TIZEDIK FEJEZET
TÓTH URAM PLETYKÁZIK

Elhangzott a sok nyájas »jó éjszakát«, aztán becsukódott a kapuajtó, csak még egy pillanatra nyúlt hátra egy kis kezecske fehér keszkenõvel. Ez a Jánosnak szólt. Volt olyan ügyes, hogy villámhirtelen lehajolt, megcsókolta a kezecskét, kikapta a fehér kendõt, s élvezte egész hazáig az illatát. Otthon a vánkosa alá tette, s az a kendõ adta föl neki a témákat az álmodozáshoz; eszméket iszen adhatott az álomhoz és adott is, de idõt nem adhatott hozzájok. A kendõ idehozta kis úrnõjét… és a kis úrnõ meg az álmodozó uraság együtt éltek egy kis kunyhóban. Piroska ebédet fõzött, õ pedig a tüzet rakta a tûzhely alá, és amikor tetszett, akkor csókolta meg a szakácsnét… Egyszer aztán kész volt az ebéd, János gróf leült az asztalhoz, felkötötte az asztalkendõt a nyakába, és várta a leveses tálat - hát csakugyan kinyílt az ajtó. És úgy tetszett neki, mintha nem Piroska hozná a leveses tálat, hanem egy vén boszorkány áll meg elõtte. Ráordít: »Mit keres maga itt?«

- Hát felkölteni jöttem, kérem alássan.

Megrázkódik, fölpillant, hát se nem Piroska, se nem boszorkány, hanem András huszár hozta be a reggelit, és hogy tessék hamar felöltözni, mert már fognak. A Zsiga úrfi már fütyörész az ámbituson.

Szomorú biz ez, de csak mégis el kell indulni. A kocsi csak Olaszröszkéig viszi õket, ott leszállnak Dõryéknél, és onnan másnap gyalog mennek Patakra. Kár volna a lovakat fárasztani, mikor õnekik is jó lábuk van. Így szólt az öreg Bernáth utasítása.

Aztán az is milyen szerencsétlenség, hogy köd van. A Horváth-kastélyt eltakarja. Pedig bizonyosan ott állna az ablaknál Piroska. De hát köd van, és a Buttler-családon átok fekszik.

Bizony az egész úton bús, pedig eloszlik a köd apródonként, és a nap is fényleni kezd. Milyen fiatal még ez a nap így áprilisban. Csak csiklandoz, csak játszik, sziporkázik, de nem éget. Egész gyerek még, aki nem veszi komolyan a dolgát. Még a hidegnek is hagy némi beavatkozást. Õ is süt, az is csipdes, õ maga kicsalja délben a gyümölcsfa virágait, erre jön éjjel a hideg, és az is megpróbálkozik a fehér festékjével, ráfencseli a deret a fákra. A fák pedig jó, hogy nem tudnak panaszkodni, mert nem lehet tudni, kit szidnának jobban, a napfényt-e vagy a hideget - hogy melyik a csalfább.

Ezeket a borús gondolatait oszlatgatta útközben Bernáth Zsiga.

- Min búsulsz, kenyeres? Ha én a helyedben volnék, ujjonganék.

- Neked más természeted van. Látod, engem ijeszt a jövõ. Mintha valami megdöbbentõ, valami ijesztõ volna benne. Úgy tûnik fel sokszor, mintha egy sötét hegy készülne rám omlani.

- Pedig csupa rózsaszín minden körülötted. Képzelõdõ vagy, ez az egész.

- Aztán, látod, nem tréfadolog Piroskát elhagyni, nem is képzeled, mennyire szeretem.

- Hiszen nem választ el tõle tenger, akkor jöhetsz, amikor akarsz. Most már független úr vagy. Addig azonban élj a valóságnak, minek a bolond ábrándozás? No, mindjárt Röszkére érünk, s iszunk estére egy nagyot az öreg báróval. Már látszik is a kastély!

Valóban kibukkant a kanyarodóban a Dõry-kastély rozsdavörös fedele a hatalmas jegenyefák között.

- Te mit gondolsz, miféle leány az a Dõry Mariska?

Gróf Buttler vállat vont.

- Én semmi különöset nem leltem rajta.

- Mintha valami titokzatos volna a lényében.

- Nem tudom… meglehet - felelgette Buttler szórakozottan.

Lelke Piroskánál kóborgott, próbálta magával hozni, be-behunyta szemeit, hogy képzeletben elõállítsa, de mikor már kész volt a kép, vagy egyet tüsszentett Zsiga (ó, de prózai ez a Zsiga), vagy zökkent a szekér, és megtocsogott a kocsikerék valami kátyúban, vagy a kocsis csendergetett hangosan ostorával, összeomlott az egész bájos alak.

A vidék se érdekelte Jánost. Pedig hangulatos tájakon jöttek, völgyeken, dombokon, erdõk, nádasok mellett. (Hallod a szárcsák hangját, János? Tik, tik, tik.) Most a Hegyalja bontakozik ki, úgy fest messzirõl a sok fehér szõlõkaróval, mint egy megspékelt óriási nyúlgerinc.

Az öreg kocsis hátrafordult, és elbeszéli, hogy mikor õ a Benczúr-ezredben szolgált, erre vonultak egyszer Kassa felé, a generális, gróf Kláris (gróf Larisch), e helyre érve, egyszer csak rákiáltott az ezredre: »Tisztelegj!« s nosza a legénység megcsinálta a nagy parádét a hegynek, mintha maga a császár lenne. De ér is az annyit, mint egy császár.

Vígan röpült a négy ló, úgy vitte a kis csézát, mint a pelyhet - midõn egyszerre csak kilépett oldalt a pagonyból egy fekete posztós alak, s ismerõsként integetett a kalapjával.

- Bonum mane praecor.

- Hahó! Hó! Hisz ez a röszkei kocsmáros, aki a csirkéért nem fogadott el pénzt. Álljon meg, Istók bácsi!

A négy ló megállt a gyeplõrántásra. A diákok nyájasan üdvözölték Tóth uramat.

- No, üljön fel - invitálta Zsiga -, hazavisszük, és legalább beszélgetünk útközben. Én majd átülök a kocsishoz, úgyis kedvem szottyant a lovakat hajtani.

Tóth uram megtörülgette szerényen a bajuszát, s keleties lassúsággal fejtette ki, hogy ami a felülést illeti, nem volna ellenére, fölötte fáradt lévén, minthogy a szomszéd faluból kutyagol, a szekerére felültetvén az asszonyt, a gyerekeket, a két sógornõjét meg azoknak a rajkóit, az utolsó már csak a saroglyába fért, de mégse fogadhatja el a szíves meghívást, mert õ nemesember, és jurat in verba magistri, tartja azt, amit a megboldogult tekintetes Dókus Pál uram, a nemesek kapitánya, szokott mondogatni: »arról ösmerni meg a nemesembert, hogy se többet, se kevesebbet nem akar mutatni, mint amennyi«, melyeknél fogva a világ minden smukkjáért se ülne föl egy négylovas kocsira; holtig arról csúfolnák.

- No, az igaz lehet - hagyta rá Zsiga úr, sõt még az Istók kocsis is, az utóbbi megjegyezvén:

- Hanem ha talán hozzám fölülne… Mert abban aztán nincsen semmi.

Az már más, a kocsis mellé, azt már teheti, aminthogy föl is kapaszkodott oda, fejjel féloldalt fordulván, hogy az úrfiakkal beszélhessen.

A fogat minõsége jelezte a nemesek rangját, elõkelõségét az arisztokratikus megyékben. Különben is minden valami egyebet jelzett, mint ami volt. Az emberek bele voltak bolondulva a szimbólumokba. Erdélyben a kürtõk szimbolizálták a rangfokozatokat, volt két füstû, egy füstû és körülfüstû família, amint két vagy egy kémény volt a kúrián, vagy csak úgy a zsúpfedelen át szivárgott ki körös-körül, ahol nyílást lelt, a konyha füstje. A szegény tót megyékben a fák után igazodott el a földi nagyság mércéje: a báró Révayak, Justhok hársfák, fenyõfák alatt ültek, azoknak csak az árnyék kellett; a Lehoczkyak, Rakovszkyak diófát tartottak, mert ez adja a sok árnyékot és egy kevis gyümölcsöt is; a kisebb famíliáknak ellenben szilvafájuk volt, aki adja a kevis árnyékot, de sok szilvát. Sajnos, ezekbõl is csak hetet engedélyezett nekik a fukar köztudat.

Zemplénben, Szabolcsban, Ungban fogatok határoztak. A Bernáthok például négylovas família voltak. Egy Bernáth sokszor ment gyalog, de két lovon sohase ment. Az derogált volna. Két lovon a Fodorok jártak, a Bóthok, Oroszok és Zsitkovszkyak.

A lovak a rangot ábrázolták, nem a vagyont. Meggazdagodhatott például a két lovon járó nemesúr is, még ménese is lehetett, de azért, még az elsõ két generáción legalább, míg egy elért hivatali rang, szerencsés nexus vagy mozzanat közbe nem jön, csak két lovat illett befogni: a négy ló miatt nagyon megszólnák. Stréber, svihák még akkor nem volt. Csak egy-egy idevetõdõ lengyel úr képviselte ezt a genre-t.

Persze, a négyes fogatokban ismét érvényesülnek árnyalatok. A Barkóczyak négy pejen jártak, a Perényiek négy feketén, a Sztárayak négy csõdörön, a Waldsteinok, Majláthok mindenik színre, marokra, járásra négy egyöntetû paripán, amelyeken rögtön meglátszik, hogy ezerbõl vannak megválogatva. Ez a mágnási jelleg. Ellenben utálatos lenne, ha Szerencsyek, Csathók, Bernáthok is ilyen parádéval rukkolnának ki. A négy ló dukál nekik is, de annak a meg­válogatása már valami felsõbb, elõkelõbb dolog. A Bernáthok négy lova csak úgy pongyolán, nagyjából vág össze, van a közt sárga kanca, fekete herélt, egy marokkal magasabb, az ostorhegyen egy ficánkoló vasderes; szóval, minden ló egy külön egyéniség, és hogy még patriarchálisabb legyen, az egész lócsalád együtt van, a kis csikó is ott poroszkál, egy csengettyûvel a nyakában, az anyja után.

- Hát van-e valami jó újság azóta, Tóth uram?

- Bizony nemigen van - szólt a vendéglõs elgondolkozva -, ha csak azt nem vesszük, hogy az anyósom meghalt azóta.

- Ugyan?

- Éppen húsvét napján. Ma aztán osztozkodás volt a testvérek közt, onnan jövök.

- Volt-e nagy örökség?

- Csöppen valamicske, de persze több volna, ha a betegségében körülötte lehetek, így azonban a papunk környékezte meg, és a templomra hagyta a nagyobb részt. Azt mondja nekem, mikor haldokolt: »Ne haragudjatok, gyermekeim, hogy istennek hagytam némelyeket a lelkemen kívül is, azért tevém, mert az õ ajándéka volt mindenem.« »No - mondok -, mámika, nem illik pedig az ajándékot visszaadni«, amire egyszeriben úgy elrántott az ágya mellõl a plébánosunk, mintha ott se lettem volna.

- Az itteni plébános? Az, akit a Dõryéknél ismertünk meg a múltkor?

- Igen az, mert a szomszéd község csak filiale. Sima, ravasz emberke és átkozottul csinos legény, vagy püspök lesz a vén napjaira, vagy ördög. Ámde most már nem jár a Dõryékhez. A fõbíró úr kiadta neki az utat. Úgy látszik, nem jól tanította a baroneszt.

- Hát a nemzetes asszony csirkéi megnõttek-e már?

- Föl ám, fölcseperedtek szépecskén, de mi haszna, ha nem ehetnek belõle, mert már harmad­napja két pandúr lesi az úrfiakat a falu végén az országútnál, hogy ha akarják, ha nem, a Dõry-kastélyba vigyék. Dehogy szorulnak maguk a feleségem fõztjére - ámbár most magam sem ajánlanám, mert a könnyei belepotyognak minden ételbe, amióta az anyja meghalt; én csak megeszem, mert az ura vagyok, de idegen ember nem kénytelen vele.

- Tehát itthon vannak Dõryék?

- Itthon mindig, nem jár most azokhoz senki, hanem mintha készülõdnének valamire, nyolc vagy tíz napig dolgoztak ott éjjel-nappal kõmívesek, asztalosok, ácsok, kovácsok.

- Talán a kisasszony megy férjhez?

- Nem hallani semmit. A francia asszonyt is elküldték.

- Úgy? Hallod, János? Madame Malipau már nincs ott.

- Nem baj - jegyezte meg Buttler -, helyettesíthette magát. Ott van a csimpánz.

- Ah, a majom! Kicsibe múlt, hogy ott nincs. Mert azzal is mi történt? Különös egy eset. Hát a szomszéd házban ott laknak az Izsépyék, két vénkisasszony meg az öregúr. Az egyik kisasszony, az Anna, hálószobája ablakában egy idõ óta minden reggel egy kinyílt rózsát találtak. Ki lehet, mi lehet? Elterjedt a faluban a hír, hogy valaki udvarol Izsépy Annának! No, kutya szíve lehet. Maga Anna kisasszony se nem eszik, se nem alszik, tûkön ül a boldogságtól, hogy ki lehet a titkos udvarló. Az egész ház föl van fordulva, és egyre várják, hogy nyíltan is beköszönt. Csak nem jön, csak nem jön. Vigyázzák béresek, kocsisok egész éjjel, de emberi lény nem fordul meg az ablak táján, a virág ellenben ott van hajnalra. A kisasszony most már nekiperdült, hogy legalább némely dolgokat kifürkész, honnan jön, merre megy, szóval nyomozható szálakat szerez, s egy este az ablak alatt hamuval öntött be egy nagyobb tért, hogy az udvarlónak a lába nyoma megmaradjon a hamuban. Hát nézik reggel, és uram fia: az imádónak ott van mind az öt ujja a hamuban. (Fíkom teremtette! - hüledezik a kocsis - hiszen ez az úr mezítláb jár.) De még ez mind semmi, nézi a szakácsné, nézi Szekeresné, Kajszainé, Vidákné, szóval a házbeli és a szomszéd öregasszonyok, s elsápadnak: »Mária, József, segíts! Hisz ennek a szerzetnek nincsen sarka«, s legott kitalálják s hirdetik faluszerte, hogy ez a Belzebub ördögnek a legkisebbik fia, a Droma boszorkánytól való, de még fiatal a kis princ, és a lópata meg a sarok nem formálódott ki jól a lábán. Méregbe jött ennyi pletykára az öreg Izsépy s parancsolá a csõszének, egy istentelen obsitos katonának, hogy álljon lesbe éjjel, és lõje le az alkalmatlankodót, bárki légyen. Hát szót is fogadott, s a neszre az ablaknál rásütötte a puskáját valami feketére, mire nagy, idétlen ordítás támadt, odaszaladnak, hát a Dõryék majma fetrengett ott megsebesítve. A szerencsétlen kisasszonyt, bizony isten sajnálom sze­gényt, a nagy szégyenre, hogy a majom szegõdött udvarlójának, nyomban kitörte a hidegláz, s azóta se hagyta el az ágyat. A majmot is még mindig ápolják, mert még nem heverte ki se a lövést, se a szívsebet.

Szívbõl kacagott Zsiga diák.

- No, ez derék! Szerelmi dráma Olaszröszkén!

Még János is mosolygott, s malíciával jegyzé meg:

- Hm, a csimpánz utánzott valakit. De kit? Az bizonyos, hogy a háznál látnia kellett éjjelenként ilyen jeleneteket. Kombinálj ebbõl, Zsigácska!

- És hol vehette a rózsákat ilyenkor?

- Az üvegházból lopta.

- Ej no, a selyma! - tréfálkozott Bernáth… - A szerelem, denique a szerelem! Alig várom, hogy lássam ezek után csimpánz úrfit.

- Hopp - mondá most élénken Tóth uram -, körülbelül itthon vagyunk. Én most itt valahol leszállok. Ni, ott állnak a pandúrok is!

Csakugyan ott lebzselt a falu alatt Jeszenka és Kázsmári András lóháton. Arra a pontra állottak, ahol kétfelé ágazott el az út, nehogy a diákok talán csalafintaságból az egyiken a falut megkerülve vághassanak át Patak felé, míg a másikon vigyázza õket a vendégszeretõ gazda.

Szalutáltak a diákoknak, s megállították a kocsit, mondván, hogy a méltóságos úr tiszteletét küldte, és türelmetlenül várja már két nap óta az úrfiakat.

Meleg kézszorítások között leszállt a kocsiról Tóth uram, az egyik pandúr pedig, nevezetesen Kázsmári András, átnyargalt a másik oldalra, közbül vevõk a bricskát, s úgy kísérték galoppban a falu végéig.

A falubeliek, menyecskék, leányok, kisgyerekek, rendre kiszaladtak a kopjás, tulipános kapu elé, mint mindig, ha négyes fogat csörtetett végig a helységen. Egy-egy zsíros kalap meglibbent az udvarokon, ahol a gazda fát vágott vagy még messzebbrõl is, a rétnek hagyott kertek aljáról, ahol a mácsonyát gyomlálta egy-egy nagyobb munkára már tehetetlen aggastyán. A paraszt még alázatos volt, és szerette az urakat. A maga uráért pedig rajongott. Azt hitte, hogy az adta neki a földet, a tápláló anyát. Csak késõbb tanították meg rá: hogy voltaképpen õ táplálja munkájával az urat. Vannak dolgok, amelyeket nem jó megtudni.

Az ura gyámolója, szószólója volt neki, minden ügyében-bajában. S megesett Olaszröszkén is, egy Urbay János nevezetû szûcsrõl kisült, hogy nemesember. Nagyon elbúsula ezen, és instanciát írt vala a tekintetes vármegyének, hogy csak hagyják õt jobbágysorban: mert õ patrónus nélkül nem tud megélni.

Hiába, az ármális is csak úgy ért valamit, ha megvolt hozzá a négy ló. Íme, most is a négy lónak köszönnek a röszkei udvarokon.

- Aki minket így lát - jegyzi meg Buttler gróf -, még azt is hihetné, hogy foglyok vagyunk.

Bernáth felelni akart valamit, de már megérkeztek. A Dõry-kastély kapujának két szárnya csikorogva tárult szét, s egy mozsár elpukkant, nagy füstöt okádva. A másik oldalon megint egy, amitõl megtorpantak, fölágaskodtak a lovak.

- Kutykuruty, gyerekek! - kiáltá eléjük a báró az ámbitusról, széles szalmakalapjával integetve. - Azt hittem már, hogy meghaltatok.