HETEDIK FEJEZET
HAJÓK HA FEL S LE JÁRNAK

Piroska a nagy örömtől váratlanul fordult be a legnagyobb szorongatásba. Jaj istenem, a szegény Buttlert megfogják. Talán meg is lövi ez a rettenetes bajuszú ember, az az Istók. Szűz Mária, szent anyácska, segíts rajtam, gondolj ki valamit helyettem! Érezte, hogy meg kell mentenie Buttlert. De hogyan? Kire bízza titkát? Inkább meghal, mintsem valakivel közölné. Ha talán írna neki? De ki vinné el a levelet? És aki vinné, az már kitalálna mindent. Megmondaná az apjának, kikiáltaná az egész világnak.

Alig várta, míg hazaérnek, szaladt mindjárt a kertbe, a virágaival tanácskozni; azokkal is, amelyek ott nyíltak szerteszét, két sorban a gyalogutak mellett, de kivált azzal az eggyel, mely a keblében fonnyadozott, kivette onnan, és sokáig nézte a szikrácskát meg a kis patakot, mert övé az érdem, ő hozta a fehér hajóban.

Hej, ha az a hajó vissza tudna menni… Mit szólanál hozzá, te ezüstös patak?

A patak fecsegett-csevegett, felelgetett, de ki értené azt? Pedig bizonyosan jó tanácsot mondott. Letépett egy szegfût, beledobta a vízbe. A kis habok összezörögtek körüle, fölemelték, de mit ér, ha mégiscsak a régi úton vitték lefelé, lefelé, ki a kertbõl, el a mezõkre.

Arra jött most egy kertész a gereblyéjével meg a nagy ollójával. Egy becsületes német volt Kassáról - akit azért csapott el, mondják, az abaúji fõispán, mert a délszaki növénypalántákat a jeges verem fölé ültette el. Maga az abaúji fõispán azonban azt állítja, hogy azért kergette el, mert a legfölségesebb virágait elküldözgette a szeretõinek Kassán. Na hát ez nem olyan nagy baj; Horváth fölfogadta, ebbõl az egy bajból évrõl évre gyógyítja az idõ a kertészt.

Piroska megszólította:

- Kertész bácsi, ugye, maga okos ember? (A kertész bólintott rá, hogy: igen.) Meg tudná-e csinálni, hogy ez a patak ne arra folyjon, hanem emerre?

A kertész gondolkozott:

- Hát hogyne tudnám megcsinálni? Ha egy gáttal elrekeszteném a vizet, hát visszafordulna a medrében.

- No, csinálja meg!

- Minek?

- Hogy lássam.

- Nem érek most rá játszani, kisasszonyka, meglát az úr és megharagszik.

- De ha szépen, nagyon szépen kérem. - Összetette a kezecskéjét.

- Nem tehetem most, majd vasárnap.

- De most szeretném (és toppantott a lábával, kis arcocskáját haragosan összevonta, s kezét a csípõjére tette). Forgós teremtette, parancsolom. (Ezt a szakácsnétól tanulta a kicsike.)

A kertész szívbõl kacagott, gyönyörködve nézte, milyen szép így.

- Ejnye, hát mégse fél tõlem? Hát tudja mit, Müller bácsi, hozok magának egy kis zsák dohányt az apáméból.

Ez már több volt, mint amennyit egy kertész szíve megbír. Müller bácsit egy lúdtojásnyi gyémánttal se lehet megvesztegetni, mert az csak kõ, de a dohány - más. Az plánta. A plánták pedig hozzá vannak nõve egy kertésznek a lelkéhez.

- Hát jól van no, kisasszonyka!

Hozott egy deszkát, összeszedett néhány követ, és megépítette a gátat nagy ügyesen.

- No, most már elmehet, Müller bácsi.

A víz gyûlt, gyûlt a gátnál, valóságosan nagyra növekedett. Amint észrevette, hogy nem mehet át, elkezdett zajlani, morgolódni, nyaldosta a deszkát, verdeste a partokat, s széles hullám­gyûrûkben ütõdött vissza, aztán egyszerre csak meggondolta magát, hogy az okosabb enged, és visszafordult. Elõször csak kis darabon ment visszafelé, megállt makacsul odább, mintha mégis restellné. A szembejövõ víz meglökte egy kissé, de aztán az is visszafordult vele, s megint mentek egy gondolatnyi darabon, míg végre valóságosan visszafelé folyt az egész patak.

Piroska most felírta ceruzával egy cédulára: »Vigyázzon magára, ne menjen többé az erdõbe helyettem fát vágni, mert ott elfogják.«

Aztán elszaladt a hajóért, mely a sás közt volt, belegyömöszölte a cédulát, és nyomatékul rátett egy hófehér szegfût.

- És most már eredj utadra, kis hajó! Szûz Mária anyácskám, segíts neki!

Rátette a vízre, a víz sebbel-lobbal, andalító csörgéssel, csobogással vitte-vitte a Bernáth-kert felé. Piroska pedig, mint ahogy egy bûnös a bûn színhelyérõl, futott, ahogy bírt, a kastély felé.

Eszébe se jutott az a borzasztó lehetõség, hogy azalatt apja éppen ott sétál a galagonya falak közt, melyeken a kertész nyeseget, s kérdi tõle: Nem látta-e Piroskát?

- Odalent játszik a pataknál. Éppen most csináltam neki egy gátat.

- Gátat? Miféle gátat?

- Erõvel azt kívánta, hogy fölfelé menjen a víz.

- Hm - dörmögte az öregúr, s otthagyva a kertészt, indult a patak felé. Ni, csakugyan fölfelé megy a víz, s egy fehér papírhajócska úszik rajta. Mi az ördögöt talált ki az a fruska? És õ maga nincs is itt: Piroska! Piroska! - kiáltja, s ment szapora léptekkel egyenest a hajó felé.

János gróf tûkön ült ezalatt. Súgta azt az õ szíve, hogy történik valami, valami levelet hajítanak át a falon vagy virágot (s ez jelenti az igent), ha semmi se történik, az jelenti a »nem«-et, ha pedig oda talál jönni a falhoz estefelé Apró Márton uram, a kovács, hogy egy sûrûbb rostélyzatot illesszen a fal aljára, melyen át nem férhet papírhajó, ez azt jelenti, hogy az apa kezébe került a küldemény. János gróf egész nap ott õgyelgett a pataknál a fal körül, várván a jeleket. Végre mit lát egyszer? Valami olyant, amire nem gondolt, jön a víz vissza haragos mormolással, fehér tajtékot lökdösve a partokra. S íme, a víz tetején nemsokára jön a fehér hajó is. János észrevette, szíve repesett örömében. A hajó tetején egy fehér szegfû volt, s a szegfû tetejére ráült egy bolondos méh.

Buttler elolvasta a levelet, s kabátja gomblyukába tûzte a szegfût. Másnap aztán, mikor a víz megint rendesen folyt, új hajót menesztett új levéllel. Köszönte a Piroska értesítését, s megígérte, hogy nem megy többé a Bernyésbe fát vágni, hanem mégis elmegy arra, hogy bár messzirõl láthassa.

Harmadnap a Horváth-kertbõl érkezett válaszhajó levéllel. Meg volt magyarázva benne, hogy egészségi okokból kell kivágni Piroskának száz fát, s csak magát csalná meg, ha valamely furfanggal kijátszaná az orvos parancsát.

S ez így ment most már napról napra, levél ment, levél jött, csupa ártatlan értesítések jelentéktelen eseményekrõl, elbeszélik az álmaikat, újságot is írnak, egymásnak, »ma kinyílt a mi kertünkben az aloé«, »ma új kalapot kaptam Bécsbõl, olyan furcsa vagyok benne«. A hajó meghozta rá a jámbor feleletet. »De szeretném benne látni. Most próbálom lefesteni képzeletbõl.« »De szeretném magamat látni.« Ez így ment vagy három évig, ha vakáció volt, és ha a postillon d’amour nem makacskodott. Mert néha, kivált hév nyárban (éppen mikor vakáció volt) egyszerre kiszáradt a kis patak, s elvágta az összeköttetést a két ábrándos lélek között.

Ezalatt csak ritkán láthatták egymást, legfeljebb a határban egy percre, ha Piroska apjával a mezõrõl jött. De ez is csak annyit ért, hogy a kis gróf elment mellettük és köszönt, az öregúr biccentett a fejével. Piroska pedig elhalványodott. Társaságba nem vitte a leányát Horváth, Bernáthékkal pedig éppen ellenséges lábon állt. Csak néha mentek a templomba. De még az istenük is más templomban lakott. Horváthék lutheránusok voltak. Ez pedig nagy válaszfal volt az akkori urak közt. Szerencse az országra.

Ha az elaltatási politika idejében a protestáns urakat is szívesen látták volna az udvarnál vagy az udvarhoz szító nagy dinaszta fõuraknál, ha azokkal is barátkoznak, ha becézgetik õket, mint a katolikusokat, ma szépen néznénk ki. De a protestáns nagyurak, hála istennek, hidegséget tapasztaltak az udvarnál, tehát visszavonultak a kastélyaikba, s minthogy udvari politikát nem ûzhettek, csináltak unalmukban nemzeti politikát, a kis protestáns urak pedig szintén nem kapaszkodhattak ösztönük szerint a katolikus mágnásokhoz, ahol disgrata perszónák voltak, beálltak tehát a saját rangosabb, elégedetlen hitfeleikhez zajongónak, s táplálták azt a kis pislogó tüzet, mely negyven év múlva aztán egy hatalmas széláramlatban minden oltáron fellobogott - hogy ne legyen többé a világ végéig eloltható.

Szóval Bécsben mindig ostoba politikát ûztek. Ott csinálták Magyarországnak a vezéreket. Fölhíttak valakit ad audiendum verbumra, jól lekorholták, hazaküldték. A Burgban élvezték az ilyen dorgálási jeleneteket a király tanácsosai. Azt mondogatták egymás közt: »Orrot kapott a császártól.«

Szamarak voltak. Nem orrot kapott az, hanem »vezéri buzogányt«.

Az öreg Horváth is a Prónayakkal, Radvánszkyakkal, a Zayakkal és a Keczerekkel tartott. Minden évben beutazta õket, tanácskoztak, terveztek, disputáltak, de az rendesen májusban volt, mikor Piroska egyedül maradt otthon, minélfogva a diák nem vehette semmi hasznát. Nem volt õneki más patrónusa, csak a patak.

A negyedik évben aztán hosszabbak lettek a levelek. János leírta a gondolatait, érzéseit, sóvárgását, boldogtalanságát. Piroska is errõl írt. Nemcsak az aloé nyílt már, de az õ szívük is. Megvallották egymásnak a szerelmüket, vitte a kis patak heteken át a fogadalmakat: »Szeretlek, szeretlek, síromig szeretlek.« »Leszel-e a feleségem?« »Csak a tied, senki másé.« Végre az ötödik vakáción már nagy lett Piroska, szép virágzó, karcsú hajadon, piros, mint a rózsa, üde, mint a hajnal. János gróf pedig kész férfi lett, szép kis vékony bajusszal, körszakállal - tíz hónap múlva már elvégzi a jogot, s házasodhatik. A hajójáratok ezeket a kérdéseket szellõztették. Megírta, hogy gyámja, Fáy István (akinek a felesége Bernáth-leány), igen jó ember, már tud a dologról, és hogy jövõre, körülbelül pünkösd táján nagykorúsíttatja, s ezzel maga veszi át birtokait, hogy tehát nincs már semmi akadály, ami elválaszthatná édes Piroskájától, csak még az õ apja, akit furcsa embernek ver a hír. Ha valami szomorítja az életet, hát az a gondolat: mi lesz vele akkor, ha az apja megtagadja a kezét, vagy olyan talányokat ad föl, melyeket õ nem tud megfejteni? Se nappala, se éjjele emiatt, már két éve nem látták nevetni társai, »szomorú Buttlernek« hívják a pataki lányok. A Horváth-kertbõl érkezõ levelek váltig vigasztalták, hogy nem olyan zsarnok az öregúr, amilyennek képzelik, és hogy csak a nõvérei iránti szeretetbõl mustrálta úgy a kérõket, mert jó férjeket akart nekik. Nagyon határozott volt ezeknek a leveleknek a hangja. Az egyikben ott ragyott ez a mondás: »Ha pedig az apám bele nem egyezne, akkor is a tied leszek, követlek, ahová viszel; elhagyom a szülei házat akarata ellen is teérted. Te csak írd meg, hogy akarod-e?«

János gróf erre visszafelelt:

»Nem akarom, szívem, mert én boldoggá akarlak tenni, s az atyai áldás, ha megvan, nem látszik meg a boldogságban, de ha nincs meg - nem látszik meg a boldogság a szülei harag árnyékától.«

A vakáció legutolsó napján, mikor már úgyszólván befogott a kocsis, jött meg az utolsó hajó a válasszal:

»Légy jó reménységgel, kedves János; húsvétig, mire megjössz, igyekszem apa szívét meghódítani, s addig kigondolom a módot, miképpen férhetsz hozzá te is. Apám szereti a klasszikus költõket, Ovidiust és Horatiust, ezzel nagy kedvében járhatsz, olvasgasd õket. Isten veled, gondolj reám sokszor, sokszor.«

Ez volt ennek az ábrándos szerelemnek a gyerekes története. Öt év alatt tízszer se látták egymást, s csupán egyszer beszéltek az erdõben az elsõ találkozásnál, s mégis ismerték egy­mást a levelekbõl. Kitárult azokban egész lelkük, s bár a hajócska nem bírt el nagy terheket, hosszú ömlengésekkel teleírt íveket, csak cédulákat, e rövid, ennélfogva átgondolt tömör gon­do­latok és üzenetek, melyeket egymással váltottak, otthon a szerelem melegén kiterjeszkedtek, megnõttek, egész kötetekké dagadtak, mint ahogy a lenyesett orgonaág lecsukott, színtelen virága otthon a pohárban szétnyílik, s hatalmas lila fürtjeit kibontja háromszor akkorára.

Ma tehát, mihelyst leszállt a Dõryék hintajáról, mindjárt a régi lett, epekedõ, türelmetlen szerelmes. A fák, a tárgyak, a hegyek, minden, de minden õrá emlékeztette, alig várta a délutánt, hogy lemehessen, édes mélázással lépegetett a Horváth-kert felé a patak mentén, s aztán a nyílásnál elbocsátotta elõre elkészített hajóját. Tudta, hogy odaát Piroska már várja.

»Megérkeztem. Emlékezz ígéretedre.«

Csak másnap remélt feleletet, mert a víz kicsi volt, egy egész nap kell, míg felgyûlik a gátnál. Úgy is történt; a válasz másnap érkezett.

»Isten hozott! Látogasd meg apámat húsvét másodnapján délután. Kérj meg tõle. Majd meglátjuk a többit.«

Nevezetes három nap volt ez a diákra nézve; hogy hát minden eldõl húsvét másnapján. Lehetséges-e, én istenem? Nehezen várta a döntõ órát, és mégis fázott tõle. Mert hátha azt mondja az öregúr, hogy »nem«, és a reményt is elveszi tõle. »Ejh, a reményt el nem veheti - bátorítá magát -, a remény megmarad még akkor is.« Voltak pillanatai, mikor szerette volna kitolni a terminust, de nem lehet, mert Piroska így kívánta, hát így lesz. Egy kicsit gyáva természetû volt. Nemegyszer kellett magát megbiztatnia húsvét másodnapján, midõn a Horváth-kastélyba indult, lassú, bizonytalan léptekkel, nagy szívdobogással. »A macska fél, de én nem félek.« Szépen meggondolta, mit fog mondani, hogyan kezdi, de mire a váracs kapujához ért, egyszerre szédülni kezdett a feje, s látta, hogy a kastély tornya elkezd sebesen forogni, aztán lehajítja magát az épület tetejérõl, leugrik a bástyákra, onnan a kertbe pottyan, és szalad, szalad már messze a mezõn, a szintén szaladó zöld búzák után.

Vissza akart fordulni azon a címen, hogy rosszul érzi magát. De szabad-e neki visszafordulnia? Egy Buttler grófnak? Soha. Még ha a fejét levágnák se. Megerõsíté magát e gondolatban, s mint egy Mucius Scaevola, kezét kinyújtá a kalapács után, mely láncon csüggött le az ajtóról. Most már bátor volt és kemény. Csak az elhatározásokhoz nem volt lelki ereje, inkább tervezni szeretett, de ha bent volt a cselekedetbe, többé nem hátrált. Nehezen vált meg a félelemtõl, mint valami kedvenc ruhadarabjától, de ha egyszer levetette, többet nem ismert rá.

Háromszor-négyszer kopogott a kalapáccsal, mire megjelent Márton inas, és a kémlelõlyukon felösmervén õt, bebocsátotta.

- Itthon van a tekintetes úr?

- Itthon van, tessék hozzá befáradni.

Az inas egy szobán vezette keresztül, mely tele volt mindenféle görebekkel, gépekkel, retortákkal, ez volt az öreg kémiai laboratóriuma. A másik szoba az írószobája. Éppen írt valamit, de rögtön abbahagyta. A lúdtollat a füle mellé szúrván, sietett a jött eleibe, megrázván annak mindkét kezét nyájas barátsággal.

- Én Buttler János vagyok.

- Igenis, igenis - mondá ez szaporán. - Van szerencsém ösmerni a méltóságos gróf urat látás­ból, és igen örülök, tessék helyet foglalni, és megmondani nekem, hogy mivel szolgálhatok, igenis.

János gróf elpirult egy kicsit, aztán elkezdte kerülgetni messzirõl, amint otthon kitervelte, hogy voltaképpen egy igen kényes, fontos dologban jött, de másképpen is már régen óhajtott volna megismerkedni a »kedves urabátyjával«, mert azt hallotta, hogy nagy kedvelõje a poézisnak, Horatius Flaccusnak és Ovidius Nasónak, akiket õ szeret.

- Hm, tehát Ovidius Nasót szereti, azt hittem, hogy…

- Ó, én minden poétát imádok - folytatta hévvel Buttler -, és már régen tettem volna tiszteletemet, ha nem féltem volna, hogy alkalmatlan vagyok.

- Ó, a világért sem, a világért sem. De lássa, a prózaírók sem megvetendõk. Igenis, a prózaírók. Az egyikben azt olvastam tegnap, hogy a megaraiak segélyt akartak kérni a lacedaemoniaiaktól, mert éheztek, s küldöttjeik megjelenvén Spártában, szónokuk gyönyörû beszédében igyekezett szomszédjaikat meggyõzni, hogy a rossz termés folytán segítségükre szorultak, igenis egy nagyszabású beszéddel… Melyet meghallgatván a lacedaemoniaiak, ekképpen válaszoltak: »Menjetek haza, jó emberek, és mondjátok meg otthon, hogy küldjön a nemzetségetek más követeket, mert a ti beszédetek oly hosszú volt, hogy mire a végére jutottatok, elfelejtettük az elejét és közepét és azt is, hogy mi van benne.« Mire hazamentek az üzenettel a megaraiak hosszú orral, és hetek múlva jövének új követeik ezzel a mondással: »Semmink se termett, éhezünk, segítsenek rajtunk.« Megvetõleg szólt oda egy spártai: »Ejh, minek az a sok fecsegés! Elég lett volna, ha az üres tarisznyát fölmutatjátok…« Hát igenis, igenis. Elég lenne talán, ha méltóságos uramöcsém is ilyesvalami tárgyat mutatna…

No hát ez volt a legkönnyebb. A Piroska arcképe ott függött a falon. Az elsõ hosszú ruhájában festette le egy vándorpiktor.

Gróf Buttler vakmerõen odamutatott a falra.

- Igenis, értem, igenis… Ön a leányom végett jött, igenis.

- Szeretem õt - mondá az ifjú egyenesen, mély bensõséggel.

- Úgy? Tehát nem Ovidius Nasót, hanem õt… igenis õt. Nos, ez eddig egészen rendben van, de hát audiatur et altera pars, hát hogy vagyunk a leánnyal? Igenis.

S egyszerre megkomolyodott, szigorúra vált az arca.

- A kisasszony is szeret engem.

- Honnan gondolja?

- Tudom.

- Honnan tudja? (Élesen nézett a szeme közé, mint egy kriminális bíró.)

- Hát elmondok önnek egy titkot. Már öt év óta leveleztem vele, és megírta a leveleiben.

- A hajókon? - kérdé az öreg közömbösen.

- A hajókon - dadogta a gróf meglepetve, hogy Horváth már tudja azt.

- No hát az nem ér semmit - kacagott föl az öregúr kedélyesen -, mert én is elmondok önnek cserébe egy titkot -, hogy azokon a hajókon én leveleztem öcsémurammal öt év óta.

Buttler gróf hátratántorodott és elhalványult.

- Lehetetlen az.

- Igenis, nem lehetetlen, mert úgy van. Piroska leányom egy betût se tud ezekrõl a levelezésekrõl, igenis. Ha meg akar ön gyõzõdni, lépjen ide.

Fölvette a levél kéziratát az asztalról, melyet akkor hagyott félbe, midõn Buttler belépett, s odatolta szeme elé. Mintha mennykõ sújtana a Buttler szívébe. Megismerte, hogy ez az írás jár a hajón, ezek a szép, finom, gömbölyû betûk ámítják már öt év óta.