|
Mikor Dõry
beinvitálta a folyosóról a gyanútlan Buttlert a kancelláriába, a papot künn
hagyta a másik juristát mulattatni, amit meg is cselekedett, s csakhamar nagy,
szenvedélyes disputába bonyolódék a két, tudományokban versatus fiatalember.
Szóba jött
ugyanis az a nyegle divat, amit akkor Zemplénben, de egyebütt is fölkaptak a
nemesurak. Az pedig abból állott, hogy a felvidéki úri familiák körülbelül
három nyelven beszéltek, németül, magyarul, tótul, de két nyelven, magyarul és
tótul, egész bizonyosan.
No hát ezzel a
két nyelvvel is lehetett flancolni a paraszt elõtt. Ha tót faluban laktak, a
magyar nyelvet hozták be konzerváló nyelvül, hogy a cselédek ne értsék, ha
magyar faluban laktak, akkor a tót nyelv lett otthonos a családban.
- Efféle
nyavalyákba fog a magyar belehalni - kesergett a fiatal Bernáth.
Mire a pap
pártját fogta a tót nyelvnek, és bizonyítgatta, per longum et latum, hogy az
Árpádok is tótul beszéltek. Hogy éppen arról ír most egy értekezést, és el
fogja küldeni tekintetes Kazinczy Ferenc úrnak Bányácskára bírálat végett.
Zsiga úr goromba
lett.
- No, az ugyan
nem teszi az ablaka mögé, de egyebüvé.
A pap így-úgy nem
hagyta magát, hogy azt mondja, kimutatja, hogy a régi magyarok nem hozván
magukkal elegendõ asszonyfélét, onnan vettek, ahol volt, a lenhajú tót
lányokból, innen van az, hogy nyelvükben a házieszközök elnevezései kizárólag
tót szavakra vallanak. És most már az is valószínû, hogy a gyermekeik, ahelyett
hogy az apa nyelvét tanulták volna el, aki mindig a nyeregben ült, és
elcsászkált ördögbe, pokolba Lehelékkel, Botondékkal, inkább az anyjuk nyelvén
povedáltak.
- Lehettek
egyesek, de ezek csak a kisemberek. Maguk az Árpádok mégse hagyhatták el az õsi
nyelvet.
- Hát akkor
miért nevezték el a vármegyéket tótul Novigradnak, Csernogradnak, Nógrádot,
Csongrádot, sõt még a saját rezidenciájukat is tótul írják és mondják
Visegrádnak?
Bernáth
bosszúsan kalimpált a kezeivel.
-
Lehetetlen azt föltenni. A nép már bizonyosan elõbb nevezte így ezeket a
várakat és kerületeket, a királyok pedig meghagyták, mert a magyarok mindig
»Nembánom Jánosok« voltak, és mondjuk meg az igazat, tisztelendõ úr, Szent
Istvánt nagyon megkörnyékezték az idegen papok, s hamis politikai dogmákat
adtak a szájába, amilyenek nekik kedveztek, például, hogy az »egynyelvû nemzet
törékeny«. Ilyet csak egy pap gondolhatott ki, a király utánamondta, az utódok
pedig szentül hitték.
Szucsinka
tisztelendõ úr fölfortyant:
- Az akkor
okos mondás volt, ma már talán nem állja ki a sarat; de ez már másik sár azóta.
Különben ezt Szent István állította, én nem állítom, amit én állítok, az vas.
Az Árpádok kétségkívül tótul beszéltek egy idõben. A várak neveit adhatta a
nép, de a gyerekek neveit a szent keresztségben mégiscsak maguk a szülõk
választották. A hercegeket tótul nevezték Béláknak. Mert a Béla semmi egyéb,
mint az Albertus név tótra fordítása. Albert, alba equale: fehér, tótul Bjéla. Quod erat demonstrandum.
Zsiga diák
még csak nagyobb dühbe jött erre.
- Maguktól
el kellene tiltani a tintát, tisztelendõ úr. Mert maguk mindent meghamisítanak.
Jaj, szegény történelmünk, de nagyon megváltozhattál csecsemõkori ábrázatodban,
mikor még a papok pingáltak le. Ott van a szegény Kálmán király, ráfogták, hogy
púpos volt, és csak azért, mert a babonát oszlatta és a fölvilágosodást
hirdette.
- Az úrfi,
ugye, protestáns? - kérdé a plébános.
- Vastag
nyakú.
- No, akkor
aztán mindent értek.
-
Természetes, azt is érti - veté oda gúnyosan -, hogy miért volt Kálmán púpos.
- Ha nem
igaz, hát bizonyítsa be az úr, hogy egyenes hátú volt.
- Semmi se
világosabb ennél. Mert ha nem lett volna jó termetû, nem választották volna meg
a keresztes hadak vezérüknek. Hisz abban az idõben képzelhetetlen egy púpos
vezér, mikor a testi erõ és a daliás külsõ imponálhatott csak a harcoló
tömegeknek. Mennyi víz lefolyt azóta a Dunán, és Savoyai Eugent mégsem akarta a
császár alkalmazni a hadseregbe, mert ocsmány külseje volt. Szinte hihetetlen,
hogy a történetírók oly kevés logikával dolgoznak, és még most is bent hagyják
ezt a papi koholmányt komoly adatnak.
- Úrfi,
úrfi, ön nagy ellensége a papoknak!
- A
szemináriumoknak vagyok ellensége, mert az neveli önöket hamisaknak.
- Én meg a
kollégiumnak vagyok ellensége, mert az neveli önöket gorombáknak.
- Célzás
akar ez lenni?
- Ahogy
vesszük.
- Kikérem
magamnak.
Mint két
pulykakakas, majdnem összekaptak. A pap szeme szikrákat szórt, ajkai
vonaglottak (a bajusztalan ajkak sokat elárulnak), Bernáth heves vére meg éppen
forrt, már éppen ki akart ömleni a bögrébõl, mikor lábujjhegyen elõsompolygott
a Gergely inas, és a pap füléhez hajolva súgta:
- Már
kezdõdik.
Erre a
szóra egyszerre kialudt a szikra a szemeibõl, fehér lett, mint a kréta, fölkelt
és megindult az inas után.
Zsiga
nagyot bámult utána. Már kezdõdik? De hát mi kezdõdik itt? Különös ez a titokzatosság, mely ránehezedik az
egész épületre. Titok itt, titok ott. Titok ólálkodik a falombok közül, titok
suhog a levegõben, titok száll a kéklõ füstben, mely a kertészlak kis
kéményébõl bodorodik. Eh, ostobaság. Hangulat az egész. Ámbár mégis feltûnõ,
hogy János milyen sokáig jön. Mit tárgyalhatnak annyit?
Talán utána
kellene menni Jánosnak. De ezt a gondolatát, csakhamar elvetette; hiszen nem
tolakodhatik, ha négyszemközt akarnak lenni.
Egy darabig
egyedül maradt az ámbituson, várta, hogy jön valaki. De nem mutatkozott senki
az egész házban. Azonfelül utálatos szag kezdett terjengeni a levegõben, a
kertészlak felõl. Mi ördög lehet az?
A kertészház felé
indult, s nyomban észrevette, hogy mitõl van a kiállhatatlan szag. Vékony,
hosszú üvegtokokat látott az ablakba támasztva. No, persze, itt faggyút
olvasztanak a tûzhelyen. Az üvegtokokban folyékony faggyúnak kellett lenni,
mert így született valamikor a gyertya. Az üvegtok mindkét végén nyílás volt.
Az alsó nyílás csak olyan piciny, amin egy fonalat keresztül lehetett húzni, s
alul úgy összebogozni, hogy a lyukat eldugaszolja. A felsõ öblös nyíláson
öntötték be a faggyút, s ha az megaludt, a fonálból kanóc lett, az öntelékbõl
gyertya. Biz ez elég primitív dolog volt, de amikor elõször látták nagyapáink,
értesülvén, hogy egy bizonyos Kaminszky nevû lengyel találta fel, felette
csodálkozának: »Ménkõ esze lehet az imposztornak!«
Az üvegtokokat a
kertész kisleánykája hordta ki, s amelyek már az ablakba nem fértek, egyszerûen
a falhoz támasztgatta.
Szemben a leendõ
gyertyákkal egy fehér komondor ült a hátulsó lábain, és egy filozóf nyugalmával
nézegette felváltva, részint az üvegtokokat, részint egy, a ház mögött bundán
fekvõ s a napon sütkérezõ embert, aki szalonnát falatozott. A komondor csodákat
látott. A szalonnát az ember nyelte le, s mégis az üvegpálcákban bukkant elõ
(amint tudniillik a sárgás folyadék hûlt, szemlátomást, fehéredett, és a
szalonna csábító színét vette föl), mindez nagy fejtörést okozhatott a komondornak,
hol ide, hol oda kapkodott fejével, mint egy karmester, s annyira el volt
merülve a különös tünemény szemléletébe, hogy még a körülötte zengõ-bongó zöld
legyek se voltak õt képesek molesztálni, odatapadó figyelmét megosztani.
Bernáth átértette
a jelenet humorát, elmosolyodott rajta, s gondolta magában: »Lám, ez a komondor
is titkokat szimatol, pedig a legegyszerûbb dolgok a világon, csak nem tudja
megfejteni; nyilván én is úgy vagyok most a házban történõkkel.«
- Nini,
Zsigácska, mladi pan! No, aztat mar a nagy ujsag - üti meg most Bernáth fülét
egy ismerõs tótos hang.
Odatekint. A
szalonnázó ember szólítja meg, leteszi a bicskát meg a szalonnát
meglepetésében.
- Hol veszi magát
itt, hol madár se nem járja?
Bernáth most már
ráösmert. Hiszen ez a szakácsnéjuk, a Vidonkáné, fia.
- Mi az ördög? Te
vagy az, ezermester Jóska? Én kérdezhetném jobban, hogy mit csinálsz te itt,
hiszen úgy tudtam, hogy asztaloslegény vagy Újhelyen.
- Vagyok is
asztalos, minden vagyok, de itt is nagy úr vagyok, zsírt eszek, faggyút iszok.
De mit csinálja enyim mamuska?
- No, az megvan.
Jó ebédeket fõzött most nekünk. Ha tudta volna, hogy találkozunk, bizonyosan
küldött volna tõlem egy kis görhõt.
- Egyen meg aztat
Bodrog! Itt pecsenyét eszek és bor iszok, amennyi enyim bõrbe fér. És milyen bor! Tokajszkovo vino,
mladi pan! Haja, haja, haj! Úgy vagyok itt, mintha estem volna Szûz Máriának…
no, ami az izé, a szoknyája elé van kötve… az övé kötényébe.
- Csak nem
te vagy a kertész?
- Ó, no -
förmedt föl sértõdötten, és most már hasmánt feküdt le a bundájára, kosztros
fejét a könyökben föltámasztott karjára nyugtatva.
- Hát,
tréfán kívül, mi a foglalkozásod?
- Várok.
- És
egyebet mit csinálsz?
- Semmit se
nem, csak várok, de az is elég teher.
(Ásított
egyet, aztán megint lenyelt egy darab szalonnát.)
- És mit
vársz?
A fiatal
Vidonka titokzatosan hunyorított a szemeivel.
- Az estét.
- Az estét?
Minek?
Vidonka
Józsi ravaszul vigyorgott.
- Hehehe,
tacs, tacs, tacs, éppen aztat nem szabad megmondani. Igaz-e, he? Mi?
Ezt a
kérdést egy zöld mázos korsóhoz intézte, mely a lábánál állt, egy
piszkebokortól félig elfedve. Utánanyúlt, húzott belõle egyet. Csettentett a
szájával, s megelégedetten tette vissza.
- Ez bizony
ezernyolcszázharmadiki.
- No,
látom, hogy jó dolgod van, Józsi, megmondom az anyádnak; és hát mióta vagy itt
az uraságnál?
- Tíz
naptul óta.
- Azóta
mindig csak vársz?
- Dehogy!
Olyan mesterséget csináltam neki, hogy ha a gazdám, Odrejovics Márton meglátná,
mindjárt neked adná a kisebbik övé leányt vagy hogy nem a legkisebbet, mert az
bandzsal, hanem ami elõtte van, a Katuskát. To je kraszna, mladi pan, ako
lyalyuja! (Gyönyörû az, ifjú uram, mint a liliom.) Kertész nem neveli olyat.
Izmos,
tagbaszakadt fickó volt ez a Vidonka Józsi, csinos is lett volna, hanem a
Bernáthék disznaja gyerekkorában kiharapott egy darabot a felsõ ajkából, ez
rútította el, szinte ijesztõvé tette, mert a fogak és a foghús egy része,
mindig kilátszott azon a megmarcangolt helyen.
- Miféle
mesterséget? Tudsz is te már valami ügyeset csinálni? Azt hallottuk, hogy
agyonittad az eszedet.
Bernáth
csak kötekedett vele ravaszságból, hogy közlékennyé tegye, õ tudta legjobban,
mekkora lángész Vidonka Józsi: amit a két szeme meglátott, azt faragta ki
bicskájával, sõt még újakat is kitalált, órát csinált, az összes kerekeket, az
óra minden ezer apró ízecskéjét fából, csak pondusoknak akasztott a madzag
végére egy-egy követ, s az óra járt és pontosan mutatott, hogy minden
órásmester elbújhatott elõle. Aztán tele volt ötletekkel, az önmagától járó
szekeren egy évig dolgozott, a repülõgépet is próbálta. Volt akkor is már sok
ilyen talentum az országban, de abból vajmi kevés érvényesülhetett úgy, mint a
pozsonyi Kempelen, aki éppen akkor járt királytól királyhoz, világhírû
önmagától sakkozó gépével, mely minden sakkjátékost levert, még I. Napóleont
is. Azóta se tudott nyomára jönni semmiféle emberi elme, mi volt annak a
gépnek a titka.
Vidonka Józsi még jól járt, az öreg Bernáth méltányolta a
tehetségét, odaadta Újhelyen asztalosinasnak, de legtöbbször elvesztek az
ilyen istentõl megáldott parasztzsenik, kik az amerikai föltalálókkal
vetekedhettek volna egyébként; - a végén koporsót csináltak otthon, és egy kis
pálinka reményében játékszereket a földesurak porontyainak.
Vidonka Józsefet bántotta az úrfi lenézõ véleménye, sértõdve
felelte:
- No hát
majd hallja róla.
- Mikor?
- Talán
este is.
- Hiszen
már mindjárt este lesz, hát miért ne mondhatnád meg elõbb egy-két órával, ha
valami ügyes dolog lenne? De talán nem is te csináltad, mert hallom, hogy több
mesterember dolgozott, talán csak hallottál valamirõl harangozni, és utólagosan
magadra fogod. Látod, örülne az anyád, ha elmondanám neki, de este én már nem
leszek itt.
- Elmegy?
-
Alkalmasint!
- És nem
szólja senkinek?
- Hát csak
nem képzeled, hogy kellemetlenséget okozok neked? Majd adna nekem az anyád.
- Szegény
mamikám! Aj, haj, de jó babfõzeléket tudja fõzni, oldal disznóval.
(Elérzékenyült, megolvadt a gyermekkori emlékeken.) Már kinyitom szívét maga
elõtt, de aztán száj hallgass, mert Jóskának fáj feje tûle. Hát csináltam, de
hozzon ide fülét közelebb, mert súgom aztat - csináltam olyan instrumentum,
hogy a ház alja fölmássza a tetejére, vagy a teteje lemássza az aljára, ahogy
akaródzik.
- Beszélj
inkább tótul, Józsi, jobban megértem.
- Jól van,
mladi pan, hát mondom, egy olyan szerkezetet csináltam, ami az egyik szobát
fölemeli a fölötte levõ szobába.
- Úgy?
Értem. Egy süllyesztõt.
-
Megfordítva, egy emelõgépezetet, de végre is egy kutya a kettõ. Akár a csont
gurul a kutyához, akár a kutya szalad a csonthoz.
Bernáth
elgondolkozott a hallottakon.
- És melyik
az a két szoba, amit így kellett átalakítani?
- A
kancellária, ahol a bíró írni szokott és a fölötte levõ szoba. Mondhatom,
nagyszerû munka. Kár, hogy nem látta az ifjú úr.
- És ki
lakik most abban a szobában?
- Hát a kisasszony.
Ó, jajaj! Micsoda finom csirkehús! És valakit éjjel erõszakkal húz fel hozzá az
instrumentum. Amelyik annyiba került. Az ördög értsen ilyet! Hát nem tud az a
mamlasz a maga lábán felmenni?
Bernáth
ijedten tántorodott hátra, mintha golyó érte volna. Most egyszerre sejteni,
tudni kezdte.
A Vidonka
Józsi hibás szája nevetésre görbült, és furcsa fejcsóválással csapta a földhöz
gombakalapját, s ütötte meg öklével a saját homlokát.
- No, no, no, mladi pan, mitõl ijedt úgy meg? Csak talán nem
járt el a szájam, csak talán nem maga az az izé… mi?
De már erre nem felelt Bernáth Zsiga, hanem rohant fel
bokron, virágon keresztülgázolva, a fõépületbe.
|