NEGYEDIK FEJEZET
MILYEN LEHET A TÚLVILÁG?

- Hát abszolút nem hiszesz semmiféle másvilágot? - faggatta Dõry, akit meglehetõsen mulattatott a doktor elevensége.

- Nem én, míg egy olyan emberrel nem beszélek, aki már volt benne. De olyat még senki se látott. Még a Jézus se járt azóta a földön, amióta a sírjába tették.

- Patakon beszélnek egy esetet - vágott közbe Bernáth Zsigmond -, hogy egy lutheránus és egy katolikus pap sokszor disputálgatott arról, mi van a másvilágon. Egy alkalommal olyan tûzbe jöttek, mindenki a maga álláspontja mellett, hogy megesküdtek, aki elõbb meghal, eljön bejelenteni a másiknak, hogy kinek volt igaza. A lutheránus pap halt meg elõbb. Egy éjjel aztán megnyílik a katolikus pap ajtaja, és belép a lutheránus pap síri halványan. Nesz nincs a lába nyomán, csak jön-jön feléje, mint az árnyék, s végre megszólal: »Se úgy nincs, ahogy te mondtad, se úgy nincs, ahogy én mondtam.«

- Ezt én is hallottam - bizonyítja Dõry. - Régi történetke.

A doktor megvetõleg legyintett a kezével.

- Látszik, hogy lutheránus volt, se ide, se oda, se hús, se hal.

- De ha talán nem szabad többet mondani.

- Ejh, ki parancsolhat egy léleknek? Ha már ilyen útra elszánta magát, legalább mondott volna valamit.

- Könnyû ezt így fölállítani, de ki tudja, ha ön lett volna a helyében…

- Hát én elmondtam volna. És el is mondom, ha egyszer hazajövök onnan.

- Kezet rá, Náci! Hát mersz-e rá kezet adni?

- Ostobaság, hiszen mondom, hogy semmiben sem hiszek.

- De ha mégis van ott valami. Eljössz-e megmondani?

- Ha lehet.

- Becsületedre mondod?

- Top! - kiáltott föl élénken, s odanyújtotta a kezét a bárónak.

- Üsd szét, diák! Ámbár bolondság az egész. Sohase halunk meg! Tölts a poharakba, Gyurka!

Most aztán tósztok következtek az asztalbontásig. A gazda fölköszöntötte a diák vendégeit meg a régi kamerádját. A kamerád ivott a Mariska baronesz egészségére. Borhy, a tiszttartó, élteté Napóleont, adjon neki az Isten egészséget, amellé jó feleséget. (Akkor rebesgették javában, hogy elveszi a Ferenc császár leányát.) A doktor is fölkelt, és a csimpánzt köszöntötte fel komoly arccal, mint az olaszröszkei társadalom kiváló tagját. (Ezt a cinikus doktort egészen megrontotta a francia forradalom - dohogta Dõry.) Bernáth Zsigmond a házigazdára eresztett meg egy-két megtisztelõ floskulust, elmondván, milyen jó ember, fennkölt lelkû, amitõl ez teljesen elérzékenyedett, és a kezeit szorongatva rebegte: »Diák, diák, te a vesémbe látsz,« míg végül a papnak nem jutott más, csak a csont, azaz madame Malipau, kit mint kertészt ünnepelt, mivelhogy egy szép virágot nevelt mindenkinek gyönyörûségére. (A tósztot azon nyomban átfordította franciára a baronesz, mialatt a madame-nak a könnyei hulldogáltak a sajt- és almahéjra, mely a tányért borította.) Úgy látszik, Buttlerben is fõtt még valami, de lassan, úgyhogy az már megmaradt el nem mondott tósztnak, mivel eközben megérkeztek a faluból az Izsépyék, az egyik kisasszony balról, a másik jobbról az öreg exgárdista karján, mintha két meszelõrúdra támaszkodnék, kisvártatva a tûzrõlpattant Szirmay-leányok is betoppantak, valamint a Pista fiú és mamájuk. Már illedelembõl is föl kellett bontani az asztalt.

A doktor elõkereste a csontfogantyús botját, és búcsúzni kezdett.

- Ej ugyan! Csak nem akarsz gyalog elmenni? - ellenkezett Dõry. - Várd be a tiszttartóékat, vagy befogassak?

- No persze! Majd én bolond vagyok a kedvedért megbetegedni? A holdvilág süt, egész élvezet lesz gyalog menni. Sokat ettem, és sokat ittam.

Valóban úgy szuszogott a doktor, mint egy megtömött lúd.

- Hát a Mariskának mit rendeltél?

- Levegõt. Ha a háborúhoz pénz kell, kedves báró, ahogy Montecuccoli mondta, az egészséghez meg levegõ kell, levegõ és levegõ. Ezt én mondom. Járjon künn egész nap a kertben.

- Mikor jössz?

- Valamelyik nap benézek.

Ezzel aztán elment a doktor, a társaság kikísérte egész az ámbitusra, amit õ nagyra vett, és tréfálkozva mondá:

- Úgy, úgy! Tiszteljétek a doktorokat, hogy hosszú életûek legyetek a földön.

Egy kis borulat mutatkozott nyugat felõl az égen.

- Nem akarsz egy esernyõt?

- Nem vagyok én német.

- Hát a kis pisztolyomat nem viszed el az útra? - kiáltott utána Dõry.

- Minek? Akitõl én félek, azt nem fogja a golyóbis.

A parkon ment keresztül. Lustán szedte apró, húsos lábait, egypár kutyavakkantás jelezte, hogy a komondorok észrevették, egy darabig még hallani lehetett ropogni a homokot lába alatt, aztán végképp elenyésztek a léptei.

Ott bent pedig újból sorra került a vacsora elõtti program, a »haragszom rád« meg a »hogy tetszik«. Olyan ez, mint a kenyér, nem lehet soha elunni. Amíg az asszonyi arcok szépek lesznek, mindig szép két játék lesz ez. De mikor már nagyon sokra felgyûlt a zálog, úgy éjféltájban, és már az egész fiatalság »kútba esett«, úgyhogy még az Izsépy-kisasszonyoknak is akad kihúzni való (a kis Szirmay Pista az egyiket, a másikat a jószívû Buttler gróf kívánta), egyszerre eszébe jutott Mariskának, hogy mi van még hátra.

- Hohó, Buttler! Én még ígértem magának valamit.

- Igen, a lelkeket. No, ide velük.

Mariska behozatta a szalonba a súlyosabb tölgyfa asztalt a kék szobából, mert a kis rózsafa asztalka, melyen most az ibolyás pohár áll, gyanút kelthetne a könnyûségével.

Mindnyájan összegyûltek az asztal körül, csak a csimpánzt kergették ki; az oktalan lény, és még derogálhatna a szellemeknek.

- Asztalhoz, asztalhoz! - hangzik a Mariska vezényszava. - Üljön le, Buttler! Add ide a kezedet, Ilonka.

A tisztelendõ úr keze ide jön. Csak maradjon ott, Bernáth, ahol van, és húzza le a gyûrûjét. Apuska, te nem jössz? Pistikának is szorítsunk egy kis helyet. Vágjanak, kérem, komoly képet, mert a szellemek nem szeretik se a kétkedõket, se a pajzánokat. Ejnye, Buttler, hát ne nevessen!

Tenyereiket fölrakták az asztalra úgy, hogy a kisujjaik szakadatlan láncba összeérjenek. Valóságosan kedves az asztalon az a sok különféle kéz; a Szirmay-konteszek szép húsos kezecskéi, mintha virág hasadna ki a végükön, a bágyadt rózsaszín körmökben; érdekes kontrasztot képeznek az Izsépy-kisasszonyok kiaszott, száraz, erekkel befuttatott kezei, melyeknek felületén nyargalni látszik a vér.

Az egyik Izsépy-kisasszony, a Vilma, behunyja a szemeit, mint az álomjáró, arca átszellemült kifejezést vesz föl (õ a legkitûnõbb médium), mire elkezdi csendesen, álmosan, szinte síri hangon elõmondani a szokásos imát.

- Amen - ismétlik a végén valamennyien.

- És most már jöhetnek a szellemek. Szabad az út.

Az asztalkopogtatás a rendes szórakozásokhoz tartozott ez idõ tájt. Sõt mint divat dühöngött. Ami azt jelenti, hogy azok is csinálták, akik nem hittek benne, és azok is, akiket nem érdekelt. Ami a dolog lényegét illeti, a szellemekben való hit olyan régi, mint a csodálkozás iránti hajlam. De még erõsebb rugói vannak. Az ember sohase képes arról leszokni, hogy õ ne legyen. A nagy akarnok örökké lenni akar valami. A halála után is. Hiszen oly önzõ.

A spiritizmus kétségen kívül oly régi, mint maga az ember, csak más alakban, más magyarázatban, más köntösben jön elõ idõszakonkint, de az elsõ kísértet bizonyosan mégis Kain volt. A rómaiak, a görögök is hittek már az elhalt lelkek kóborlásában, s benépesítették a földet szellemekkel. Sõt, az isteneiket is lehozták a földre. Kényelmesebb volt így nekik.

A babonás magyar nép, a paraszt, õsidõktõl kezdve hisz a kísértetekben, akik fehér lepedõben járnak, megkísértik, megdömöckölik az élõket, de pont éjfélkor az elsõ kakasszóra eltûnnek. Borzad a látásukra, szóba nem áll velük, és nemhogy idézné õket, ellenkezõleg, ha valamelyik családtag feljárna, inkább misét szolgáltat a plébánosnál, vagy viaszgyertyát vesz az oltárra, hogy nyugodjék a bolygó lélek az anyaföldben.

Hanem az urak! No persze, az uraknak valami különös kell. Az olyan elhalt lelkektõl, akik rájuk ijesszenek, megóvja õket a mûveltség, hát olyan meghalt lelkeket keresnek, akik mulattassák õket, akik belebújjanak az asztallábba, és onnan csevegjenek velük.

Elsõbben a mágusok kezdték a szellemeket idézni, Cagliostro és társai. De ezek még szerények voltak, megidézték Asztarótot, akinek fix napja volt a szerda (mint a nádorispánnak a csütörtök). Ha szerdán hítták, megjelent, s azt a képességet adta a hívóknak, hogy tessenek a föld hatalmasainak… Kár, hogy azóta deposszedáltatott a jó Asztarót, holott felszaporodtak a stréberek, kiknek így most már nincsen segítõ szellemük, kiknek most már csak nyelvük van.

Ami éppen az asztalkopogtatást illeti, az Amerikából került most elõ. A derék jenkik és missek majd megbomlottak érte. Gondolták talán magukban: ha mi olyan parvenük vagyunk, hogy nincsenek se lordjaink, se hercegnõink, se királyaink, se hõseink, se páncélos lovagjaink, se nagy íróink, se világhírû asszonyaink, és nem vehetjük el Európától az élõket, hát idehozzuk a megholt nagyjaikat az estélyeinkre, a teánk és a whist-partink mellé. Kapva kapnak azon, ami merész, ami szörnyû és hihetetlen. Aló hát, iregj-forogj, kis asztalka!

Éppen ez a megindulás megy nehezen. A szellemeknek, úgy látszik, mindenféle kifogásaik vannak, amelyeket el kell találni. Valami antipatikus embernek a keze terpeszkedik az asztalon. A szellemnek már ez is elég, hogy oda ne jöjjön. Sõt, lebeszéli a többit is.

De Dõryéknél nem kell félni. Ott a két kedvenc, az Izsépy-kisasszonyok. Az innensõ világban pártában maradtak, de onnanról csak úgy dõl a sok kurmacher. Mariska beszéli, hogy még régi breton lovagok, trubadúrok is jelentkeztek szórványosan. S erre kevélyek is a kisasszonyok.

Pszt, csönd! Még a szívverés is megáll. Az asztal rezegni kezd, emelkedik, és néhány ritmikus mozgást végez.

- Jönnek! - suttogja lázasan a pap. (Már ti., hogy a szellemek jönnek.)

Madame Malipau maga elé teríti az ábécés köröndöt, hogy készen legyen. Egy szót se tud magyarul, minden csalás ki van zárva.

- Kit hívjunk? - kérdezi a pap a körülálló öreg urakra tekintve.

- Akárkit lehet? - kérdezi vissza az õrnagy.

- Elõször magától jön valami médium.

- Hogyan? Médiumot mondott ön?

- Nos igen, a szellemeknek is médiumaik vannak. Azok aztán a mi médiumainkkal állnak szóba.

- Hm. Tehát ügynökök útján megy a dolog?

- Sokszor egész zavar van, mert az alsórendû szellemek közt vannak bolondosak, akiknek kedvük telik a felültetésben, s összedarálnak mindenfélét. Különösen van egy kassai bakfis, olyan, mintha jó esze se volna.

- Ki az a kassai bakfis?

- Valami Tóth Rózsika, aki ezelõtt nyolcvan évvel halt meg. Lakodalomban volt a mamájával Eperjesen, befordultak a kocsijukkal egy mély hegyszakadékba. Pajkos egy fruska, és mindig itt lábatlankodik.

Az õrnagy, miközben bajuszát pödörgeté, csodálkozva látta, hogy a leányok összenevetnek, jeléül, hogy igazat adnak a papnak a bolondos Rózsikára vonatkozó véleményében.

- De lehet, hogy mindjárt okos szellemet kapunk - folytatta a pap, aki nagy könnyedséggel tudta magát tájékoztatni a szellemek közt. - Kit híjunk ez esetben?

- Híjuk ide II. Rákóczi Ferencet - indítványozá a tiszttartó. - Õfelségét - tette hirtelen a címet is hozzá, megijedve az asztal egy vonagló megrándulásán.

A pap ajkain fölényes mosoly jelent meg. A tudós mosolya, aki valami együgyûségre bukkant.

- Hja, ha az úgy volna! De a szellemek különbözõ szférákban tartózkodnak, tekintetes uram. Vannak, akik még nincsenek beosztva, és csak ezek kóborognak a földön. Ez némileg büntetés. A Tóth Rozália például már nyolcvan éve van itt.

- Nem is csinál az soha nagyobb karriert! - jegyzi meg nevetve az öreg Dõry.

- Ki tudja? Nyolcvan év csak egy perc. Azok, akik már szférákba vannak beosztva, szállnak az Isten felé.

A szférák közt egyébiránt nagy a különbség…

- Szóval nincs egyenlõség a túlvilágon sem, ott is vannak még mágnások és szegény ördögök.

- Éppen az, minélfogva nehéz közlekedni a magasabb szellemekkel. Rákóczi esetleg…

- Nem ad audienciát.

- Bizony meglehet… de bocsánat, kezdõdnek a jelenségek!

Templomi csönd támadt, csak az égõ gyertyák sercegtek. Az asztal remegni és dobogni kezdett a padlaton, mint egy hánykolódó élõ test. Belsejébõl mintha sóhaj kelne, valami lágy zsongást vélt hallani a fül.

- Ki van itt? - kérdé Izsépy Anna síri hangon.

Az asztal most nekiindult, reszketni látszott, aztán egy rejtélyes kop hallatszott, újra egy, mindig sûrûbben; kip-kop, kip-kop, amint Malipau asszony egy-egy betûre tette hosszú, vékony ujját. Csak akkor maradt ki a kopogás, ha rossz betûn volt a madame ujja, aki a másik kezével lejegyezte a betûket, melyeket az asztal akart: Bónis Mihály.

Egy Szabolcs megyei öreg nemes lelke jelentkezett. Bónis Mihály vagy öt év elõtt halt meg, és sokszor megfordult annak idején a Dõry-házban. Bernáth és Buttler jól ösmerték az öreget, aki szenvedélyes vadász volt életében. (No, ez nehezen szokja meg odafönt, ha nincsenek foglyok és nyulak!)

- Nem beszélhetnénk II. Rákóczi Ferenccel? - kérdé Izsépy Anna.

A szellem sokáig nem felelt. Az asztal idomtalan mozdulatokat tett, mintha csak pajkosságból dülöngélne jobbra-balra; kisvártatva fölemelte az egyik lábát, majd a másikat, mint valami ficánkoló csikó, s aztán mintegy megtelítve a delejes áramtól, ritmikusan kezdett rezegni (mintha egy láthatatlan embernek a foga vacogna), kip-kop, kip-kop.

- Felelet! - suttogták a beavatottak.

A madame jegyezte a betûket, amint következtek.

»Rákóczi Ferenc már volt itt ma Olaszröszkén egyszer, egy diáknak a porhüvelyében.«

Minden tekintet, a hitetleneké is, a csodásnak és természetfölöttinek a varázsától megbódítva, a diákokra irányult: vajon melyik lehet? A szegény diákok nekipirultak, mint a fõtt rákok, s egymásnak integettek a szemeikkel: no, minket ugyan megbecsül a Bónis Mihály bácsi, holott mikor élt, mindig szamarazott.

Késõbb azonban azt súgta Bernáth Buttlernek:

- Nem láttad ma a kocsmában azt a cingár kisfiút, aki a csirkéket leparittyázta?

- Dehogynem. Csak nem az volt talán az a diák?

- Hátha az volt?

- Nem tudod, hogy hívják?

- Elfelejtettem.

- Ki akarja a jövõjét megtudni? - szólott a tisztelendõ. - A médium oly szíves és közlékeny.

Senki se vállalkozott. Ez nem egészen tréfa, itt vérbe megy a dolog. Csak a kis Szirmay fészkelõdött. Gyerek is volt, Szirmay is volt: nem félt semmitõl.

- No, kérdezze meg, kis grófocska!

- Mi lesz az én sorsom? - kérdezte a fiúcska bátor hangon.

Az asztal kikopogta:

»Királyi pompa közt halsz meg.«

Az anyai szemek megteltek édes könnyekkel a fényes jóslatra[2] s azontúl vakon hitt a kopogó asztalnak, melyrõl ilyen dús öröm-morzsa hullott le.

Az asztal most meghõköl, mintha hátrataszítaná valaki. Az ideges fluidum mintegy kiszalad belõle. Az ember érzi, hogy most az egész csak egy élettelen fadarab.

- Elment - mondta az egyik Szirmay kontesz sajnálkozva. - Talán megharagudott valamiért?

- Dehogy - feleli a tisztelendõ. - Így szoktak. Bekukkannak és elmennek. Még szép tõle, hogy felelt. De mindjárt jön egy másik. Talán a Róza. Ni, koppant! Hallották? Ez õ. Kip, kop. Jegyezze, kérem, madame!

- Ki van itt?

A madame följegyezte a betûket.

»Medve Ignác.«

- Hahaha! Hihihi! Az Ignác. - Nevettek az öregurak. No, szépen vagyunk. Buttler diadalmas, gúnyos arccal vette le tenyereit az asztalról. No, ugye, hogy mégis bolondság? Mariska haragosan ütött a könyökével a kísérteties asztalra: már megint az a kis Róza bolondozik.

Az asztal, úgy látszott, megharagudott, hogy a baroneszka megütötte a könyökével; nyikorgott és recsegett, mintha sírna, aztán forogni kezdett oly sebesen, mint az ördögmotolla õsszel a mezõkön, miközben olyan éles, félelmetes kettyenések hallatszottak hol a belsejében, hol a lábában, néha meg éppen a székek valamelyikében, hogy a jelenvoltak megremegtek.

- Ez csakugyan a doktor - mondá Izsépy Anna átszellemült arccal.

Mind a két Izsépy-leány valódi trance-médium[3] volt. Mind a kettõjüknek voltak asztráljaik[4] a túlvilágon, akik velük közvetlenül is érintkeztek, anélkül, hogy õk tudnák. Csak félig vannak ezen a világon - csak félig õk -, másik felerészben az asztrál egészíti ki õket. Arcukon, kezükön gyakran mutatkozott vonagló rángatózás. Az öreg Izsépy beszéli, hogy minden egyes szeánsz után olyan fáradtak, kimerültek, mintha egész nap kapáltak volna.

- Csend, hölgyeim és uraim! Lássuk, mit jelent ez?

Az asztal megszelídült most, s a kettyenések ritka értelmességel nyilatkoztak a kívánt betûknél. A madame alig gyõzte papírra vetni.

Mindenki kíváncsian hajolt oda, hogy olvassa:

»Megígértem, hogy eljövök megmondani, mi van a másvilágon. Ne fizessétek a doktorokat. A halál voltaképpen jelentéktelen csere. A lélek helyet változtat, a test alakot.«

- Megfoghatatlan! - hüledezett a pap.

Az öreg Dõry aláhajolt megvizsgálni az asztalt, s nevetve nézegette az arcokat.

- Melyiktek csinálta ezt a turpisságot?

- És mégis furcsa - tûnõdött Borhy õrnagy. - Egészen a doktor észjárása. Igaz lenne, hogy a madame nem tud magyarul?

E pillanatban vágtató dobogás hallatszott az udvaron. S alig rá egy percre kísérteties koppanás az ajtón. Mindenki összerezzent, pedig az ajtókat nem lakják szellemek.

- Szabad!

Egy pandúr õrmester jelent meg a küszöbön csákósan, tarsolyosan, karddal az oldalán.

- No, mi a baj, Jeszenka?

- Jelentem alássan, méltóságos fõbíró úr, a Medve doktor urat halva találta a Balbó csõsz a Bényére vezetõ dûlõúton.

Minden arc elsápadt, minden szembe kiült a rémület üveges fénye. Mind fölugráltak a kísérteties asztalka mögül, maga a báró pedig valóságosan megtántorodott a meglepetéstõl. Még a csimpánz is besompolygott a kinyitott ajtón, és szomorúan nézegette a pandúrt.

- Kutykuruty! - dadogta a fõbíró. - De hiszen az lehetetlen! Két óra elõtt ment el innét. Kitõl hallotta?

- Személyesen gyõzõdtem meg.

- Látta kend?

- Igenis, láttam.

- No és?

- Nem ír ez ebben az életben több receptet.

- Megölték?

- Nem vettem észre semmi nyomait az erõszaknak, de az igaz, hogy nem is néztem meg alaposan, siettem jelenteni méltóságodnak, valamint utasítást kérni, hogy mit csináljunk.

- Mindjárt megírom a jelentést az alispánnak, hogy reggelre küldje ki a megyei fizikust. Egy lovas ember nyomban beviszi a jelentést. Értette?

- Igenis. De mi történjék a holttesttel?

- Azt nem szabad megmozdítani, míg én nem látom, esetleg míg a fizikus is meg nem vizsgálja. Hagyott ott valakit?

- Két pandúrlegényt.

- Megbízhatók? Nem lopnak ki valamit a zsebébõl?

- Igen becsületes emberek. Jótállok értük.

- Mik voltak azelõtt?

- Az egyik, a Kázsmári András, a Jánosik bandájából került ide, ember a talpán, akár az acél. A másik pedig a Kolompos Józsi.

- Melyik az a Kolompos Józsi?

- Tetszik tudni, aki emberölésért ült Munkácson.

A fõbíró haragosan szegezte rá fürkészõ tekintetét.

- És érte is jótáll kend, noha embert ölt?

- Éppen az, méltóságos uram, mert aki már egyszer nagyot csinál, röstell kicsibe fogni.

- Mindamellett kend is visszamegy a holttesthez, Jeszenka, és ott õrzik reggelig, míg én kimegyek. Egy hajszálnyit se mozdítsanak rajta. Most éjjel úgyse látnék semmit. Sötét van, ugye?

- Igen, borulni kezd, félni lehet, hogy esõ lesz.

- Vigyen ki innen tõlünk egy gyékényt, majd ad a hajdú, takarják be, de óvatosan. Szegény Ignác, szegény Ignác! Pedig nem is voltunk tizenhárman az asztalnál. Ejnye, ejnye! Most pedig várjon odakünn, míg megírom a levelet a viceispánnak.

Míg Dõry a kancelláriában megkomponálta a jelentést, ráírván a borítékra: cito, citissime, azalatt a megdöbbent vendégek, ahogy szokás ilyenkor, sápadt arccal emlegették fel a halott utolsó mondásait. Mindenki talált utólagosan valami érdekeset, sõt csodálatra méltót. Volt valami különös ma este azon az emberen. Mért hozta volna éppen ma szóba a másvilágot? Mert már oda készült szegény. Aztán ki emlékszik, mit mondott Dõrynek, mikor az a pisztolyát kínálta az útra? Azt mondta: »Akitõl én félek, azt nem fogja a golyóbis.« - No hát nem csodálatos ez? Ó jaj, az az ember tudta már, hogy a halállal fog találkozni az úton. Rettenetes okos ember volt, meg kell adni. Olyan doktort sohase kapunk többet erre a vidékre. - Isten nyugtassa meg.

Aztán milyen kötelességtudó volt. Istenem, Istenem, még a másvilágról is eljött, mert megígérte. De tudják-e, hogy ez világraszóló eset. Még most is meg van a lelkem dermedve. (Ezt az öreg Szirmayné mondta.)

Maguk a diákok is odavoltak az ámulattól.

- Sohasem fogom elfelejteni - dadogta Bernáth Zsigmond.

- Hát maga, hitetlen Tamás, mit mond? - kérdé a baronesz Buttlertõl, ki falfehéren õdöngött a szobában.

- Megadom magam - felelte elmélázva.

A baronesz odább suhant, a gyertyát megkoppantani. A pap éppen arról beszélgetett a tiszttartóval, hogy milyen nagy hátrány a lélekre nézve, ha gyónás nélkül indul rejtélyes útjára, s mennyire sajnálja a doktort is emiatt. A Mariska ruhájának suhogására megfordult, és néhány lépést feléje tett.

- Mindent tudott, de nem árult el semmit - szólt a leány halkan.

A tisztelendõ úr elbizakodottan mosolygott.

- Én tettem a szájára az aranylakatot.

Mindenki sopánkodott, sajnálkozott, csak az öreg Izsépyben dolgozott némi irigység. Ah, milyen érdekes halála volt! Mennyit fognak róla beszélni a megyében! Más ember átmegy az életen észrevétlen, és kimegy belõle hasonló módon észrevétlen, mint egy hangya. Egy hangya átmászik például egy fekete kövön, ki látja azt meg? És se a kõ nem hagy rajta semmi nyomot, se õ a kövön. Milyen szerencse ez a doktoré! A szegény Izsépy elõtt is körülbelül már csak a halál állt, tehát azért volt érzéke az iránt, hogy milyen körülmények közt történjék.

- Fogadni mernék - motyogta az õrnagynak -, hogy a kassai kalendáriumban nyomtatásban is megjelenik az eset, mert valóban csodálatos. Kíváncsi vagyok, hogy most is benne van-e a lelke az asztalban.

Az õrnagynak a foga vacogott.

- Eleven emberektõl sose féltem, de ez sok… Terringette, ezt már nem bírom.

Kérte a testvérét, fogasson be, de ha lehet, ne azon az úton menjenek haza, ahol az orvos holtteste van. Azt nem bírja meg az idegzete.

Csak a kis Szirmay merte indítványozni, hogy többet kellene kérdezni a doktor szellemétõl a túlvilág felõl. Az most még mindent elmondana, mert még talán nem tiltotta meg neki az istenke. Kár elszalasztani a jó alkalmat.

A visszatért fõbíró ugyancsak kapott a fiú eszméjén. Mert hátha mégis gyilkosság történt. Az orvos lelke esetleg megnevezhetné a gyilkosokat. Õ pedig kivághatná a rezet a tekintetes vármegye elõtt, hogy mit tud egy vén katona. Tenné magát, hogy a szimat erejével kaparta ki a bûntény szálait.

- Helyes, beszéljünk a doktor lelkével. De engem engedjetek kérdezni.

Errõl azonban szó sem lehetett többé. A megrázó eset lelohasztotta a bátorságot. Még a tájékára se mert menni senki a kopogó asztalnak.

Künn szuroksötétség támadt ezalatt, s rá rögtön egy-két esõszem koppant meg az ablakon. Most az is milyen idegbántó volt.

A vendégek egyenkint búcsút vettek, lámpásos embert kérve, aki hazakíséri. A háziúr megmutatta a diákok szobáját, s azzal jó éjszakát kívánt nekik.

- Mikor akartok elmenni?

- Mindjárt hajnalban.

- Jó, megparancsolom a kocsisnak.

- És már most el is búcsúzunk, ha bátyám megengedi.

- Hát Isten áldjon meg, fiúk, de a szavatokat ne felejtsétek visszafelé.

A fõbíró nem tudott aludni éjjel. A bútorok recsegtek-ropogtak, a vízzel telt ivópohara megpattant az éji asztalkán; szóval mindenféle jelek mutatkoztak.

»Jó, jó, megyek már, Ignác pajtás, hiszen mindjárt megyek. Persze, nem jólesik ott a fekvésed, de megyek már.«

Mihelyt pirkadt, fölkelt, és kihajtatott a holttesthez.

Nem talált semmi gyanúsat. Az öreg Medve aludt, megüvegesedett, nyitott szemekkel, és olyan különösen nézett rá, mintha mondani akart volna valamit. Egy csenevész körtefa alatt feküdt, arccal a földnek borulva. Kétségkívül a szél ütötte meg.

Amint föléje hajolt, meghallotta az óra ketyegését a halott zsebében. Az emberi gépecske még mozgott, az isteni már megállt ott. Valami keserûség lopódzott a báró szívébe. Olyan rossz azt elgondolni, hogy a kontár órás erõsebbet, maradandóbbat alkothat, mint a mesterek mestere. Milyen nagy dolog egy ember és mégis milyen semmi. Ez itt például még egypár órával ezelõtt tudós volt. Most már csak olyan tehetetlen, mint a rög, amin fekszik.

- Jeszenka, szedje ki a zsebébõl a tárcáját, óráját, írásait. Azokat itt megnézzük, aztán magamhoz veszem.

Jeszenka kikutatta a halottat, de nem sok értéktárgyat talált; egy pecsétgyûrû volt az ujján ametisztkõvel; az ezüst hagyma, amelyik ketyegett, egy burnótszelence rózsafából, a dr. Guillotine arcképével, egy gyöngyös fogpiszkáló és egy pénztárca.

A tárcát fölnyitotta a fõbíró, s kilencven forintot talált benne bankóban (nem sokat ért akkor a bankó).

- Nincs egyéb?

Még a nadrágzsebében volt egy kulcs, három tallér és néhány rézgaras.

- Azután itt van még, instálom, egy falatka »skartéta« (ez volt a papírcédula neve), de ez is el van már tépve.

- Mindegy, csak adja ide, hátha valami fontos van rajta.

Dõry futó pillantást vetett az eltépett skartétára.

- Semmi - szólt fölismerve a röszkei pap írását a saját kékes diósgyõri papirosán.

Eszébe jutott, hogy ez annak a levélnek a darabja, amit a pappal íratott tegnap délután, hogy a doktor jöjjön az érte küldött kocsin, mert a Mariska beteg.

Már éppen el akarta dobni, mikor szemébe villant e töredék: »hallgassa el az igazat a leány apja elõtt.«

A báró megütõdék: Miféle leány? Miféle apa? Hisz itt csak Mariskáról lehetne szó, s annak az apja én vagyok. Hát énelõttem hallgassa el az igazat? Miféle igazat?

Reszketni kezdett a kezében a cédula, amint kiegyenesített egy behajtást, s olvasta: »Bõkezûen fogjuk jutalmaz…« A szó kiegészítése már a következõ sor elejére ment át, de minthogy a papírnak az a része el volt tépve (alkalmasint fidibusznak a pipához), már csak két értelmes szó maradt épségben a »skartéta« legalján: »csatolok ötven rénusi forin…«

- Kutasson - hörgé izgatottan -, még lenni kell ott papíroknak.

De az orvos zsebeiben nem volt több. Hanem iszen ez is elég volt. A báróval szédült a világ. Rettenetes gyanú kavargott a fejében. Szent isten, lehetséges-e? Az a tiszta gyermek… Homlokán forró veríték gyöngyözött, pedig csípõs áprilisi hajnal volt, alig látható finom ezüsthártya vonta be a füveket, a kis körtefa gallyai fázósan verõdtek össze. A dûlõút másik oldalán egy vékony, karcsú jegenye meredt az égnek, s azon immár két holló üldögélt, le nem véve szemeit a doktorról. Komolyan, barátságosan gubbaszkodtak egymás mellett egyetlen hajlékony gallyon, mintha magukban tûnõdnének: »Ha most az a négy ember nem alkal­mat­lankodnék ott, mindjárt a miénk lenne a doktor.«

Közben megérkezett Zsombék Márton, a bényei bíró is forsponton, vele ült Koppantó Mihály és a doktor gazdasszonya. Már hallották a borzalmas hírt, és siettek a helyszínére. A bíró körülményes hosszadalmassággal kívánt a méltóságos fõbíró úrnak jó reggelt, és szörnyen vakarta a fejét Koppantó Mihállyal egyetemben, hogy éppen ez alatt a körtefa alatt kellett kimúlnia a tekintetes úrnak. No, ez nem jót jelent. Sehogy se ment a fejükbe ez a dolog. Mikor itt annyi mindenféle fa van. Ezen a hosszú úton. És mégis itt hal meg. Szomorú ez, nagyon szomorú.

Máskor talán feltûnt volna Dõrynek, de most másutt járt az esze, és csak évek múlva sült ki, hogy miért kifogásolta az elöljáróság éppen ezt a fát. Mert a körtefa alatt volt elásva bádog­ládikában az eladott bor ára, a kétezer forint, amit szemfényvesztésül vasvillás emberekkel õriztettek a faluházán. Sötét arccal hallgatta Dõry az öreg bírót, és átadta neki a tárgyakat, amiket a halottnál találtak, kivéve a levélfoszlányt.

- Szállítsák haza a holttestet - szólt aztán -, itt nem forog fönn semmi bûntény.

Ezzel felszállt a kocsijába, s átadta magát mardosó gondolatainak. Lassankint minden eszébe jutott. A doktor tegnapi megjegyzése, mikor a papot beküldte leányával a mellékszobába: »Jobb volna bizony, ha te tennéd a füledet a kulcslyukra.« Mindent megértett most, és azt hitte, hogy meg kell õrülnie.

- Hajts, hajts! - kiáltá a kocsisnak.

A két pej röpült a könnyû bricskával, mint a szél.

»Megölöm, a leányt; haljon meg« - szõtte gondolatait az atya. - Minek van itt szégyenre, gyalázatra? De mi lesz aztán, aztán? Hát eltemetik. Igen, eltemetik, de mi lesz énvelem? Hát azt mondom: az enyim volt, azt tettem vele, amit megérdemelt; nemesember vagyok, nem tehettem egyebet.«

Ebbe bele is nyugodott volna, ha nem piszkálta volna belül ezer ördög. Egyik szívét tépte, másik a homlokában fúrt, harmadik egy vésõvel szurkálta az agyvelejét, a negyedik oktatgatta. Az a negyedik így beszélt:

»Mit ér neked, hogy nemesember vagy, hogy bosszút álltál és megbüntetted, ha sose látod õt többé magad körül, ha nem jön reggel az ágyadhoz felkölteni: »jó reggelt, apuska«, ha nem nevet rád, ha nem simogatja meg a szakálladat, ha nem hallod a csengõ hangját az udvaron és többé sehol, sehol e mindenségben? Mit ér neked az, hogy ehelyett azt mondják a hátad mögött az emberek: „büszke ember, ad a becsületre valamit”? Aztán te magad vagy az oka, mért nem vigyáztál jobban? A vér csak vér. Pezseg és lázadozik. Még a víz is fölforr a tûznél. Ki itt a bûnös? Te magad.«

Az ötödik ördög is ott volt (hisz ott van ilyenkor az egész ármádia). Az ötödik ördög azt mondta: »Hallod-e, Dõry, adok én neked egy jó tanácsot… hm, egy jó tanácsot… merész dolog, az igaz, de meg lehet csinálni…«

Dõry még jobban nógatta a kocsisát.

- Mozogj jobban, hékás!

Pedig már csupa tajték volt a két ló, száz embert meg lehetne borotválni annyi habbal. Mikor behajtottak az udvarra, lassú remegés fogta el a rudas lábait.

A báró leugrott a kocsiról. Egy mindenes legény jött vele szemben kapával és fülkosárral, attól kérdezte izgatottan:

- Ugye, nem mentek el még a diákok?

A legény tiszteletteljesen vette ki a szájából a pipát, és a bal kezében tartotta.

- De igenis elmentek, kérem alássan.

Kapott is aztán ezért a jelentésért egy olyan pofont, hogy a kapa, fülkosár és a pipa, minden kiesett a kezébõl, s még harmadnapra is föl volt a képe dagadva.

Az ámbituson állt madame Malipau piros hálóöltönyben, valami fehér ruhadarabot rázogatva.

- Mi újság monsieur? - kérdezte a garádicsokon fölsietõ fõúrtól, kinek léptei haragosan kongtak a kõkockákon. - Mi sült ki?

Az asszonyság már égett a kíváncsiságtól, megtudni, természetes halálról van-e szó vagy gyilkosságról.

- Az sült ki - szólt Dõry ridegen -, hogy ön egy hanyag, csúf teremtés, aki ezennel el van bocsátva a házamból. Csomagoljon be mindent, és parancsolja meg a kocsisnak, hova vigye.

A madame holthalavány lett.

- De uram, hisz ez lehetetlen. Ön tréfál talán? - dadogta.

Válaszra sem méltatta, lihegve, fújva rohant a lánya szobája felé. A csimpánz ott ült a küszöbön, nem messze tõle egy nagy tarka cica mosakodott. Nézték egymást, és úgy látszik, nevettek is egymásra.

Dõry felrúgta a majmot (mire az mordult egyet, és elsompolygott), föltépte a szoba ajtaját, és bekiáltott mennydörgõ hangon:

- Kelj föl, nyomorult!

Mariska aludt még hófehér csipkés ágyában; selymes, fekete pillái be voltak csukva, szép hosszú haja elbontva, s minthogy a feje a vánkos innensõ végébe süppedt, lelógott a padozatig, az ablakon beszûrõdõ napsugár nevetve szaladgált ebben a tündér növényzetben.

Az ajtónyílásra meg a kemény hangra fölrezzent a leány. Kinyitotta szemeit, s elmosolyodott, az apját látva.

- Kiáltottál valamit?

Az öreg zavarba jött. Jaj, csak azt a mosolyt ne látta volna! Elvörösödött, szavakat keresett.

- Igen, igen, azt kiáltottam… azt mondtam…

- Mit mondtál, apuskám?

- Hogy kelj föl, kicsikém, mert beszélni akarok veled.

Hangja szelíd volt már és végtelenül szomorú.