ÖTÖDIK FEJEZET
A TALÁNYOK EMBERE

Tehát elmentek a diákok. Lesz ma öröm Bornócon. Talpon volt az egész nemesi kúria hajnal óta.

Három testes szolgáló sürög-forog a konyhán Vidonkáné, a szakácsnõ körül. Nem gyõzi õket küldözgetni, dirigálni:

- Hozz még egy kis cimetet. Add ide azt a jobbik tepsit, he! Hát a csirkét megspékelted-e már? Ez a szalonna nagyon meg van pirítva, te szamár. Hova tetted, hallod-e, azt a gyömbért?

Minden fazékban rotyog valami; a kifûtött kemencébe éppen most rakják a kalácsokat, keni õket finom puha tollal, tojássárgájával az Örzse. Még a férficselédség is asszonyi dologra van fogva. János, az igás kocsis, a mákot döngeti a mozsárban. Jóska, a parádés, mivelhogy finomabb munkára van szerzõdtetve, vajat köpül, miközben édesdeden ingerkedik, évelõdik a viháncoló fehérnéppel. Ne hallgass oda, te Panka, mert kiesik kezedbõl az a tányér. (Panka tojáshabot ver a tányéron.)

A tekintetes úr már szinte hajnalban kiment a puskával, hogy lõjön valamit a fiúknak - ámbár most nemigen van sokféle. Annál izgatottabb a tekintetes asszony, aki folyton-folyvást sopánkodik, hogy milyen cudar idõszak, ilyenkor még semmi sincs, az uborka még kicsiny, a melegágy dacára sem nõtt meg, káposztalevél már nincs, hogy levelensültet készítene (pedig Jánoska gróf úgy szereti), a liba még zöld, a kacsa azonképpen, gyümölcs, szõlõ már elfogyott.

- Jaj, istenem, istenem, mit adjak én enni azoknak a szegény gyerekeknek?

A nagyasszony sopánkodására nevetve sziszegnek a fazekak, melyeknek fedelét lágyan emel­geti a hõ: roty-roty. A rurából a piruló malac serceg. Egy nagy vaskondérból a lusta, pufók káposztaköpenyes töltelékek hallatják kevély nyögéseiket: pöf, pöf - míg a tûzhely közepén a lábasban haragos hubogással serceg a zsír, és görbíti, kihajlítja, behajlítja a beledobott herõcéket.

De amellett másféle aggodalmak is bántják a tekintetes asszonyt. Nem esett-e az úton valami bajuk? Vajon hol háltak? Nem mentek-e sebesen, s nem ivott-e a Zsiguska így fölmelegedve hideg vizet? De már jöhetnének is. Ejnye, te kis Marci, tudod, mit gondoltam?

- Ugyan mit, tekintetes asszonyom?

- Eredj fel, fiacskám, a toronyba, és nézd meg, nem jönnek-e már valahol. A kántor úr odaadja a kulcsot, ha azt mondod neki, hogy én kérem.

A Marci rongyos, mezítlábas gyerek, nyáron ostoros néhanapján, ilyenkor pedig lepénylesõ az úri konyhán. Örömest fogad szót, szalad a toronyba. A harangok ugyan elmentek ma Rómába, ahogy az egyházfi, Tormási Jóska mondta, de a torony szerencsére nem ment velök. Marci megtalálja, és a lépcsõkön felmenet egyre a Jézus halálán gondolkozik, mivel hát a templomban van, és arra a következtetésre jut, belevegyülvén a gondolataiba a konyhán terjengõ finom szagok is, hogy Jézus talán nem is annyira az egész emberiségért, mint inkább a pataki diákokért halt meg. Csodálkozik, hogy a harangok mégse mentek el Rómába. Ez löki szívébe az elsõ kételyt. Aztán visszatér a tekintetes asszonyhoz azzal a hírrel, hogy még nem jönnek, hogy az egész úton nem jön semmi kabátos ember, csak egy úri hintó bontakozik elõ a Kucorgónál.

A nagyasszony erre új sopánkodásba kezd, de még a végére se ér, mikor már behajtat a hintó, amit Marci látott a toronyból, a kúria udvarára, s uramfia kiugrik belõle a Zsiga meg a János. Jézus Mária, hát ti vagytok? Azt hittem, valami becsületes emberek.

S nincs hossza, se vége a csóknak, kérdezésnek. Mikor indultatok? Még tegnap reggel. Hogy a Dõryéknél háltatok? Ösmertem leánykoromban az öreget, nyalka tiszt volt. Hát megnõsült? No bizonyosan - feleli saját magának -, ha azt mondjátok, hogy leánya is van. De szép-e, hé? Ámbár most már mindenki szép, mert a patika is segíti. Persze, õ hozatott haza a hintaján. Emberséges ember, azt látom. Ugorj, Panka, mit tátod itt a szájad, mondd meg Vidonkánénak, hogy lássa el az idegen kocsist mindennel. Ti meg gyertek be már. Apátok is mindjárt itthon lesz. Vagy mit is beszélek? Olyan vagyok, mint a bolond. Néha csakugyan azt képzelem, hogy te is a fiam vagy, János öcsém. Ne vedd rossznéven vén nénédtõl. De hát megnémultatok vagy mi, hogy egy szavatok sincs? Így feleltek ti, hé, a professzornak is?

- Az csak egyet kérdez egyszerre, édes mama.

- De nehezebbeket, ugye, szívem? Jaj, nagyon is meg vagytok soványodva. No, majd utána pótoljuk.

Nemsokára megjön az udvarház gazdája is, több ts. ns. vármegyék táblabírája, s elölrõl kezdõ­dik ölelkezés, kérdezõsködés. Majd a falubeli ismerõsök, urambátyámék, asszony­nénémék kukkantanak be megtartani a szemlét a fiatalok felett, kiknek érkezését gyorsan vitte szét a hír a faluban. Errõl beszélnek most minden kéményes házban, ahol muskátli és verbéna van elültetve a kertben, szóval ahol leányok vannak. Milyen víg húsvét lesz! Micsoda locsolás! Mennyi mulatság, tánc. Mert hazajöttek Bernáthéknál a juristák. Ahány penecilus van a faluban, azzal most mind piros tojást karcolnak az ahhoz értõk.

A nap most már elég hosszú, amint betelnek hõseink az ismerõs kúria mosolygós szobáival, a szülei fészek nyájas melegével, a Vidonkáné ételremekeivel, a gálócsi dohány ízével, egyszerre elmosódik a mogorva kollégium emléke, messze szalad Patak ódon várával, házaival, lakosaival, a ködös múltaknak leghátuljára, s olyanba tûnik fel minden, mintha el se mentek volna soha innen - legfeljebb egy félórára -, folytatja mindenik, amit õsszel abbanhagyott.

Zsiga kimegy az istállóba, megnézi sorba a teheneket, ökröket, bivalyokat, a kedves hátaslovát, a Lepkét. (Az is fölismeri, nyerít rá.) János pedig elandalogva járja végig a kertet, az ismerõs helyeket. Oly boldog, hogy egyedül lehet ott. Még csak a barackfák virágzanak, a cseresznyék, akik hisznek a nap csókjának, s kinyitják a kelyhüket az elsõ sugaraira. Be sokszor csalódnak szegények. Mert hátra van még a három rossz szent, akiket a tél, mikor elment, lelökött a szekerérõl, tehát csak késõbben bandukolnak utána: Szervác, Pongrác és Bonifác. Persze az orgonafa nyílik már, de annak mindegy. Az haszontalan úri dáma a fák között, gyümölcsöt nem kell hoznia, ha elvirágzik, megtette a kötelességét, mehet. A nagy, hatalmas tölgyfák lassúk, meggondoltak, még csak nem is rügyeznek, még õk mindig a téllel álmodnak.

János gróf lassan éldelegve ment végig a kerten, a csörgõ patak mellett, mely színes kavicsok közt szalad négy-öt apró hidacskán keresztül, míg az utolsón túl útját állná egy kõfal, ha nem volna hagyva alul egy rostélyozott nyílás, hogy azon átsuhanhasson egy másik nagy kertbe.

Ezt a kis patakot szereti legjobban János gróf. Ez hordta az õ üzeneteit oda, át a másik kertbe, s most is csak odamegy, mindig csak odamegy… Éppen úgy, mint a János gondolatja.

De mit titkolódzunk annyi okos ember elõtt, mikor egészen világos, még a verebek is csiripolják, hogy az a kert Horváth Miklósé, akinek a háza ott fehérlik a dombon, azaz hogy csak egy csücske csillan ki a fenyõfák és nyírek közül, s hogy az öreg Horváthnak egy Piroska nevû lánya van, és hogy János grófnak éppen az tetszik legjobban ennek az egész nagy világnak a lányai közül.

Az öreg Horváth uram, egyike a leggazdagabb embereknek a vidéken, de csak egy szegény szûcsmesternek a fia, s ebbe a rendi világba még nem illik be teljesen. Szokatlan, szégyenletes módon szerezte a vagyonát. Az eszével. A többi úri vagyon vagy karddal van összehozva vagy jegygyûrûvel. Teritum non datur.

Hogy röviden elmondjuk, Horváth Miklós fiatal korában kémiai professzor volt Kassán, és olyan szegény ember, mint a többi kollégák, kiket az istenek gyûlölnek. Papi rendben volt, de beleszeretett egy leánykába, tehát levetette a reverendát, otthagyta a professzorságot, s minthogy semmit se tudott a világon egyebet a kémiánál és a költészetnél, azon gondolkozott, hogy mi módon csinálhatna a tudományából pénzt.

A költészetbõl nem lehet, ott van elrettentõ példának Csokonai Vitéz Mihály, aki lyukas csizmában vándorol mecénástól mecénáshoz. Átkozottul messze lakik egyik a másiktól. De hát Csokonainak nincs felesége; csak a kulacsai szülnek apró kulacsokat.

Horváth Miklóst ellenben nemsokára ikrekkel ajándékozta meg szép felesége. Világos volt, hogy valami foglalkozást kell kitalálnia, mégpedig nem az ars poetica, hanem a kémia révén. Éppen akkoriban örökölt az apjától - egyetlen fia lévén - vagy hatezer forintot, s az az ötlete támadt, hogy a pálinkafõzésre adja magát. De minthogy a közönséges pálinka nagyon olcsó, mert csak a parasztok isszák, valami mást kombinált ki. Látta, hogy a parasztok nagy alkalmaknál, mennyegzõn, keresztelõkor megmézezik a pálinkát, s így aztán a »konty« se idegenkedik tõle. Nos, tehát az úri rendnek is gyártani kell egy ilyen külön pálinkát, mert az úri rendnek pénze van, jól meg tudja fizetni.

Legyen a színe a rózsából, az íze vetekedjék a cukorral, de mégis csípõs legyen és zamatosabb, és végre ne hiányozzék belõle a köménymag mellékíze se, mert a magyar ember szeret böfögni - hát legyen neki az akarata szerint.

Így pancsolta össze Horváth uram nagy fifikával a rozsólist. Üstöket vett, és egy szesz­fõzõgépet hozott Bécsbõl (éppen akkor találták fel), s nagyban kezdte fõzni az új, szokatlan italt.

Szomszédai, rokonai a fejüket csóválták.

- Meg vagy te bolondulva? Azt gondolod, hogy azt megveszik az emberek? Tudod, milyen lassan mozdul a magyar ember. Hiszen az idea nem rossz, az ital sem megvetendõ, de hol vannak a vevõid?

Horváth furfangosan nevetett:

- A temetõkben.

Azt hitték, hogy meg van bolondulva, pedig az õ esze nem volt híján az élelmességnek, s mikor látta, hogy az üzlet sehogy se megy, ügynököket menesztett Felsõ-Magyarországra a papokhoz, akiknek csak azt kellett följegyezni a parókiákon, hogy hol halt meg valami gazdag nemes úr, aki nagy vagyont hagyott hátra.

Az ügynökök megjöttek a névsorral, mire Horváth uram furmányos szekereket rakatott meg minden megholt uraság számára egy-egy gönci hordó rozsólissal. Az ügynökök elvitték, s megállítván a furmányos szekeret a gyászoló kastélyok elõtt, begördítettek egy-egy hordót, hogy azt a tekintetes úr rendelte akkor és akkor, midõn erre jártak.

Az örökösök megütõdtek, vagy meg se ütõdtek, mondván, hogy bizony a kastély ura meghalt már azóta, de ha így esett a dolog, hogy pör ne legyen belõle, isten neki, megtartják a hordó rozsólist, ámbár azt se tudják, mi légyen.

- No hát nem fogják megbánni.

És nem is bánták meg.

Így ment az üzlet erõszakkal, az üres szekerekkel visszatérõ ügynökök megint följegyezték útközben a plébániákon az új vevõket. A gondviselés következetes volt abban az egyben, hogy a nagy urakat folyton kaszáltatta - nem úgy, mint a guillotine Párizsban, aki csak egyszer csinált ilyen kirohanást ellenük. A lajstrom megint megtelt, és Horváth uram furmányos szekerei megint megindultak, mindig több szekér, mindig tovább egész az Alföld belsejéig, túl a Dunán, csaknem Zágrábig, sõt azon túl. Hiszen a jó horvátok is szeretik a jót, és szerencsére õk is halnak.

Tíz-tizenöt év alatt annyira fölszaporodtak a Horváth uram üstjei, hogy egész nagy telepen rotyogtak a katlanok hajnaltól estig, a pénze pedig még jobban fölhalmozódott, elannyira, hogy nem tudott vele mit csinálni, és mikor Ferenc császár adakozásra szólítá föl a vármegyéket és a nagy urakat a franciák elleni hadviselés költségeihez, Horváth Miklós egymaga annyi ökröt küldött föl ajándékba Bécsbe, mint Szatmár vármegye. Szatmár vármegyérõl pedig tudjuk, hogy ezeret küldött, mert megmaradott egy akkori pasquilban:

Ezer ökröt küldött Szatmár a császárnak,
De a császár ezért csak egyet Szatmárnak.

Ugyanis a császár új főispánt nevezett ki abban az évben Szatmárba.

De Szatmárnál jobban megbecsülte őfelsége Horváthot, mert nemességet adott neki a »szilvási« előnévvel. (Itt van már az első hazugság, mert nem szilvából főzte a rozsólist.)

Horváth most már nemesúr létére abbahagyta a rozsólis főzését (ami nem dukál, az nem dukál), és a tékozló Czobor grófoktól nagy birtokot vásárolt, itt a faluban telepedvén meg felnőtt leányaival.

Így lett az öregúr gazdag és nemesember. Mert a magyar nemesség bölcs politikai intézmény volt a maga idejében. Az volt a vérgyűjtő medence. Ha valaki tekintélyre tett szert bármely téren, vagy valamely tőkét összegyűjtött, akár szellemit, akár anyagit, ami erőt reprezentál, lett légyen az oláh vagy német, rögtön bevették a sáncok közé, hogy ami erő van, belül legyen. Azért bírt ez a nemzet olyan sokáig fönnmaradni. Mert, aki künn valamit tehetett volna ellene, azt ölbe vitték be maguk közé. Künn a gyöngeség, tehetetlenség maradt. Bölcsek voltak ezek a mi öregeink, meg kell adni. És ne köpdössetek, kérlek, ti demokraták, azokra a megfakult, megvedlett öreg címerekre. Mert ereklyék. Ezekből az apró címerekből volt rakva az a barikád, mely biztosítá annak a nagy, szent címernek a sérthetetlenségét, melynek négy ezüst pólyájában, a folyamaiban ti reméltek egykor halászni, s hármas halmára oda álmodjátok a szabadkőmívesi vakoló kanalat. A magyar nemesség nem volt puszta, rideg fal, mely elkülönzi a kiváltságos osztályt a néptől. Kapu volt rajta, nagy, széles ívvel, hogy minden érdem beférjen rajta.

Horváthot azonban minden nábobsága dacára lenézték a nemesurak. Még a többi Horváthok is. A bibiti Horváthok, a felsõbogácsi Horváthok, a nagyváradi Horváthok, a Petricsevics-Horváthok, a Voxit-Horváthok, akiknél õ atyafiságos látogatást tett, sem adták vissza a vizitet, nem azért, hogy rozsólist fõzött, hanem hogy csalárd fortélyokkal lökte ki a piacra, a halottak kontójára, ti. eleinte, mert késõbb már anélkül is jól ment az üzlet.

Házánál csak kisebb rangú nemesség fordult meg, az úgynevezett bekecsben járók, de ezeket is bosszantotta a pompa, és néha odamondtak valami paprikásat, amit különben jó kedélyével könnyen vett.

- Hát semmi az. A kocsonyának és a nemességnek egy kis idõ kell, míg megalszik.

Mindamellett igaz, ami igaz, volt benne valami a parvenübõl, egy kis pöffeszkedés, melytõl ritkán ment a self-made man.

Már maga az sületlenség, hogy a házát átalakította egy középkori váraccsá. Még ha nem is volna émelygõs, egyszerûen veszedelmes most Robespierre, Marat óta az effélével flancolni.

Fedetheti iszen a tornyát ezüstlemezekkel, és rakathatja márványból, de mégsem az a bizonyos az. Ott van, teszem azt, a Bernáth-ház, nincs azon egyéb dísz, csak elöl négy vén oszlop. De mégis sokat ér, mert az egyik szögletszobájában hált meg egyszer Rákóczi Ferenc, Kaposról erre jövet, a feleségével.

Sõt ott is felejtett egy rézzel kivert politúros ládikát, aminõben akkor pénzt tartottak utazó nagyurak, de ebben nem volt pénz, meg mikor reggel pakoltak a hercegnõ frájjai (no, ugyan ezek is hiába ették a kenyeret), künn hagyták valahogy a vállfûzõjét.[5] Csoda, hogy összeérte alul a derekát. De milyen hatalmas szélessé vált följebb… No hát olyan házat építsen Horváth uram, amelyben Rákócziné ott felejtette a vállfûzõjét. Ez az, ami nem lehet.

De mit bánta õ? Azért csak játszta a várurasdit; úgy tett, mint a Dõryék csimpánza Röszkén, ki mikor látta, hogy cipellõre vesznek mértéket a Mariska kisasszony formás lábacskájáról, õ is odanyújtotta a lábát a vargának. Bástyát, felvonóhidat csináltatott a kastélyhoz, s mikor otthon volt, fölhúzták a bástyára a Horváth-lobogót, a címerrel - ami egy ökörfej volt. (Hm, mégiscsak egyformán fizetett a császár, ezer ökörért egy ökörfej.) De már megint mennyivel szebb, íme, a Bernáth-címer, a karddal átszúrt lábszár kék mezõben.

Ha ebédhez ült, háromszor fújta meg a kürtöt az udvaros a kastélytoronyban, hogy az egész helység azt mondogassa ezekre az idétlen hangokra: »Na, most hozzák be a levest Horváthéknál.« De mennyivel elõkelõbb ennél az a csörgés, mikor a Bernáth-kúrián megzörög a kétszáz esztendõs ezüstnemû, ha hozzáütõdik a százesztendõs porcelánhoz.

Valami kis keverék volt ez a Horváth a régi professzorból és a mesékbõl fölszítt várúrból. Igazi komikus hatást tett mindenkire. Az elsõ leányát, a Rozáliát is, hogy adta férjhez! Kész nevetség. Szép termetes leány volt, akárcsak a régi királyasszony, a Mária Terézia. Nagy híre volt mindenütt, mint gazdag partinak, s jöttek mindenfelõl az udvarlók, mint mézre a darazsak. Az egész világ kíváncsi volt, hogy ki kapja meg »Rozsólis Rózsit« (ez volt a csúfneve a »nobel« világban).

A gõgös parvenü kijelentette, hogy megveti a rangot, a származást és a vagyont, hanem csak olyan okos embernek adja a lányát, aki három kérdést megfejt, amit õ ad föl. A vén majom nyilván hallotta a mesékbõl, hogy három aranyalmát kellett levágni elõbb karddal a leventének, aki a várúr leányát megkapta.

Hát jött is egy fiatalember Bécsbõl, valami nagyeszû, aki megkérte. Azt mondták, roppant jövõje van, még kancellár is lehet belõle. Ilyenféle hír elõzte meg jöttét.

Hát jól van, meghallgatta Horváth a fiatalember kérését nyájasan, s megmarasztotta ebédre, délutánra ígérvén a választ. Asztal fölött beszélgetett vele mindenféle, a tárgyhoz nem tartozó dolgokról. Elmondta, hogy azelõtt õ is megfordult néhányszor a birodalmi fõvárosban, és hogy mindig a »Matschaker-Hof«-ba szokott szállni. Ebbõl kifolyólag aztán elkezdte beszélni, hogy milyen érdekes eseménybõl keletkezett a Matschaker-Hof elnevezése. Hát úgy keletkezett, hogy mikor, azt mondja, a vendégfogadó fundamentumát ásták, találtak egy pléhládát, mélyen a földben. Kiássák, kiemelik, fölnyitják, hát több kisebb-nagyobb matschakerek voltak benne. Innen lett, öcsémuram, az elnevezés.

A fiatalember nagyon figyelmes arcot vágott, és nagyon megelégedettnek látszott, hogy hát megtudta az elnevezés okát, egyéb észrevétele nem is volt. Gondolta türelmetlenül, íme, egy ostoba anekdota - menjünk tovább.

Az anekdota ostoba, sõt már akkor se volt új, hanem Horváth uram azontúl egyszerre hûvös lett iránta, és ebéd után kijelentette, hogy igen sajnálja, de a leány még nagyon fiatal, még nem adja férjhez.

- Ah, uram - szólt a fiatalember elszomorodva -, ez csak kifogás, vallja be. Érzem, hogy elégedetlenséget vontam magamra valamiben. Mondja meg, kérem, õszintén.

Horváth megfogta a fiatalember kabátgombját, ez volt a kereskedõi szokása, ha valakivel bizalmasan beszélt.

- Hát lássa, unokaöcsém, magából sohase lesz az, aminek én képzeltem. Magában nincs igazi tanulási vágy, de ahelyett van nagyképûség. Magának tehát nincs nagy jövõje.

- De uram, hogyan állíthatja azt így egyszeribe?

- Hogyan? Hát tudja ön, fiatalember, mi az a matschaker? Ön elpirul. Nem tudja. Sohase piruljon azért. Lássa, én se tudom, mi a matschaker. A különbség köztünk csak az, hogy én megkérdeztem volna: amit én nem tudok, azt én megtanulom, de nem vágok hozzá olyan képet, mintha tudnám.

Egy szó, mint száz, a fiatalember menyasszony nélkül ment vissza Bécsbe, de legalább többet tudott egy anekdotával.

Mindez valóságosan megtörtént. A környék minden öregasszonya beszélte, sõt, a Kazinczy Ferenc jegyzetei között is bennfoglaltatik. A második kérõje Rózsikának egy nagyvállalkozó volt Brünnbõl, aki, mint üzletember, azt a mellékokot sem tagadta, hogy a Rózsika hozományával egész Közép-Európára kiterjeszti a vállalatát.

Az öregúrnak tetszett a nyílt beszéd, és azt mondta szokott mókázó modorával:

- Igen helyes, nagyon helyes, én szívesen adom a leányomat vállalkozónak, mert magam is az voltam. Hanem talán hallotta ön is, hogy én bizonyos fokig bolond ember vagyok. Sohase tessék ellenkezni. Tudom, hogy mondták önnek, és igazuk volt. Én csakugyan bolond vagyok. De ez nem veszedelmes õrültség, ne féljen tõlem. Ez csak egy rögeszme. Én ugyanis egy kérdést szoktam föltenni ahhoz, aki a lányomat ajánlatával megtiszteli. És ettõl függ aztán a további. Tudom, hogy ez bolondság, eszeveszettség, de nem tehetek róla.

- Igen, hallottam ilyesmit.

- Nos, hát mondja meg nekem, hogy ha Pozsonyból Brassóba mindennap két postakocsi közlekednék, Brassóból Pozsonyba pedig ugyanannyi, ha már most föltesszük, hogy az út tíz napig tart, mennyi kocsival találkozik ön útközben, míg Pozsonyból egy postakocsin ülve Brassóba ér?

- Hússzal.

- No no, fiatalember, gondolja meg jól, nem annyival.

- Akkor talán valami furfang van a kérdésben?

- Biztosítom, hogy nincs.

- Ez esetben kétségtelenül húsz, vagyis hogy az egyik, a huszadik már éppen beért Pozsonyba, mikor én onnan elindultam, tehát csak tizenkilenccel! Nem igaz?

- Nem és nem. Igen sajnálom, kedves ifjú barátom.

- Engedje meg, uram, hogy nyugodtan kiszámítsam a szobámban.

- Tessék - mondá az öregúr gúnyos mosolygással.

A brünni vállalkozó egész nap számított, õrülten számított, teleírt számokkal vagy tíz ív papírt, a homlokáról csurgott az izzadság, annyit számított, de nem boldogult, mindig más-más eredmény jött ki. Végre egy szakajtó babot kért a szakácsnétól, a babszemekbõl aztán kirakta az induló postakocsikat a pozsony-brassói vonalon, de csak még jobban belezavarodott az egészbe.

Mikor aztán látta Horváth, hogy semmire se megy, megszabadította a bizonytalanságtól.

- Hát lássa, önbõl nem lesz jó vállalkozó, mert ön nem látja tisztán maga elõtt a dolgok következményeit már a második fokon sem. A pozsony-brassói úton ott vannak az elõzõ tíz napon elindult szekerek is meg a mostani tíz napon elindultak. Eszerint a pozsony-brassói úton negyven szekér van. Ami pedig az ön mostani útját illeti, ne haragudjék, de azon csak egy kosár van.

Ilyen eszelõs ember volt ez a bizonyos Horváth. Már-már azt lehetett hinni, hogy férjhez se adja leányát a bolondériái miatt, mikor megjelent a háznál egy csinos huszártiszt, egy Bezerédj nevû, a Dunántúlról. Ismeretes nagy stromfax volt. Nevettek is rajta az ismerõsök. Ez fog még csak bent sülni. Szegény Bezerédj, bizony nem találta fel a puskaport.

Hanem hát az egész világra nézve váratlanul megfejtette a három kérdést, amit Horváth feladott neki, s megkapta a »királyleányt«. Most már a nevetõk elé volt odadobva egy nagy talány, hogy bírta Bezerédj az öreg furfangját kontrakarirozni? Persze senki se találta ki.

Pedig hát ugyan egyszerû dolog volt alapjában. Szép hosszú bajusza volt a kapitánynak. S a hosszú bajusz tovább ér, mint a hosszú ész. A hosszú bajusz nagyon tetszett a Rózsikának. A Rózsika pedig tudta az apjának az összes talányait, hát elõlegesen megtanította rájok a kapitányt.

Rózsika után az ikertestvérére, a Katicára került a sor. Az öreg most még furfangosabb kérdéseket gondolt ki a pályázók számára, de nem volt velük szerencséje. Mert ahol már egyszer egy kapitány járt, oda eltalálnak a hadnagyok is. A hadnagy pedig nem való komoly kérõnek, szerénytelenség ilyenül föllépnie - az inkább álutakon jár. Langvitz Pál hadnagy tehát, akit Bezerédj mutatott be az após házánál, egy éjjel szó nélkül megszöktette Horváth Katalint; legalább meggazdálkodta a fifikus kérdéseket. Nem is gazdálkodott meg aztán soha egyebet egész életében.