MÁSODIK RÉSZ

ELSŐ FEJEZET
NAGY BAJ GYÓGYÍTJA A KICSIT

Bernáth szabadabban lélegzett, csak a visszamaradt csizmája bosszantotta szörnyű módon, nevetséges figurának tartotta magát mezítelen lábbal, mert most már a másik csizmát se veheti föl, nehogy úgy lépkedjen, mint az ars poeticában a jambus vagy a trocheus. Vakarta a fejét. Ej, ej, malum omen. Most már mi az ördögöt csinálhat ő János javára? Rongyos ruhában, lyukas kalappal még mindig valaki az ember, de ha csizma nincs rajta, még Napóleon is csak egy mezítlábos ember. Végiggondolt az emberiség történelmén, és csak egy vigasztaló momentumot talált, mikor Teleki Mihály uram futván a csatából, siettében nagy sárba lépik vala, ahonnan csak nehezen húzta ki egyik lábát; kihúzta pediglen nemcsak a sárból, hanem a csizmából is.

Már mindegy, megtörtént, megvan. Most már csak ki, ki innen! Nesztelenül lépkedett az Izsépy-kerten végig, s anélkül jutott a házig, hogy valaki látta volna.

Az udvaron nem volt tanácsos menni, mert ott cselédek hemzsegtek, tehát a ház háta mögé került, szorosan meglapulva a Dőryék magas kőfal kerítése mellett. Egyetlen ablak nyílt innen Dőryék felé, éppen ki volt világítva. Zsiga bepillantott, s az egyik Izsépy-kisasszonyt látta, aki az asztalon egy kis fehér mopszlival hancúrozott, hempergette, simogatta, s egy kék pántlikát kötözgetett a nyakán. Zsigának akaratlanul eszébe jutott a csimpánz kalandja, bizonyosan ez az az ablak. Ellenállhatatlan pajkosság nógatta, hogy a megmaradt és már hasznavehetetlen csizmáját az ablakba tegye, csodálatos találgatások magvát vetve el ezáltal.

Még csak egy-két lépés, és künn találta magát az országúton. Szabad volt, mint a madár. De mihez kezdjen? Kinek panaszkodjék? Kit lázítson föl? Hiszen itt mindenki respektálja Dõryt, és félti tõle a bõrit. Elmosolyodott, hogy mint Ovidius, õ is versben gondolkozik, aztán megindult egyenesen a Tóth uram kocsmája felé. Az utca göröngyei, kavicsai átkozottul szúrták a lábát, de csak ment, ment lihegve (futni csak azért nem akart, mert feltûnést keltene), egy csomó emberrel találkozott szemben, akik utánanéztek a sötétben, s minthogy a lába alatt nem kopogott a föld, mindjárt eltalálták, hogy valami mezítlábas vándorlólegény.

Tóth uramnál csak az egyik ablak volt világos, éppen vetkõzni készült már õkegyelme, mikor bekopogott az ablakán. A vendéglõsné az ágy szélén feküdt és csibukozott, a fal melletti helyet tartotta fönn az urának.

- Ki az odakünn? - s kinyitotta félig az ablakot.

- Én vagyok, az egyik diák.

- Ó, no! Ezerbõl is megösmerem a hangját. Megyek már, nyitom már. Add ide, Johanna a kulcsot, ott van a vánkosod alatt.

Tóth uram magával vitte a gyertyát, s bebocsátván a diákot a nagy ivóba, felette csodálkozék, hogy az mezítláb van.

- Hja, nagy dolgok történtek, rettenetes dolgok!

S elbeszélte sorjában Tóth uramnak az eseményeket. A derék férfiú ámult-bámult, s a mimiká­jával, nagyra kimeredt szemeivel, fejvakarásaival és csóválásaival, ökölbe szorított kezeivel jelezte belsõ érzéseit.

- Hát a papok, mindig ezek a papok! - pattant föl haragosan, de aztán hirtelen a szájára ütött. - Csendesebben beszéljünk, rogo, mert meghallja a feleségem, aki bigott asszony, bomlik a papokért, és ott alszik most a szomszéd szobában. Pedig ebben az egész dologban a pap a diabolus rotae. Nemhiába tiltották ki a házból. A pap valami csínyt követett el. Azért volt minden olyan sietõs. Majd kisül, majd meglássuk, ha élünk.

Mert az ilyen nem sokáig maradhat titokban. Három fertály évig se, hm.

- Mit beszél ön? - kiáltott föl Bernáth, s égnek meredtek a haja szálai. - Csak nem gondolja talán?

- De bizony gondolom, rogo. Mert az emberek nem követnek el bûnöket ok nélkül. A violák violamagból támadnak, a káposzták káposztamagból, a kolompérok kolompérbõl nõnek, a bûnök is bûnbõl nõnek. Ha még a báró meg is teszi kapzsiságból, mi indította a papot egy ilyen veszéllyel járó tettre? Aztán higgye meg, rogo humillime, hogy a baroneszek is éppen olyan hamis bordából teremnek, aminõbül Éva lett. No, csak jobb lett volna, rogo, ha a múltkor az én csirkémet eszik meg. Ejnye, ejnye, és mit akar most már az úr csinálni?

- Mindenekelõtt ki akarom a barátomat szabadítani.

- És hány katonája és ágyúja van az úrnak?

- Nincs nekem egy sem. Hanem azért jöttem, hogy adjon alám egy lovat, amin én bevágtassak Patakra, Buttler gyámjához, Fáyhoz, aki hatalmas ember, és tudni fogja, mit kell csinálni. Aztán, ha lehet, kölcsönözzön egy pár csizmát.

Tóth uram elkomolyodott erre, és a fejét rázta.

- Csizmát pedig nem adok, noha most hozott haza a tállyai csizmadia, Gibara uram, egy új borjúbõr lábbelit, egy herceg is fölvehetné, hanem ha azt megtudná Dõry úr, hogy én az úrnak csizmát adtam, holnap engem minden pereputtyostul kikergetne a faluból; lovat se adok az úrnak, hanem mondok egy okos szót: lopjon el egyet a lovaim közül, a nyereg is ott van felakasztva a szögön, az istállóban.

- Hogy én lopjam el a lovát?

- No, tudja, mi ketten, nemesemberek, egymás közt tudni fogjuk, hogy volt, és az úr vissza is küldheti a lovat, de a faluban úgy kell lenni, hogy ellopták a nyerges lovamat. Hiszen ért engem? Én mindjárt behívom a kocsist, hogy majd útban ne legyen, jöjjön a hátamat megkenni, úgyis ez az egy élvezetem van már a világon, mikor a hátamat kenik, az úr addig elbújik a söntésbe, aztán kimegy, gyertyát visz, háborítatlanul megnyergeli a vasderest, és köd elõtte, köd utána… Hanem, rogo igazán próbálja meg egyszer, hogy micsoda élvezet az, ha az embernek a hátát dömöckölik. No, persze, egy kis csömör, egy kis gyomorterhelés mindig kell hozzá. Sine qua non. De az nekem mindig van. Ej, ezek a papok, ezek a papok! Nem megy ki az eszembõl.

Bernáth ráállt a tervre, de hogyisne állt volna rá: beszólíttatván a kocsis, sikerült látatlanul kiosonnia az istállóba, ahol mindent megtalált, ami csak kellett, fölnyergelte a lovat, s néhány perc múlva már vígan kocogott lovasával a Petrahó felé vezetõ úton.

Petrahón túl a mostani Józseffalva következett. Akkor másképp hítták. Általában egész Zemplénnek más formája volt. Most úgy néz ki a mappán, mint egy nagy karimájú lovagcsizma (aminõt Rákóczi viselt Bécsújhelyen); a múlt század elején egy pólyába burkolt csecsemõt mutatott a figurája. Bécsi ollóval szabdalták szét a dombos-völgyes bûvös kertet, melyben kurucok teremnek. A tiszántúli részt, Visst, Kenézlõ, Zalkod környékét, lejjebb Csobajdot, Ladányt, Tardost Szabolcshoz csapták. Ung is kapott valamit, az igaz, hogy cserébe a szinnai járásért. Hiszen az emberek ott is megmaradtak, ott is éreztek, búsultak, gondolkoztak, de legalább nem jártak az újhelyi megyegyûlésekre. Mert az a nagy sárga megyeház a rossz fészek. Ottan költ a turulmadár.

Bernáth egy ismerõs pataki szekeressel találkozott Józseffalván, üres méhkasokat szállított valahová, és ott etetett a kocsma elõtt.

- Mi újság Patakon? - kérdezte a fuvarostól.

A fuvaros elmondta az összes friss híreket, hogy egy embert ma virradóra leszúrva találtak a Bodrog partján és emiatt kijött Patakra a tekintetes vicispán, Szirmay Tamás úr is, és hogy még most is ott van (no, ezt az Isten küldte oda, örvendezett a diák).

- Talán éppen Fáy István uramnál van szállva? - kérdezte a diák Cserepes uramat.

- Nem, mert az uradalmi tiszttartóhoz szállt, mivelhogy a Fáy István uram nagy bánatba vagyon merülve, és nem is hítta.

- Csak nem történt valami baja? - tudakolá Bernáth ijedten.

- Ahogy vesszük - dünnyögte Cserepes uram -, mert - hát a tekintetes úr valami ezerforintos tulipánhagymákat hozatott külsõ országokból.

- Tudom, Hollandiából. Én írtam a rendelõ levelet még húsvét elõtt.

- Hát jól van, megjöttek a hagymák, a postán, vattába, skatulyákba burkolva. Ma reggel elkezdte ültetni a tekintetes úr, kivitte õket a kertbe, és a kertészház ablakába letette, míg a nekik való földet elkészíti. Míg õ ott piszmogott, lekuporodva, van ott egy csomó tót munkása, akik éppen reggeliztek, s íme, az egyik szemet vet a hagymákra, odasompolyog az ablakhoz, elemeli onnan, fölosztják, fölmetélik bicskával, és megeszik isten nevében.

- No, hogy az ördög vigye el a gyomrukat!

- Képzelheti mármost, lelkem ifjú uram, micsoda patáliát csapott erre a tekintetes úr. És hát az a furcsa - csodálkozék Cserepes uram -, hogy a tótok ették meg a hagymákat, és mégis a tekintetes úr kapott gyomorgörcsöket, de oly rosszul lett kérem alássan…

- Persze a méregtõl.

- Hogy orvosért futottak, s melegített zabzacskókat kellett a gyomrára rakni, s mert híre ment a városban, nevették is, sajnálták is a jó urat. Hogy ím értesült az alispán úr a betegségérõl, inkább másüvé szállt. Ugyan, szép négy lova van, a kirielejszomát!

- Tudniillik a vicispánnak van az a szép négy lova?

- Ühüm. Tyüh, jaj, hogy hányják azok a fejüket! Széles rétrõl esznek, ugye?

- Meghiszem, Cserepes uram.

- Ugyan mekkora lehet?

- Van olyan, mint például innen Patakig.

- A kirielejszomát annak a »vörös ráknak«[11] - fakadt ki Cserepes -, hogy bírt annyit össze­ollózni.

Bernáth elnevette magát, s megbiztatván a derest, vágtatva iramodott Patak felé, meg sem állva, csak a Fáy-kúrián. Ugyancsak sebesen jött, még éjfél sincs, némák a kakasok mindenütt.

Az öregúr még nem aludt, fönn ült könyves szobájában a karosszékében, sóhajtozva, nyöszörgve bújában a tulipánhagymák miatt. Oly szenvedélyes kertész volt, hogy azt hitte, belebolondul ebbe a csapásba.

Hallván a lódobajt, kitekint vala az ablakon, de minthogy a szemei gyengék voltak, nem ösmeri fel Zsigát.

- Én vagyok, kedves bátyámuram! Én vagyok.

- Ilyen késõn - mondá panaszos, szenvedõ hangon. - No hát feküdjetek le, ne háborgassatok, mert beteg vagyok, két pióca van most is a hasamon. Ha éhesek vagytok, költsétek fel a szakácsnét. Szegény nénétek most feküdt le.

- Csak magam jöttem, Pista bácsi.

- És János?

- János bajban van.

De már erre egyszerre meggyógyult Fáy István, mert azok közé tartozott, akiket a kis baj megbetegít, a nagy baj megacéloz, talpra állít; nyöszörgõ hangja ércessé vált, felugrott, és ráripakodott Zsigára:

- Ugorj hát hamar, ebadta, és beszéld el.

Zsiga leugrott a lóról, és benyitott a szobába, melyet gyéren világított meg két faggyúgyertya. Az öregúr homlokán zöld ernyõ volt, gyenge szemeivel így is csak alig látott.

- Forgós teremtette - kiáltott rá -, mi történt a lábaddal, nebuló? Nem hallom a lépteidet.

- Mezítláb vagyok, Pista bácsi.

- Hát megvesztél?

- Dehogy, csak egyszerûen nincs csizmám, elvesztettem, mikor a fogságból szöktem.

- Micsoda képtelen csacsogás ez? Miféle fogságból? Beszélj hát sorjában, röviden, értelmesen.

Hát csak el kellett mindent beszélni, elejétõl végig, mindazt, amit én már föntebb megírtam - csakhogy a Zsiga sokkal rosszabbul mondta el, mint én, ami nem is csoda, mert az öreg tüszkölt, káromkodott, közbe öklével verte a bútorokat, neki-nekirohant Zsigának, hogy nyakon üti.

- Hát minek mentetek oda? Szamarak. Úgy kell. Hát nem vettétek észre a csapdát? Ne mentegetõzz nekem egy szót se! Neked kellett volna okosabbnak lenned, mert te nem vagy gróf. Mert te szamár vagy. Már mikor azt látom, hogy két pandúrral várat az úton, már akkor nem kellett volna odamenni, mert már akkor gyanús az a nagy vendégszeretet. Aztán a pap odaérkezése, akivel elõbb össze volt veszve (a bolond is kitalálhatja, miért), a leitatási szándéklatai, a János félrehívása… Ah, igazán ostoba vagy. És a csizmádat se tudtad inkább valami madzaggal kötni össze, ha már a fára másztál, hogy most megfázol, és elpatkolsz még te is. De nem nagy kár érted. Eredj, húzz hamar csizmát, indulunk. Ez horribilis dolog! Országra szóló violencia! Istenem, micsoda botrány, milyen mocsár ez.

S ezzel kezdte az öregúr kikapcsolni a nadrágját, és lehajigálni pohos hasáról egymás után a melegítõ kendõket és mindenféle zabzacskókat, míg utoljára egészen karcsú lett, s eljutott a piócákig, akiket kegyetlenül letépett a hasáról: »elég volt a szopásból, amici,« s úgy vágta ki õket a nyitott ablakon át az udvarra, mintha nem is volnának most már vér szerinti rokonai, hanem ellenséges idegen férgek. Azzal újra begombolkozott, fölhúzta a zöldes krispinjét, föltette a kalapját, elõkereste az ezüst kacsafejet ábrázoló sétabotját, beleszúrt a krispinje mind a két zsebébe egy-egy pisztolyt.

- No hát most már gyerünk az alispánhoz, mert periculum in mora; még most az éjjel brachiumnak kell kimennie Röszkére.

Künn az elõszobában a saját csizmáit avas hájjal kenegetvén, az öreg inas, Baksa Máté, egykori inszurgens, nagy csodálkozással nézi urának távozását, elébe áll mogorván:

- No, már abból pedig semmi se lesz, tekintetes úr, hogy most éjnek évadján elmenjen a városba flangírozni. Azt már én meg nem engedhetem. Aki beteg, feküdjön, vagy különben nyomban megjelentem a tekintetes asszonynak.

- Azt pedig nem fogod tenni, ilyen-olyan vén csontja - kiáltotta Fáy István, mert a vén inas szörnyû nagyot hallott az ágyúszóhoz szokott füleivel -, mert ez katonadolog, érted-e? Hadat viszünk az éjjel valaki ellen. Ez nem tulipánhagyma, érted-e? No hát mi ez?

Mindig ismételtetni kellett vele a dolgokat bebizonyosodás okáért, hogy jól hallotta-e?

Máté édesdeden mosolygott, hogy ura immár maga humorizál a tulipánhagyma miatt. (Kigyógyult kis bajából a nagy baja miatt.)

- Hogy ez katonadolog - felelte -, és hogy már nem megyek be rapportra a tekintetes asszonyhoz.

- De ha becsöngetne éj közben, és kérdezne felõlem, mondd azt, hogy nyugodtan alszom az ágyban. No, hát mit csinálok én most?

- A tekintetes úr most nyugodtan alszik az ágyban.

- Kiváltképpen való értelmes ember vagy, Máté. De mit kapkodsz a kabátomhoz, mint Bernát a mennykõhöz? Hogy be akarod gombolni? Hozzám ne nyúlj a zsíros kezeiddel, mert nyakon ütlek.