MÁSODIK FEJEZET
BÁRÓ DŐRY ÉS CSALÁDJA

Ugyanakkor föltűnt a vadgesztenyesornál maga az öreg báró, aki sietve jött fiatal vendégei elé, és már messziről nyújtotta a kezeit, mintha repülni próbálna feléjük.

- No szervusz! Hát illik az? - rikácsolá kordiálisan. - Hát magyar anya szült benneteket, vagy valami elvadult kecske ringatott? Hát nem tudjátok ti, kihez kell menni, ha valami faluba érkeztek? Ejnye, canis mater! No, hát kik vagytok, hát mik vagytok, mondjátok el röviden.

- Gróf Buttler János - mutatta be magát a nagyobbik, a véznább.

- Kutykuruty! No, derék. Ösmertem a megboldogult apádat. Hasonlított hozzád. Azaz, hogy te hasonlítasz hozzá. Azaz, hogy mindegy. Együtt voltunk vele Ursitznál a Ferenc császár kíséretében, midőn az békét ment kérni Napóleonhoz.

S elbeszélte, míg a tornácig értek, nagy sebesen az egész nevezetes esetet.

- Ah, és hogy tudnak tettetni ezek a királyok. Akinek az Isten koronát ád, észt is ád neki. Mert ez az Istennek is könnyebb. Egész a francia előőrsökig mentünk, egy ütött-kopott malomhoz, az volt a Napóleon főhadiszállása. Napóleon elébünk lépkedett, megölelte a császárunkat, s enyelegve mondá: »Íme, ilyenek a paloták, melyekben felséged három hónap óta lakni kényszerít«, mire szelíden és udvariasan viszonzá a mi császárunk: »A bennök való mulatás mégis jobban sikerül önnek, sire, mintsem azért rám neheztelhetne.« Ezután ismét megölelték egymást, apád pedig hozzám hajolt, és fülembe súgta: »Mindig azt hittem, hogy a csizmadiaság a legcsúnyább mesterség, mert csirizzel kell benne dolgozni, de látom már, hogy tévedtem.« Így volt szóról szóra. Ilyen gunyoros ember volt az öreged - ohó, ni, hát te kinek a fia vagy? - fordult a másik diák felé.

- A Bernáthé Bornócról. Bernáth Zsigmond.

- Aha! - kacagott fel - te vagy az a híres pernahajder, aki felöltöztetted az úristent magyar kaca­bajkába. No, jó nagy fejet örököltél az apádtól. Azaz, hogy az övé is megvan külön. Egyébiránt a kerek koponyájúaké a jövő. Hát persze hazamégy vakációra?

- Szolgálatjára, bátyámuram.

- És a Jancsi öcsém is veled megy?

- Igenis, szintén a kedves szüleimnél tölti a húsvétot.

- De őneki a gyámja Patakon lakik, ugye?

- Igenis, a tekintetes Fáy István úr.

- És mikor akartok hazaérni?

- Még ma éjjel.

- No, abból ugyan semmi sem lesz. Hanem itt már csengettek. Hát most már csak menjünk egyenesen az ebédlõbe.

Az ebédlõben már ott vártak a hölgyek: Mariska baronesz meg a gouvernant, az akkori divat szerint öltözve, görögös frizurákkal: két lelógó és göndörített fürt kétfelõl a halántékon, mint keret övezi az arcot. Csípõjük nincs az akkori hölgyeknek, se tökéletes derekuk. A derekuk majdnem a hónuk alatt végzõdik. Hanem hát az mégis szép, mert így viselik Párizsban, és mert mégiscsak nõi test van benne. Aztán kitalálja azt az okos ember, hogy mi van és hol van.

Az öreg úr sietett bemutatni a diákjait, mire a kisasszony félénken emelte föl nagy pilláktól árnyékolt szemét, aztán csakhamar lesütötte megint, megcsinálván az akkor szokásos piruettet a meghajlásnál. Hideg volt, mint egy jéghegy, de nem éppen csúnya. Az álla egy kicsit elõre nyúlt, de gödrös volt, a homloka valahogy szögletekbe csucsorodott, hanem azért illett neki. A termetérõl sem lehetett jó lelkiismeret szerint rosszat mondani. Míg ellenben az a szokása, hogy szüntelenül harapdálta az ajkait, határozottan érdekes volt, és az arabs paripákra emlékeztette az embert, amint a zabolát rágják a nyugtalan vérük ösztönzésébõl.

- Madame Malipau - nevezte meg a báró a társalkodónét, aki veszedelmesen hasonlított a Csokonai Mihály Dorottyájához. (Lemásolva majd minden diák magánál hordta akkoriban ezt a versezetet.)

Még egy harmadik szoknya is suhogott a háttérben, amelyik a nyaktól egész a bokáig végig volt gombolva, s a fõtisztelendõ Szucsinka János helybeli plébános formás tagjait takarta. Csinos, kék szemû, fiatal papocska volt, pirospozsgás arccal, a toka némi körvonalaival. Borotvált ajkain finom gunyoros mosoly játszadozott. Inkább hasonlított egy francia udvari abbéhoz a királyság idejébõl, mint egy magyar falusi paphoz.

- Ah, gróf Buttler - szólott a bemutatásnál meghajolva. - Régi, nevezetes família. Ha jól emlékszem, egy Buttler szúrta le Wallensteint.

- Bárcsak ne tette volna - szólt János gróf szomorú mosollyal -, azóta átok fekszik a Buttlerokon.

- No, de most már asztalhoz, gyerekek. János öcsém, ülj oda a lányom mellé. Te meg a paphoz telepedj, Zsiga fiú. Az majd eltart téged anekdotákkal.

Hatan ültek az asztalnál, de volt egy hetedik teríték is és egy karszék odatéve. Amint az urak letelepedtek, a hetedik teríték gazdája is kijött az asztal alól, és fölugrott a székére. Mind a két diák megborzongott. Egy csimpánz majom volt az, akit a gazda kalandos utazásaiból hozott haza Borneóból, és azóta kényeztette, szoktatta mindenféle emberi furcsaságokhoz. Mariska kisasszony felkelt, és egy asztalkendõt kötött a nyakára, mialatt hálásan pislogott rá a csimpánz.

- Várj még, Kipi, mert még forró neked… érted-e, forró még a leveske, Kipi.

Szép csengõ hangja volt a baronesznek. A Kipi megértette, és elkezdte fújni az utálatos szájával, mancsaival sorba megfogdosta a kést, kanalat meg villát, melyek egyre lepotyogtak a földre. Madame Malipau tiszte volt az elejtetteket fölemelgetni. Ezért aztán, mikor a madame nem hallotta, monsieur Malipaunak hívták a szegény Kipit, amely ötletke egyébiránt a Mariska fejében termett, és általa kolportáltatott a röszkei úri világban.

A leves alatt elbeszélte az öreg báró, hogyan hozta el a csimpánzt Borneóból. A hús és a fõzelék alatt áttért a hadi kalandjaira.

Csodálatos pikáns részletekkel tudta ezeket fûszerezni. A csimpánztörténetben is, mint mindenikben, egy-egy szerelmi epizód fordult elõ. A legkülönbözõbb színû hölgyecskék, fehérek, feketék s kreolok bukkantak ki emlékezetébõl, s ilyenkor egyszerre odaszól a baronesznek:

- Mariska fiam, eredj ki a szomszéd szobába!

Mariska fölkel, s lesütött szemekkel távozik, s csak percek múlva mer ismét bekukkanni.

- Szabad már bejönnöm, apuska?

Ha azonban valami vaskosabb hely következik, akkor a papot is kiküldi:

- Atyuska, maga is menjen ki a szomszéd szobába. De nehogy a kulcslyukon hallgatózzék!

Különben egész lelkébõl katonaember volt. Az ebédlõt csupán hadidolgok díszítették, kardok, tõrök, puskák és buzogányok, az ebédlõi képek is mind az õ ízlése szerint voltak összeállítva hadvezérekbõl. Ott lógott a falon Simonyi József óbester, a paszományos pitykés dolmá­nyában, a híres magyar eredetû Sarlach Mihály, a legvitézebb tábornok az ármádiában, fehér rendjeles kabátjában, piros pufók arcával, Savoyai Eugen, a nyomott körtefejjel. Az ebédlõben szokásos csendélet-képekbõl csak egy volt, egy szépen festett nagy indájú tök Kupeczkytõl. Tréfálódzott nagy szempislogások közt, hogy ez is katonai portré. De megsúgni csak a legbizalmasabb embereinek merte, hogy ez a Ferenc császár portréja.

De ha nagy fecsegõ volt is a hajdani kapitány, nem feledkezett meg gazdai voltáról egy percre sem s míg a szája járt, addig a keze se pihent, egyre töltögette a finom hegyaljai borokat. Mintha égõ parazsat inna az ember. Aztán a pirosra, ropogósra sült malacot is behozzák. Ez csak az igazi segítsége a bornak, hogy szinte azt látszik röfögni utólagosan: bort, bort, bort!

A gazda valaha maga is Patakon volt diák s emlékezett némi versezetekre, amelyek arra valók voltak, hogy az italfogyasztás emeléséhez hozzájáruljanak, hogy például Szent Pál apostol Rómába indula, és hogy egy bot volt a vállán s botja végén csutora - Fülöpöt is kínálja.

Ezzel a mulatságos nótával aztán mindig meg lehetett kínálni a szomszédot Fülöp helyett, és az rendesen meg is itta a Fülöp képviseletében.

A pap tréfás méltatlankodással csóválta a fejét:

- Ej, ej, domine illustrissime, nem jó a szenteket bántani…

- Nem a szenteket bántom én, hanem azt szeretném, hogy a vendégeim jól mulassanak, és el ne kerüljék máskor Dõry Istvánt.

Bernáth Zsiga biztosítá, hogy örökre feledhetetlen lesz elõttük ez a szíves fogadtatás.

- Hát nem kerülitek el többé a házamat?

- Soha.

- Kezet rá, kölyök.

- Eljövünk, kedves bátyám.

- Mondjátok, hogy fusson ki a szemünk, ha el nem jövünk.

- Hát fusson ki - felelte Buttler János.

- Visszafelé is beszóltok?

- Hogyne szólnánk be.

- No, jól van hát. Nemes ember parolája nem a Kipi mancsa. (A csimpánz, aki szintén malacpecsenyét rágicsált, megmordult.) Ej no, Kipi, ne haragudj azért. Inkább elismerem, hogy gentleman vagy!

A bor megoldotta a nyelveket, a diákok is beszédesek lettek. Egyik anekdota követte a másikat. A báró kacagott, hogy a hasát fogta, és csak azt kérdezte aggodalmasan, megfogván az elbeszélõ diák gombját:

- Hopp, megállj csak, nem kell a Mariskának kimenni?

- Nem, nem. Isten ments!

Ezen aztán elszomorodott egy kissé. Mintha kevésre becsülné az elmondandó történetet.

Az adomák mocsári virágok. A piszokból, mocsárból nõnek ki leginkább. A pataki diákadoma-kör legbõvebben a Thugut kancellár sárospataki látogatásából termett. Mondják, hogy Károly fõherceg azt az óhaját fejezte ki, szeretné meglátni a híres pataki diákokat, mikor végighajtat a városon. »Óhajtanám, ha ön intézkednék ez irányban.« Thugut báró restellte bevallani, hogy nincs annyi hatalma mindenhatósága mellett sem, hogy a diákokat kiállítsa, tehát furfanghoz nyúlt, rendeletet küldött Patakra, hogy mikor bevonul a városba a fõherceggel, egy diák se merjen az utcán mutatkozni. Annak aztán az lett a következménye, hogy ott állt az utcákon az egész kollégium, még a beteg paniperdák is fölkeltek.

- Igaz-e, hogy a Marseillaise-t énekelték? - kérdé a tisztelendõ úr.

- Hát bizony énekelték némelyek.

- És igaz-e, hogy Thugut betiltotta a diákoknak a Marseillaise-t?

- Az is igaz, de a diákok más szöveget komponáltak, minden értelem nélkül valót. De legalább nincs betiltva. És most azt éneklik széltében a dallam szerint.

- No, azt magam is szeretném hallani - mondá a fõszolgabíró.

- Hát szívesen elénekeljük, ha parancsolja.

- Nem kell a Mariskát kiküldeni? Mi?

- Nem.

- Nos, akkor gyantázzatok elõbb. Így ni. Most már halljuk!

Ezzel rágyújtott a két diák a következõ zagyvalékra, és fújta olyan lelkesedéssel, hogy még a hajuk is szikrázott:

»Gyúrótábla, rézfazék,
Rántó lábas, vasreszelő
- Frau Mutter! Frau Mutter!
A kávé,
Krampampuli, limonádé,
Puncs, friss virsli,
Rántás, mártás, jó eledel.
…Véber Kádi, Matilda!
Jáger Lizi, tous les trois!
- Matilde! Matilde!
Patrontás
Aridone Simonide,
Brixit Mátyás,
Setzgetz Vencel,
Amzát húzta
Drei Matador…«

A csimpánz fürgén hegyezte füleit az asztal végén, madame Malipau szeme pedig könnybe lábadt a fönséges, szívet-lelket pezsdítő hangokra.

- Istenem - szólt -, de remek egy fordítás!

Mert az összehalászott szavak valóban nemcsak a dallamhoz simultak jól, hanem az eredeti francia szöveget is utánozzák.

Aridone Simonide… Istenem, milyen ütemek! Nem ront ezeken még a paródia se. Hogy lázad a vér. Egy elvadult óriás lelke rikoltoz. Még a csimpánzban is megmozdul valami, és sietve igyekszik valahogy ügyetlenül megszabadulni a nyakában levõ asztalkendõtõl, mintha õ is indulni készülne a Bastille-t lerontani.

A fiatal pap szemei csillognak, s valami természetfölötti erõnek engedve ül a zongorához (akkor még fortepianónak hívták), hogy eljátssza a Rouget de Lisle csodálatos dalát.

- Ilyet is csak egy katona tudhatott komponálni - hencegett az öreg báró. (S egyet pettyentett az ujjaival.) - Tudja, madame, mi volna ezután jó?

- A kávét méltóztatik parancsolni?

- Az ördög beszél a kávéról. Egy kis carmagnole kellene, az ebugatta… Ugyan el tudná-e járni, madame? - tette hozzá jóízûen kacagva, s magában dudorászta: »Veto asszonyság megígérte.«

Madame Malipau elvörösödött, és röstelkedve hagyta el az ebédlõt.

De lehetett is az öregre haragudni! Jó vidám csont volt, akiben különösen vegyültek el erények és hibák. Nem volt vele tisztában az ember, mint a Ferenc császár pénzével, hogy ezüstbõl van‑e vagy rézbõl. Ravaszság, naivitás, kapzsiság, gavallérság, jóság, gonoszság, mind benne voltak, csak azt nem tudni, melyikbõl hány uncia. A pap, aki jól ismerte, mert mindennapos volt a háznál, õ tanítván zenére és egyéb szép ismeretekre a baroneszt, úgy jellemezte az öreget: »Két ember telne ki belõle, egy szent püspök és egy istentelen lator.«

A diákoknak nagyon tetszett, mert úgy látjuk, lakott benne egy harmadik ember is: egy vén bonvivan. Derekasan megmelegedtek a fiúk. Különösen Bernáth Zsiga, aki ebéd után még az úgynevezett kurizálásnak is nekiugrott. Odaült a Mariska baronesz mellé, és »disztrahálni« próbálta. Ámbár ez igen kínos mesterség volt Magyarországon minden idõben. Se az akkori leány nem tudott hozzá, se a férfi. A leánynak, ha szép szeme volt, azokkal beszélt, lesütötte, meg fölemelte. Néha nevetett is, de csak úgy félszájjal, hogy a foga ne látszassék, mert a fogat nem illik mutogatni. A férfiembernek is csak két témája volt: az idõ, meg »mit álmodott ma«? Azok a szellemes párbeszédek, melyek a regényekben elõfordulnak, valótlanságok. Olyanok, mint a Rafael képein a fák, hogy olyan fák még sohasem voltak. A fiatalok keveset beszéltek (a leány aztán asszonykorában beszélte ki magát), s amit beszéltek, az is együgyûség volt. S e közt is nagy hallgatási pauzák tátongtak, melyeket egy-egy ilyen kérdés zavart meg:

»Mit gondol most, kisasszony?«

A kisasszony ilyenkor összerezzent.

»Találja ki.«

»Ah istenem, ha tudnám.«

A fiatalember a pamutot tartotta, amit a kisasszony gombolyított. A pamuttartás volt az elsõ komoly mozdulat a »becsületes szándék« kapuja felé. Tartotta a pamutot és nézte a leányzót. Hiszen elég mulatságos volt az.

Ah istenem! Dehogyis fecsegtek õk annyit, mint most. Nem cserélték ki eszméiket, nem voltak nyíltan proklamált elveik. Kivált a leányoknak. E kis alamuszi portékák olyan ostobának tették magukat, olyan édes megennivaló csacsik voltak, mintha vizet se tudnának zavarni. Hanem azért mégis férjhez mentek.

Maga Dõry is arra tanította a leányát:

- Keveset beszélj, fiam, vagy semmit. Ha valamit elhallgatsz, amit el kellene mondani, azt még mindig elmondhatod, de ha valamit elmondasz, amit el kellett volna hallgatnod, azon többé nem segíthetsz.

A baronesz ma mégis kivételt tett, és beszélgetett a diákokkal. Különösen Buttler iránt látszott érdeklõdni, akinek egész lényén valami melankolikus lágyság ömlött el.

- Ön, ugye, babonás?

- Miért gondolja?

- Mert azt mondta a tisztelendõ úrnak, hogy átok ül a Buttlereken. Miért mondta ezt?

- Mert legenda van errõl, és igaznak bizonyul. Családom tagjai mind nagyon szerencsétlenek voltak, még az õsök is azóta.

- Annál több ok, hogy ön nem lesz az.

János gróf szomorúan mosolygott. A baronesz kiigazította magát:

- Legalább valószínû.

- Miért? - kérdé ez szórakozottan.

- Mert ha sokáig esik az esõ, valószínûbb, hogy derült nap következik.

- No, ebben van valami igaz.

- És tudja-e - fecsegte a leány -, hogy az ön õse a bûneiért egy bizonyos idõre a purgatóriumba van kárhoztatva, ott bolyong és vezekel a szelleme. Ha egyszer ez a vezeklés véget ér, és megtisztul a lélek, a család is fölszabadul az átoktól.

- Ezt ön a tisztelendõ úrtól tanulta - nevetett János gróf.

- Ön, úgy látszik, nem hisz a szellemekben.

- Isten tudja. Nem gondolkoztam errõl. És maga hisz?

- Mindenesetre. És ha itt maradnak estére, megálljon csak, megidéztetem a maga õsét, vagy ha nem jöhetne, megkérdeztetem az asztal-szellemek által a dolgok mibenlétérõl. Akkor aztán mindjárt tisztában leszünk, van-e ilyen átok, vagy nincs.

- No, azt szeretném én látni.

- Hát majd meglátja. De ahhoz az Izsépy-kisasszonyok kellenek.

- Hát azokat én hol vegyem?

- Két vénlány az, mind a kettõ kiaszott múmia, de kitûnõ médiumok. Fluidum van az ujjaikban. Ott laknak a sárga házban a templom mellett. Estefelé el szoktak jönni - ha valaki van nálunk.

Valósággal úgy van falun. Unatkoznak az emberek, és igen kíváncsiak. Mint a futótûz elterjed a hír, hogy Dõryéknél fiatalemberek vannak. Abban a szövegben indul a hír, hogy a Gyurka hajdú koncipiálta: »Az egyik gróf közülök.« Hát a másik? A másikat nem tudjuk. Itt van a latitude. A másik tehát nõhet. Mire a harmadik kúriához ér a hír, akkorra két fiatal gróf van Dõryéknél, de az ötödik kúriánál már herceg a másik.

No, ezt a két nagyurat csakugyan meg kell bírálni, kicsodák-micsodák, utána kell járni. A kíváncsiság is nagy rugó, de hát még az irigység. És az a vén gonosztevõ az úton fogta el õket magának - vagyis a Mariskának. Ó, de nagy imposztor! Hogy nem ég ki a szemük: csodálatos. Hanem már ezt a parádét okvetlenül meg kell nézni.

Az olaszröszkei kúriák (volt vagy négy-öt) ennélfogva önteni kezdték uzsonnatájban a látogatókat. Urak, asszonyságok, fiatal leánykák, aggszûzek egymásnak adták a kilincset a Dõryék kastélyában. Eljöttek a Szirmay-leányok, de micsoda bolond szalmakalap volt a fejükön. Ott volt a szép özvegy menyecske, Majornokyné. (Itt süllyedjek el mindjárt, ha nem volt kifestve a szemöldöke.) A szomszéd faluból átkocsizott az Andrássyak tiszttartója a testvé­rével, egy öreg »kameráddal«, aki együtt szolgált volt Dõryvel, s tréfásan dicsekedett, hogy õ is láthatta volna Napóleont egynéhányszor, ha lett volna hátul szeme. De minek is számítsam, kik voltak valamennyien.

És nem is érdemes leírni a mulatságot. Minden csak úgy volt, ahogy szokott lenni. Egy szót se mondtak újat. Csakhogy most kotériákra oszlott a társaság. Az öregek bent maradtak kvaterkázni az ebédlõben, az idõsebb asszonyok elvonultak a szomszéd szobába kávézni, a fiatalok pedig »hogy tetszik«-et és »haragszom rád«-ot játszottak az erkélyszobában. Csak a pap meg a csimpánz jártak-keltek fölváltva ide-oda, hol az asszonyok, hol a leányok, hol a férfiak közé.