A MENEKÜLÉS

A ferbli csak folyt, egyre folyt, nagy összeütközések voltak, négy király négy alsó ellen (irtóztató csata), megtüzesedtek a kedélyek. A fejedelmi utód összegöngyölgetett egy forintos bankót, máslit kötött belõle - ezt hívják a székelyek »csikónak«. A csikó állhatatlan jószág, egy gazdánál meg nem marad, aki megnyeri, a zsinórból a regula szerint kénytelen vizibe tenni, s vándorol tovább-tovább, nagy lendület és forgalmat csinálva.

Katánghy szórakozottan játszott, nem érdekelte a pénz (elég szerencséje volt most nagyobb dologban), azonfelül zúgott a feje, kápráztak a szemei az álmatlanságtól. De a szerencse szeszélyes istenség, nem merjük istenasszonynak mondani (mert ha valamelyes asszonyi volna benne, nem szegõdik a legkimerültebb emberhez). Valóságosan belecsimpeszkedett Katánghyba, egyre nyert, bolondul nyert. Kézzel-lábbal igyekezett visszaveszteni, amit nyert (mert a jelöltnek, úgy mondják, jobb, ha veszt), hasztalan, a könnyelmûen eldobott piculák minduntalan visszakerültek a zsinórból, egy falka idegen hatost hajtva maguk elõtt.

Vagy ötven-hatvan forint nyeresége volt tizenegy óra táján, midõn kip-kop, megcsörrent az ablak.

Szó nélkül fölkelt. A háta mögött egy szeplõs képû úr ült, mint gibic, annak nyomta kezébe a kártyáját.

- Vedd át, kérlek, egy kicsit, míg kimegyek. A vizit már beadtam.

A ragyás emberen nagyon látszott a megtiszteltetés, ami érte, leült, szétnézett diadalmasan, hogy látják-e, ki helyett játszik õ most - majd a távozó Katánghy után kiáltott:

- Kóstáltatnak! Adjam?

- Amint neked tetszik.

Ezzel kiment, semmi gyanút sem keltve, mintha csak egy pillanatra távoznék, a küszöbön még egy pillantást vetett az érdemes helynökre, akit nem ösmert és akit talán sohasem fog látni.

A pitvarban a kis Zsuzsi ült egy ládán, sárga agyagtálban tejhabot verve (mert persze a vacsora csak azután lesz).

- No, Zsuzsika, az Isten áldjon meg!

Egy forintot próbált a markába csúsztatni.

Leeresztette a tálat a ládára, hátra tette a kezét.

- Nem fogadok el pénzt.

- Hát mit adjak?

Zavartan sütötte le a szemeit.

- Semmit. Oh, semmit. De ha mégis eszébe jutnék, küldjön inkább… inkább…

- No, ugyan mit küldjek? Talán szeretõt?

- Kell is nekem.

Kétszer is megakadt, míg kinyögte.

- Küldjön Brassóból, a fuvarostól, egy stangli szagos szappant.

- Igazad van, kis Zsuzska. Elõbb a szappan. Ez a sorrend. A szagos szappanhoz majd megjön a szeretõ.

Durcás arcot vágott s a tejhabos kanállal megfenyegette.

- Ugyan menjen már, mert mindjárt megfreccsentem.

Ment is már, de ugyancsak lassan mehetett, szuroksötétség volt künn, alig bírt kibotorkászni az udvarból. Egy csillag se ragyogott fent az égen, s a kis házikók ablakából nem fénylett már gyertyavilág. Egész Borontó aludott, a föld is mintegy pihenni látszott fehér takarója alatt, a zúzmarás fák az altató dalt zizegték fölötte.

Csak a hó fehérlett a nagy feketeségben, meg a templom fala. Menyus éles szeme nagynehezen vette ott észre eleven lények mozgását. A lovak lehelete folyvást szürkébbé tette egy darabkán a sötétséget. A szekeret inkább csak sejteni lehetett, mint látni.

Közelebb érve a toronyhoz, szoknyasuhogást hallott. Ahá! Ez bizonyosan Borbála, a szemvesztõ piros ajkakkal, a villogó szemekkel. Bolondos éjszaka, hogy még ezek a szemek se bírnak átragyogni a feketeségen!

Csak a ruhasuhogás jelezte, hogy õ is ott vár Menyusra a kocsi mellett, bizonyosan a levelekkel. S a szoknyasuhogás az éjben varázslatos, ingerlõ, valóságosan ellenállhatlan.

- Hol a fuvaros?

- Itt vagyok, instálom - felelt egy tompa férfihang.

- Mehetünk?

- Mehetünk.

- Látja-e majd az utat?

- Ahogy az út lát engem, instálom, úgy én is látom õtet, instálom.

- Hát a bunda itt van-e?

- Itt van, instálom.

Ezalatt közel jött a nõi alak és Menyus kezébe csúsztatta a leveleket.

Egy pillanatig érezte keze érintését, s vére felforrt. A saját fantáziája megrészegítette, kiegészítvén, teljessé tevén Borbála szépségét, rárakott az éj átláthatatlanságán keresztül annyi varázst, amennyinek nem lehet ellentállni. Egy démoni vágy kényszeríté hirtelen átkapni a derekát s ajkaihoz szorítani ajkát.

- Oh, jaj - sikoltott fel. - Ne bolondozzon, mert összetöri a pápaszememet.

Katánghy kezei fagyosan estek le ettõl a hangtól és ettõl a szótól.

- Miféle pápaszemet?

- Ami a szememen van.

Idegenszerû, csúf, sziszegõ hang volt hang volt ez, melyet Menyus még sohasem hallott.

- Hát ki maga? - kérdé bosszúsan.

- Én a Varga Mihályné anyja vagyok. Borcsa nem ért rá a levelekkel eljönni, tõlem küldte. Elmehetek, instálom?

- Akár meg se álljon kend a Gellérthegyig!

Káromkodott, toporzékolt mérgében, de nem volt igaza. A kártyabeli szerencséjének okvetlenül kellett valami szomorú következésének lenni a szerelemben.

*

Így végzõdött a borontói kaland. Mit mondjak még?

Három óva múlva beérkezett hõsünk Brassóba.

Három hónap múlva egyhangúlag megválasztott Borontó országgyûlési képviselõjének.

Eddig terjednek kutatásaim. Ez életének az a része, amit a politikai körökben nem ösmertek; most az a része következik, melyet a nagy közönség nem ösmer, - amirõl azonban köztünk eleget súgnak-búgnak, szóval, ami kulisszatitok.

Hogyan tett nagy vagyonra szert? Ne gondolják, hogy a ragyás gibic nyerte, akit otthagyott Borontón tovább játszani maga helyett, s akit - mint a folyosón szokta elmondani - még most is úgy képzel, hogy ott ferblizik örökkön-örökké, míg egy szép napon, talán húsz vagy harminc év múlva, elõtoppan megöregedve, megõszülve és így szól:

- Meguntam már az urat várni, instálom, hát fogja a pénzét, ehol van ni, éppen egy millió forint.

Ej, nem. Egészen más úton lett õ gazdaggá, nagybirtokossá, s a többi választásai szinte egy-egy regény.

Egy vicinális vasút juttatta vagyonhoz s egy új, még körmönfontabb csíny újra mandátumhoz - de ezt majd újabb munkáinak bevezetésében fogom esetleg elmesélni.