TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A HELYZET BONYOLÓDIK

Egy ideig összevissza kóborolt a nagy épülettömegben, melyhez minden Dõry hozzáépíttetett valamit, mindenik a maga ízlése szerint, ki román stílusban, ki barokkban, vagy csak úgy, ahogy a falusi kõmûvesek esze vetett;

némely lakatlan része már besüppedt, összerepedezett, baglyok, denevérek tanyáztak benne, szóval, a vén kastély úgy volt ott a dombon, mint egy összekuporodott, mindenféle manókkal, toldalékokkal megtámogatott vén matróna, aki a susogó lombok, madárcsicsergés és méhzöngés közt a fiatalságról álmodik.

Bernáth végigjárta az ismerõs lakosztályt, kinyitogatott egy csomó szobát, de nem talált egy lelket sem, csak a csimpánz nyöszörgött egy pokrócon fekve a volt társalkodóné szobájában, a hátulsó bal lapockája be volt pólyázva. Saját szerelmén tanul a majom is: ez se visz ám többé virágot senkinek.

- Hej, ki van itt? - ordítozta Bernáth szerteszét, de egy lélek sem felelt sehonnan.

Csak talán nem nyelte el a föld ezt az egész háznépet?

Egyszerre úgy rémlett neki, mintha a saját nevét hallaná kiáltani: Zsiga, Zsiga, gyere elõ! Szakasztott a Buttler hangja. Tompán, a föld alól hangzott. Meglehet különben, hogy hallucináció.

De ha az õ hangja, akkor a földszintrõl jön, ahol pedig nemigen lakott a család, mert a földszint félig a földbe volt építve, és valaha börtönökül szolgált, mikor még az elsõ építtetõ, egy Krucsay, jus gladiit is gyakorolt (egyszer a saját szép feleségét fejeztette le, éppen azon a helyen, ahol most a melegágyak vannak.)

A falak nyirkosak voltak, és még cselédek se lakták az alsó helyiségeket. Bernáthnak mégis eszébe jutott, hogy Dõry említette múltkor, mennyire nem szereti a bunda- meg a ködmönszagot, amellyel a perlekedõ felek az egész lakosztályt elárasztják, minélfogva áttette a kancelláriáját a földszintre.

Futott tehát a földszintre, de ott is idõbe került, míg a sok sikátor, zigzug között rátalált a szolgabírói irodába vezetõ folyosóra. Nem volt semmi jelzõ táblácska, ami kalauzolta volna, hanem a folyosó ívezete elõtt ott állott balról a deres, jobbról a kaloda. Hát bizonyosan itt kell lenni a kancelláriának.

A folyosón már sötét volt, de Bernáth mit se törõdött vele, ment tapogatózva a fal mellett, míg egyszer egy hang szólalt meg:

- Ki az?

Bernáth odább ment a hang felé, anélkül hogy felelt volna.

- Szólj, mert lövök - hallatszott ismét az elõbbi hang.

- Bernáth Zsigmond vagyok, vendég itt a háznál - felelte Bernáth.

- Menjen vissza az úrfi, itt most semmi keresete!

De a mi diákunk bátran elõrehatolt, míg csak el nem jutott a két fegyveres pandúrhoz.

- Hol van Buttler gróf? - kérdezte parancsolón.

- Hagyja csak õt, majd megláthatja késõbb, most még dolga van.

- Akarom tudni, mi dolga van? Itt valami gazság történik. Mit csinálnak vele?

- Semmi rosszat, ifjú úr, bár csak én lennék a helyében. Szívesen lennék két esztendeig juhászkutya egy ilyen éjszakáért.

Bántó, utálatos röhej kísérte e szavakat.

- Eresszenek! Be akarok menni.

- Abból ugyan semmi sem lesz úrfi, ne is tessék házsártoskodni.

- Micsoda jogon merik megakadályozni?

- Azon a jogon, hogy aki nincs valamely esküvõre meghíva, annak odakünn sokkal tágasabb.

Esküvõ? Ez a szó mindent megfejtett. Most már tudta, miért jött a pap, miért csukták el a kaput, hogy idegen vendég meg ne lephesse a gazdát, miért távolított el minden fölösleges cselédet, csak a beavatott cinkosokat hagyva meg a háznál. Hiszen olyan világos, mint a nap. A gazdag nábobot meg akarták fogni mindenáron. Hét uradalom ura nagy csalétek. De hogy ez elõbb nem jutott eszébe? Mikor száz jel mutatta. Kedve volna odaverni fejét ahhoz a nyirkos falhoz, míg csak szét nem loccsan. Egymást egészítette ki a sok feltûnõ jelenség. - Most már minden kidomborodott, minden részlet beillett az óriási csíny rovátkáiba. Természetes, hogy most erõszakkal esketteti a pap odabent, de ez még nem lesz elég. Este majd föltolják emelõkészülékkel a menyasszonyához. Tanúk majd benyitnak, bevilágítanak a menyasszony szobájába, és tanúskodnak, hogy a võlegény ott töltötte az éjszakát… Ó, istenem, istenem, hát csakugyan te kormányozol-e itt, vagy csak hagyod löketni ide-oda az embereket, engedve a sorsukban turkáltatni, mint a hanyag gazda a szalmájában?

Felforrt a vére, és dühösen taszította meg az egyik pandúrt.

- Bemegyek, ha az ég a pokollal szakad is össze. Félre, kutyák!

- Egy szót se, mert mindjárt elbánunk az úrral.

Az egyik pandúr, Kázsmári, átnyalábolta derekánál fogva, fölemelte a levegõbe, mint egy macskát, aztán letette a földre, ahogy letesz az ember egy fazekat vagy kancsót, amibõl ivott, még gúnyolódott is hozzá az akasztófáravaló.

- Hopsza bögre, nem törsz el!

Három esztendeig szopta ez az anyját, szörnyû kemény keze volt, érezte Zsiga, s nyomban taktikát változtatott:

- Jó emberek nézzék az Istent, beláthatják, hogy be kell mennem. Hiszen maguk a vármegye alkalmazottjai, katonaféle emberek, maguknak is van pajtásuk, aki életbe-halálba segítene magukon és maguk rajta. Hiszen magyarok. Hát nekem ez az egyetlen jó cimborám került most a vesztõhelynél rosszabb helyre. Ne akadályozzák meg, hogy bemehessek, és hogy ne engedjem megtörténni, ami ott folyik. A szíveikhez szólok, kedves barátaim. Nem arról az oldalról kell nézni az esetet, amelyrõl maguk látják. Hanem azt kell venni, hogy az én barátomat egy szép leányka szereti a mi falunkban, s õ is azt - annak a leánykának a szíve fog meghasadni. Hiszen maguk is szeretnek vagy szerettek már valakit az életükben, tudom, hogy jók, és ha agyon tudnak lõni egy zsiványt, de egy fülemilét meg nem ölnének szándékosan, hogy annak a kis szíve megszûnjön dobogni, és abban maguk is részesek legyenek. Eresszenek be, jó emberek, úgy, mintha én kerekedtem volna felül a dulakodásban, és nem bírtak volna velem, hogy semmi szemrehányás ne érhesse, és isten meghálálja azt maguknak, sõt, én sem akarom egész ingyen.

A zsebébe nyúlt, és abból a hat fényes húszasból, amelyeken a Szûz Mária áll királyi palástban a kis magzatjával, miket a nagyasszony ma reggel elváláskor a zsebébe csúsztatott, kivett kettõt-kettõt, s a pandúroknak nyújtotta.

Gúnyos nevetéssel tolták vissza:

- Felszaladt a mincér[10] - humorizált Jeszenka -, még az imént egy-egy falut akasztott rá körtének a fiatal gróf, most már két húszassal akarja az ifjú úr lenyomni.

- Meg is adta volna, ha mondta.

- Ránk férne, ifjú uram, mert régen vagyunk szegények. Az ember szeretné megpróbálni a másik sort is, hanem hát az a baj…

- Mi?

- Hogy mikor ilyenkor a tenyerünk kezdene viszketni, hát mindjárt viszket a nyakunk is. Nem tehetünk mi semmit az úr ellen, azért csak menjen az úrfi isten hírével, és hagyjon nekünk békét. Ami nem lehet, nem lehet.

Bernáth maga is belátta, hogy semmire se megy, és csak annyi barátságot kért már a pandúroktól, azért a négy húszasért, hogy engedjék benézni a kulcslyukon. Ami némi külön tanácskozás után neki meg is engedtetett, de csak úgy, hogy ezalatt az egyik kezét az egyik pandúr fogja, a másik kezét a másik pandúr, ám legeltesse meg a szemét, ha neki tetszik, ez úgyse árthat a dolog fundamentumának.

Zsiga benézett, és fogait csikorgatta dühében, mint egy vadkan. Éppen akkor kötözte össze a baronesz meg a János kezeit a pap a stólával, mialatt az öreg Dõry tartotta Jánost lefogva.

- Rettenetes! - kiáltá. - Ó, hogy nincs most hatalom a kezemben, hogy összemorzsolnálak mindnyájatokat.

- Jobb bizony, hogy nem morzsol, ifjú uram, hanem örül, hogy szabadon van. Nagy hiba is volt, hogy a méltóságos úr így hagyta. Ha mi nem lennénk itt, még zavart csinálhatna.

A Zsiga füleit megütötte ez a mondás. Csakugyan lehetne még rosszabbul is, ha õt magát is becsukták volna valahova. Most legalább szabadon van még, esetleg tehet valami hasznot is. Kimehet, föllármázhatja a falut, vagy isten tudja, mi mindent csinálhat, csak egyszer künn legyen.

S ettõl a vágytól ösztökélve, szó nélkül indult vissza a sötét lépcsõn, mire kiért, már odakünn is beesteledett, messze a falu tornyában megszólalt búsan az esti harang, apró csillagok gyulladoztak az égen és a falusi viskók ablakaiban.

Futott egyenest a kapu felé. Sajnos, a kapu be volt zárva, úgy az ajtaja is, hiába feszegette, hiába verte öklével. A megmászásra pedig gondolni sem lehetett, mert éles szögekkel volt ellátva a kõfal mindenütt. Talán a parkban talál valami rést. Lihegve futotta be a parkot, de a szöges kõfal sehol se eresztette ki.

A fölháborodás feszítette szívét és izgatta idegeit. Voltak percei, hogy ott akart maradni, és szembeszállni Dõryvel, birokra kelni vele, széthasítani a koponyáját, s kiszabadítani a barátját. De az okosság azt súgta neki, hogy ereje csak akkor lesz, ha kívül jut e falakon.

De hogyan szabaduljon ki innen? A kerítésnél egy helyen óriási hársfa volt, amelynek koronája majdnem összeborult a szomszéd kertnek kõrisfájával. Hátha a hársfáról fönt a magasban át lehetne ugrani a kõrisfára, a szomszéd portáról aztán kijuthatna a szabadba.

Hm, ez jó gondolat. Elég ügyes mászó volt, levetette csizmáit (mert akkoriban rövid szárú csizmát viseltek a nadrág alatt az urak is), összekötötte valami szalaggal, s nyakába kanyarít­ván õket, sietve kúszott föl a fára. Jó szerencse, mert még fönt se volt egészen, mikor fölhang­zott Dõry parancsoló szava:

- Keressétek valahol, itt kell lennie. Ha a pokolban volna is, elõ kell keríteni. A portáról semmi esetre se mehetett ki.

Bernáthnak hangosan dobogott a szíve, és nem mert megmoccanni se többé, félt, hogy a lombok mozgása, suhogása elárulná.

A léptek pedig egyre közelegtek, keresztül-kasul csörtettek a pandúrok a bokrok közt. Dõry ezalatt a kertészlakhoz közeledett, és úgy tetszik, Vidonka Józsit szólította meg.

- Hé, asztalos, nem láttál itt valahol egy fiatal urat?

- Semmit se láttam. De mégis láttam egy fekete macskát.

- Edd meg a fekete macskádat, te szamár.

Majd halkan kezdtek valamit beszélgetni. Bernáth feszülten figyelt, de egyetlen hangot se fogott fel, pedig az esti szél onnan fújt.

A pandúrok a kert nyugati végébe kanyarodtak, ahol a filagória volt meg a kuglizó. Zsiga most idõt nyert, a veszedelem megnevelte ügyességét, úgy mászott, mint a mókus, míg végre elérte a kellõ pontot, ahol a két fa legközelebb esett egymáshoz, megkapta annak egyik ágát, és egy merész lendítéssel áthajította magát a szomszéd fára. Hanem a szerencsétlen csizma éppen abban a röpülési pillanatban oldózott meg a nyakán, s az egyik a Dõry-kertbe pottyant, a másik ellenben tovább tartott ki a gazdája mellett, szerencsésen átesett az Izsépy fundusra.

Túlról hallotta a pandúr lassú megjegyzését.

Olyan éles volt most a hallása, mint a nyúlé.

- Pszt, valami reccsent, nem hallottad, Kázsmári?

- Semmi - felelte Kázsmári -, nyilván egy macska ugrott le ott a szögletben valamelyik fáról.