomszéd faluban (Vártornyán) lakó Majka Györgyhöz, aki foglaltatott nála, áthajtatván, kedélyes szavakban kért halasztást.

- Nem adhatok - felelte Majka úr. - Nekem szükségem van a tõkémre.

- Úgy? Szüksége van? - szólt sötéten. - Látja ott röpülni azt a galambot, Majka úr?

- Látom.

Hogyne látta volna. A kert legvégén voltak, és a galamb ott kóválygott magasan a fejök felett.

- No, majd mindjárt lejjebb is látja - szólt hirtelen a vén Katánghy, villámsebesen kihúzván zsebébõl a pisztolyát.

Célzott, lõtt, s a galamb holtan esett le Majka úr lábaihoz.

- Lesz-e halasztás? - kérdé, szemeit mereven szegezve Majka arcára.

- Nem bánom - makogta Majka remegõ hangon.

Ilyenformán húzta-halasztotta a helyzetet Katánghy János vagy két évig, mindig várva azt a bizonyos non putaremet, mely egyszerre kimenti a kellemetlen helyzetbõl.

Hát meg is jött. De nem volt se promessz-szám, se amerikai nagybátya, hanem volt maga a Halál.

Katánghy János õseihez került a katángfalvi sírboltba, szívszélhûdés következtében. Künn a pagonyban vadászott Varga Miskával, egyszerre egy nagy süldõ bukkant ki a cserjék közül és egyenest az öreg tekintetes úrnak tartott (így adta ezt elõ Varga Mihály). Az öregúr felemelte a puskáját, rácélzott, de a kujon nyúl kutyába se vette, megállt makacsul egy hangya-zsombék mögött s hátulsó lábára felágaskodva, megfenyegette elsõ két lábával a vadászt, görbüljön meg mind a két kezem (t. i. a Varga Mihály két keze), ha nem úgy volt. A tekintetes úr dühbe jött a gúnyolódó nyúlra, s mielõtt még elsüthette volna a fegyverét, összeesett, megholt.

A család elhallgatta ezeket a részleteket. Furcsa is volna, hogy egy Katánghy ijedtségtõl haljon szörnyet, pláne nyúltól való ijedtségtõl, pláne olyan híres lövõ. Meghalt szívszélhûdésben, punktum.

János úr halálával aztán mindennek vége szakadt. A három Mátyás-lustájának kenyér után kellett látnia. Az õsi birtokot egy szép tavaszi napon dobra ütötték (valami Stern Mór vette meg), s árából kifizetvén a hitelezõket, három-háromezer forint jutott egy-egy fiúra.

A három testvér összeölelkezett s így szólt:

- Most már széledjünk szét a világba szerencsét csinálni.

A mérnök és az ügyvéd Katánghy élete nem tartozván feladatunkhoz, csupán hõsünk életfonalát kísérjük - aki Kassára költözött két szépen bútorozott szobába, kiakasztván a »Dr. Katánghy Menyhért gyakorló-orvos« cédulát. Az aranyos betûk szépen ragyogtak a táblán, de az elsõ páciens csak sehogy sem akart jelentkezni.

Varga Miska búsan üldögélt az elõszobában, várván a csengettyû szólását. Az orvos sokszor kijött kérdezõsködni:

- Senki sem csengetett? Mintha hallottam volna.

- Egy lélek se volt, uram. Lehet, hogy én nyomtam meg egy kissé, amint tisztogattam a gombját, mert attól féltem, hogy a pók szövi be.

Menyhért úr tanácsot ment kérni egyik kollegájához, dr. Demény Endréhez, akivel együtt jártak az egyetemen.

- Nem megy a dolog sehogy sem.

- Azaz nincs páciensed.

- Nincs. És a kis tõkém veszedelmesen fogy. Mit csináljak?

- Nincs valami egészséges reklám-ötleted?

- Dehogy van.

- De értesz-e legalább a betegségekhez? Lépést haladtál-e azóta otthon, falun az egyre fejlõdõ szaktudományokkal?

- Annyiban, hogy míg az egyet lépett elõre, én kettõt léptem hátra. Ami keveset tudtam is, elfelejtettem.

- Hát biz az baj. Akkor csak azt tanácsolhatom, hogy vagy házasodj meg, vagy…

- A házasságra magam is gondoltam, de ahhoz kettõ kell, én meg egy gazdag leány. A gazdag leányok azonban ritkák. Térjünk hát át a másik vagyra.

- Vagy pedig menj el fürdõorvosnak.

- Miért éppen fürdõorvosnak?

- Mert ahhoz megvan a teljes kvalifikációd.

- Hogy-hogy?

- A fürdõorvosnak semmit se kell tudnia. Még a »mutassa a nyelvét« se föltétlenül szükséges, a diagnózist, ami a legnehezebb, nem kell megállapítani, fürdõre már kitalált betegséggel megy a páciens, a fürdõorvosnak csak a mellét kell meghallgatnia (vagy hall valamit vagy nem), s aztán elrendelni, hogy melyik vízbõl igyék és mennyit, hány órát sétáljon naponkint stb.

- Bizony mondasz valamit.

- Azonfelül csinos legény vagy gentlemanlike-mázzal. Ha monoklit teszel fel a szemedre, bátran játszhatsz attasét a Nemzeti Színházban. De minthogy nem attasét akarsz játszani, csak doktort, okvetlenül pápaszemet kell viselned. Ne félj, az asszonyok a pápaszem dacára is csinosnak fognak találni. S minthogy a fürdõközönség legnagyobb része asszony, lehetetlen, hogy jövõd ne legyen mint fürdõorvosnak.