HARMADIK FEJEZET
A RÉGI VILÁG

Hát biz az akkori társasélet igen szegényes és sivár volt, kivált az asszonyok és a férfiak közti viszony. Hiába zengik krónikások, hogy a só is sósabb volt valaha. E krónikásoknak rossz szemük van.

Az urak vadásztak, kártyáztak és ittak, ha szomjasok voltak, sõt ha nem voltak is szomjasok. Az élet legnagyobb fûszerei, az asszonyok, nem érvényesültek kellõképpen. Ki tudja, kié a hiba? Bizonyosan mind a két nemé. Az urak csak ahhoz az asszonyhoz közeledtek, akit szeretõjükké akartak tenni, s az asszonyt is csak a férje érdekelte vagy a szeretõje, aki most van, és legfölebb még egy harmadik, aki majd a mostanit fölváltja. Az asszonyokban nemigen volt gyönyörködtetõ lelki tartalom. Inkább csak testbõl álltak és kismértékben némi lélekbõl. A férfi egész életében csak olyan asszonyokkal érintkezett, akik meghallgatták, és olyanokkal, akik kiadták neki az utat. Barátnéja sohase volt. Legfölebb még komaasszonya vagy kettõ. Mindegy, hisz úgyse érezte a lelke szükségét asszonyokkal csevegni naponként egy órát. Dehogy érezte. És hogy az érem másik oldalát is nézzük, az akkori asszonyok különben sem arra valók. Nincs bennük kedély, nincs bennük szabadon kibontakozott egyéniség. Amelyik mûveltebb, az szentimentális, amelyik tanultabb, az unalmas. Némelyik latinul is tud. Nos, az meg éppen borzasztó.

A férfiak szemében kétféle nõ volt: szép és csúnya, kikapós és becsületes, de ez a klasszifikáció is csak a harmincadik évéig szólt. Azon túl mind csak öregasszony és mind egyforma: viszi a háztartását, és pofozza a vászoncselédséget, kordában tartja az urát, ha kardos, vagy õ van kordában, ha szelíd. Azok az illatos szellemû asszonyok, a Boufflers grófék, a Récamier-k, a Geoffrinok és azoknak a kisebb-nagyobb epigonjaik, akik a lelkükkel, társalgásukkal derültté és vonzóvá varázsolják a kis nappalit vagy a szalont, még akkor meg nem születtek Magyarországon. A feleség csak a mézesheteken át volt az urának gyönyörûsége, azalatt unos-untig betelt vele. Azért mondta az öreg Szirmay Antal bácsi, szeretve tisztelt diétai követünk, éppen a minap szinyéri kertjében sétálgatva, Dõrynek, hogy a »házasság olyan, mint a koszt: aki kocsmai koszton van, házi kosztra kívánkozik, aki házi koszton van, annak a kocsmai után fut a nyála.« Tessék elhinni, hogy úgy van. Ezek az akkori feleségek csak hetekig tartottak. Azontúl már csak hasznos élettársak, akik megosztják urukkal a gondokat, és esetleg örökösöket szülnek nekik. Úgy, úgy szegények. Osztják a virág sorsát, mely csak addig díszlik és illatozik, míg le nem szakítják és azontúl még egy napig. De bánja is azt a virág!

Az asszonyok se bánták. Azt gondolták, hogy úgy kell annak lenni. A férfiak se bánták. Ignoti nulla cupido. Hiszen ott volt a Cicke agár meg a Manci hátasló: volt kit szeretni. Mit tudták õk, hogy a távol nyugaton az életörömök legmagasabb raffinement-ja az asszonyok társasága. A legbecsesebb nyalánkság. És hogy a megfinomodott Ádám nem mindig csak azért lép a paradicsomba, hogy egy bizonyos almafát megdézsmáljon, de hogy az összes fákban és virágokban gyönyörködjék. A megfinomodott Ádám akkor is tudja élvezni a paradicsomkert fáit, növényeit, mikor nem éhes.

De nem akarom a régi asszonyokat becsmérelni. Hiszen anyáink voltak. Tiszteletre méltóak. De kort festek, igazat kell mondanom. Kétségkívül sok jó is volt bennük, egyszerûek, igénytelenek voltak.

És végre hogy állunk ma? Hát úgy, hogy azok a régi asszonyok elmúltak patriarkális gyöngédségükkel, gyermeteg lelkükkel és szerénységükkel, de ama bizonyos Geoffrinok, De Lespinasse és Le-Deffond márkizok még mindig nem születtek meg Magyarországon. Parfümjeikkel, melyeket használtak, már a mi asszonyaink is locsolják magukat, ruháikat, kalapjaikat, csipkéiket ide is elszállítják a divatárusok; szellemük, lebilincselõ varázsuk, gazdag szívük, érdekes gondolatviláguk aromája azonban nem bír átlopódzkodni a határon.

Mindez pedig csak mellesleg legyen mondva, mert ezeken bizony senki se töprenkedett akkoriban a Dõry-házban, sem az uzsonnaasztalnál, ahol az asszonyok arról beszélgettek, hogy a bigott szép özvegy Sennyeynének, mikor a tojásokat kiszedte a tyúk alól, nézegetvén, amint szokás, gyertyán át, ha meg vannak-e termékenyítve, az egyik tojásban megmutatkozott a második jövendõbelije, szép, drabális huszárkapitány, s íme, rá négy hétre el is jött õ maga, szakasztott az a kapitány, és tegnapelõtt volt meg az esküvõ Újhelyen. (Hát mondja aztán valaki, sógorasszony, hogy nincsenek csodák a világon.) Az ebédlõben pedig borközi állapotban a császárt szapulták, ki meglehetõs mostohán bánik a nemességgel. (Megesz bennünket az az ember, uraim.)

Izsépy Pál uram (ama nevezetes múmiák édesapja) szemrehányólag hozta föl, hogy már ifjú korában kimutatta a foga fehérét, mikor az apja nagykorúságakor pénzt adott neki, hogy válogasson ki magának egy négyest. Megvette a fogatot: egy kövér lovat, amely alig bírt mozdulni, - egy rakoncátlant, amelyik harapott, rúgott és nem akart hámba állni, - egy görhes soványat, amelynek nem volt jártányi ereje sem, - és egy mind a két szemére vak katona-remondát. Mikor kérdezi az apja, Lipót császár, látván a lovakat, hogy hát megbolondult-e, és hogy mit akar ezekkel az állatokkal, azt felelte: »Felségednek akartam megmutatni: ez a kövér, ez a magyar papság; ez a makrancos ló, amelyet meg kell zabolázni, ez a magyar nemesség; eme kizsarolt gebe pedig a magyar nép.« És ez a vak ló? - kérdi a császár haragosan. »Az te vagy, felséges atyám, aki mindezeket nem látod.« (No, hát én már akkor tudtam, mit lehet várni õkelmétõl. Én akkor gárdista voltam odafönt a Burgban. Jujujuj, de szép fiatalember voltam akkor!)

Így született volna csípõs panasz, fájó gravamen, keserû anekdota rakásra, mert különös az a tokaji bor… az már egyszer olyan nedv, hogy mindig az osztrák ellen lovalja a zempléni embert - hanem a lányok szobájából kiküldték eközben a kis Szirmay Pistát, egy kis csecsebecse fiúgyermeket, akinek nem szabad ott bent lennie, míg a zsebkendõt eldugják.

- No hát, kis mókus, jól mulattok odabent? - kérdezte a báró.

- Mi jól mulatunk, Pista bácsi, hanem a Mariska beteg lett. Bevitték a szobájába. A Verona szobalány azt mondja, hogy hány.

Dõry nyugtalanul rúgta ki maga alól a széket. Mindjárt nyugtalan lett, ha a leányának valami baja támadt. Szenvedélyesen szerette.

- Micsoda dolog az, hogy nekem nem szólnak? - pattant föl haragosan, kifelé sietve az ajtón.

- A tisztelendõ úr azt mondta, hogy nem szabad szólni - jegyzé meg a fiúcska megijedve.

A társalgás kereke, mint ilyenkor mindig, kátyúba esett, s Dõry István valamit morogva, nyugtalanul sietett leánya szobájába.

Szembetalálkozott a pappal.

- Miért nem értesítenek, hogy beteg a Mariska? - mondta mérgesen.

A pap elmosolyodott fanyarul, de némi izgatottságot nem bírt leplezni.

- Hiszen semmiség az egész. Nem érdemes említésre se - szólt. - Bizonyosan a kucsma­gombától lett rosszul. - S aztán kenetesen tette hozzá: - Az én gyomromat is megfeküdte.

- Az ördög vigye a maga gyomrát - morogta a báró, és odább ment, de a leányszoba küszöbérõl visszafordult.

- Nem tetszik nekem ez a leány, atyuska. Tegnapelõtt is rosszul volt, pedig bevette a csöppe­ket, amit hétfõn a Medve rendelt neki. Azóta is gyakran látom, hogy egyszerre elhalványodik, a szeme se olyan, mint azelõtt, az ajka színtelen. A doktor hápogott valamit, de nem emlékszem, hogy mit mondott. Maga se emlékszik? Mit? Hogy semmi lényegeset se mondott? Mert õ maga se tudja. Mind szamarak ezek, atyuska. De hát mégiscsak jó lesz, ha befogat, és egy levelet ír a doktornak, hogy rögtön jöjjön. Hiszen az igaz, hogy nagy szamár. De én még nagyobb szamár vagyok. Mert ilyenkor mégis olyan a megnyugtató szava a lelkemre, mint a mennyei balzsam. Csak maga írjon neki! És a két sárgát fogja be az András a könnyû kocsikába, hogy sebesebben ott legyen.

- De nem szükséges, méltóságos uram, ha mondom. Az efféle szédülések gyakoriak a serdülõ, mindkét nembeli fiatalságnál, és maguktól múlnak el.

- Nem emlékszem arra se, hogy én valaha hasonló szimptómák közt lettem volna. Én csak a bortól hánytam.

A pap ironikusan mosolygott.

- Méltóságod régen volt serdülõ, de reménylem, rögtön meggyõzöm, ha elhozatom a tudós Stahly Ignác jegyzeteit.

- Máris meggyõzött. De azért csak menjenek az orvosért!

Ez ellen nem volt apelláta. Benyitott a lánya szobájába, aki bágyadtan, halotthalványan feküdt a díványon, vállfûzõje ki volt gombolva, a kedves, szögletes homlokán halálos verejték gyöngyö­zött. A Verona szobalány volt mellette és Malipauné.

- Mi bajod, kis báránykám?

- Jaj, a gyomorgörcs, apuska. Mindjárt meghalok.

- No, no, nono - nyöszörögte az öreg - (a vén katona rögtön elgyávult az ilyenekre). - Ne mondj ilyeneket, ne ríkass meg. Nem lesz neked semmi bajod.

És elkezdte a nagy csontos kezével szeretettel simogatni a homlokát.

- De jó édes kezed van, apuskám.

- Van annak, aki meg nem issza - mondá kellemesen érintve a szeretettõl, meg azért is, hogy valami olyan vidámat mondjon, amivel esetleg meg is nevetteti az õ kis Mancikáját.

A borostyáncsöppek, úgy látszik segítettek. Mégse olyan nagy szamár az a Medve. A bárókisasszony csakhamar jobban lett, de bágyadt, kimerült maradt.

- Eredj vissza, apuska, a vendégekhez. Most már jobban érzem magamat. Nemsokára én is kimegyek.

- Ej, csak pihenj, szívecském. A világért se kelj föl!

- Hiszen már semmi bajom. Meglásd, hogy még táncolok is ma este, ha el nem ereszted a diákokat.

- Már hogy ereszteném el, ha te nem akarod. És mondjad csak, de ne haragudj, hogy kérdezem, melyik tetszik közülük az én báránykámnak jobban?

Az öreg leste, hogy fog ez most elpirulni. Hogy festi meg azt a fehér arcot ez a kérdés, mint tejet, ha egy kis alkörmöst csöppentenek bele. De biz nem pirult el, elfogulatlanul felelte:

- Azt gondolom, hogy a Bernáth okosabb, de a Buttler mintha csinosabb lenne.

- Eszerint a Buttler tetszik? Mi?

- Szeretnéd tudni?

- Igen.

A leány élénken pillantott föl rá.

- Miért?

- Csak úgy.

- No hát, akkor nem mondom meg.

- Úgyis észrevettem.

Mariska elmosolyodott, azzal a kedves grimasszal a szája szegletein, mellyel a leányok a fitymálást jelzik, mintha azt mondaná: »Csacsi vagy te ahhoz apuska.«

- Látsz is te egy leányszívbe, apa! Hiszen te a kutunk fenekére se látsz, a múltkor mondtad. Pedig az csak harminc öl mély. Mennyivel mélyebb a leányszív.

Az öreg boldog volt, hogy a lánya kötekedik vele, hogy már veszekszik is. Madarat lehetett volna vele fogatni.

Az udvarról éppen most gördült ki a kocsi. Hopp! Az András megy a doktorért. Utána kellene kiáltani, hogy már maradhat. Fölugrott, kinyitotta az ablakot, de már akkor hol járt az András, por elõtte, por utána. No mindegy. Legalább bejött az udvarról egy kis illat a lányos szobába. Orgonafák nyíltak az ámbitus elõtt, az egyiknek lila fürtös kandi ága éppen behajlott az ablakon.

Az öreg visszaült a leánya lábaihoz, s elkezdte a kis keskeny cipõk sarkát ütögetni a gyûrûs ujjával, mintha kalapáccsal verné, s ahogy azelõtt régen szokta játékból, mikor még kis lányka volt, hogy »megpatkolom a lovacskát«.

- Hol is hagytuk csak el? Megállj csak. Hát igen. Hogy én nem látok be a kútba. De hát kút volna a te szíved? Micsoda beszéd az! Kõ az, báránykám, valóságos kõ.

- Csak nem akarod ezzel azt mondani, hogy valamikor valakit agyon fog nyomni?

- Csak azt akarom mondani, hogy érzéketlen.

- De szilárd. Aztán ne hidd azt, apuska, hogy a kõben nincs semmi. Láttad a Kassai Mihály keresztapám csibukján a híres borostyánkövet, amiben egy õsvilági szúnyog van bezárva.

- No az igaz. De milyen okosan tudsz beszélni!… Mordizom adta, te leány, neked tele van a fejed úgynevezett ideákkal. - Te azt a Scott Waltert olvasod. - Igen, igen, csakugyan ilyen szúnyog van az öreg Miska komám szopókájában. Hogy jut eszedbe az efféle?

- Hát csak azért mondom, hogy ki tudja, nincs-e ilyen szúnyog bezárva az én kõszívemben is.

S nevetett hozzá a csöngettyûhangjával, hogy szinte vidámmá lett az egész szoba.

- Hahaha! Egy szúnyog! - adta a visszhangot az õ dohogó kacajával a báró. - Egy incifinci szúnyogocska. No ugyan hamar mászott be oda. De mondhatom neked, ha szúnyog is, súlyos szúnyog. Egy nábob, annyi uradalom, mint ahány ujjam. Tíz hercegnek is sok, ha átveszi a gyámjától. És azonfelül gróf. Titulus és vitulus. - Aki többet kíván, kevesebbet érdemel.

Mariska felduzzasztotta az ajkait, mint egy makrancos gyerek.

- Miket beszélsz te? Most már haragszom. Csúnya apa vagy. Eszem ágában sem volt a Buttler-fiú. Eredj, egy szót sem szólok többet. Nem érdemes veled diskurálni.

Az öreg erre föl is szedte a sátorfáját, és visszament a vendégei közé vidám arccal, ahol megrohanták kérdésekkel, hogy mi baja Mariskának.

- Eh, semmi. Ostobaság! Valószínû, hogy a gomba közt délben volt egy bolond is. Én szeren­csére nem ettem. Az a gazember Hinko István (egy röszkei jobbágy paraszt) hozta prezentbe. Egy húszast kapott érte. No hát még huszonöt botot is fog kapni, mindjárt holnap. De hogy el ne felejtsem! (Kivette a zsebkendõjét, és egy görcsöt kötött a csücskén.) Figyelmeztess rá, Gyurka (ez a hajdúnak szólt, ki két boros cilindert hozott a kezében, kettõt a hóna alatt), hogy ez a görcs a Hinko István huszonöt botja. Egyébiránt már jobban van. Tudniillik a Mariska. Egy kicsit nyafkák ezek a mai leányok. Mintha piskótából volnának. Nekem is volt három leánytestvérem, de azokat keresztül lehetett volna a házon hagyítani, mindenik épnek kelt volna fel a földrõl a másik oldalon.

Most már zavartalanul folyt tovább a vendégek mulatozása. Néhányan azalatt leültek a kártyához. Jó magasan ment a játék már ebben a korban is, de mégse fajult el annyira, mint egy-két évtizeddel késõbb a pozsonyi diéták alatt, mikor Csernovics és Komáromy ütköztek, s egy blatton állt a mácsai uradalom minden erdõivel, szántóival és rétjeivel. A kis kobold, amelyik a kártyában lakik, fölemelte és odahagyította az egyik gazdától a másikhoz. Be nagy behemót-erejû ördög az.

Közben a diákok is megpróbálták a búcsúzást, de errõl hallani se akart a báró.

- No csak maradjatok. Hova mennétek neki az éjnek? Nem barátságos a mi vidékünkön.

- Azt szeretném én látni - nevetett Bernáth Zsiga -, aki tõlünk ellopna valamit.

- Hiszen tudom én, hogy nem féltek. De jobb reggel menni. Befogatok hajnalban. Addig le se fekszünk, az ebugatta!

A gazda argumentumaihoz még hozzájárult, hogy ott künn az udvaron a Csóka Marci bandája rárántott a Bihari egyik keserû nótájára. A kutya Csókának mindjárt megsúgják a szarkák, ha vendégek vannak valahol, vagy a kémények füstjérõl ösmeri meg.

- Kutykuruty! Be kell híni a Csókáékat!

No hát most már csakugyan nem lehet elmenni. A diákok beadták a derekukat. Pedig otthon a mama hogy süti a pogácsát… Talán éppen most szedik ki már a rurából… De hiába, nem lehet. Muzsika szól. Vis major.

Egyszerre új vérpezsgés támadt, a Mariska is visszakerült a szobájából, mosollyal az ajkain, orgonaággal a hajában, és a nagy szalonból kezdik kihányni a székeket, kanapékat, aztán hajrá, »csináljunk egy kis testmozgást«. Maga az öreg Dõry kezdte meg, átfogva egy mély meg­hajlással a szép Majornokyné derekát. »Uccu húgom, de vékony!«, s úgy megaprózza, megcif­ráz­za, hogy jobban se kell. Erre aztán általános lesz a jókedv, még a vén Izsépy se restellte táncba vinni madame Malipau-t - eleresztve egymást, illegetik, billegetik magukat s nem törõdve csárdásütemekkel, menüettszerû csoszogással pipiskednek egymás mellett.

- Holla hó! Hol az a beteg?

Egy kiborotvált képû, vidám, kövér emberke áll meg a küszöbön. Csupa elevenség, csupa kedély. Fenyegetõleg rázta botját a társaság felé, szigorúra kényszerítve pufók arcát, túl igyekszik kiáltani a muzsikát.

- Hm, tánc! No persze. Ebbõl lesz a hektika. No persze. Hát van magoknak eszök, nyitott ablaknál táncolni? De persze, a szegény doktornak is élni kell. Köszönöm, uraim és dámáim.

- Ninini, a Medve bácsi! Itt van a Medve bácsi.

- Szervusz, Náci! - rikkant föl a báró is. - Hát eljöttél?

- Természetesen. Hát hol a beteg?

- A beteg? - neveti el magát a báró édesdeden - amott táncol ni!

- E beteg nem beteg. (A doktor szeretett szójátékokat csinálni, s így hangsúlyozta: »ebetek nem beteg.«) De hát akkor miért hívattam általad?

- No, mert megint volt egy kis gyöngesége a leánynak. Megijedtem. Egy kis szédülés. A gyomrát rontotta meg vagy mi? De azt nem szeretem benne, hogy egy darab idõ óta nem állja a dohányfüstöt. Bizonyosan a tüdeje van megtámadva.

- A tüdeje? No persze. Bizonyosan. No persze. Te jobban tudod, mint én. Hát persze. Te ne beszélj, te csak fizess. No, mit nézel rám? Fizessed a doktorodat. Hát olyan ostobát mondok én ezzel, hogy bámulsz?

Dõry báró csakugyan mindig bámult a doktornak effajta fecsegésein, és sohase vette azokat komolyan. A doktort csak a paraszt fizeti. Az úr pertu lesz vele: azzal honorál.

Medve doktor népszerû volt a vidéken, dacára a nyájas régi jó világnak, mikor az emberek még maguktól haltak meg, mikor a kakukk mondta meg, ha kérdezték, ki hány évig él, mikor a javasasszonyok, tudós molnárok és mindenféle amulettek gyógyították az embereket. A Szent György-napja elõtt talált gyíkot, ha valaki egy zacskóba varrva hordta a nyakában, sohase kapott orbáncot, se köszvényt. A hideglelés ellen legjobb szer volt, ha kilenc síron meghempergett a beteg. (Részint a borzadály, részint a test meggyötrése folytán kiállott a nyavalya.) A Dókusné tekintetes asszonynak volt egy füve a gálszécsi kertjében, amit ha állat, ember fülébe tettek, mindennemû betegség elugrott. Csak a hektikát gyógyította a pemetefû. Amennyiben nem használt volna, az esetre is volt egy föltétlen orvosság, csakhogy nehéz volt megszerezni. Ugyanis egy csipetnyit kellett tenni a vánkosba vagy a derékaljba a híres zempléni hajdú, Arnold Pál haló poraiból, kinek esete, hogy a vámpír megharapta s meghalt, és hogy halála után följárt és maga is négy embert harapott meg, 1732-ben egész Európát föllármázta.

Ki hitt volna az olyan hókuszpókuszoknak, hogy »nyújtsa ki a nyelvét«, és »mutassa az üterét«, amelyekkel a doktorok dolgoztak? De Medve doktort mégis szerették, mert érdekes kis hörcsög ember volt, aki mindenkivel disputált, veszekedett ugyan, de tele volt amellett kedéllyel, játszisággal és tréfával. Különösen a nemesi kúriákban kedvelték. Régebben katona­doktor volt, és csinos vagyont szerzett, mellyel Bényére vonult vissza. Mondják, hogy azelõtt Bärnek vagy Bärmann-nak hívták, a macska is kikaparta az ilyet, semmit se tesz, megbocsá­tották neki, kivált a nemesek, mert teljesen hozzájuk simult szokásaiban, sõt hozzájuk forrt. Neki volt például a legkülönb tajtékpipa-gyûjteménye a megyében. És hogy voltak kiszíva a pipái! Ördöngösen imponált velük mindenkinek. S azonfelül teljesen otthon volt az orvosi tudományokban is, ami szintén valami.

Ma azonban szokása ellenére kedvetlenség, szórakozottság, zavar ömlött el a doktor egész lényén. A szokottnál is gorombábbnak látszott.

- Üljön le, Medve bácsi… Ide, ide!

Az asszonyok is hítták, a férfiak is.

- Hagyjanak békét! Nem vagyok én maguk közé való. Itt csak egy természetes lény van, a Kipi. Gyere ide, Kipi, adj kezet a doktornak. Így ni, jól van. Maradj te csak becsületes csimpánz, és ne tanulj ezektõl semmit!

Ezzel hamarosan odalépett a táncolók közé, egyszerûen megfogta a Bernáth Zsigmond kezét, és erõszakkal lefejtette a Mariska baronesz derekáról.

- Mit akar ön? - riadt rá a diák szigorúan.

- Semmi egyebet, ifjú úr, mint a zsákmányomat. Kisasszony, menjen elõre a szobájába…

A diák ámultan nézett rá, hogy valami õrült tévedt be a terembe. A Mariska azonban mosolygott, s ez a diákot megóvta az erõsebb föllépéstõl.

- De, uram!

- Én Medve vagyok.

- Úgy? Ha ön medve, akkor mért nem táncol ön inkább, mintsem hogy mást akadályoz? A medve tud táncolni. Vagyis legalább megtáncoltatják. Nem értem önt, uram.

- A doktor bácsi - adta meg a magyarázatot Mariska, és elõre indult.

A táncosok közbevetették magukat, hogy hagyja még egy kicsit táncolni, hiszen nincs semmi lényeges baja, de a kis ember pattogott, rázta jobbra-balra a fejét, és hadonászott a kezével.

- No persze. Hát van maguknak jó eszük? Most, mikor reparatúrába megy a kisasszony, szeretnének rajta még elõbb rontani valamit. De nem engedi a Medve, mert nincsen hozzája kedve.

A baronesz elpirulva engedelmeskedett. Medve doktor kitipegett utána.

- Hát újból megvizsgálod? - kiáltá utána a báró.

- Természetesen. Hiszen egész gyönyörûség azt a szép karcsú derekat megkopogtatni.

- Én is menjek?

- Minek? Te csak fizesd a doktorodat!

Kisvártatva visszatért a doktor az ebédlõbe az iddogáló komposszeszorokhoz. Dõry sietett õt félrehívni.

- Találtál valamit?

- Nem vagyok tisztában - felelé az. - Még nem vagyok. Mindössze egy kis elváltozás van jelen a szervezetében, de a baj még nem fejlõdött ki.

- Szent Isten! - szisszent föl Dõry rémülten az orvos baljóslatos, zavart arcába nézve. - Ignác, te valamit titkolsz elõttem!

Az orvos mogorván vont vállat:

- Egy doktor csak annyit mond, amennyit tud és amennyit jónak lát. Ha neked ez nem elég, arról nem tehetek, hívass más orvost.

Dõry elsápadt.

- Ez annyit jelent, hogy lemondasz a leányom életérõl.

- Dehogy. De te azt szeretnéd, hogy fecsegjek neked. Én pedig csak annyit mondok, amennyit mondtam.

- Hát mit mondtál? Azt, hogy még nem fejlõdött ki a baj. Azt gondolod, hogy ki fog fejlõdni?

- Bizonyosan ki fog fejlõdni.

- Halálra rémítesz.

- Hát ne rémülj meg.

Dõrynek minden haja szála az égnek kezdett meredni.

- Barátom, én rögtön fõbe lövöm magamat, ha az a lány meghal.

- Meghal? Hát ki mondta, hogy meghal? Mitõl halna meg? Nem lesz annak egy csepp baja sem.

- Ignáckám, lelkem, megcsókoljalak ezért a szóért?

- Nem. Köszönöm. Inkább csak fizesd a doktorodat!

- Fizetek, amennyit kívánsz, csak mentsd meg a leányt. És mibõl gondolod, hogy nem hal meg?

- Mert közönségesen nem szoktak ebbe a nõk belehalni.

- Tehát valami asszonyi betegség?

Az orvos a fejével bólintott igent.

- Sápkór? Mi?

- Mondtam már, hogy nem lesz semmi baja - és ezzel egyelõre vagy elégedj meg, és ne vallass, vagy hozass más doktort, és nem bánom, vallasd.

- Jó, jó! Ne haragudj. Hiszen tudod, milyen egy apa. Aztán inkább a különös, titokzatos arcod rémített meg. A múlt hétfõn is, mikor megnézted, olyan zavart, aggodalmas volt a képed.

- No persze. Szolgálatára. Ezentúl majd mindig más pofát kerítek magamnak, amiben a méltóságos báró úr színe elé járulok. Ha nincs kedvem, hát nincs kedvem, és olyan arcot vágok aminõ nekem tetszik - kinek mi köze hozzá?

Erre aztán megnyugodott a báró, s jókedvét visszanyervén, az asztalhoz tuszkolta a doktort.

- Gyere, no. Majd mindjárt megváltozik a te arcod is, ha egy-két pohár tokajit felhörpintesz. Ide azzal az eszenciával, Gyurka! Aztán telepedj le, csinálunk egy kis whistet.

- Nem iszom, nem iszom - hárítá el a doktor. - Tudod, ilyen kövér embernek nem jó a tokaji. Vigye el az ördög a tokajidat. Benne leskelõdik a guta. Adass inkább kis savanyúvizes bort. De ami a whistet illeti, hát bánja a szösz… ámbár még el kellene mennem egy pácienshez. Künn a Rikkantó-majorban beteg az öreg juhász. Rák van a nyelvében.

- Azt mondják, hamisan esküdött vele a vármegyén - jegyzé meg az öreg Izsépy.

- Babonaság, bolondság - felelte a doktor. - No, majd benézek hozzá útközben.

Megkezdték a whistet, és most már két asztal kártyázott egész a vacsora idejéig, mialatt a falubeli vendégek szétszéledtek, vacsorára csak a diákok maradtak ott, a pap, a doktor, a bényei tiszttartó meg a »kamerád«, a nyugalmazott Borhy õrnagy. A Szirmay-kisasszonyok megígérték, hogy vacsora után megint eljönnek, az öreg Izsépyt eleget marasztalták, de azt mondta, hogy õ is átjön vacsora után a leányaival, akik most nem voltak ott.

A vacsoránál a doktor is visszanyerte vidámságát. A pap szórakozott volt, és feltûnõen kerülte az orvos tekintetét. Mariska Buttler mellett ült, és élénk részt vett a társalgásban, néha kenyérgolyócskákkal is meghajigálván a doktort, aki az orvosi praxis furcsaságairól beszélt.

- Az orvos valóságos Prügelknabe. Azt mindenért ütik. Ha kicsibe veszi a beteg baját, megharagusznak rá, hogy lelketlen kutya, ha nagyba veszi, megharagusznak rá, hogy meg­rémíti a beteget, és még betegebbé teszi. Ha a beteg meggyógyul, azt mondják, hogy magától is meggyógyult volna, ha nem gyógyul meg, azt mondják, hogy a doktor rontotta el. Ejh, cudar egy pálya ez! Hálára ne számítson az ember.

- De a másvilágon, Medve bácsi, ott majd kipótolódik - vigasztalta a baronesz. - Ott felírják, amennyi szenvedést letörült.

- Hogy fölírják? No persze. Hiszen onnan bocsátják a szenvedéseket az önök hite szerint. Hát minek bocsátják? Talán a doktorok kedvéért? No nem is tudtam. De különben is lárifári. Ki tudja azt, van-e másvilág?

- Hát én hiszem - felelte Mariska, kitekintvén az ablakon a kéklõ égbolt felé, mely tele volt csillagokkal.

A pap letette a kést és villát.

- Én pedig meg vagyok róla gyõzõdve, hogy van - mondta pátosszal. - Hogyan lehetne azt képzelni, hogy a lélek, ez a fönséges, megfoghatatlan valami, ne legyen különválasztható a testtõl, és megszûnjön nyomtalanul, mint a kihûlt fazék párája. Lehetséges-e az, hogy e földi pálya után, ahol az egyik ember jó és szerencsétlen, szegény és nyomorúságban van koporsó zártáig, a másik pedig rossz, de bõségben él, és mosolyog rá az élet mindennemû örömeivel, lehetséges-e, mondom, hogy ne legyen egy felsõ elbírálás és egy másik világ ezek után, ahol ezek kiegyenlíttetnek. Isten nem teremthette volna ilyen csonkán, ilyen logika nélkül az õ mûvét.

- Paperlapap! - ellenveté az orvos. - Ne beszéljen nekem ilyenekben a logikáról. A logika más. A logikához ne szóljanak a papok. A logika a gondolkozó fõk istene. Ha van másvilág, és logika van benne, akkor ön például okvetlenül a pokolba jut.

- Én? - dadogta a plébános úr, elpirulva az orvos szúrós nézése alatt.

A diákok mosolyogtak. Dõry kacagott, a hasát fogta, a baronesz pedig ijedten sütötte le szemeit a tányérjára.

- Ön hát. Mert önnek, mint papnak, logice csak a rossz lelkek közt van helye, akiket megjavítson. Ergo a mennyországban, ahol csak jó lelkek vannak, egészen fölösleges a pap.

- Kutykuruty! - kiáltá közbe a báró. - Ennek az Ignácnak tulajdonképpen sok esze van.

A pap láthatólag lecsillapodott a magyarázatra. Az öreg Medvének a tréfáit tûrni kell. De az öreg megfogta már a csontot, és nem engedte, játszott vele, mint a kis kutya.

- De jól van, tegyük föl, hogy van másvilág. Ezzel most már az a kérdés ugrik ki, hogy: milyen? Némely népek azt hiszik, hogy lélekvándorlás van. No hát ez semmi. Ez az a bizonyos »van, de nincs«. Mert ha lélekvándorlás van, mit árt az most annak a kappannak, aki az udvaron szaladgál, hogy õ azelõtt molnármester volt, és mert sok lisztet lopott életében, lelke egy kappanba bellebbeztetett. Bánja is õ, ha nem tud róla.

- De hátha tud róla, és bánkódik? - szólt közbe Borhy õrnagy.

- De nem tud. Hogy tudna? Hisz ha van lélekvándorlás, és a kappan lelke tudná, kiben volt, akkor az ön lelke is tudná, kedves õrnagyom, hogy kiben lakott azelõtt.

- Hm. Ez valószínû.

- Nos, tehát a lélekvándorlásos másvilág nem ér semmit a bûnök büntetése és az erények jutalmazása szempontjából. Nézzük most már a többi másvilágot. Az egyik, amit a törökök hisznek, az árnyékos tubafával a hurik között, a másik, amit a hinduk hisznek, a harmadik a miénk a paradicsommal, a pokollal. A katolikusok még hozzáveszik ehhez a purgatóriumot is.

- Igen helyesen - bizonyítja Dõry.

- Helyesen? És miért? - vágott közbe az orvos, aki mindig bosszankodott, ha félbeszakították.

- No tudod, mert a purgatórium egyenesen az olyan magamforma kvalitásnak van csinálva. Az ember kiérzi az effélét. Én nem vagyok elbizakodva, tudom, hogy a paradicsomba nincs kilátásom, a pokolba pedig mégsem szeretnék jutni. De a purgatóriumba talán becsászkálok. Az olyan lelki mosókonyha lehet, de nekem az is jó átmenetnek, hogy onnan majd az elhalt rokonaim beprotezsáljanak valahogy a mennyekbe. Huszár hadnagy koromban is gyakran kezdtem a konyhában a Náninál, hogy aztán bejussak a szalonba a Malvi… Mariska, eredj a másik szobába!

Mariska gyerekkora óta megszokta, mint a drótbaba, ha a rugót megnyomják, az elsõ szóra futott a szomszéd benyílóba. Úgy eltûnt, sokszor észre sem vette a társaság, ha csak a szoknyasuhogásról nem.

- Pozsonyban feküdtünk akkor, fiatal voltam, nagy kutya voltam és majdnem olyan csinos gyerek, aminõnek az öreg Izsépy képzeli magát gárdista korából. Lakott a szomszéd házban egy gyönyörû özvegyasszony, és volt annak egy fitos orrú, elég takaros szobalánya… de jó lesz, tisztelendõ úr, ha maga is elmenekül a szomszéd szobába… hanem lélekre aztán - tette hozzá a szokásos tréfáját -, ne tegye a fülét a kulcslyukra.

A pap is szót fogadott, valódi erkölcsi undorral az arcán távozott a kisasszony után.

Az orvos gúnyosan mosolygott, kivette zsebébõl gyöngyhüvelyes fogpiszkálóját (valami úri dáma honoráriuma lehetett), s mialatt a fogát piszkálta - különben is elégedetlen lévén, hogy a disputájában megzavarta a báró, úgy foghegyrõl odaszólt neki:

- Jobb volna bizony, barátja a tiszták elválasztásának a férgesektõl, ha te tennéd oda a füledet arra a kulcslyukra!

A báró hallotta a szavakat, de nem mérlegelte. A szenvedélyes elbeszélõ olyan, mint a katona az ütközet hevében, nem is veszi észre, hogy kartács érte.

Elmondta nyugodtan a pajkos élményt, s mire a végére jutott, már kiment eszébõl a doktor megjegyzése. Ennek egy pendant-ja persze rögtön eszébe jutott Borhynak. A kamerád a soktemplomú Mailandban töltötte az ifjúkorát a signorinák közt. Ahol Boccaccio annyi színes kalandon ment keresztül, ott neki is akadt. Aztán a diákok is tudtak valamit Sárospatakról. Ott cirkulálnak csak garmadával a bohókás történetek. A szuplikáló legátus diákok az ország minden részébõl összehordják a pénzt és az anekdotákat. A pénzt a kollégiumnak, az anekdoták megmaradnak a diákoknak.

- No, de most már hívjuk be a számûzötteket. A rosszból is megárt a sok. És a Medve is morog már, hogy nem hagytuk disputálni a pappal. Folytasd, Náci!

A férfiak közti társalgások valóságosan kockákba váltakoztak, mint az ostáblák. Egy fehér kocka, ez volt a vallás, aztán jött egy fekete kocka, ez volt a sikamlósság, utána megint fehér és megint fekete és mindig ez a bizonyos két kocka. A pécsi püspök tizenhét esztendeig hordott állítólag egy Mária Terézia-tallért a mellényzsebében, hogy egy koldusnak adja, ha férfitársaságban egy óráig nem hall sikamlós mondást. Végre, nem mondja a krónika, milyen mamlaszok közt ebédelt tizenhét év múlva, hogy mégis kiadhatta. S még gazdagabb bánya volt a vallás.

A kálvinista gúnyolta a pápistát, a pápista a vastagnyakú kálomistát, a lutheránust csúfolták mind a ketten. De ami egy félszázad elõtt még kegyetlen társadalmi hadjárat volt, az most már csak kedves kötekedéssé olvadt a fehér asztalnál. A lutheránusok tulajdonságai tizenhárom pontozatokban voltak összegyûjtve jó humorral. A lutheránus sárgarépát hord a dohányzacskójában, a fürhéces kocsira bal lábbal lép fel, a pipaszárat este, mikor rágyújt az ágyában, a feleségén keresztül lógatja le stb. Most már nem szedték el egymás harangjait, csak csúfolták, mindeniket külön hangfestéssel. A kálvinista nagyharang azt búgta vastagon, durván: »Ördög adta teremtette«, a katolikusoké ezt csilingeli: »Jézus Mária - Jézus Mária«, a lutheránus harang pedig a következõ mondatot veri ki: »se ide - se oda, se ide - se oda.« Az akkori pihent elmék az ilyeneken köszörülõdtek. De nem is csoda. Hiszen nem voltak lapok, melyek minden huszonnégy órában szerteszét szállítják az országba a beszélgetési matériát. Politikai események hiszen akkor is voltak, azaz hogy éppen akkor voltak a legnagyobbak, de azokból csak a világrázó csattanások jutottak a közönséges ember füléhez, nem úgy, mint most, az összes részletek. Napóleon úgy rúgott fel egypár apró trónt, hogy annak híre se jutott el Olaszröszkére. Könnyû keze volt - mintha csak egy mogyorót roppantana össze s nem egy koronát. Egy kis hercegségbe érkezett, ki sem húzta a kardját, hanem csak a ceruzáját, és ráírta egy kis papirosra. »Itt a Braganza-ház ma megszûnt uralkodni.« S ezzel a Braganza-ház örökre el volt fújva a világból. De mit ért az az olaszröszkeieknek? Mit tudtak õk arról? Annak a ceruzának a percegése nem hallatszott el odáig.

Azért jó ez a két nagy téma, melynek emlõin örök idõk óta él az emberiség. A politika újabban betolakodott jövevény.

A doktor új attakot intézett a pap ellen, s ha tûzbe jött, vastag kövér nyaka megdagadt, vörös lett, mint a tégla, apró fekete szemei pedig szikrát hánytak.

- Itt van a Brahma-vallás, a Buddha-vallás, a különbözõ perzsa vallások. Hát melyik ezekbõl az igaz? És ezeknek a mítoszaik mind másformák a mennyországról. Annyiféle mennyország van tehát legalábbis, mint ahány falu Magyarországban. Hát melyik faluban leszünk, hé?

- A miénkben - felelte nyugodtan a pap -, amelyet a keresztény vallás ígér.

- És hol van ennek az országnak a mappája?

Haragosan ütött az asztalra.

- Nono. Ne tüzelj, te vén voltaire-iánus - csitítá Dõry.

- A szentírásból megismerhetõ - védekezett a pap.

- Hagyja el, kérem, azt a szentírást, azt a papok komponálták. Hogy nem komponálták a papok? Hát ki? Okos ember semmi esetre se. Mert ott van mindjárt az elején, hogy az Isten elsõ napon teremté a mennyet és földet, ekképpen szólván: »Legyen világosság!« És lett vilá­gos­ság, teszi hozzá a biblia. Hát jól van, de tovább valamivel azt mondja a biblia: »Negyed­napon teremté Isten a holdat, napot és a csillagokat«, és most lesz már homályos a dolog. Hogyan lehetett tehát világosság mindjárt az elsõ napon, ha az Isten csak negyednapon teremté a csillagokat, a napot és a holdat? Nos? Vagy talán valamely más világító mesterség volt három napig? Jó, megengedem. De hova lett? Mi történt vele? Adják nekem elõ!

- Ej, ej, Ignác! Nono, Ignác. Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy a papok sinkófálták el azt az izét… azt, ami világított.

- No persze. Semmit se akartam mondani. Én egyszerûen viaskodom, egy fustély van a kezem­ben, a logika, és azzal ütök.

De voltaképpen nem a logika volt a kezében, hanem egy üres pohár, amibõl szórakozott­sá­gában egy hajtásra itta ki a bort, s amit addig veregetett az asztalhoz, míg egyszer csak levált a talpkarimája, és csörömpölve hullt le a padozatra.

Most már a hallgatag tiszttartó, Borhy Mihály is fölvette a szót.

- Ön tehát azt se hiszi, doktor, hogy a Jozafát völgyében föl fogunk támadni?

- Nem - rikácsolá a doktor. - Hát mi a mennykõ támadjon föl a sírokból, ha a test elporlad, a szellem pedig elszáll? Önök mindent összekevernek.

- És azt se hiszi, Medve bácsi - kérdé a baronesz -, hogy az elhaltak lelkei láthatatlan alakban itt járnak a világûrben, és mindent tudnak felõlünk?

- Nem, kisasszony, azt se hiszem.

Kedveskedõen fenyegette meg ujjaival.

- Megálljon, megálljon! Rosszabb maga még Buttler grófnál is. De ma még leckét kapnak tõlem. Mindjárt eljönnek az Izsépyék, és akkor behozatom a táncoló asztalkát.

- Azt már én nem várom be. Bolondságokra nem vagyok kíváncsi.