III. FEJEZET
KÖRTVÉLYES MÚLTJÁRÓL ÉS JELENÉRÕL

Körtvélyes városka a Kemese vize balpartján fekszik, igénytelen kis város apró házakkal, csak a piacon van nehány egyemeletes ház. Lakosainak száma talán háromezer, szóval igen kis város és nem érdemli meg, hogy külön képviselõt küldjön az országgyûlésre, mert a szavazók száma háromszáznál többre nem terjed.

De hát hiába, királyi város, megilleti a jog. Az õsapák a jobbik eszükhöz kaptak, csináltattak maguknak Bécsben ezelõtt másfélszáz évvel valami zug-vésnöknél egy pecsétet, melynek mesterségesen elkopottra készített latin föliratából kitûnt, hogy Körtvélyes valamikor Mátyás idején kir. város volt; ezt a pecsétet a ravasz szenátorok (nagy titoktartást esküdvén elõbb) bedobták a Kemesébe egy bizonyos megjegyzett helyre, hogy amikor akarják, kihalászhassák a kavicsok közül.

Úgy is lett. Ott hagyták egy darabig, vagy két évig, öregedni a víz alatt, és egy szép napon kihalászták, nagy zajt csapván az eseménybõl. Dobszóval, tarackdörgések közt hirdették ki a városban, hogy az isteni gondviselés miképp vetette ki a víz fenekérõl napfényre a nemes város igazi jussát. Legott küldöttség indult Bécsbe, III. Károlyhoz, vivén a pecsétet bársony vánkoson az audienciára, elõadva ékes orációval õfelségének a sigillum kihalászását, s könyörögvén, hogy dicsõ elõdeit ne méltóztassék cserben hagyni.

III. Károly, »a jámbor arcú«, végighallgatta rettentõ unatkozással a dikciót (Gálfy János uram szónokolt, a mostani városi pénztárnoknak a dédapja), aztán kezébe vette a pecsétet, megnézegeté propter formam, és így szólt:

- Ha egy köpenyegbõl idõk jártával ujjas lett, dilectissimi, nehéz belõle újra köpenyeget csinálni, hanem azért rajta leszünk.

És bár határozottan nem ígérte meg, egy félév alatt királyi város lett Körtvélyesbõl: az elöljáróság praktikája a pecséttel beütött, s ennek köszönhetõ, hogy a kis Körtvélyes ma külön képviselõt választ az országgyûlésre.

Képviselõivel emberemlékezet óta szerencsétlen volt a nemes város; de a várossal se voltak szerencsések a képviselõi. Sohase választottak meg kétszer egy embert.

Az utolsó hároméves országgyûlésen egy helyi ember képviselte a várost, de azt elejtették, mert, amint mondották, »mindig itthon lebzsel, ahelyett, hogy az orrát az országgyûlésen tartaná«. Az elsõ ötéves országgyûlésre tehát egy egészen idegen, ahogy mondani szokták: »importált« emberrel próbáltak szerencsét (a központi végrehajtó bizottságnak egy kreatúrájával), de ez ellen meg az volt a panasz, hogy »örökké az országgyûlésen könyököl és kártyázik a klubban, ahelyett, hogy néha-néha beszagolna Körtvélyesre is«.

A vége az lett, hogy õt is elejtették és a következõ országgyûlésre rábízták az egyén kiszemelését a körtvélyesi asszonyokra. Hadd lássák, milyen az õ ízlésük. Der Mensch probiert. Hátha az asszonyok jobban eltalálnák.

El is dõlt a polgármesterné egyik uzsonnáján, hogy Szilánszky grófot kell megválasztani. Szilánszky gróf csinos, elegáns szõke ember, és a megyében nagy birtokai vannak. Meg is választották Szilánszky grófot, és õ valóban mesterileg kikerülte az elõdei hibáját, se az országgyûlésen nem lebzselt, se Körtvélyesen, hanem Bécsben baccarázott a jockey-klubban, és az opera balerináival bomlott. Színét se látták öt évig se Körtvélyesen, se Budapesten.

Ilyen szituációban találta Körtvélyest az országgyûlés föloszlatásának híre. Persze megint jelölt után kellett nézni. Sok mindenféle név fölmerült, egyik ezt, másik azt hangoztatta. Legtöbben nem elégedtek meg az ösmert emberek közt való turkálással, hanem arra ösztökélték a primipilusokat, vegyék rá a fõispánt, hadd írjon föl a kormányhoz jelöltért: onnan küldjenek valami jeles férfiút, országos nevû egyéniséget. Általában a vidéki kisvárosoknak jellemzõ vonása, hogy az egymás emelkedését irigylik, inkább hagynak felnõni a hátukon idegent. Az elmegy, a csillogását nem látják, a nimbusza nem szúrja a szemüket. Mikor az utolsó hároméves országgyûlésen Hártyai Mihály helybeli ügyvéd képviselte a várost (az, akirõl említettem, hogy mindig Körtvélyesen lebzselt), Szabó Benedek uram, a legtekintélyesebb városi szenátor, a ciklus vége felé egy nap így kiáltott föl népes társaságban:

- Az ördög vigye el ezt a Hártyait; hiszen jó ember, derék ember, de hát végre is mi emeltük föl, és gubó legyek, de én meguntam nagyságolni; alig várom már, hogy újra azt mondhassam neki szemtõl szembe: »Te, Misi!« És még azt hozzá: »Látod, mármost semmi se vagy, te, Misi.«

Az egész társaság hangulatán látszott, hogy teljesen magukévá teszik a Szabó Benedek bácsi óhajtását.

Pedig különben igen jámbor város volt Körtvélyes: tiszteletreméltó, de ósdi nézetekkel. Afféle se hús, se hal polgárság, mely mindig a nemes és magasztos felé szónokol és áldomásozik, de mindig a legutolsó argumentumnak ad igazat; lehet vinni a nemes és magasztos felé, de le hagyja magát húzni a sárba is. S ilyenkor magára disputálja, hogy magaslatra igyekszik. Hájfejû csizmadiák, fazekasok s a Kemese-parton tömérdek vargák képezik a zömöt, akikre megfordítva kell húzni a csizmát, hogy a sarka kerüljön elõre és az orra hátra, mert csak akkor vehetõk rá az elõremenetelre, ha konfundálódnak az irány felõl. Okos ember a Brenner zsidó, a »Kometa« életbiztosító társaság ottani ügynöke, aki így magyarázta meg nekik a biztosítást:

- A »Kometa« ennyi meg ennyi forintért biztosítja a kegyelmetek életét, azaz jót áll azért, hogy nem halnak meg… Ha pedig mégis meg találna valamelyik halni, akkor annyi meg annyi ezer forint »strófot« fizet a »Kometa«.

Tetszetõs formában beveszi a mérget is a mi félmûvelt osztályunk, de a maga meztelen valóságában nem kell neki a »saját java« sem.

De ez nem tesz semmit. Körtvélyes azért szentül meg van gyõzõdve, hogy õ halad. Van takarékpénztára, mely kézi zálogra is kölcsönöz (de hajh, ezüst kupakú tajtékpipákra már nem ad pénzt, mint a régi jó világban Uhlárik igazgató idejében), van tûzoltósága; látni kellene egyszer a tûzoltóparancsnoknak, Palina Ferinek az aranyos egyenruháját, a mellérõl lelógó színezüst trombitával; igazán gyönyörû. Az ember szinte gyanakszik, az egész intézmény talán csak azért van, hogy a hiú Palina (patikárius) fölvehesse vasárnaponkint a csillogó sisakot és az aranyzsinóros kabátot. Van továbbá kitûnõ dalárdája (az angyalok se énekelnek szebben, mint a körtvélyesi cserzõ vargák). Gyalázat, hogy bár mindenüvé eljárnak az országba a dalárversenyekre, még eddig nem nyertek semmit - mert mindig mindenütt közbejött valami: egyszer az irigység, másszor a ravasz intrika, harmadszor az aljas bosszú. Oh, méltányosság és igazságérzet, jöjjön el a te országod!…

Tessék elhinni, Körtvélyes semmivel sem áll hátrább szellemileg, mint más vidéki városok. A kaszinóba tizennégy napilap jár, ezek közt egy német és egy tót, amelyek elõször ott olvastatnak, azután másnap albérlet útján az egyes módosabb családokhoz kerülnek. Sõt egyszer már ott állt a város, hogy saját lapja indult, a »Körtvélyesi Trombita«, de a szerkesztõt, Ruffinyi Elemért, ötödnapra letartóztatták lopásért, s az orgánum rövidesen befejezte pályafutását, mielõtt kibonthatta volna a szárnyait. Egy más alkalomkor is indult meg újság Körtvélyesen, de az is szerencsétlenül járt. A rossz csont, a szerkesztõ Kapor Zoltán, mindjárt az elsõ újévi számban nagy tapintatlanságot követvén el, azt a címet adta a helybeli születési statisztika örvendetes emelkedését jelentõ hírnek: »A Rodich-ezred Körtvélyesen«, s ezért (hihetõleg az asszonyok ösztökélésére) legott kikergették szegény Kaport a városkából. Egyszóval, a kultúra tiszteletreméltó hódításokat tett itt is az alkotmányosság kezdete óta, s ha valaki a nõi vizitszobákba bepillant, mindenütt könyveket láthat a zongorán. Körtvélyes hölgyvilága pártolja az irodalmat, s akárhány szép szemet lehet látni még ma is megnedvesedni a »Karthausi« szenvedésein.

Politikailag Körtvélyes (mert végre is qua kerületet véve, legelsõsorban errõl van szó) olyan, mint városkáink nagy része. A lakosság kivétel nélkül ellenzéki, szidják a kormányt, a mamelukokat, a kiegyezést, a nagy adókat, elégedetlenek mindennel, de mikor a választási idõ közeleg, a fõispán úr õméltósága és a polgármester úr szépen lecsendesíti a hullámokat, és rendesen egyhangúlag választanak meg egy mamelukot, hogy azt a választás után megint szidhassák, mint a bokrot, amikoron a polgármester is csatlakozik hozzájuk, sõt a suba alatt a fõispán is jóváhagyólag bólingat. Ez így volt mindig és így lesz mindig. Tehát a legutolsó választásnál sem volt kétes a szabadelvû párt gyõzelme, csak a jelölt volt bizonytalan. A gróf nem reflektált többé a mandátumra; ki tudja, hol van? Felülrõl a kormány nem delegált senkit. Végre is a polgármester, nagyságos Röszkey Pál kir. tanácsos úr, akit a méltóságos asszony, a fõispánné, »körtvélyesi Machiavelli«-nek nevezett el, oldotta meg a kérdést, miután éppen a föloszlatást megelõzõ hetekben kérõ állított be úri házához, ami nem kis örömet okozott, mert volt ott elég kérni való: négy hajadon leányzó.