HATODIK FEJEZET
A HARMADIK LEÁNY

Ez a csapás teljesen leverte Horváthot, és elkeseredve a világ iránt, elhatározta, hogy a harmadik és utolsó leányát, a legszebbet, akit valaha ez a környék termett, egész elzárva neveli föl kastélyában, férfiak szeme elől elrejtve, mint egy török leányt. Még akkor Piroska kurta szoknyát viselt, és azt hitte, hogy a világ az ő udvaruk és kertjük, a nagy dán kutya, az angóramacska, a kék pántlikás bárányka és még azonfelül valami kevés, amit a többi házak fedeleiből lát.

Ennek a nevelési rendszernek aztán megvolt az a következménye, hogy nem hallott csúnya szavakat, nem voltak pajtásnői, nem tanult meg már bakfis korában flörtölni, nem voltak pajtásai, de amint a test észrevette, nini, itt a lelket nem engedik fejlődni, hát akkor én mit igyekezzem? - fogta magát, kezdett visszamaradni. Pedig micsoda felséges szép test volt! A legbájosabb arcocska, amit képzelhetsz, s az a nemesen boltozott homlok az ártatlanság glóriájával! Szelíd, kék szemei, gyönyörű lenhaja egy aranyabronccsal leszorítva, hogy a homlokba ne nőjön. Hát még az a formás sugár termet! Istenem, mi lesz az, ha egyszer fűzős derekat kap… Mert most még csak röpűkét visel vagy rütyőkét.[6] Ámbár az is hogy áll rajta! De lesz még azon olyan is, ami se nem szövött, se nem hímzett, hanem színaranyból öntött - mert talán egyenesen valami királyfinak neveli Horváth uram.

Az apát elfogta az ijedelem a leányka véznaságán, s kivált, mert egy idő óta a neve is lucus a non lucendo. Fehér lett a Piroska. A fülein keresztül lehetett látni, arcán az ereket meg lehetett számlálni. A szemei alatt patkók keletkeztek.

- El kell a Medvét hozatni, nincs másképpen.

Csakugyan elhozatta a megboldogult Medvét. Az el is jött, isten nyugtassa meg, s Horváth uram szokott furfangjával elkezdte firtatni, hogy találja ki, miért hívatta.

- Hát mert talán beteg valaki? - mondta az öreg Medve.

- Meglehet, de önnek kell kitalálni, azért doktor.

Erre bezzeg dühbe jött az öreg Medve:

- Mit? Hát az úr nekem is talányokat akar föladni? No hát maga a beteg. Azaz bolond.

Igen goromba volt az öreg doktor.

- No no, ne tessék azért haragudni. A Piroska színe nem tetszik nekem, a testalkata se; sápadt, gyönge, törékeny, nem fejlõdik. Azt szeretném tudni, mi baja van.

- Azt az úr tudhatja jobban. Mit szokott csinálni naponkint?

Itt aztán elszámlálta a napi teendõit, hogy ekkor és ekkor kél, aztán tanul, aztán zongorázik, aztán ebédel, aztán megint tanul, aztán hímez, aztán vacsorál, vacsora után meséket mondanak neki, míg elalszik.

- No most már megmondta az úr, miért beteg. Szerencsére még lehet segíteni.

- Ah, orvos úr, az isten áldja meg…

- Ne az istenre utalványozzák az ilyesmit! - vágott közbe a doktor. - Hallgasson. A kisasszony piros lesz, mint a rózsa, de meg kell tartani, amit rendelek. Különben pedig elpusztul.

- Parancsoljon - hebegte a megszeppent apa.

- Hogy hívják azt az erdõt, ami ide látszik az ablakból?

- Az a Bernyés.

- És kié az?

- Enyém.

- No hát a kisasszony mindennap kimegy abba az erdõbe száz napon keresztül. Ön vesz neki egy kis fejszét, s azzal a fejszével mindennap kivág egy akkora nyírfát, mint a karom, az így kivágott nyírfákat mind egy rakásra hordja a tisztáson, s mikor a századikat is odavonszolja már a többi közé, akkorra olyan piros lesz, mint a legszebb rózsa.

- Mit mond ön? - hüledezett Horváth. - Hiszen az lehetetlen. Ezzel a gyönge gyerekkel vágassak én fát, mint egy napszámossal? Komolyan mondja ön azt? Nem, nem akarom õt kiereszteni a falak közül. Férfiszemek elé. Megfogadtam. Minden lányomat ellopták. Ezt az egyet, ezt a legszebbet nem engedem. Ez maradjon az enyém.

Dr. Medve vállat vont.

- Tegyen ön, ahogy akar. De azt még egyszer mondom, hogy vagy a száz kis nyírfa kell neki, vagy pedig egyetlenegy nagy diófa. Amibõl a koporsót csinálják.

Erre aztán megadta magát az egykori rozsólisfõzõ, és a szép leánygyermek megszabadult fogságából; mindennap gyalog ment ki kis politúros nyelû fejszével a Bernyésbe, hogy ott egy nyír-bakfist levágjon. Többnyire apja kísérte, csak ritkán a nevelõnõje.

Egyszer éppen olyan napon (a bohókás Ámor intézi az effélét), amikor a nevelõnõvel ment, a diákok is, ti. Bernáth Zsiga és Buttler János, akik még akkor csak az alsóbb klasszisokat tanulták, ellenállhatatlan kedvet kaptak valami fészeknek a kiszedésére, amelyrõl a bojtár locsogott elõttük, leírván a helyet, ahol van. Az erdõ ugyan nem az övék, hanem iszen éppen azért virtus azt a fészket kiszedni.

Történt hát, hogy a kislány ütögette, vágta a mára kijelölt fát, s éppen arról gondolkozott, ha közbe egy kis pihenõt tartott, hogy ugyan fáj-e az annak; hát hogy is ne fájna szegény fehér fának, hiszen néha nedvet is ereszt, az pedig a könnye vagy a vére. A nevelõnõ ilyenkor erdei virágot szedett a kicsikének, voltaképpen saját magának, mert egy szentimentális német kisasszony volt, nagy orral, nagy lábakkal és olyan csontokkal, melyek alkalmassá tették õt olyan »hosszú lurkók« anyjává lenni, aminõkbõl Nagy Frigyes apja csinálta híres kollekcióját. Anyjának valaha Goethe udvarolt, és hm, ki tudja?… E kis családi legenda rontotta meg Frida kisasszonyt, s vitte ellenállhatatlanul a romantika felé, és most is ennek lehet talán fölróni, hogy virágok után õgyelegve, valami kipirosló kökörcsin után egy kéklõ jácint, a jácint után egy sárga verébfû, olyan messzire elcsalta növendékétõl, hogy mikor Piroska két úriasan öltözött fiút látván kilépni a fák közül, rémülten fölkiáltott: »Frida, Frida!«, abból a szegény Frida egy szót sem hallott.

Ah, az igazán borzasztó jelenet volt. Sohase lehet azt többé elfelejteni. A Piroska a fát döngette, arca ki volt melegedve, homlokán az izzadság gyöngyözött.

A két fiú, aki nem tudta az erdõbõl a kijárást, így okoskodott:

- Menjünk a favágó felé. A favágó kivezet bennünket.

Buttlernek volt egy réz kétgarasosa; azt szánták a favágónak pálinkára.

Egyszerre kitárult elõttük a jelenet. De milyen csodálatos igézõ az a sugár kislány a fejszével, az a gyönyörû liliomtermet ívbe hajladozva.

János gróf lábai a földbe gyökereztek. Idõsebb volt Zsigánál, olvasgatott már egyet-mást az erdei nimfákról. Azoknak lehetett ilyen politúros fejszécskéjük.

A leány megrezzent a harasztsuhogásra, s amint szétnyíltak a gallyak, rémülten kiáltott föl, elejtvén a fejszét: - Frida, Frida! - Futni akart, de nem bírt.

Zsiga legelõbb értette meg a helyzetet.

- Ne féljen, kisasszony - szólt hozzája szelíden -, hiszen mi nem bántjuk magát. (Közelebb lépett hozzá.) Hát ne fordítsa el a fejét, ne reszkessen. Inkább adok magának valamit. Nézze, kis tojások.

A gyermeki kíváncsiság gyõzött, odapillantott. A Bernáth Zsiga kezében öt pirinyó tojás volt, egy kicsit pirosba játszók, olyan szépek, mint a pettyegetett márvány; de nem lehet azt kimondani, milyen szépek voltak.

Piroska elmosolyodott, de azért nem mert a tojásokhoz nyúlni.

- No csak vegye el. (Odanyújtotta neki az egyiket.)

Piroska most már fölbátorodott, és elfogadta:

- Igazán nekem adja?

- Persze. Mert éppen jó; nem tudnánk elosztozkodni a pajtásommal, de így kettõ jut egyre-egyre. Ugye, kenyeres?

Ezt a Jánostól kérdezte. Piroska is a Jánosra nézett. János elpirult fülig, és azt felelte zavartan:

- Ami engem illet, én a magam részét egészen odaadom a kisasszonynak, ha neki örömet okoz.

Oly jó, meleg hangja volt ennek a János fiúnak; a leányka szíve megtelt hálával iránta.

- Nem, nem, a világért sem fosztanám meg.

S hangja édesen csengett a fák között, a madarak vidám csicsergéssel feleltek neki a lombok közül. De mennyi madár van itt! Piroska kezdte nem érteni, hogy mitõl félt, mikor hát itt annyi madár van.

- Maga, ugye, a Horváth kisasszonyka? Maga az a nagy szépség? - csintalankodott Zsiga.

- Én vagyok - felelte.

Olyan ártatlan volt még, hogy el se pirult, úgy ösmerte be.

- Hallottam már én maga felõl. A béresnénk beszélt eleget, aki azelõtt a maguk kastélyában szolgált, de az azt mondta, hogy üveg alatt tartják. Tudja, mint a bogarakat Patakon a múzeumban. Mindig úgy képzeltem magát, hogy valami gombostûre van felszúrva, üveg alatt. (És nevetett hozzá a rossz kópé.) Azért aztán meg is ijedtünk a barátommal, hogy valami tündér, mikor itt láttuk fát vágni. És miért is vág maga fát?

- Mert rám parancsolta az apám.

- Ejnye, de furcsa apja van magának.

Közben János is közeledett, s megszólalt:

- És ugye, nehezen megy?

Szomorúan mosolygott.

- Nagyon nehezen. Mert nemcsak ki kell vágnom a fát, hanem el is kell vonszolnom odáig.

Balra mutatott a kezével egy tisztásra, hol már vagy tíz-tizenöt kivágott fiatal nyárfa hevert fonnyadt lombozattal egymás mellett.

János gróf csakugyan olvasott már mesét ilyen kegyetlen apáról. És annak is olyan vára volt.

- De reménylem, csak nem kell az egész erdõt kivágnia? - tudakolá János, ki nagy érdeklõdést mutatott.

De azért a kislány mindig a Zsigára nézett, ha neki felelt is. Pedig a János volt a szebb fiú, piros, hamvas arccal, nagy, ábrándos szemekkel. Az álla még akkor sima volt, mint a leányoké, csak az ajka fölött mutatkozott már egy kis elõrevetõdõ árnyéka a bajusznak.

- Ó, dehogy - szólt Piroska nevetve, és lehajolt a fejszéért. - Száz fát kell csak kivágnom, s akkor vége.

János most odalépett hozzá, egész közel.

- Engedje meg, hogy ezt a mostani fát én vágjam ki maga helyett. Adja ide a kis fejszét.

Piroska beleegyezõleg hunyorított.

A fejszéért nyúlva, kezével megérinté a leány ujjait, az hirtelen elkapta, mintha parázs égette volna meg.

Most aztán bezzeg másképp szólt a fejsze. Recsegett-ropogott a fa, kongott, zúgott, hasa­dozott. Aztán hogy illett a fejsze a kezébe, mert hát fiú. Olyan szép volt vele. Meg se izzadt, ki se pirult, csak úgy könnyedén ütögette, mintha porolná. Istenem, de erõs lehet. Még egy vágás, no még egy, és a fa tompa zuhanással elterül a gyepen. Milyen hamar. Igazán csak játék.

Akkor aztán megfogták ketten a Zsigával, nem úgy, mint a Piroska szokta, vonszolva, hanem a levegõbe kapták, egyik a boldog végét, másik az ágas végét, szaladtak vele nagy csörtetéssel, mígnem odaértek, és a többi holtak közé csapták - akiknek mind meg kellett halni, és még az utána következõk is így halva jönnek egész százig, és mindez csak azért, hogy egy vén diófa életben maradjon. Már ti. amelyikbõl az a koporsó készülne… A fák történelmében is vannak hát olyan igazságtalan szamárságok!

A két diák most elbúcsúzott a kisasszonytól, aki szinte sajnálta már, hogy elmennek.

- Hát maguk igazán nem zsiványok? - kérdé szelíden, nyájasan, de némi csodálkozással.

- Talán azt hitte?

- Engem mindig azzal ijesztettek, hogy az erdõn zsiványok vannak.

- Meglehet, hogy vannak, kisasszony - szólt a kis Zsiga sértõdve -, sõt, igaz is, hogy vannak, de azok másképpen néznek ki, szóval mi nem vagyunk zsiványok. Mi a szomszéd házban lakunk. Én Bernáth Zsiga vagyok, szintaxista, a barátom pedig gróf Buttler János, rétor a pataki iskolában.

- Kár - mondta naivul.

Buttler elmosolyodott.

- Hát inkább szeretné, hogy zsiványok legyünk?

- Inkább - felelt a leány, szemeit lesütve -, mert akkor sohase félnék többet a zsiványoktól.

Mire a nevelõnõ elõkerült fölbokrétázott kebellel és koszorúval a fején, kezeit ábrándosan lógatva, már akkor hûlt nyoma volt a diákoknak.

- Ni, maga már kivágta a fát, el is vitte. No, ez egészen derék. Szemlátomást erõsödik, gyermekem. Ó, hogy fog a papa örülni.

Piroska éppen szólni akart a diákokról (hiszen rendkívüli epizód volt az életében), de a nevelõnõ csodálkozása tetszett neki. Az is jó, hogy az apa örülni fog. Hát hadd örüljön a szegény apa, inkább nem szól semmit. Mert az is megeshetik, ha a diákokat említené, hogy Frida mindent kitalálna, s azt mondaná gúnyosan: »Ah, hát így vagyunk, kisasszony, a feladatot mással teljesíttette; de szerencsére van itt még elég fa, tessék kivágni a következõt.

Piroska tehát mélyen hallgatott az erdei jelenetrõl itt is, otthon is, és estefelé a nagy harmincholdas parknak egész végéig sétált, ahol egy rozoga fal határolta el a Bernáth-kerttõl. Gondolta magában: »Odaát laknak a fiúk, de sokért nem adnám, ha átláthatnék most, hogy mit csinálnak.« A kis madártojást, amit tõlük kapott, nagy titokban elásta egy helyen a kertbe, azt hitte, hogy abból is úgy fog onnan kikelni a kis madár, mint ahogy lesz a picinyke magból a violavirág.

Aztán megint egyformán folytak a napok egész héten, hol a nevelõnõ, hol az apja ment ki vele délutánonkint az erdõbe, hol mind a hárman. A leány csakugyan épült, erõsebb lett, a kék karikák eltûntek a szeme alól, s finom, leheletszerû pirosság vegyült az arc fehérségébe. Örült az öreg Horváth, és nem gyõzte ismételgetni: Hja, a Medve nem bolond ember, érti a mesterségét. A Piroska piros lesz, mint a rózsa.

Egész szenvedéllyel ragaszkodott most már a doktor különös receptjéhez, sõt, napról napra vastagabb fákat jelölt ki a kicsikének, hadd izzadjon, hadd fáradjon; az egészség is csak tõke; gyûjtsön belõle minél többet.

Türelmetlenül várta, mikor lesz még pirosabb, még üdébb, elevenebb, erõsebb. Egy nap csak úgy unalomból megszámlálta a kivágott fákat a tisztáson, éppen harmincnégy volt. Nos, tehát még hatvanhat van hátra. Hm, milyen csodálatos a tudomány! Ki hinné azt, hogy ezekbõl a fehér fákból piros festéket lehet kicsalni az emberi arcra.

- De harmincnégy fa - mormogta -, hogy lehet az, hiszen még nemrégen kezdtük? Ez egy kicsit sok. Ugyan, kisasszony - szólt haragosan Fridához -, nem tudja, mikor kezdték a kúrát?

- Éppen ma egy hónapja.

- Az ördögbe is, harmincnégy napos hónapok nincsenek a kalendáriumban. Az lehetetlen, kisasszony.

- Bizonyosan tudom.

Elkezdték számítani a napokat, mikor volt itt az orvos, hát kisült, hogy harminc nap elõtt. De levágott fa mégis harmincnégy van.

- Hogy lehet az, kis jószágocskám?

- Nem tudom, apa.

- Nem vágtál ki néha kettõt?

- Jaj, apa, az az egy is mindig sok volt.

- Talán valami fatolvajok, gallyszedõ parasztasszonyok - vélte Frida kisasszony.

- Eh, bolondság! A fatolvajok elvinnék a kivágott fát. Azaz ki se vágnák, hanem vennének a kivágottból. Ha kevesebb volna a kivágott fa harmincnál, azt érteném, de így igazán rejtélyes. Sõt kitalálhatatlan. Nem gyanítasz semmit, fiacskám?

- Nem apa.

- Ha babonás volnék, azt kellene hinnem, hogy valami hebehurgya tündéred van, aki így akar téged megsegíteni; mikor te otthon pihensz, vágja helyetted a fákat, hogy a kemény fejsze meg ne törje puha kezecskédet.

Piroska arca kigyúlt vérvörösre. Ezer fában sincsen annyi festék. Látszott, hogy valami gondolat lopódzott fejébe. Most már gyanított valamit. Csak a diákok tudnak errõl. A diákok közül volt valamelyik. De ugyan melyik? Úgy dobogott a szíve, hogy azt hitte, kiugrik.

Ez a picinyke esemény igazi fejtörõ nagy probléma volt a kastély lakóira nézve. Hiszen oly kevés történik velök. Az öregúr különben is gyanakodó volt a Katica esete óta, s dús fantáziáját nagy mozgásba hozta minden kis jel. Piroska szórakozott volt s elmélázó. Ha a nevelõnõ megszólította, összerezzent. Esténként sokat forgolódott, mozgott ágyában, míg elaludt, nappal a magányt kereste; mindig az az egy kérdés kínozta, hogy »melyik«? Oly szomorú volt vele és mégis oly boldog. S hogy megváltozott azóta minden. Másképpen zúgtak a park fái, mást énekeltek a madarak; valami különös szellõ suhogott a lombok között… és hogy csörgött, hogy fecsegett a kis patak, amely onnan folyik…

Egyszerre csak mit lát rajta? Hát egy kis papírhajó úszik a vízen, viszi nagy mormogva a színes kavicsok közt az erecske sebje, néha odapaskolja egy-egy kõhöz, néha meg is akad, befonódik valami vadszeder-indába, de megint jön egy hab és kiemeli, úszik odább-odább, s nini, a hajóban egy piros virág van, akkora, mint egy kis gomb, szikrának hívják a kertészek, hogy nevet ott, hogy himbálódzik… de jó neki, vajon hová utazik a szikra?

Hopp, megállj, kis szikra!

A leányka lehajlik a víz fölé, és elfogja a papírhajót. Kiveszi a szikrát a belsejébõl, hát még egy papírcédula is van mellette, és higgyen-e a szemének, ez van rajta írva: »Jó napot, Piroska kisasszony.«

A szikra hát megérkezett.

A leányka tapsol a kezével: Itt vagy, kis szívecském, kis szikrácskám, édeském. Hozzám jöttél, ugye, hozzám? No hát, jó dolgod lesz, belenyomtatlak a kis imakönyvbe. Ugye, a diákok küldték? De melyik, de melyik?

Megijedt, összerázkódott, mint a tetten ért bûnös, midõn a bástyáról egy ismerõs hang szólítá.

- Kisasszony, kisasszony, az erdõbe!

Frida állt ott a bástyafokon a felöltõkkel, kalappal és ernyõkkel. Sietve rejté keblébe a szikrát, és a papírhajót bedobta hirtelen egy bokorba, melyet cifrasásnak híttak; hosszúkás késpengéhez hasonló fehér csíkos levelei voltak.

A lépcsõkön egy inas a kis fejszét hozta elébe:

- A fejsze ki van csorbulva, kisasszony, jó volna, ha útközben kiélesíttetnék a kováccsal, a mi köszörûkövünk elromlott, a fejsze pedig nem fog már. Tudja a kisasszonyka, melyik a kovács? Vagy én is elmenjek?

- Hát jöjjön el maga is, Márton. És az apa?

- A tekintetes úr kiment vadászni, de az erdõben majd fölkeresi.

A kovács a falu végén székelt, hogy semmit se gyújthasson fel a szikrákkal, melyek néha az ajtón, néha egy lyukon át, mely szándékosan erre a célra volt hagyva a mûhely hátterében, ömlöttek ki. A kovács, Apró Márton uram, nevezetes perszóna volt, aki sokat adott magára és foglalkozására. Általában az akkori kovácsmûhelyeket és kovácsokat nem lehet mai szemmel nézni. A kovács volt a legtöbbet tudó ember a faluban, utána jött tudásban a földesúr vagy a pap, és csak a legvégén ballagott a kántor vagy nótárius. A kovácsmûhely pedig pótolta a kaszinót és újságot. A nagyobb földesurak, a falu mágnásai kipárnázott székeket tartottak maguk­nak a kovácsmûhelyben, s délutánonkint, ha megunták magukat, odamentek öblös tajtpipáikkal szórakozni. A székeket kihordta az inas körbe a patkoltató oszlop körül, s úgy ültek ott kevélyen pöfékelve, mintha a fõrendiházban volnának. Az egyik szurtos kovács­inasnak nem volt egyéb dolga, mint parázstüzet hozni, ha valamelyik pipa kialudt.

A kovácsmûhelyekben mindig voltak lovat patkoltató vagy kerékráfot forrasztató utasok, akik a nagy úton sok mindenfélét láttak, hallottak, s azt a kovácsmester patkoltatás közben bizonyos elsajátított tehetséggel mind kiszedte belõlük, néha a tekintetes urak is beleszóltak, kérdezõsködtek s véleményt cseréltek. Aki versatus akart maradni a világi eseményekben, annak nem volt szabad elhanyagolni a kovácsmûhelyt. Egy mai hírlap minden rovata idejött: a mulatságosak, a hasznosak és a tanulságosak. A gazdának jó volt tudni, hogy melyik vidéken milyen búzatermés volt, és hogy fizetett az odavaló zsidó. A politikus kombinációt fonhatott abból a hírbõl, hogy a zabot nagyon veszik Erdélyben. A zab emelkedõ ára háborút jelentett. A »napi híreket« pótolták a különbözõ mulatságos esetek, melyeket a kocsijavíttatók elbeszéltek nevezetes gyilkosságokról, pikáns házasságokról. Pozsonyban, aszongya, meghalt valami grófné, aki minden vagyonát, nagy kincseit a kocsisára hagyta; a másik patkoltató furmányos beszéli, hogy Szécsényben egy Szilassy nevû úrnál hatalmas kosokat látott, akik megkergették a bikákat. Mindezeket jó tudni. Az embernek esetleg kedve szottyan olyan kosokat szerezni - vagy olyan grófnét.

Apró Márton uram éppen a mûhelyajtó elõtt valami szürke lovon babrált valamit, lehajolva a lábaihoz, mikor a hölgyek odaértek.

- Piroska, ne menjen közel - inté a nevelõnõ -, mert valami szikra beleesik a batisztruhájába. Az pedig nagy baj lesz.

Piroska pedig gondolta: »van már az én ruhámban egy szikra, és az nekem elég bajom.«

A Márton inas rákiált a majszterre:

- Hopsza, ugorjon fel, majszter úr, egy kis munkát hoztunk!

- No, mit akar kend? - kérdé az kelletlenül.

- Hát nem látja, hogy a nagyságos Horváth kisasszony van itt?

- Iszen nem vagyok vak - felelte a majszter flegmával.

- Hamar hát, élesítse ki kegyelmed ezt a kis fejszét.

- Nem érek most rá - felelt mogorván.

- Hogyhogy? Nem ér rá? - csodálkozott az inas.

- Egy beteg ló van a kezem alatt - magyarázta a kovács. - A kisasszony pedig egészséges. Hát az egészséges várjon, mert a beteg elsõbb.

A kovács nyugodtan kötögetett valami péppel megkent rongyot a ló hátsó bal lábára, mert a lógyógyítás is a kovácsok mesterségéhez vágott.

Az inast szörnyen bosszantotta a kovács udvariatlansága.

- No, hallja, maga szépen becsüli meg a kisasszonyokat, akik ide alázkodtak.

- Hát minek alázkodtak ide? - nevetett a kovács. - Mi közöm nekem a kisasszonyokhoz, Márton drusza?

A kisasszonyok nem hordanak a cipõiken patkót. Én a vas embere vagyok. S õk a vasat csak a derekukon viselik. De azt a vasat a szabó csinálja oda. Éppen a szabó, az a hitvány faj. Ez mer a vashoz nyúlni. Valóságos lealázása a kovácsmesterségnek. Semmi közöm a kisasszonyokhoz!

A nevelõnõ szerencsére egy szót se értett magyarul, mert különben sértõdve távozott volna innen, Piroska egy kicsit szepegett, s mint egy ijedt bárányka hátrált lassan-lassan egész az útra.

De a kovács általában nem volt rossz ember, csak a szája járt mindig ellenzéki irányban. Lepocskolt az mindent a világon, papot, bírót, felsõbbséget, de megsajnált egy megázott macskát, s zord téli éjjeleken nyitva hagyogatta a mûhely ablakát, hogy a verebek bemehes­se­nek éjjelre melegedni.

- No, hol az a fejsze? - szólt oda, a lóval elvégezve dolgát. - Mit? Ezzel a kis fejszével a kisasszony szokott dolgozni? Hát meg vannak az urak habarodva? Jaj, lelkem galambom, nem olyannak való ez, aki kávét iszik! Egyebe se volt a szegény zsellérembernek, csak ez a kis szerszáma - s erre is ráteszik a kezüket. Mondhatom, bolond módi, akárhol szedték. A minap is itt járt a kis Buttler grófocska, hogy üssem nyélbe a szekercéjét. No hát adja isten, hogy igazuk legyen, hogy ezentúl az urak vágják föl s aprózzák a mi fánkat. Úgyis ezer esztendeig vágtuk mi az övékét.

Az inas aggódva pillantott kis úrnõjére, ha megértette-e ezt a gonosz beszédet, s igen csodálkozott, hogy az örömtõl sugárzó, megdicsõült arccal állt ott. Sohase mondott még neki ember olyan édeset, mint a kovács, hogy Buttlernek fejszét csinált.

Tudta már, ki vágja helyette a nyíreket a Bernyésben. S mindent tudott ezzel. Egyszerre okos lett, ravasz lett, elõrelátó lett, mert ezt az egyet megtudta, az elsõ, az egyetlen nagy titkot…

Még erõs is lett. Ma már semmi se volt a fát kivágni a Bernyésben. Úgy csattogott a kis fejszéje, hogy az öreg Horváth messzirõl meghallotta.

Mire odajött, s részvéttel kérdezé: »Nem fáradtál el, pehelykém?« az vígan felelte:

- Akár az egész erdõt ki tudnám vágni.

- No hála istennek. Ebbõl láthatod, kis szívem, hogy a munkában erõ van.

- Hát te, apuskám, mit lõttél?

- Egy nyulat meg egy cigányt - felelte az öreg mosolyogva.

- És meg is halt? - kérdezte ijedten.

- A nyúl igen, hanem a cigány csak megsebesült. Gombát szedett a jámbor a csalitosban, és én valami feketét látok, zörren a bokor, puff, bolond fõvel odalövök.

- Sírt-e nagyon, szegény?

- Jajgatott eleinte, de aztán odaadtam neki kárpótlásul a nyulat.

- És megelégedett vele?

- Úgy látszik, kevesellte, de aztán megnyugtattam: »Lásd, te bibaszt, sokkal rosszabbul is üthetett volna ki, hogy te maradsz halva, és a nyúl menekül meg. Azonfelül a nyúl nem kapta volna meg az elesett cigányt, ahogy most te megkapod az elesett nyulat.« No, ezt aztán maga is belátta.

Az öregúr kedélyesen kacagott vadászkalandján. Különben is vidám, jókedvû ember volt, értelmes szürke szemeiben valami sajátságos pajkosság játszadozott. Csak a ruházata volt különös. Mondják, hogy az Andrássy grófokat utánozta. Az pedig nevetséges dolog. Mert azok sovány, magas alakok, méltóságteljes járásúak, ez pedig egy kis pocakos emberke volt, kurta nyakkal, kurta lábakkal. Goethe-féle kabátot viselt, a nyaka körül egy fekete selyem­kendõ volt csavarva egész füléig, míg ellenben a nadrágja az akkoriban divatos gráci szövetbõl készült; az alapzat szürke volt s rajta a mintázat egy stájer vadász puskájával, kutyával. Az embernek a lábszárai valóságos képtár voltak: a sok egyforma vadász és kutya elöl-hátul nagy látványosságot képezett; nem csoda, ha a falusi gyerekeknek mindig nagy örömet okozott, ha ebben a nadrágjában ment végig az utcán. Sõt a helybeli irigy kutyák sem tudták megbámulni a nadrágra festett testvéreiket némi közbeszólás nélkül.

Frida egy szép vadrózsát talált ma, s azt e szavakkal tûzte a Horváth gomblyukába:

- Ilyen lesz a mi Piroskánk hatvan nap múlva.

Horváth meghajtotta magát, ez a figyelem kedvesen lepte meg, a kisasszony keze után nyúlt, és megcsókolta.

Általában õ is, mások is sokra becsülték Goethe egykori ideáljának leányát, mert éppen akkoriban dühöngött javában Európa-szerte a Goethe-kultusz. No de ki is tombolhatta magát ez a kultusz, kivált a gouvernante-okon, mert alig volt egy a kontinensen, aki ne állott volna fölmenõ ágon valami összeköttetésben a halhatatlan költõvel. Különben is fránya gyerek lehetett õexcellenciája. Volt vagy húsz szerelmi viszonya, és azonfelül ráfogtak még vagy ezret.

- Ad vocem, hatvan nap - mondá élénken az öregúr. - Jó, hogy említi. Megszámláljuk a fáinkat.

A fa megint több volt azóta hárommal, mint amennyit Piroska kivágott az utolsó megolvasás óta.

Horváth úr fölpattant ingerülten.

- Eh, ez mégis borzasztó! Itt valaki garázdálkodik az erdõmben. Nézzék, megint kivágott három fát, és iderakta a többi közé. Ki lehet az, és mit akarhat?

Egy kürt lógott a nyakán, zöld zsinóron, belefújt. Az éles hang keresztülmetszette a sûrû lombozatot, és bejárta az egész erdõt. A madarak elnémultak egy percre, mintha találgatnák, »mi lehet ez«, s az erdõ oly hallgatag, oly síri, ha a madarak nem csipognak, hogy szinte ijesztõ. Kisvártatva visszafelelt egy másik kürt, az erdõkerülõé, aki jelentette ezzel, hogy hallotta és jön.

Egy negyedóra múlva ott állt puskával, csíkos tarisznyával, gubában egy drabális termetû ember, a bajsza egész az álla hegyéig csüngött le.

- Istók, mi dolog az? - förmedt rá a földesúr - valaki kivágja a növendék nyírfákat, mikor a leányom nincs itt, és odacipeli a rakásra.

Istók a fejét rázta:

- Az az egy már nem lehet, mert meghallanám a fejsze hangját.

- Márpedig ez így van, Istók, csak nem akarsz ebben megcáfolni, ami egészen bizonyos?

Istók keresztet vetett magára:

- Akkor azt csak az ördög teheti, tekintetes uram - felelte babonás ámulattal -, valami nesztelen pokolbeli szerszámmal.

- Az ördög? Miféle ostoba beszéd ez, Istók? Minek volna az ördögnek a fa?

- Hát kérem alássan, csak kell, hogy vegye valahonnan a fûtenivalót a katlanok alá.

- Szamár vagy, Istók - nevetett rajta Horváth -, hiszen nem viszi el a fát. Aztán az ördögnek nem is kell, hiszen ott van a kõszén a föld alatt.

- No, az már igaz - hebegte Istók megnyugodva -, hanem azért mégiscsak varázslat lesz a dolog, mert a paraszt hazavinné, ha kivágná. A parasztot én is ösmerem, a tekintetes úr is ösmeri, tudjuk róla, hogy hazavinné, de a gonosz szellemeket se én nem ösmerem, még talán a tekintetes úr sem, hát nem tudjuk a szokásaikat.

A köznép a század elején teljesen a papok befolyása alatt állt, s be volt gubancolva lelke, erkölcse a babonában, mint az Ábrahám báránya az iszalagok közt. Éppen tavaly nagypénteken történt a helységben, hogy egy vándorló órást (mert még akkor vándor órások jártak megigazítani egész környékek óráit) két legény agyonvert a kaposi úton öt forintért, amit nála találtak. Az órás táskájában a mûszerek közt volt egy darab szalonna is, amibõl az egyik gyilkos legény falatozni kezdett, mire borzadva kiáltott rá a másik gyilkos: »Mit csinálsz, az Isten szerelméért, hiszen ma péntek van?« Mire az undorral dobta el véres kezével a kárhozatos ételnemût.

- Mindegy - folytatá a földesúr -, akárki vágja is a fákat, Istók, de azt az egyet megmondom, hogy mától kezdve itt rejtõzz el, ne törõdj az erdõ többi részével, és ha valakit megcsípsz, kötözd meg, hozd hozzám. Mert ha csak egy fa dõl el még itt tudtod nélkül, annak igen siralmas vége lesz rád nézve. Megértettél-e jól?

- Igen, megértettem, tekintetes uram.

Istókot akarta megijeszteni, de a kis Piroska sápadt el erre a parancsra. Istók csak a fejét vakarta, és golyót, puskaport kért az urától, mert mi tagadás benne, õ eddig a puskát csak dísznek hordozta a vállán, földi teremtmények ellen elég volt a két izmos karja, de most ki tudja, miféle csudákkal és szörnyekkel lészen dolga, és a golyó mégiscsak golyó.