TIZENKETTEDIK FEJEZET
A RÖSZKEI DRÁMA

- Hallgatom, kedves bátyámuram.

- Jó, de még nem ég a pipád. Ne, itt van, gyújts egy másikra, ha az nem szelel. Igazi Nagy-féle pipa, harminc arany most már testvérek közt is. De nézd ennek a nyaka hajlását, a fölséges idomait, hát még a fúrása! Milyen kár, hogy olyan ember is meghal, mint az a Nagy.[8] Így ni, most már ég. Hát, fiam, mit is akartam kérdezni? Mit tartasz te például énfelõlem, de egyenesen beszélj, mert ez való a magyar emberhez.

Buttler gróf egy kicsit furcsának találta a kérdést, de megfelelt:

- Én igen derék embernek tartom.

- Az is vagyok, úgy is van - szólt az öregúr fejét ingatva -, de most már mit tartasz a leányomról?

Ezt a kérdést még különösebbnek ítélte Buttler az elsõnél.

- A kisasszonyról? Igen tisztelem és igen becsülöm a baroneszt.

- Tudom, fiam, de hogy csinos-e?

- Amilyen csinos csak lehet egy fiatal leány.

- És hát tetszik-e neked? Ne ütközz meg ez egyenes kérdésekben, hiszen katona vagyok.

- Persze - felelte János -, miért ne tetszenék?

- No jól van. Eddig már volnánk. Kevés szóbul ért a magyar ember, de sok szóbul jobban ért. Lássuk csak, mit felelnél te nekem arra, ha én azt mondanám: irgum-burgum lópatkó, ezek a diákok nagyon megvették a szívemet, aminthogy ritkán szerettem meg úgy valakit, mint benneteket, kivévén egyszer egy diákot Prágában, fõhadnagy koromban, de errõl utóbb kisült, hogy studentruhába öltözött hercegkisasszony volt - reménylem, rólatok nem fog ilyesmi kisülni.

- Nem gondolnám - mosolygott János gróf.

- Most azonban maradjunk a dolognál, ezt majd estére mesélem el. Nos, igen, ha azt monda­nám: ebbõl a két diákból itt fogok egyet, nekiadom a leányomat, s csapunk olyan lakodalmat, hogy a holt ember is megelevenedik, mit mondanál?

Buttler nyugtalan szemeket meresztett a báróra, hogy mint afféle figurás ember valami selymaságon töri-e a fejét, vagy komolyan beszél; de biz annak az arca szokása ellenére meg­döbbentõen komoly volt, s látható feszültséggel várta a választ. »De nem, mégsem lehet, gondolta János, egy báróleányt mégse szokás így odakínálni.«

- Nos? - sürgeté amaz türelmetlenül.

- Azt mondanám, édes bátyámuram, hogy én a magam részérõl igen köszönöm a hozzám való bizodalmas jóakaratot, de nem vehetem hasznát, mert már engem ez a karikagyûrû leköt örökre.

- Kutykuruty! - szisszent föl a báró, mintha mérges kígyó csípte volna meg. - Micsoda karikagyûrû az?

- Egy Horváth-kisasszonyt jegyeztem el a napokban - felelte Buttler boldog arccal, gépiesen elõrenyújtva kezét, mert érezte, hogy most egy horribilis gratuláció következik. De nem az következett, hanem a báró vidám nevetése.

- Eljegyezted? Csak? Már megijedtem, hogy egybekeltél valakivel. És szinte haragudni kezd­tem rád, mert összes plánumaimat tönkreteszed egy ilyen könnyelmû lépéssel - folytatta végte­len nyájassággal -, de ha csak eljegyzés volt, az semmi. Az eljegyzés csak egy kis elõ­játék. Bliktri. Az ember meglát egy szép almát, és azt mondja: ezt én leszakítom, meghámo­zom, fölvágom és megeszem, de még egyelõre otthagyja a fán. Nem látom be, miért ne jöhessen közbe egy incidens, hogy egy másik fán is meglát egy almát, s minthogy ez közelebb van, ezzel oltja el az éhségét. Intelligis-ne amice?

A Buttler feje zúgott, mintha két harangot vernének félre benne, és forgott vele a szoba összes bútoraival, mint egy motolla.

- Nos, nem felelsz? Mit szólsz hozzá?

- Semmit.

- Mit értesz ezalatt?

- Azt, amit mondtam, hogy el vagyok jegyezve, és hogy jobban szeretem a menyasszonyomat életemnél - majd emeltebb hangon hozzátette: - és hogy egyáltalában nem értem önt, az ön tréfáját.

- Hogy eszerint nem veszed el a saját jóakaratodból Mariskát?

- Soha!

És fölkelt, kifelé indult.

A fõbíró fölugrott erre, mint egy hörcsög, útját állta.

- Ohó, hó! Lassan a testtel, fiacskám! Maradj csak veszteg a helyeden. Mert ami kakast egyszer a róka a szájába vett, azt el nem ereszti. Tudd meg tehát - és fenyegetõ lett a hangja -, hogy ha el nem veszed Mariskát a saját akaratodból, akkor a tied lesz akaratod ellen. Ne is ellenkezz hát, édes fiacskám! (Megfogta a kabátja gombját, és már megint szelíd lett, meg­olvadt hangon kapacitálta): Látod, ennek meg kell történnie. Ne okozz keserûséget szegény bátyádnak, ki egypár óra múlva szeretõ apósod lesz.

Buttler kitépte magát a kezébõl.

- Ejh, uram, ami sok, az sok! - mondta hevesen. - Nem gondoltam, hogy ilyen ízetlenségekkel párosítja a vendégszeretetet, melyet egy percig se kívánok többé igénybe venni. Isten önnel!

S fölszakította a kancellária ajtaját, hogy otthagyja a házigazdát.

De a sötét folyosó torkából két durva hang kiáltá:

- Vissza!

A két pandúr, Jeszenka és Kázsmári, állott az ajtóban fegyveresen, puskáik csörömpölve koppantak meg a kövezeten, aztán hirtelen fölkapták.

Buttler a felindulástól holt-halványan tántorgott vissza a szobába.

- Hát mi ez, uram? - kérdé méltóságteljesen, villámokkal a szemében.

- Iszem mondtam, szívecském, hogy ne okoskodj - csitította a báró kedveskedõ, bátorító melegséggel, ahogy a gyereket szokás -, de látod, mikor nem hiszel a bátyádnak.

- Tudja-e ön, hogy ez erõszak?

- Persze, hogy tudom, édes fiam.

- Hát azt tudja-e ön, hogy én már nagykorú vagyok, és a magyar törvényhozásnak tagja mint mágnás?

- Ezt még nem tudtam, de csak örülök rajta, hogy már nagykorúsítva vagy.

- Hogy mer ön engem letartóztatni? Ön ezért keservesen lakol meg.

Dõryt még ez sem vette ki a flegmájából.

- No, az meglehet, de tudod, a palatinus messze lakik, és igen lassú keze van. A császár még messzebb lakik, és annak meg a feje lassú, azonfelül a végzet nagyobb úr akár a császárnál, akár a palatinusnál, pedig mindezeket a végzet rendezi így. Azért hát csillapodj le inkább, öregecském, és borulj a nyakamba szeretettel - mivelhogy elõbb-utóbb úgyis kénytelen leszesz vele.

Buttler pedig a fogával szerette volna szétmarcangolni ezt az embert, nemhogy a nyakába boruljon. Melle zihált, halántékai lüktettek, és egy vadállat ellenállhatatlan ösztönével vetette magát Dõryre.

- Megfojtalak, meghalsz a kezem alatt! - hörögte vérbe borult szemekkel.

- Nono, ne izélj, ne tüzeskedj! Ejnye, ejnye, kis fiacskám! Micsoda dühös vadmacska vagy! Sohase hittem volna, hogy ilyen emberhez adom a leányomat.

S a kis köpcös ember úgy megfogta Buttler két karját, hogy meg se moccant, mintha két vaspánt szorítaná össze. Aztán gyöngéden beerõszakolta egy karosszékbe.

- Látod, látod. Mire való ez? Mit érsz el ezzel? Legokosabb, ha megadod magad, és jó képet vágsz az elkerülhetetlenhez. Ni, milyen véres a szemed. Szinte csúnya vagy. Ha így meglát Mariska, bizisten, még õvele is meggyûlik a bajom. A nyakkendõd is kioldódott. Hozd egy kissé rendbe az ünnepélyhez.

Buttler tehetetlenségében a fogait csikorgatta. De az »ünnepély« szó mégis megreszkettette egész valóját.

- Miféle ünnepélyhez? - kérdé rekedten, kimeredt szemekkel nézve a fõbírót, aki a földre lekuporodva, a »corpus delicti« szerszámokat, vasakat, szúró eszközöket kezdte eltakarítani egy nagy szekrénybe, amelyre aztán rácsukta a lakatot.

- Ej, furcsa, még mindig nem érted? Hát az esküvõhöz, gyermekem. Hiszen láttad a papot, már itt van.

De ahelyett, hogy Buttler elrémült volna - éppen e hihetetlen vakmerõség költött föl benne egy szabadító gondolatot, egy reménysugárt. (Hja, az emberi ész furcsa szerkezet!) Bolondság - tûnõdék magában. - Hisz ilyet gondolni sem lehet komolynak. Hiszen Magyarország végre is Európában van. És most már kezdte sejteni, honnan fúj a szél. Az öreg Horváth Miklós mesterkedése ez, aki még egy utolsó próbára teszi Piroska iránti szerelmét. Bizonyosan barátságban vannak Dõryvel, s tudva, hogy itt tölt egy napot, megírta barátjának az eljegyzést, megkérve, vegyen ki még õ is egy próbát. Ez annyira plauzibilisnek látszott elõtte, hogy szinte megrestellte elõbbeni viselkedését.

- No hát abból nem lesz semmi - felelte majdnem nyugodt hangon.

- Hogyhogy?

- Mert mikor a pap azt kérdezi, hogy szereted-e ezt a hajadont, azt felelem neki, hogy »nem szeretem«, hogy egy másik leányzót szeretek.

- A pap fülében vatta lesz, gyerekecském, hidd meg, hogy vatta lesz.

- Ugyan ne komédiázzék, bátya, tudom már, hogy maga csak tréfál velem, hogy meg akarja tudni, szeretem-e valóban a menyasszonyomat vagy nem? No hát megírhatja a leendõ apósomnak, hogy a pokol minden ördöge és a világ minden hatalma sem képes tõle eltántorítani.

A ravasz róka egyszerre felfogta a szituációt, elértette, hogy mire gondol Buttler. Látván, hogy szépszerével már úgyse boldogul, legalább a simább lefolyást biztosítja, minélfogva igyekezett hasznára fordítani a tévelygését.

Tette magát, mintha kellemetlenül lepõdnék meg, mint olyan ember, akinek a kártyájába látnak, s hirtelen igyekszik eltakarni a nyitott rést az eszkamotõrök kiszámított ügyetlenségével.

- Ugyan, ugyan! Hogy gondolhatsz olyat? Hogy bugafõvel apósodnak kaparjam ki a nábob võt. Aztán nem is beszéltem vele mostanában, becsületemre mondom.

A mohó igyekezet, elhárítani a gyanút, még csak jobban megerõsítette hitében Buttlert. »Persze, hogy nem beszélt vele, mert levelet váltottak.«

Most már Buttlernek állott föllebb.

- No hát csak próbálja meg. Ám lássuk! De elõre is figyelmeztetem, bátyámuram, hogy nagy botrány lesz belõle, mert én rúgok, kapálok, ellenállok és nem engedem magam holmi komédiákkal nevetségessé tenni.

Dõry István vállat vont.

- Okossá nem tudtalak tenni, azért kell nevetségessé lenned.

Egy kis ezüstcsengettyût vett fel az íróasztalról, és meglóbázta. A kis bolondság éles, vékony hangon csilingelt, s mégis mélán, mint valami lélekharang.

Elhalt a csengettyûszó, mire a kétfelõl nyíló két oldalajtóban egyszerre csikordult meg egy-egy kulcs, s aztán megnyíltak az ajtók kétfelõl. Buttler a fejéhez kapott, mintha egy rémes álmot látna. Mariska baronesz lépett be az egyik ajtón, síri halványan, mintha a kriptából jönne, fehér selyem menyasszonyi ruhában, földig leeresztett fátyollal, fehér gyöngyvirággal a hajában… Roskadozott, azt lehetett hinni, hogy mindjárt összeomlik. Egy ráncos képû, fecsegõ paraszt anyóka sompolygott nyomában, és halkan biztatta: »Ej, no, ne féljen, lelkem, baroneszka, mind átestünk ezeken mi is, én is, a mamája is, és csak az eleje ilyen kellemetlen ennek meg a vége: az, ami közbül van, az már nem rossz.«

A szemközti ajtón pedig ugyanakkor a pap lépett be, teljes egyházi ornátusban, szinte én sápadtan, mint egy bûnös, aki vesztõhelyre megy, s mögötte megjelent a hajdú utálatos alakja.

A pap egyházi ornátusban! Minden csöpp vér megfagyott ereiben.

Most már világosan látott Buttler. Ez már nem tréfa többé. A pap nem veszi fel az egyházi ruhát olcsó tréfáért. Itt bûn készül, borzasztó bûn.

A folyosóra nyíló ajtóhoz rohant, és újra fölszakította a kétségbeesés erejével.

A két fegyveres pandúr most is ott állt, megint hangzott a »vissza«, s keresztbe vágódott elõtte a két puska.

- Tudjátok-e, ki vagyok? - kiáltá az egyik õrre, és hátrataszította.

- Igen, tudjuk, gróf Buttler János õméltósága.

- Eresszetek, vagy különben tömlöcben fogtok megrothadni, gazemberek!

- Nem lehet, uram. Csak vissza, vissza!

- Hét uradalmam van, nagy úr vagyok. Egy falut kap mindegyiktek, eresszetek el!

A fickók összenéztek, egy falu szép dolog, hm, de a Dõry derese nem szép dolog: azonfelül a két falu messze jövõ, a deres ellenben ott áll az udvaron vagy a színben, az a közel jövõ.

Hát bizony csak megfogták a szegény János grófot, fölemelték, mint a pelyhet, s vitték vissza a szobába, az harapott, rúgott, de mikor az ajtón vitték, elöl lábas részét eresztve, a fejjel bíró testrészét, amelyik künn volt, még egy tele tüdõbõl fakadt hívó kiáltásra használta föl:

- Zsiga, Zsiga! Bernáth Zsiga, jöjj elõ!

A nyirkos folyosó boltívei megnövesztve vitték a kétségbeesett kiáltás hangját szerteszéjjel a kihaltnak látszó épületben. Az emberek szíve kemény volt szegényhez, de a kövek szolgálatába álltak.

A pandúrok letették a szoba közepére, s eltávoztak. Mariska baronesz elfordította arcát a fal felé. Nem tudta nézni ezt a jelenetet. Zokogott. Volt még benne szemérem.

Az ifjú reszketett az indulattól, lázban volt, homlokáról halálos verejték csurgott, fölemelte öklét, és megfenyegette a papot és a fõbírót:

- Isten szolgája és király szolgája, amit ti most cselekedtek énvelem, az gyalázat, égre kiáltó bûn, én az ellen az Isten és a király nevében mint magyar nemes tiltakozom.

A báró hidegen mosolygott, leült az íróasztalhoz, kihúzta annak fiókját, kivett egy megtöltött karabély pisztolyt, s fölemelte a levegõbe, aztán azzal az enyelgõ játszi modorral, mellyel adomázni szokott, jegyzé meg:

- Most pedig lássunk a dologhoz, és semmi gyengeség; aki gyenge lesz, azt én ezzel a bolondsággal még gyengébbé teszem.

- Itt vagyok, engem lõjön meg vele - rimánkodott János gróf megtörten, oly szívet megrendítõ hangon, hogy a vén katona is megborzongott. - Legyen kegyelmes irántam, hiszen én sohasem vétettem önnek semmit.

A báró kezében remegni kezdett a karabély. Legalább Gergely hajdú, aki mindenre figyelt, azt állította másnap a cselédek elõtt. De aztán csak a fejét csóválta meg a vén farizeus.

- No, majd bolond vagyok, hogy éppen a võmet lõjem meg. Csak az kellene. Ej, ej, ne tarts hát olyan rossz embernek, édes fiam.

S ezzel a szemöldjeivel intett a papnak.

Az egypár lépést tett elõre, Buttler rekedt, lázas, ünnepélyes hangon rivallt rá:

- Távozzék, ha ön az Isten szolgája, és nem az ördögé! Mindent semmisnek nyilvánítok, ami itt történik. Én e hajadont nem szeretem, nem kell se testemnek, se lelkemnek. Isten engem úgy segéljen!

Dõry egy fitymáló kézmozdulatot tett.

- Lárifári! Tisztelendõ úr, tessék a szertartást megkezdeni.

Akkoriban a Pázmány-féle ritus szerint jutottak fõkötõhöz a leányok és törvényes asszonyhoz a legények. A »Ritus celebrandi matrimonii sacramentum« írta elõ a kérdéseket és az eljárást, jó ódon magyar nyelven. Ebben volt megállapítva az eljárás sorrendje és mikéntje, hanem hát »nulla regula sine exceptione«, a papok hol megtartották, hol meg nem tartották.

- Ki neved? - kérdé tisztelendõ Szucsinka plébános úr, tompa fojtott hangon egymás után fordulva félkörben Buttler és a baronesz felé.

Buttler nem felelt, elfordult megvetõleg. A baronesz szava halkan röppent el, mint a méhdöngés:

- Halápi Dõry Mária.[9]

A pap éppenséggel nem törõdött azzal, hogy Buttler nem nevezte meg magát, még kevésbé csodálkoztak a tanúk, mert azok semmit se hallottak, mind a kettõnek mind a két füle be volt tömve gyapottal.

Mintha minden rendben volna, a pap folytatta tovább, a võlegény irányába fordulva:

- Kérdlek tégedet a te keresztény hitedre, mondd meg igazán, nem kötelezted-e magadat valakinek másnak házasságra, e tisztességes személynek kívüle, avagy nem tettél-e egyébnek fogadást, hogy õtet házastársul el akarnád venni?

- Igenis, tettem! - kiáltá Buttler stentori hangon, hogy az még tán a vattán keresztül is áthallatszott. - Csak e nõszemélynek nem tettem, aki itt áll. Tettem, igenis, fogadást szilvási Horváth Piroskának, hogy õt feleségül veszem és hozzá hû maradok. Esküszöm az élõ Istenre és a Boldogasszonyra, hogy ezt a hûségemet hozzá meg is tartom.

A tisztelendõ úr ezt se látszott hallani, és most már Mariskához intézte ugyanezt a kérdést. Csak a »tisztességes személy« helyett tett az elõírás szerint »jámbor személyt«. A jámbor személy alatt a férfi értetõdött.

Mariska egy leheletszerû nemet rebegett.

- Szereted-e ezt a tisztességes személyt? - fordult ismét Buttlerhez.

- Utálom! - felelte Buttler erõs, érces hangon.

A leány vonaglott a kíntól; az öreg érezte, odafutott hozzá. - »Jaj, apám, meghalok, jaj, apám, mit tettél?« - lihegte, és karjaiba esett.

- Csak még egy percig ne hagyd el magadat, és minden jó lesz. Felelj igent. Végy erõt magadon, édes morzsácskám. No, szólj, szólj. (Most ugyanis hozzá intézte a pap a kérdést.)

- Igen.

- Akarod-e házastársul hozzád venni?

- Soha! - felelte Buttler.

- Akarsz-e házastársul hozzá menni?

- Akarok - visszhangozta elhalóan, szomorúan.

A pap megint Buttlerhez fordul:

- Mégis hitedre kérdlek, nincs-e tiközöttetek valami atyafiság, sógorság vagy egyéb oly dolog, mely miatt házasságra egybe nem adhatnátok?

- Te tudod, pap, legjobban, hogy mi van köztünk, hogy a bûn van köztünk - kelt ki vadul Buttler -, ha nem nézném rajtad a szent ruhát, minden szavadat a torkodba fojtanám, de így csak csináld a komédiát, úgyse lesz abból semmi. Vannak még törvények Magyarországon.

S ezzel leült az asztalhoz, magára akarván erõszakolni az egykedvûséget, elkezdett pipát tömni.

A pap csak az ajkait rágta, de nem felelt.

- Kurtítsa, kurtítsa a ceremóniát - sürgeté Dõry.

De még hátra volt a benedictio annulorum. Dõry kihúzott a zsebébõl két kicsike karikagyûrût, és átadta a papnak, a pap megáldotta a gyûrûket, és átnyújtotta a feleknek, hogy az ujjaikra húzzák.

Buttler megfogta s olyan ügyetlenül vagy ügyesen vágta a falhoz, hogy a tanúnak odahítt szakácsné, Szimáncsiné asszonyom bal vakszeméhez ütõdék, s akkora kék daganat támadt rajta legott, mint egy Mária terézia-tallér. Szimáncsiné fölordított s kezdte kezeit csípõjére fölszedni, amitõl megijedvén Dõry, a saját kezével húzta ki fülébõl a gyapotot, hogy meg­erõsítse e szavakkal: »Ne okoskodjék kend, majd begyógyítjuk. Úgyse volt még kend olyan mennyegzõn, ahol arannyal hajigálták meg.«

Bizony ezekkel a gyûrûkkel már megint hiba történt. De egy kis formalitás ide-oda. Hiszen se a tanúk, se a pap nem voltak pedánsak. Maga Buttler is elégnek tartotta már a »protestatiót«, hogy ezt a bohókás csínyt senki se vehesse komoly dolognak. Kezdte lassankint a humor magaslatáról tekinteni. Az ördögbe, hisz ez egy nevezetes kaland. Hogy fog ezen a kis Piroska álmélkodni és szörnyûlködni! Híre megy ennek az egész világon s úgy fognak róla beszélni, mint ahogy beszéltek a rejtélyes Hauser Gáspárról, vagy a híres Buckingham hercegrõl, akit egy Dudley kisasszony elraboltatott, de miután a bérenc rablók éjjel mezítláb hozták el felsõruha nélkül az ágyából, úgy ahogy volt, a finnyás lady diszgusztálódott és rájuk rivallt: »Hát ilyen õ - ugyan vigyétek, kérlek, vissza.«

Most következett a benedictio nubentium, de már sötétedni kezdett a szobában, a tárgyak és a fejek pépszerû szürkeségbe vesztek - s az ablakokba hajló hársfa leveleinek, melyeket az esti szél mozgatott, a falon szaladgáló árnyékai úgy tûntek föl, mintha varangyos békák kergetõz­nének.

Gergely inas bement a szomszéd benyílóba és két gyertyát hozott az íróasztalra meggyújtva. Aztán még egyszer kiment és behozott egy nagy könyvet, az ajtót kulccsal zárta be maga után. Ott künn a folyosó-ajtónál is zsivaj támadt, feleselés, lárma, topogás, tülekedés. Ki lehetett találni a szaggatott szavakból, a hangokból, hogy Bernáth Zsiga marakodik künn a pandúrokkal, nem akarják beereszteni.

A pap a szemeivel intett Dõrynek, hogy most meg már a kopuláció következik. (Hja, a para­dicsom­nak még az elõkertje is sok stációból áll.) Dõry elértette s odasomfordált Buttler mellé, újra kérlelni kezdvén mézes-mázos szavakkal, hogy adja meg már magát, amire az nem is felelt, csak szítta a pipáját tele tüdõvel, egykedvûen, mint egy török, nagy füstmacskákat eregetve, ezzel is jelezni kívánván a jelenet pongyolaságát. De Dõrynek nem is kellett az õ lelki leszerelése. Abban már nem hitt, pusztán csak azon mesterkedett, hogy a kezeit megfogja és tehetetlenekké tegye, mert az egyik kezére szükség volt, amelyet a pap a stólával kötött össze a Mariskáéval együtt.

Buttler rángatta magát, de hasztalan. Dõry a csuklónál tartotta rettenetes markával és még csak mozdulni sem tudott.

- No no, fiam, fiam, ne sziszegj, ne fújj úgy, hiszen már úgyis mindegy.

Buttler dühbe jött erre, s mikor a kezét eleresztette Dõry, mellbe ütötte az öklével úgy, hogy az öreg katona hátratántorodott. Aztán megcsikorgatta fogait, és a papra akart rohanni, aki szepegve, kidülledt szemekkel dúlt arccal morogta az eskü-formáit. Jószerencse, Dõry összeszedte magát és hirtelen átnyalábolta a »võlegényt«, mire dulakodás támadt köztük, egy széket fel is fordítottak, végre kimerült az úgyis gyönge, ideges gróf és valóságosan összeesett a bõrszékbe.

Az utálatos Gergely inas átcsoszogott eközben Szimáncsinéhoz és kivévén a gyapotot a fülébõl, vigyorogva súgta neki:

- Úgy látszik, szüle, hogy a szemünkre is tapasztani kellett volna valamit az uraságnak.

- Meglesz az - vigyorgott vissza a szüle -, de elõre is megmondom, hogy nagy bankó legyék. Aranyat, ezüstöt ér, fiacskám, amit mi láttunk.

Dõry most már maga is elvesztette a türelmét, a hóhérmunka, meg a dulakodás kimerítette, rekedten súgta a papnak:

- Gyorsan, gyorsan, mert mindjárt elájul a szegény leány.

Pedig most már túl volt az elájuláson; megeredtek a könnyei: megkönnyebbült. Odaborult a dívány karfájára és sírt, sírt, hangosan, szívettépõn.

- Hol a könyv? - kérdé a pap.

- Gergely a könyvet!

Tollért, tintáért maga futott s ott állott fedezetül, míg a pap bevezette a megtörtént házasságot az aranykönyvbe.

- No, most már ezt a macska se kaparja ki innen többé - mondá némi megelégedéssel, félszemmel odasandítva Buttlerre, ha nem ugrik-e fel, hogy végsõ erejével összetépje a hamis okmányt.

De az össze volt törve, megsemmisült idegei fölmondták a szolgálatot, lelke megroppant, izzó agyában rendetlenül nyargaltak a gondolatok s merev, megüvegesedett szemekkel immár teljes apátiával nézte, amint kinyílnak az ajtók és egyenkint távoznak, ki erre, ki arra, az örökké emlékezetes jelenet személyei.

- Rosszul csináltuk - mondá a pap Dõrynek, midõn a sötét folyosóra értek -, le kellett volna itatni, így sehogy se ment, de én megtettem a magamét, nem panaszkodhatik méltóságod, meglehet, hogy a papi állásomba kerül, meglehet, hogy börtönbe juttat - de legalább jól csináltuk volna.

Dõry az ujjait petyegette.

- Csak hagyja azt rám, domine reverende, a többi már az én dolgom. Olyan egy pár lesz abból, majd meglássa, mint a patyolat.

- Megbízhatók a tanúk?

- Hogyne? Két szemenszedett gonosztevõ, akiket akkor juttathatok hóhér kezébe, mikor akarom.

Percek, hosszú percek múltak el, míg Buttler fölocsudott letargiájából és ki akart menni. Csodálkozott, mikor az ajtókat zárva találta, még a folyosóra nyíló ajtót is. Dörömbölni kezdett valamennyin, senki sem jött, senki sem felelt, kinyitotta az ablakot, de azt hatalmas vasak keresztezték. Tehát nincs menekülés semerre. És ezek után már igazán megfoghatatlan, hogy mit akarnak még vele! Még bizonyosan készülnek valamire. Ez a bizonytalan valami úgyszólván nagyobb szorongatást okozott neki, mint a lefolyt komikus esketés, amit úgyis megsemmisít az egyházi bíróság. Azaz, hogy az egy percig se érvényes. Hanem hogy mi készül, ez gondolkozóba ejté s fölkavarta szívében újra azt a sok keserûséget, ami ott meg­gyûlt. De hiszen megvan arra az orvosság: letérdelt, imádkozott, nem szelíden, nem áhítattal, mint egyébkor, hanem panaszkodó nyöszörgéssel. »Istenem, istenem, mit vétettem én neked, hogy ilyen szigorú vagy hozzám, Uram? Hiszen szeretlek, tied vagyok, utadat járom és mégis kegyetlenül sújtasz.« Majd egyszerre szívébe nyilallott a rettenetes fenyegetés: »Megbüntetem az apák bûneit hetedíziglen« és fölsóhajtott: »Hej Buttler, Buttler, öregapám öregapja, de kár volt neked akkor azt a tõrt beleverni abba a becsületes Wallensteinba... Kiért? A császár kedvéért. Nézz most ide, az unokádra... Nézz most ide!«

És ebben a percben csakugyan benézett valaki az ablakon, nem a Buttler õse, de a Gergely kopogott be és kérte, hogy tessék kinyitni.

- A méltóságos báró úr üzenteti a méltóságos gróf úrnak, hogy tessék ez éjjelre ebben a szobában maradni, a vacsorát itt szolgálják föl és az ágyat is ide vetik meg. Reggel aztán mindnyájan parancsára állunk, de azt mondja, még az éjjel így kell lenni.

Buttler gúnyos tagmozdulatokkal bólingatott.

- Mondja meg a méltóságos báró úrnak, hogy tiszteltetem és hogy itt fogok maradni, annyival is inkább, mert kénytelen vagyok vele. És mondja meg, hogy nyugodalmas jóéjszakát kívánok a méltóságos báró úrnak.

Ezzel aztán leült az íróasztalhoz és egy hosszú, igen hosszú levelet írt a Piroskának, amely így kezdõdött:

»Képzeld csak, édes boldogságom, milyen különös esemény ért ma, de ne ijedj meg, nincs hála istennek semmi bajom, leírom neked sorjában, ahogy történt...«