NYOLCADIK FEJEZET
PIROS RÓZSA, FEHÉR RÓZSA

Míg szíve vonaglott a fájdalomtól, szemeiben a harag villáma gyúlt ki.

- Uram, tekintetes úr - szólt lázasan, tompán, szinte hörögve. - Ön cudar játékot űzött velem évek óta, ezt számon kérem öntől.

Orrcimpái remegtek, arca elsápadt, s tekintetében vészjósló fény lobogott.

Horváth gyönyörködve nézte, hogy milyen szép férfi így. Mért is nincs egy ilyen fia!

- No, no, no, fiatalember - mosolygott fölényesen, jupiteri nyugalommal. - Ön túlságosan heveskedik, igenis, de nem vehetem rossznéven, mert juventus ventus.

- Semmi ventus - vágott közbe Buttler gróf gúnyosan. - Ön nemesember lett, nemesemberek pedig még õsz haj alatt sem intézhetnek el ilyesmit latin közmondásokkal.

Az öreg Horváth még csak a szemével se hunyorított.

- A nemesemberek, igenis, de a nemesembereknél vannak még magasabb skálák is, fiatalúr, például a nemes apák, igenis. Hát én apa vagyok, s midõn azt láttam, hogy valaki a lányom szívéhez akar férni, meglehetõs romantikus utakon… csergedezõ patakok, bokrétás hajócskák, igenis… nos, akkor jogom volt így gondolkozni: Hm, a leányomat akarod tõlem elrabolni, hát állok elébe, és megösmerlek elõbb, hogy ki vagy, mi lakik benned.

A fiatal gróf lehorgasztotta finom, hosszúkás fejét, jeléül annak, hogy ez az argumentum nyomta le.

- És én öt évig leveleztem, beleélve magamat egy gyermekleány lelkületébe, egy aggastyán eszével és tapasztalataival incselkedem önnel, vagyis teveled, édes fiam, mert hiszen csak nem akarod visszaszívni a per tut, amelyre egymást följogosítottuk a levelekben?

A gróf fölszisszent a tréfára, annyira bántotta, de mégse szólt, várta lázasan kóválygó fejjel, mi fog következni.

- Öt év nagy idõ, édes fiam, kiismertelek teljesen. Az volt az eltökélt szándékom, hogy legkisebb leányomnak magam választom a férjét, és én téged választalak, igenis.

Mind a két kezét feléje nyújtotta szeretettel, és megölelte, János gróf szomorúan nézett rá, mintha nem értené az egészet.

- Mordizom adta, hát mi bajod? Miért vágsz olyan savanyú arcot, mintha a füledet haraptam volna le? Hát így néznek ki a ki nem kosarazott kérõk?

- Egy egész világot rombolt ön össze - felelte János gróf végtelen bánattal az arcán -, és én most már attól tartok, hogy céltalan utat tettem ide, és bocsánatot kérek…

- Lárifári! Hát Piroska?…

- Ó, õ alig ösmer engem, hiszen õ végre is egy másik kisasszony, egy idegen, és semmi esetre sem az, akivel én ösmerõs voltam, akinek a lelkét, egész lényét éveken át mintegy átöntöttem a magam lelkébe.

- Ne légy fantaszta, édes öcsém. Ami megtörtént, az megtörtént. Ezen már csak egy módon lehetne segíteni.

S jóízû mosoly játszott az öreg dereses bajsza körül.

- Hogyan? - kérdé az ifjú gépiesen.

- Ha engem vennél el feleségül, igenis, de tudom, hogy ez a modus vivendi se tetszik neked.

De már erre János is elmosolyodott.

- Aztán, látod, az igaz, hogy nem a Piroska levelezett veled, de az is igaz, hogy õ akart veled levelezni. Az elsõ hajót, melyen a cédulát küldte, hogy ne menj többet a Bernyésbe, mert elfognak, õ maga tette fel a vízre, én észrevettem az úszó hajót, kihalásztam az üzenetet tudtán kívül a saját írásommal, õt pedig, elkerítvén a kertnek azt a részét, ahol a patak folyik, nem bocsátottam soha többé oda.

- Hát azt hiszi, bátyám - kérdé János gróf élénken -, hogy nem idegenkednék tõlem?

- Ha hiszem-e? Hát bolond vagyok én, hogy évekig levelezzek egy diákkal, a magam passziójából? Hiszen azzal az erõvel a kassai püspökkel is korrespondeálhattam volna, aki okosabb ember és nekem atyámfia. Tudtam azonban, hogy a leány szeret.

- Ah, istenem, ha igaz lenne - sóhajtott föl János.

- Mibe akarsz fogadni, hogy igaz?

- Hogy lehetne azt megtudni?

- Úgy, hogy megkérdezzük.

- De mikor?

- Most mindjárt.

- Itt, énelõttem?

- Elõtted.

- Nem, nem - tiltakozott a gróf -, mindjárt meghalnék, ha azt mondaná, hogy nem szeret.

- Ejh, halnál az ördögöt!

S ezzel kinyitott egy ajtót, végig lehetett látni egy egész sor szobán.

- Piroska! - kiáltá. - Gyere be, gyere be!

Egy perc se múlt, dehogy, egy fél perc se, dehogy, inkább egy egész örökkévalóság elmúlt, midõn végre ruhasuhogás hallatszott a szomszéd szobában. János gróf valami felsõbb természeti parancsnak engedelmeskedve, behunyta szemeit, érezte az üdítõ áramot, mely vele jött, bizonyosan a szoknyácskáinak a csapkodása okozza azt a hûs szellõt, érezte a napfényt, amint a leeresztett zöld zsaluk bordáin át hosszú, arany vásznakat nyújtott be.

Aztán megcsendült egy édes hang:

- Itt vagyok, apácskám, mit parancsolsz?

Most egyszerre fölnyitá szempilláit, és ahogy látni vélt azelõtt behunyt szemmel, most azt hitte, hogy nem lát nyitottakkal.

Csak úgy a ködön keresztül, látományszerûleg, állt ott az ajtóban Piroska, de mintha nem is volna eleven, csak úgy a képe szállt volna alá a falról, és az ajtó lenne most a rámája. És az öltözete is más volt. Egyszerû kartonruha van rajta, de milyen jól áll neki, aztán fehér kötény, és a ruha ujja felgyûrve a könyökén túl, a két cseresznyevirágszín karja lelóg lankadtan, mintha el volna törve, még a feje is lehorgasztva, a nyaka is eltörtnek látszik, de mégis olyan gyönyörû - hogy lehetetlen ránézni.

- Híttalak, szívecském, mert egy komoly dologról kell most határoznunk. Gyere ide közelebb. De micsoda különös öltözetben vagy?

Végigpillantott magán, a kötényén, a kezein, és olyan piros lett, mint a bíbor, aztán gyorsan kezdte legyûrni a ruhaujjakat a karjaira.

- Künn a konyhában pepecseltünk a Fridával - rebegte -, és nem tudtam, és… Ó, istenem…

- No, mi az? El akarsz szaladni? Ohó! Nem oda Buda, gyere csak, gyere… Így ni, hozzám!

Megállt az apja háta mögött, fölágaskodott egy kicsinyt, hogy állát az apja vállára akassza, így csak egy kevés látszott az arcából, s e bástya mögül vetett titkon egy pillantást a vendégre.

- Hát találd el, mért van itt most nálam Buttler gróf?

- Nem tudom apácska, nem tudom - szólt csöndesen, fojtott hangon.

Buttler elõrelépett, gépiesen, gyámoltalanul, mint az alvajáró; a száját kezdte mozgatni, érezte, hogy mondania kell valamit, de az öregúr leintette.

- Majd megmondom én, igenis. Feleségül akar venni. No, ugye, ámulsz? Hát mármost én azt mondtam, tõled függ; ha szereted, menj hozzá, ha nem szereted, ne menj hozzá. Íme, felelj neki szíved szerint!

A leány ösztönszerûleg lekapta a fejét, mintha egy spanyolfal mögé kuporodna le. Az öreg válla mögött láthatatlan maradt.

A beállott csendben a szívek dobogását lehetett hallani!

- No, ne légy gyerek, felelj hát!

Összeszorítá az ajkait, és hallgatott. Csak a vén óra ketyegett a falon, és a pondus járt lustán, lassan ide-oda.

- Ej, no, mégse felelsz? Aztán mit bújsz ide, a hátam mögé? Nem kuckó az én hátam. Eredj, most már haragszom.

Az ablak felé lépegetett, mire a leány fedetlenül maradt, mint mikor egy gyenge virág mellõl elveszik a karót. Olyan furcsa érzés, hogy úgy magánosan van, egészen egyedül… reszketõ liliom ilyenkor a kevély liliom…

Gépiesen ment az apja után, s fejét odaszorítá a mellére.

- Jaj, úgy szégyenlem, de úgy szégyenlem - szólt elhalón.

- Hát talán nem határoztad még el magadat? Gondolkozási idõt akarsz?

- Nem.

- Mit nem? Hogy nem határoztad el magadat, vagy hogy nem akarsz gondolkozási idõt?

- Nem tudom, nem tudom - hajtogatta álmodozón.

Az öregúr türelme szakadni készült, ráncok gyülekeztek a homlokára.

- Ó, te kis gyáva lélek, milyen asszony is lenne még belõled? Még gyerek vagy. Igazán magam is belátom, hogy még korán van ez a dolog. És ez is egy válasz. Ha szeretnéd Buttlert, erõt vennél a szégyenkezéseden, mert lásd, a szerelem erõsebb a szégyenlõsségnél. Végeztünk. Elmehetsz, ha tetszik, a szobádba...

De a leány görcsösen tapadt apja kebeléhez. Aztán egyszerre csak átölelte a két karjával a nyakát, és kezdte a nagy fejét lehúzni a saját szájához, amire az öreg dörmögött valami olyasfélét, hogy a gránát fülbevalójával megkarcolta.

- Csak ebben a ruhában szégyenlem úgy magamat - súgta neki.

- Hehehehe - kacagott föl édesdeden az öreg. - Ó, csacsi, kis csacsi (és megcsókolta a kis csacsi száját). Hogy azt mondja, csak ebben a ruhában szégyenli magát. Ó, Éva, Éva, te bohókás Éva! Micsoda bolondságokat oltottál a nemedbe. Hát eredj, no, öltözz föl, ahogy tetszik; aztán megállj csak, nem is szükség felelned: ha szereted Buttlert, legyen a hajadban piros rózsa, ha nem szereted, fehér rózsa.

Erre aztán kisurrant Piroska. Buttler fölsóhajtott: »Nem jön az már vissza.« A harmadik szobában megcsendült valami pajkos dal, amit akkor hoztak Párizsból:

A grenoblei kapu fáján
Egy kis veréb csiripelt ebéd táján,
Tra la! Tra la!
De furcsa kis veréb vala.

Aztán mindig tovább-tovább, elmosódva hallatszott a dal, míg végre elhalt.

Az öregúr a pipáját szortyogtatta, aztán tömte. Buttler pedig szótalan álmodozásba merült. Hol remélt, hol nem. Szédítő gyorsasággal nyargaltak fejében a gondolatok. Most öltözik, most kapcsolják föl a fűzőjét, most adják föl a szoknyáját, most küldte el a szobalányt, hogy hozzon hamar egy rózsát az üvegházból. De milyet mondott? Fehéret-e vagy pirosat? A szobalány már tudja. Boldog szobalány. Türelmetlenül nézte óráját. Milyen sokáig nem jön. Talán el se jön, csak beüzeni az inastól, hogy a feje fáj.

- Hát mikorra gondolnád a lakodalmat? - kérdezte eközben az öreg, hintázva a nagy hosszú szárú pipáját a levegőben, hogy a tapló nagyobb tűzre gerjedjen.

Buttler fölrezzent:

- Tetszett valamit mondani?

De eközben már kialudt a nyirkos tapló, s az öreg megint a tûzkõvel kezdett bajlódni, ami olyan komoly foglalatosság, hogy nem tûri meg az érdeklõdés elágazását.

E pillanatban nyílt meg az ajtó, s belépett a szobába Piroska. De milyen nagy volt a meglepetés, mikor szakasztott abban a ruhában jött vissza, melyikben elment - csak éppen hogy a hajában nevetett egy piros rózsa.

- Hát ez az a remek toalett? - támadt rá az öreg fejcsóválva.

- Igen, apa, mert elhoztam a legyezõmet.

Ah, a legyezõ! No persze. Ez hiányzott neki. Hogy el lehet amögé bújni, kecsesen, szemérme­tesen, jobban, mint az apja válla mögé. Ej lám, a legyezõ, ez a csúf, álnok kis fegyver. Ez adja meg a bátorságot. Most már egy csöppet se volt félénk - vagy legalább lehetetlen volt észrevenni.

- Ah, asszonyok, asszonyok! - kiáltá az öreg, szemeit tréfásan az ég felé emelve - milyenek vagytok! Tehát fegyveresen jöttél? És a nyilatkozatot is hoztad, de mint szépítõ csecsebecsét a hajadban.

Aztán Buttler felé hunyorított vidáman.

- Látod, mit mondtam. Eredj most már, csókold meg a menyasszonyodat.

Buttler megdicsõült arccal tántorgott hozzá, mintha ittas lenne, a leány maga is egy lépést tett felé, lehajtotta elõtte, odanyújtotta a fejét, kissé fátyolozott hangon szólva:

- No hát vegye el a rózsáját.

Buttler remegõ kézzel húzta ki abból a gyönyörû lenhajból.

- Köszönöm.

És megcsókolta azt a helyet, ahol a rózsa volt. Feltûzte gondosan a gomblyukába. Mire a leány odahajtotta a fejét, ahol a rózsa most van.

Az öreg pedig megint hintázta a pipáját a taplóval, és megint megkérdezte:

- Hát igenis, igenis, mikorra gondoljátok a lakodalmat?