ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
DIÁKOK OLASZRÖSZKÉN

Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?

Az áll ebben a naplóban, hogy az úgynevezett zöldcsütörtökön két sárospataki diák állított be az olaszröszkei kocsmába körülbelül most nyolcvanöt éve. Vakációra mentek a szomszéd megyébe, Bornócra, és közvetlen ebéd után érkeztek az említett olaszröszkei kocsmába per pedes apostolorum. Akkor még a diákok nem voltak úgy elkényeztetve, mint most. A tan­eszközök közt első helyen a nádpálca szerepelt s a közlekedési eszközök közt a »gyű két lábam«. Hanem a diákok gyomra már akkor is mindig korgott, sőt még jobban, mint a mostaniaké. A méta nagy kövesztője volt az »etyepetyének«, ahogy az étvágyat hítták akkor magyarul. A két diák - szakállal, bajusszal ékeskedő mindenik - nagyon savanyú ábrázatot vágott a csibukozó kocsmárosnénak arra a kijelentésére, hogy semmi ennivaló nincs.

- Hja - mondá a kocsmáros, aki maga is értett a kulináros latinsághoz -, sero venientibus ossa. Jöttek volna az ifjú urak egy órával előbb. Olyan pörköltem volt, hogy a palatinus is kitörülte volna a tálat utána.

- Hát nem főzhetne valamit a néni hirtelenében? - kérdé az egyik diák, szelíden föltekintve az asszonyra.

Az nagy füstöt eresztett erre a csibukszárból, aztán így szólt jószívűen:

- Van egypár idei csirkém odakünn, ha bírnátok belőle fogni vagy leütni kettőt, kirántanám nektek.

No, már hogyne bírnának. A pataki diák még a kísértetet is elfogja (éppen ebben az esztendő­ben fogott egyet leveleki Molnár Pali), pedig annak teste sincs, a csirkének ellenben van teste. Ámbár még így is húsvét táján nagyon is csekély súlyú és terjedelmű.

Mindegy, a diákok kimentek az udvarra, s hajszát tartottak a csirkékre, melyek mindenféle ólak, lészák és ölfarakások közé szaladtak szét.

Az udvar közepén egyetlen jármű állott, könnyű lőcsös magyar szekérke bőrülésekkel. A lovak hámistrángja el volt csatolva, s fejük egész fülig bent veszett abban a lóvilágban igen népszerű toalett-darabban, amit közönségesen abrakostarisznyának neveznek, s ahonnan egyhangú ropogtatás zaja hallatszott ki.

A kocsiülésen egy szöszke, kék szemű, vézna fiúcska feküdt hanyatt, a napfényen sütkérezve. Balról egy mandulafát horzsolt a lőcs. A fa tele volt halvány rózsaszínű virággal, s egyet-egyet hullatott belőlük a fiúra, aki fölszedte őket, és azzal mulatta magát, hogy nézegette, szaggatta. A kocsis, aki a lovak körül sürgött, ismételten kérdé a fiútól:

- Nem száll le, Lajoska?

- Minek?

- Nem iszik egy kis bort?

- Nem.

Hanem a bajuszos pataki diákok akciója mégis felköltötte később érdeklődését. Hogyne? Hiszen már magában véve nagy pataki diákot látni se mindennapi spektákulum, hát még csirkefogási műveletnek közepette? Leszállt a kocsiról, s bámészan követte őket élénk, okos szemeivel, amint utána iramodtak a csirkehadnak, hogy valami szögletbe szorítsák őket, ahol elfoghatók, vagy hogy a botjaikkal leüssék, amennyiben épkézláb nem lehetne elfogni.

A vidám hancúrára többen összegyűltek az udvarra, a szomszédok átkukkantottak a kerítéseken, a csintalan fehérnép, az Ágnes meg a Panni kiszaladtak az edényelmosogatásból, különben is érdekelte őket a két szemrevaló úrfi. Ágnes ismerte is az egyiket, a »hitványabbat«. (Borzasztó nagy úr volt ám annak az apja.) Azonfelül benézett az udvarra a szolgabírói hajdú is, a Szabó Gyuri. Azt ugyan mindig itt a kocsma tájékán lehet találni. Erre hordja az ördög, aki a gégéjében lakik. Hanem most a viháncolásra, zajra botlott be. Kár is lett volna elmulasztani, mert nagy mulatság, hogy fogják az éhes diákok a csirkét. Hopp, megvan! Ejnye! Az átkozott portékák megint kisiklottak a kezük ügyéből. Lett ilyenkor nevetés. No hát, nem tudnak semmit a diákok. Nem is Kövy uramtól kell az effélét tanulni. Jobban tudja ezt a róka meg a görény.

Maga a kocsmáros is kijött, õ is nagy csibukszóval, mint a felesége, arcra is hasonlítottak, csak az volt a különbség, hogy az egyik szoknyában járt és a csípõjén tartotta az egyik kezét, a másikkal a pipaszárat fogta, a másik ellenben nadrágban járt, és az egyik kezével a pipaszárat fogta, a másikat pedig a nadrágellenzõben tartotta.

- Hohó! Vigyázzanak, domini, a botokkal, mert le találják ütni a feleségem kakasát, s abból aztán nagy baj lészen. Hopp, hopp. Napóleon! Szaladj, Napóleon!

Aminthogy a kergetett baromfiak között csakugyan ott lõdörgött egy nagy bóbitás, testes, fácánszínû kakas, a hatalmas farkán fölkunkorodó egyik hosszú fehér tollán a következõ nyomtatott betûs felirattal: »Vivat Napóleon Bonaparte.«

- Ott azt a fiatalt kell leütni, azt a sáfrányszínût vagy azt a fehéret! - kiáltá a kocsmáros. - Ni, ott szalad az ólak felé.

De a két nagy diák nem bírt eredményre jutni, az eldobott husángok is célt tévesztettek, mire a kis diák kihúzta zsebébõl a parittyaszíjat, követ tett bele, és meglóbázván azt a levegõben, hirtelen elereszté az egyik madzagot.

Süvített a kõ, mint a nyíl, szállt, szállt, aztán csak egyet fordult a csirke a saját tengelye körül, és összeesett. Éppen a kis ostoba koponyáját találta összezúzni: legalább nem sántul meg, sem a konyhakés nem metszi a torkát, hanem kimúlik szép rögtöni halállal a csirkefaj elleni hadjáratban a csatatéren.

- Valde bene! - lelkesedett a kocsmáros. - Így csak az Isten tud lõni meg a Dõry úr. (Még akkor nem volt meg a makkfilkónak ez a mostani személyesítõje, mert különben ismerte volna Tell urat a kocsmáros.)

A kis diák másik kövecskét emelt föl, s most már a fehér csirkét kommintotta meg vele, hogy azt is rögtön elhagyta a lelke.

- Kell-e még több? - kérdé némi színészi pózzal a kisfiú.

Nevetni lehetett volna ezen. A kevélységén. No, nézze meg az ember. Az a csöpp nebuló hogy kineveti ezeket a nagydiákokat: kell-e még több?

Szerencsére nem is hallották, észre sem vették eddig. Mérhetetlen nagy úr a pataki jogász arra nézve, hogy egy donátista gyereket észrevegyen. Az oroszlán talán meglátja a hangyát a homokban a talpa alatt, de a pataki jurista nem látja meg a donátistát. Ami nem lehet, az nem lehet. Vannak rendkívüli távolságok stb.

Mindennek dacára a zömökebb pataki, a szõke, kerek fejû odalépett a fiúhoz, és vállon veregette.

- Ezt jól csináltad, barátja az erénynek! Nagyra nõj, öcsém!

Egyebet nem mondhatott neki, hanem ezt a keveset aztán legalább úgy megfogadta a kis nebuló, elannyira megnõtt, hogy a szeme-szája tátva maradt tõle a kerek koponyájúnak huszonöt-harminc év múlva, mikor ráemlékezett.

- Hogy hívják a gyereket? - kérdé aztán hanyagul, elmenve a kocsis mellett, aki kezdte már leszedni az abrakostarisznyákat.

- Kossuth Lajoskának - felelte a kocsis.

- Ügyes fiú - jegyzé meg a kerek fejû egyszerûen. (Elõször hallotta ezt a nevet, de nem utoljára.) - Diák, ugye?

- Az a.

- Hol?

- Újhelyen.

Az öregebbik pataki diák, különben finom, vézna testalkatú, szelíd, vékony arcú ifjú, ezalatt összeszedte az elesett állatokat, és vitte be nagy diadallal a kocsmárosnénak, de már útközben kikapta a kezébõl az Ágnes leányzó:

- Adja ide, gróf úrfi, van egy kis forró vizem, mindjárt megkopasztom.

Nagy sürgés-forgás támadt a konyhában. Zsír sistergett, zsemlét reszeltek, tojást törtek, gyönyörû zenebona diákfüleknek, de a sors másképp akarta. A sors könyvében meg volt írva, hogy közbejöjjön valami. Hiszen kis dolog. Elég, ha a macska közbejön, ha megeszi a pecsenyét. A sors kezében a macska is elég hatalom ilyen esetben a rendes folyamatok kizökkentésére. De nem a macska jött közbe, hanem a fõszolgabíró úr - akit pedig rendesen nagyobb és gonoszabb csínyekre tart készenlétben a gondviselés.

Volt pedig akkoriban a szolgabíró báró Dõry István uram, és abban a szent pillantásban, mikor a csirkét forrázták a kocsmai konyhán, õ künn ült a kastélya tornácán, és a bényei elöljárósággal beszélgetett. Zsombék Márton, az öregbíró, Koppantó Gábor és Szabó Mihály esküdtbeliek álltak vala hajadonfõvel a színe elõtt.

Õ maga különös alakú öreg emberke volt, akárcsak egy hegedû: nagy has, kis fej, száraz, vékony nyak. Nem is hinné az ember, hogy katonaviselt ember, pedig az volt, és sok tarka macska nyomhatta a lelkét. Nemcsak a mi császárunknál szolgált, a felséges Ferencnél, de egyebütt is. Tengereket, országokat bejárt, és sehol se hagyott jó hírnevet. Még a szerecsen vadak között is megfordult. A vén komornyik meséli, hogy egyszer a vademberek meg akarták enni. Ez igaz is lehet, mert már meg is kopasztották. (Haj nélkül került haza Olaszröszkére.) Hogy voltaképpen miért nem ették meg a vadak, nem lehet egészen tudni, de mindenesetre kár, hogy meg nem ették, mert akkor most nem volna itt a mi nyakunkon.

Szóval élt, és jól megszedte magát a nép zsírján. E percben ott ült az ámbituson, hallgatván a bényeieket, akik többi közt bejelentették, hogy a község borai eladattak. Ott jártak a besztercebányai borkereskedõk, s megvették egyszerre az egész tízévi termést a helység pincéjébõl. Tömör aranyokon az olvasztott aranyat. Most kellett eladni, mert most van ára a hegyaljai bornak. Az idén volt ugyanis szultánváltozás Konstantinápolyban. Hogy azt mondják, az új szultán házasodik, s mivelhogy - követem alássan - háromszáz feleséget szokott elvenni a parázna fajzatja, háromszáz lakodalom lészen, no, az bizony sok itallal jár.

- Bolond kend, Zsombék - veti oda nevetve a báró. - Hiszen a török nem iszik bort.

- Ne tessék neki hinni, kérem alássan.

- Aztán mennyit fizettek a borkereskedõk?

- Kereken kétezer forintot.

- Kutykuruty! - kiáltott föl a fõbíró (ez volt a szokott kifejezése, ha csodálkozott - mert az a bizonyos Dõry még a békáktól is lopott, ha egyebet nem, hát hangot.) - És hová tették azt a tömérdek pénzt?

- Otthon van, jó helyen.

- No - mordult föl a fõbíró -, nem jobb lett volna bevinni a vármegye kasszájába, hogy ott a vasládában megõriztessék?

Koppantó Gergely felelt, õt döfte meg az öregbíró a könyökével.

- Hát csak azt gondoltuk, méltóságos uram, hogy amit egyszer a téns vármegye elnyel, azt sohase köpi ki többé.

- Hogy mer ilyet mondani a vármegyére? - förmedt rá a fõbíró. - Kendtek könnyelmûen jártak el. Jól tudhatnák, hogy Bénye tele van tolvajokkal. Kilopnák ott a bibliai öregasszony kifogy­hatatlan korsójából az utolsó csepp olajat is. De volt annyi esze a vén szibillának, hogy nem Bényén tartotta a korsót. És a környék se jobb. Itt barangol Jánosik tizenketted magával, és mindenrõl tud. A múlt héten is azt üzeni be az erdõbõl a Dókus Antal komámnak, hogy adjon az emberének két oldal szalonnát, és küldje el számára az új csizmáját. Dókus elküldte a szalonnát, de a csizmára nézve bizonykodott, hogy nincsen új csizmája, mire visszaüzen Jánosik, hogy õvele ne bolondozzék a tekintetes úr, mert az új csizma ott van a hálószobájában a díványra téve. Aminthogy igaz is volt, délben hozta Újhelyrõl a bádog-levélszelencével együtt a levélhordó-cigány, és az inas odatette, anélkül, hogy szólt volna róla az urának. Hát ilyen viszonyok közt nem jó a pénzt otthon tartani.

- Jaj, nagyon õrizzük ám - mentegetõzött az öregbíró, megigazítván hátul hajában a fésût -, éjjel-nappal strázsa van felállítva. Egy õr belül, egy õr kívül.

A többiek is mind bebizonyították, hogy strázsa vagyon kívül-belül, vasvillásan.

De a fõbírónak ez se imponált. Ha õk gyõzték érvekkel, õ is gyõzte kifogásokkal.

- Mind nem ér az semmit, hallja kendtek, mert a strázsa is csak ember, rá lehet beszélni, le lehet itatni, hamis menyecske-személyekkel a szívét kivétetni, s ha egyszer a szívét kiveszik, a lelkiismerete is meginog.

Zsombék Márton uram mind csak mosolygott könnyedén és titokzatosan.

- Gondoskodva vagyon ezekrõl egyébiránt.

- Hogyhogy? - pattant fel Dõry István.

- Hm - felelte az öregbíró és körülnézett, hogy nem hallja-e valahol avatatlan emberi fül, s aztán ravaszul hunyorított a szemeivel. - Nem ott van ám a pénz, ahol õrzik, mert hát egészen másutt van.

E parasztfurfangon aztán elnevette magát a báró, és elbocsátá békén az elöljáróságot. Éppen a hajdú jött a porta felé, hát õvele állt szóba, minthogy nagy fecsegõ és kíváncsi ember vala.

- No hát mi újság a faluban, fráter? Hol voltál? Mit láttál?

- Két diákot láttam a kocsmában, akik csirkét fogdosnak az udvaron.

- Csirkét? Csak nem nyersen eszik a csirkét?

- A kocsmárosné szabadította rá õket, kirántja nekik, mert éhesek, mint a farkasok. Pedig úri fiúk. Az egyik gróf is.

- Kutykuruty! - kiáltott föl élénken. - Nem tudod a neveiket?

- Nem én.

- No hát, szaladj el értük, és hozd ide õket ebédre.

Már bent úsztak a csirkék földi maradványai a forró zsírban, mely haragosan hányta a karikákat és pöfögött, mikor a hajdú megjött az úrfiakért, hogy a méltóságos Dõry báró tisztelteti, és szívesen látja ebédre. De hogy sietni kell, mert mindjárt tálalnak.

A diák könnyen kapacitálható az ilyenre. A nagy kanál - mégiscsak nagy kanál. Hajlandók voltak nekiindulni, de elõbb a kocsmárossal akartak végezni, és nagy diplomáciával megkör­nyékezték, hogy nem haragszik-e meg.

- Nevetséges - felelte a kocsmáros -, a bárónál jobb ebéd van. A jobb ebéd pedig többet ér a rosszabb ebédnél.

- Igen, de hát mivel tartozunk a csirkéért?

Haragosan felelt föl nekik:

- Aki nem eszik, nem fizet.

- De hiszen a csirke már meg van ölve, és az mégis kár.

Erre csakugyan zavarba jött Tóth György uram, még el is pirult, hogy kifognak rajta a diákok, aztán megsimogatta a hasát, és nem minden neheztelés nélkül mondá:

- Engem kicsibe vesznek az urak. Hát úgy nézek én ki, mint valami kákabélû szabó? Megeszem én, lelkem galambjaim, három-négy ebédet is napjában, hát a két csirkét is megeszem. Ergo nulla mentio fiat róluk, quia rögtön non sunt - csak elõbb egy kis kovászos uborkát hozok fel magamnak hozzájuk.

Szép nyájas világ volt ez. Elaprózott fény. A diákok még a kocsmárosnétól is elbúcsúztak, aki elérzékenyült, mintha húszéves ismerõsöket vesztene, és szívükre kötötte, hogy visszafelé is eljöjjenek - addig a másik raj csirke is megnõ.

Akkor aztán megindultak a kastély felé, melynek veres fedele messzirõl kimosolygott a fák közül. Istenem, ezek a kastélyok is, de mások voltak akkor! Valami hadias kevélység ült a fehérre meszelt falakon. A kert kezdeténél óriási jegenyefák álltak glédában, az udvaron egy páva járkált, cipelve nagy grandezzával messze elérõ szép tollazatának rettentõ terhét. Minden olyan méltóságteljes volt. Az ünnepies csend, amelybe csak a fák zúgása vegyül. Ezeké a százados tölgyeké, amelyek felfogják künn az országúton ballagó parasztszekerek zörgését. Zizegnek, susognak, néha egy szélrohamban összeverõdnek a gallyak, mert még kopaszak, s kip-kop, kip-kop, úgy rémlik, mintha messzirõl lépegetnének a Rákóczi kurucai.

Hej, ez a Zemplén, ez a Zemplén! Boldog annak minden röge. Azok a fölséges árnyékok járnak rajta. Azok nem múlnak el. Ott táboroznak a völgyekben, láthatatlan sátrak alatt. Nem az élõké ez a föld, még az övék most is. Az élõk csak azért vannak, hogy a holtak intését várják. Minden bokor, minden talpalatnyi föld felkölti az emléküket. Egy paripa nyerít valahol. Hej, mi volt ez? Egy lábnyomot látsz valami elhagyatott pagonyban. Hej, nem-e valami sárga csizma taposta ezt? Szóval itt vannak, elõlépnek a ködbõl, az erdõ fái között elsuhannak, a forrásoknál megmutatkoznak. A mitológia is így népesítette be egykor erdeit, forrásait najádokkal, faunokkal, koboldokkal. A keresztény világosság számûzte õket. Üres lett a föld. Oh, jaj, milyen üres! De ezen a csöpp darabon helyreállt megint az õs pogány rend, csak nem csúf faunokkal, de pompás daliákkal. Itt élnek, járnak, suhognak, rohannak. Nem tudnak innen elmúlni. De ne is tudjanak. Mert ha õk egyszer elmúlnak, akkor az élõk lesznek holtakká.

És ezek a kastélyok, ezek a kúriák! Vedd le a kalapodat, vándor utas, ha látod e régi kõrakásokat. Nem a gazda miatt, hisz a gazda esetleg nem sokat ér. Kártyázik, pipázik és böfög. Ez a gazda. De a ház! A ház a gazda nevén áll, de nem jelenti csak a gazdát. Nem a mai ember tuskuluma, aki megvette tegnap talán egy ügynök ajánlatára látatlanban, és holnap eladja megint, ha nyerhet rajta. A régi kúria nem egy embert jelentett, hanem embereket, akik azelõtt voltak, és embereket, akik ezután lesznek. E fészkekbõl kezdõdnek és futnak össze azok a szálak, melyekbõl együtt a történelem lesz, a végzet titokzatos vetélõjével az idõk szövõszékén.

Hiszen, persze esznek is ezekben a kúriákban. Nagyon kormosak a kémények. Sokat esznek. Tagadni nem lehet, hogy tömérdek izzadsága ment ki a parasztnak e nemesi kéményeken konyhafüst alakjában. A kémény nagy tolvaj. De nyájas a kapu. Vagy hogy éppen azért rabló a kémény, mert a kapu barátságos, hogy kinyílik mindenkinek. Hát még mikor nem a bejövõknek nyílik ki! Mikor a tárogató szólt, vagy a véres kardú vitéz végigszáguldott a porta elõtt, a legszebb csikóra nyerget tettek, a nyeregbe beült a legdelibb családtag, megcsikordult a kapu a vén pántjai közt, kilépkedett a lovas, fehér kendõkkel integettek utána õsz hajú urak és matrónák, selyemcipõs hajadon leányok, kicsike fiútestvérek, integettek, amíg csak láthatták, aztán vagy visszatért, vagy vissza nem tért. De az öreg kapu azért megint kinyílott, ha szólott a tárogató, - az pedig sokszor szólott. A fészekben megint megnõtt azalatt valaki…

A kerten keresztül vezette a diákokat a hajdú. Még üres, kopasz volt minden, csak egy-egy barackfa nyílott, és egypár fenyõ mosolygott zöld pompában. A kertész a melegágyakban pepecselt, s egy spárgát kapart ki a földbõl, dicsekedvén a hajdúnak, hogy mekkora nagy, bizonyos fölényes mosollyal mutatta, mintha mondaná: látod, hogy parancsolok ennek a kutyának (a földnek), és hogy teszem bolonddá. Megtermi a saját akarata ellenére. Csak május végére kellene neki, és már most hozza áprilisban, mert kényszerítettem rá.

Ezek az úri kertek egyébiránt mind sablonok. Valósággal unalmasak és szomorúak. A boldogtalan növények számûzetési helyei. Az urak jobbágyoknak nézik a növényeket is, és velük is kezdik a kegyetlenkedést. Ahol a növény nem enged magán erõszakot, ott a földdel próbálják meg. A zsarnok leleményes, szívós, kitartó. Igazi idillikus öröm csak az erdõn van meg a parasztkertekben, ahol akkor nyílik a mályvarózsa, amikor neki tetszik, ahol anya a föld és nem szolgáló. Önként tárja ki az emlõit. A Böske vagy Panni belevet egypár szem viola­magot, vagy beültet egy ág muskátlit, és ha akarja, meghozza, ha nem akarja, abbanmarad. De hát többnyire akarja. Hiszen jó. S van is aztán olyan illatja annak a saját kedvébõl hozott muskátlinak, hogy még az unokája is megérzi, ha egyszer ráakad lepréselve a nagyanyja öreg imádságos könyvében. De mennyi nyomorúság a díszkertben, ahol túlságos melege van a fenyõnek, túlságos hidege a fikusznak. És mindenik boldogtalan és rabszolga. Elsatnyulva, búsan bólingatnak egymásra a citromfák és a szegény különféle egzotikus virágok, akiknek itt azt a pártát kell meghozniok s azt a színt, amit más föld gondolt ki, és más ég festett meg azelõtt.

Egy filagóriához értek. Hiszen filagória is van mindenütt. Egy kivágott fa meggyalult tönkje volt benne az asztalka. Az asztalkán egy gitár hevert, kék szalaggal megkötve.

Az egyik diák észrevette, és megkérdezte a hajdútól:

- Kisasszony is van a háznál?

- Igen, a Mariska baronesz.

- No, az jó - mondta a kerekfejû.

- Dehogy jó - felelte a másik -, ha kisasszony van és ha gitárja van, akkor bizonyosan stammbuchja is van, és ha egyszer stammbuchja van, akkor abba bizonyosan verseket kell belekomponálnunk, az pedig nem jó.

- Te mégis talentum vagy, János - nevetett a másik diák, a kerekfejû.

- Könnyû neked. Te értesz hozzá - felelte amaz bosszúsan. - De én inkább vágnék fát, mintsem verset faragjak. Különben te is megkeserülted a Rákóczi mennybemenetelével - tette hozzá, s vidám kacajban tört ki õ is. Kétnapi karcer nem tréfadolog!

Ez célzás volt a kerekfejû egyik költeményére, melynek Rákóczi mennybemenetele volt a tárgya. Ösmerte ezt az esetet egész Patak. Hiszen nem lett volna baj, csak abban az egyben, hogy éppen a Thugut báró jelenlétében történt. Az volt a vers tárgya, hogy Szent Péter belép a mennyek urához, ki bíborpalástjában ül égi trónján, és jelenti, hogy II. Rákóczi Ferenc megérkezett és a mennyország kapujánál áll, hogy beeresztheti-e? No, természetesen - parancsolja az Úr élénken -, sõt én magam is eleibe megyek, hanem várj egy kicsit, Péter, fölhúzom elõbb az atillámat. Ez volt a point. Thugut báró, a mindenható státus-férfi, dühbe jött, és a professzor felé fordult: »Ez istencsúfolás, meg kell büntetni a nebulót.« Aztán a fiú felé fordult: »Még ha nem akasztanak is föl, nem leszel hosszú életû a földön - mondá -, mert nem tiszteled atyádat, Istenedet.«[1]

A frissen elhintett kavics vígan ropogott a lábuk alatt. A tavasz balzsamos illata szinte mámorossá tette õket.

A fák, növények kilehelésében volt valami csiklandozó, édes.

Most egyszerre megszólalt egy kis harang.

- Siessünk - mondta a hajdú -, tálalnak.