TIZENEGYEDIK FEJEZET
KÜLÖNÖS ELŐJELEK

Ritka szívességgel fogadta õket, mint epedve várt régi barátokat (szinte nem természetes már ez a nagy szeretet), atyafiságosan megölelgette, hogy beleropogott a derekuk, elvezette a szobáikba, »verjétek le magatokról a port, ámbár senki sincs idegen nálunk: mindössze ketten vagyunk a leányommal.« Különösnek látszott, hogy Zsigát az épület másik szárnyába vezette, holott errõl is vannak vendégszobák, vendégek ellenben nincsenek. Az is feltûnt Zsigának, hogy a háznál alig van cselédség, üresnek, pusztának, szomorúnak tûnt föl, mint az elátkozott kastély a mesékben.

Árnyak látszottak végigsuhanni az ámbituson, melynek egyik oszlopánál egy fekete macska nyújtózkodott, mereven szegezve sárga szemeit a diákokra. A konyha tájékáról kibukkant egy-egy alak, egy szolgáló valami tállal jött ki, s kiöntötte a benne levõ folyadékot, azután egy kukta fehér sipkás feje is kibújt, de hamar visszahúzta. Mind ismeretlen arcok voltak.

Dõry figyelmeztette vendégeit.

- Ne sokat kefélkedjetek, mert mindjárt ebédelünk.

János gróf engedelmet kért, hogy néhány sort írhasson haza ebéd elõtt, amit a kocsis elvisz, ha megetet.

- Talán valami bajotok történt útközben?

- Nem, csak úgy eszembe jutott valami.

- No jó, majd késleltetem egy kicsit a levest, és küldök be írószereket.

Új hajdú hozott be ezüsttálcán papirost, tintatartót és lúdtollakat eredeti állapotban, mert szokás volt, hogy a kalamust maga faragja az ember a penecilusával.

Az új hajdú esetlen fickó volt, ellenszenves, nyomott képû, apró szemeiben alattomosság rejtõzködött, de rosszul, az egyik szemére kancsalított, a homlokot kifelejtette nála a szóra­kozott természet, mindjárt a szeménél kezdõdött a vöröses haja. Ab invisis föl lehetett volna akasztani.

- A Gyuri hajdú már nincs itt? - kérdé Buttler.

- Én vagyok helyette - felelte tompa, síri hangon, mintha a föld alól jönne.

Gyorsan vetett papírra néhány sort kedves Piroskájának, érzelmeirõl, gondolatairól, hogy zörögte minden kerék az úton idáig: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Most itt vagyunk, de sokat nem írhatok, szívem szép szerelme, mert már az ebédhez sürgetnek, pedig még sok mondani­valóm lenne, de majd este lefekvés elõtt egy hosszú levelet írok.

Elolvasta, nem tetszett neki a levél, a szerelmes embert mindig arról lehet fölismerni, hogy rossz stilisztának tartja magát, amely tulajdonság nem fordul elõ más halandónál. Zsebre gyûrte tehát a levelet, másikat írt, s vitte ki sietve a kocsisnak.

Útközben egy kis sikátorban szembetalálta Mariska baroneszt.

Köszönt, kezet nyújtott neki, a baronesz halvány volt, szemeit lesütötte, és a keze hideg volt, mint a halotté. Buttler érezte, hogy reszket a keze.

- Hát mégis eljöttek - sóhajtott, és elfordította a fejét.

Általában igen különös volt. Mintha fájna neki, hogy eljöttek.

- Hiszen megígértük, és a magyar ember a szavát tartja.

- Sokszor meg is keserüli, hogy tartja.

Buttler ránézett, feltûnt neki ez a fagyos hang, melyben volt valami baljóslatú és valami szívbõl erõszakosan kitörõ igazság.

Magas, egészen nyakig érõ ruhát viselt; egyazon apró virágos kelmébõl ruha és derék, melyet Pompadour-szövetnek neveztek, a fodrok nem a szoknyán voltak alkalmazva, hanem a derékon végig húzódtak függõlegesen lefelé, völgyön, dombon keresztül.

A baronesz maga is észrevette, hogy szinte az udvariatlanság mesgyéjére jutott, sietett magát kiigazítani.

- Pedig lássa, örülök, hogy eljöttek. Hiszen olyan szomorú életem van.

- Hogyan, szomorú élete ebben a víg faluban?

- Majd megtudja. Hiszen majd megtudja. - S ezzel az ebédlõ felé indult.

Kisvártatva mindnyájan együtt ültek az ismerõs asztalnál, ti. mind a négyen, mert a csimpánz még betegeskedett. Jó étel, jó bor sok volt, Dõry báró is mind próbálta csapra ütni az anekdotás hordóját, de ma nem tudta olyan jóízû bonhomiával elõadni kalandjait, s egyszer se mondta Mariskának, hogy menjen ki. Látszott rajta, hogy a háta mögött valami sötét gond ólálkodik. Mariska tekintete feltûnõen kerülte Buttlert, Bernáthtal beszélgetett elfogultan, szaggatottan. Virágmagokról, palántákról, fák és növények szaporításáról tárgyaltak. Bernáth gúnyolódott, hogy a kisleányok ehhez se értenek, semmihez se értenek. Az õ falujokban például van egy szép kisleány (azaz most már nagy kisasszony, sõt már nemsokára asszony lesz), akinek õk ketten Buttlerrel egy madártojást ajándékoztak, és mit csinált vele a kis bohó? Beültette a földbe, és várta, míg kikelnek onnan a kis madárkák.

Buttler lángba borult, égett, mint a fáklya. Mariska baronesz rászegezte a szemét, és még fehérebb lett az arca, mint azelõtt.

- Igyatok, diákok, igyatok! - sürgeté õket Dõry. - Csak az a mienk, amit megiszunk. Rövid az élet, hosszú a sír. Igyál te is, Mariska! Azt akarom, hogy jókedvünk legyen. Koccints Buttler­rel! No, hadd lássam, tudtok-e koccintani, hogy a pohár fölül-alul összeérve csengjen.

Ittak, Mariska is koccintott Buttlerrel. A bor kiütötte magát rögtön a hártyafinom arcbõre alatt. Fehér rózsából lett piros rózsa.

- Mindent mondhatnak az ellenségeim, de hogy jó boraim ne volnának, azt még az ellenség se foghatná rám. Kóstoljátok meg ezt a gránátpirosat!

Bizony, a diákok ezt is megkóstolták.

- Most pedig add ki, Gergely, az aranybillikomokat, töltsd meg õket tokaji eszenciával. Most sül ki majd, ki a legény közöttünk.

Elõkerültek a színaranyból vert drágaságok az almáriumból, Vitéz Dõry Pálnak adta ezt a rubintosat Nagy Lajos, mikor Nápolyban dulakodtak. Ott szerezték. Hej, szép rubintos ajkú asszony ivott ebbõl valamikor gyerekek! Megölte az urát. Elvették a poharát. A híres Johannáé volt ez. Igyál belõle, János gróf!

A másik két aranykehelynek is volt története. »Balassa Menyhárté volt az egyik (gyanús arany, az ebugatta - mert õkelme rézharangokból szokta veretni az aranypénzt), a harmadikat apám kapta, mikor keresztelték, a keresztapjától, gróf Waldsteintõl. Általában a Dõryek most már csak akkor szereznek, mikor keresztelik õket.«

Buttler gróf megborzongott, hogy egy Waldstein-pohár van az asztalán.[7]

Rossz ómen, és nem tudott többé inni.

Pedig ugyancsak arra ment ki a Dõry igyekezete, hogy leitassa a diákokat. De hasztalan volt minden kínálgatás, minden animo, hiába hozogatta elõ a sarkantyúzó bordalokat, hogy õsapánk is azt mondta, mikor a szõlõt alkotta, igyál, igyál, ebadta fattya! Buttler gróf nem törõdött most a Noé szabályrendeleteivel, makacsul eltolta a serleget. A Waldstein-pohár úgy hatott rá, mintha egy koponya vigyorogna az abroszon.

Nem maradt hát más hátra, mint föloszlatni az asztalt, s kimenni egy kis friss levegõre az ámbitusra.

Dõry elöl ereszté a diákokat, s azt súgta útközben Mariskának:

- Légy erõs, leányom, mert a döntõ percek közelednek.

- Nem fogja akarni - rebegte a leány fojtott hangon.

- Éppen ezért kell erõsnek lenned. Minden kockán van. Vagy mindent nyerni, vagy meghalni.

- Jaj apám, nagyon szégyenlem.

Az öregnek minden vére a fejébe ment.

- Hallgass, hallgass. Elõször szégyenelted volna magadat, akkor ez a második szégyen nem érne. Elõször megcsináltad a szégyent, másodszorra ne ösmerd. Eredj szobádba, és öltözz fel!

Mariska engedelmesen hajtotta meg a fejét. Olyan volt, mint a gally, melyet a saját gyümölcse húz most le.

Dõry utánament vagy négy lépést, és még azt mondta ama kis sikátorban, ahol ebéd elõtt találkozott Buttlerrel:

- Bátorságodat el ne veszítsd, a dolognak mindenképpen sikerülni kell. Egy nábob ez… nagy falat. Hogy miképpen jutsz hozzá, az másodrendû dolog. Beszélnek majd róla az emberek, azután elfelejtik.

- Ah istenem, ha már ott tartanánk.

- Hol?

- Ott, mikor már elfelejtették.

- Ne félj! Ehhez is van egy biztos cinkostárs. Az idõ. Hát ugye nem félsz?

- Nem félek - nyöszörögte, és reszketett, mint a nyárfa.

Az öregúr kiment a diákokhoz. Éppen akkor jött oda búcsúzni az Istók kocsis is, aki már megebédelt, megitatta a lovakat, és hazaindult.

- El ne felejtse kend, Istók bácsi, a levelet!

- Dehogy felejtem, lelkem, grófocskám!

A Bernáthék kocsija kigurult a kapun, mire hirtelen behúzták a cselédek nagy dübörgéssel mind a két szárnyát, és a vasrudat is keresztbe tették.

Csodálatos. Máskor ez a kapu tárva-nyitva áll a vendégeknek.

Kisvártatva kalapácskopogás hallatszott a kapuajtón. Tehát az ajtó is be van csukva.

Bernáth Zsiga jelentõségteljesen tekintett Buttlerre, mintha azt mondaná: »Itt most történik valami.«

- Gergely, Gergely, nézd meg, ki kopog odakünn.

Az egész udvar puszta volt, egyetlen cseléd se mutatkozott az udvaron. Se azok, akik tálaltak, se azok, akik az edényeket elmosogatták, kocsisokból, béresekbõl, akik keresztül-kasul jártak, sürögtek-forogtak itt a múltkor, egy lélek se mutatkozott. Egy-egy hideg széláram fut át a park fái közt, s az is oly különösen sipít, és egyszerre elvész, mint mikor a lúdnak a gégéjét hirtelen elmetszik, s a hatalmas gágogás vékony, nyaffadt sápogásban hal el.

Gergely is csak nagy nehezen cammogott ki az ebédlõbõl, ahol a maradék borok tisztességes eltakarításáról gondoskodék. Ez az eltakarítás pedig kétféle, de az ördög vigye most a bort!

- Eredj, fiam, nézd meg, ki kopog a kapun, de senki sincs itthon, érted-e? Ma egyedül akarok lenni a kedves vendégeimmel.

Feszülten figyelt Bernáth Zsiga, s hallotta, hogy az ajtó mégis nyílik, vajon ki jöhet a parancs ellenére?

Léptek zaja hangzott nemsokára a lépcsõkön. Kip-kop, kip-kop. Zsiga a Dõry vonásait fürkészte, indulatba jön-e vagy meg van-e lepetve, amiért a hajdú valakit beeresztett, de egy­ked­vûséget olvasott ki a kemény, katonás arcon, amibõl nyilvánvalónak látszott, hogy tudomása van az illetõ jövetelérõl.

Egyszerre csak kibukkant egy fényes nemezkalap, majd egy ismerõs fej, aztán egy reverenda, végre pedig egész mivoltában tisztelendõ Szucsinka plébános úr.

Nem az a régi mosolygós abbé volt, aki itt otthonosan mozgott azelõtt, mint a pille a virág szárán, bizonytalan léptekkel, lesütött szemmel közelgett, mint istenek szelíd szolgája, a hangja is alázatos, megtört volt, minden földi hivalkodástól ment.

Mély meghajlással köszönt a hatalmas földesúrnak, és azután a nemes úrfiaknak. Dõry kezet se fogott vele, csak széket tolt neki maga mellé.

Zsiga pedig újra fölkereste titkos pillantásával és csodálkozó gesztusaival Buttlert, hogy ez mégis furcsa, hiszen a vendéglõs azt mondta, hogy a papot kitiltotta Dõry a házból, de Buttler vak volt, egész Zemplén megyébõl nem látott egyebet ezen az úton, mint a saját karikagyûrûjét. Most is azt nézegette, és éppenséggel nem törõdött a Zsiga gesztusaival.

- Jó, hogy jött atyus - mondta a báró, de másfelé nézett, mikor hozzá beszélt -, maga majd itt elmulattatja Bernáth öcsémet, míg én János öcsémmel ott bent a szobában megbeszélgetek valamit. Gyere csak, Janikám!

Zsiga nyugtalanul mozdult meg a székén.

A báró átkarolta a Buttler hátát, s úgy vitte be magával egy meglehetõsen homályos és nyirkos folyosón át a kancelláriába. Huh, egy bolond denevér fölreppent az ódon boltozatról, és belevágódott a Buttler arcába.

- Ejnye, hogy megijesztett az utálatos!

(No, hát majd megijedsz te jobban is - gondolta magában Dõry.)

Elöl ereszté az ajtón, s ott volt a fõbírói irodában, melynek bútorzatát barnás szattyánbõr székek és dívány képezte. Az egyik falat egy fiókokra osztott állvány foglalta el, mindenféle aktákkal telerakva, egész a boltozatig. Az ablaknál állt a fõbíró úr asztala, két gyertyával, egy feszület is volt ott, erre szokta megeskettetni a feleket, egy kalendárium és egy biblia. A lutheránusok erre az utóbbira tették a kezüket eskü közben, s ha elhányódott, akkor szorultságból a »Sibillát, vagyis az álmokat magyarázó könyvecskét«, mely hasonlóan volt kompingálva, s most a díványon hevert kinyitva - használta erre a célra.

Az egyik szögletben balták, pisztolyok, borotvák, kaszapengék, fustélyok hevertek szanaszét, mint bûnjelek, a falhoz támasztva, egy kötegben ellenben mogyorófapálcák, mint hathatós orvosszerek a földi gonoszság ellen.

- No hát, ez az iroda. Foglalj helyet, édes öcsécském. Ide, ide, a kanapéra. Csúnya, barátságtalan, füstös hely, mi? De látod, én jól érzem itt magamat. Az igaz, hogy vannak, akik itt rosszul érzik magukat. Mert az emberek különfélék. Hanem, nini, itt van a szita a dohánnyal, gyújts rá, öcskös, pipafüst mellett könnyebben megbeszélhetjük azt a szép plánu­mot, amit én azóta, hogy nem láttalak, kigondoltam, összegyúrtam, mint ahogy a kis méhecske csinálja a sejtet - amibe aztán belejön a méz. Hehehe, a méz.