HARMADIK FEJEZET
A HÍRES KÖVY PROFESSZOR ÉS PEREVICZKY

Állj meg csak, kis darázs, aki apró szárnyaiddal verdesed az ablakot. Értem én, mit csinálsz.

Az ablak ki volt nyitva tegnap, tegnapelõtt és azelõtt. Az ablakban virág nyílik, rátaláltál, odaröpültél a kelyhébe, és ott fürödtél illatban, édességben, ringattad, hempergetted magadat.

Neked is jólesett, a virágnak is jólesett. Most aztán becsukta egy kéz az ablakot, nem mehetsz be. Pedig fáradt vagy, éppen most volna ott jó megpihenned, az idõ is morcos, kellemetlen, nagy esõcseppek hullanak alá, az az egy hely volna, hol szárazon, boldogan lehetnél, de egy kéz becsukta az ablakot, és nem mehetsz be.

Hát vered, vered szárnyaiddal az ablakot. Ej, de bolond vagy, kis darázs. A te szárnyaid hamarabb kopnak el, mint az üveg. Ostromlod, kérleled, pörölsz vele, zümmögsz neki: »Eressz be ablak, eressz be!« De az üveg be nem ereszthet. Milyen értelmetlen lény vagy, bohó kis darazsam! Ne itt kopogtass, ha ide akarsz jutni! Nem azért esik künn, mert az ablak be van zárva, hanem azért van bezárva, mert esik. Szállj, szállj a felhõn túl, föl a naphoz, kérd meg, eressze le sugarait. Ha a nap kisüt, az ablak is újra megnyílik.

De beszélhetsz te a darázsnak, bánja is az! És az embernek nincs több esze a darázsnál, kivált a szerelemben.

Legalább a mi Buttlerunk szakasztott így tett. Hazaérve diákszobájába, könyvei közé, egész nap levelet írt Piroskának. Eltépte, másikat írt, aztán megint harmadikat, negyediket. Legalább vele volt, mindig õvele volt.

Estefelé valaki kopogtatott az ajtaján:

- Szabad - morogta szórakozottan.

Az ajtó megnyílt, és belépett Horváth Miklós. A fürge, eleven úr meg volt törve, évekkel látszott idõsebbnek.

A levelet már délben megkapták (jó lova lehetett a huszárnak), azonfelül a tiszttartó éjjel szétszaladt vendégei is vitték a hírt (a rossz hír siet), négy vármegye tudta már a röszkei nászt, négy vármegye tízezer öregasszonya mind ezen szörnyûlködött e percben. »Hát érdemes élni a világon, ha ilyesmi történhetik?«

Piroska, szegény elájult, mikor a levelet elolvasta, úgy kellett föllocsolnia Frida kisasszonynak, rögtön útra akart kelni, de az öregúr nem engedte, maga fogatott be s jött lóhalálba, etetés nélkül Patakra.

Buttler fölvillanyozva rohant elébe.

- Ó, kedves bátyám, kedves bátyám! Hol veszi itt magát?

Az öreg meghátrált az ölelés elõl.

- Nem tudom, édes fiam, hogy vagyunk. Most már te adtál föl nekem egy nagy találós mesét, és én nem tudom megfejteni. Magyarázd meg elõbb, mi történt.

- És hol van Piroska? - kérdezte mohón.

- Azt egyszerûen megöli ez az eset.

- Ó istenem, istenem!

- Ne óbégass most, hanem beszéld el a dolgokat, hadd lássam, hogy mit lehet itt csinálni.

Buttler tehát újra apróra elbeszélt mindent, eleitõl végéig. Közben értesülvén Horváth ittlétérõl, bejött Fáy és Fáyné és vége-hossza nem volt az atyafiságos ömlengéseknek és az eset fölötti sopánkodásoknak.

Horváthot meglehetõsen megnyugtatta a dolog lefolyása.

- Ezt meg fogják semmisíteni, igenis. Ez nagy ostobaság, igenis.

- Én is abban a nézetben vagyok - mondá Fáy.

- Isten se volna az égben, ha ez megmaradna - erõsködött Fáyné.

- Jó, hogy eljöttél - folytatta Fáy, újra meg újra megrázva a Horváth kezét -, estére vacsorára meghívtam Kövy Sándort, a híres jogi professzort és Pereviczky Kristófért, a legfogasabb prókátorért küldtem be kocsit Újhelyre. Egy kis konzíliumot tartunk együtt.

- Éppen magam is ilyenformát akartam indítványozni, igenis.

- Már csak ne hagyjuk ezt a gyereket - mondá, kisugárzó szeretettel tekintve gyámfiára.

Az szinte éledni látszott, mint fonnyadt fû a harmattól, a hozzátartozók biztató szavaitól, midõn Fáyné elõhozta:

- De nagy kár, öcsémuram, hogy nem hozta el mindjárt magával Piroskánkat is.

Amire azt felelte Horváth hasonló udvariassággal:

- Jaj, tekintetes öcsémasszony, én szigorú ember vagyok, és Piroskát nem szabad a János grófnak meglátnia addig, míg ez a köd el nem múlik. Igenis, ez a köd.

Ezzel aztán megkapta János gróf az utolsó kenetet. Míg ez a köd el nem múlik! Olyan volt ez, mintha a rab celláján befalazzák az utolsó lyukat, amin a napsugár besurranhatott. Mi lesz õbelõle, ha a Piroskát nem láthatja - míg ez a köd el nem múlik? Hátha soká el nem múlik?

Horváth uram és Fáyné asszonyom most már szokás szerint azon ereszkedtek nagy disputába, hogy melyik az öregebb, ki a jogosult a másikat lefiatalozni; hisz ez bizony kisülhetett volna mindjárt, mert becsületesen bevallották a születési éveiket mind a ketten, de az udvariasság arra a kijelentésre késztette õket, hogy ezt lehetetlen elhinni, minélfogva nemes vetélkedéssel szólíták egymást folyvást per öcsémasszony és öcsémuram - míg végre megérkeztek sorba a várt kapacitások, úgymint Kövy Sándor uram és kevésvártatva Pereviczky Kristóf is, aki nagy bolondja vala - mint azon idõkben nem kevesen - az óráknak, hármat, négyet is hordván e ketyegetõ kis jószágokból a mellénye külsejére külön e célra alkalmazott zsebekben, amelyeket a nap minden szakában összehasonlított, megregulázott, s általában úgy tekinté õket, mint más az agarait vagy a lovait, amelyek összetanítva, az õ akarata szerint ketyegnek, élnek, mozognak, járnak.

Ha valahová bejött, rögtön nézte az óráit, aztán ha az illetõnek órája volt, akihez jött, attól is kérdezte, hány óra.

Ezt a szokást most se hagyhatta el. Az volt az elsõ szava Fáyhoz:

- Hány óra önnél, tekintetes uram?

- Öt perccel múlt nyolc.

- Teringette! - kiáltott föl. - A tekintetes úr mégis szerencsés ember.

- Miért, carissime? Ugyan miért?

Mert tökéletesen úgy jár az órája, mint az enyémek. Ez nagy dolog. Mondhatom, hogy nagy dolog. Tegnap voltam Tõketerebesen az Andrássyaknál, hát mind rosszul mutattak az óráik: olyik egy fertállyal, olyik egy félórával is siet.

- Hja, a drágább órák és a drágább lovak sebesebben járnak, mint az olcsóbbak.

- Hahaha - nevetett a prókátor. - Nem rossz vicc. De azért gratulálok az órájához teljes szívembõl, és ha talán eladó volna valamikor…

- Tudja mit, carissime, ha megnyerjük a perünket, magának ajándékozom a honoráriumon felül. Ha már az egyik hagymámat elvitte az ördög - a másikat már magam adom oda az ördögnek. Mert hát mi már csak ördögnek tartjuk a prókátort, nem igaz, Kövy uram?

Kövy kedvesen pislogott az õsz pilláival, és vidám mosolygás játszadozott beretvált bajsza fölött. Pereviczky ellenben kézdörzsölgetve hajtogatta magát.

- Gratias ago, domine spectabilis. Szolgálatjára állok.

Az urak most elvonultak tanácskozni a tekintetes asszonynak úgyis dolga volt a konyhában, mert jó vacsora kell az ilyen nagytekintetû férfiaknak, akik az eszükkel dolgoznak.

Fáy beszólította Bernáth Zsigát, ki elõször vett részt komoly konferencián férfiak közt, pirult is szörnyûképpen, mint egy kisasszony.

- Azért kérettük alázattal Kövy uramat, és önt is, Pereviczy uram - kezdte Fáy István -, hogy tanácsot adjon egy kellemetlen ügyben. Talán hallották is már, hogy mi történt?

Pereviczy uram már tudta.

- Persze, hogyne hallottam volna a röszkei nászt, a párdányi gróf õméltóságával, akit itt tisztelni szerencsém van. Nagy slamasztika, kutya egy slamasztika.

- Ne ijesszen meg bennünket, domine Pereviczky, hallgassa meg talán elõbb a tényálladékot.

- Az éppen nem szükséges - jegyzi meg a prókátor.

- Hogyan? - vágott közbe Kövy. - Hisz ön eddig csak mendemondák után hallhatta az esetet. Anélkül, hogy az igazságot ösmerné, lehetetlen volna nyilatkozni.

- Az igazság mellékes - makacskodott Pereviczky -, de azért mindenesetre meghallgatandó, mert abból tudhatjuk meg, hogy az ellenfél mit bizonyíthat be a hazugságaiból.

Most tehát János gróf, ki tudja már hányadszor, megint elmondta az összes részleteket; amit Zsiga tudott, õ azzal külön járult hozzá.

Pereviczky dudorászott, hümmögött közbe, és valamit följegyzett néha egy elõtte kiterített papirosra, egypárszor közbe is szólt: »nagyon szép«, »ej no«, »ho-ho«, szóval látszott rajta, hogy jól mulat, és úgy nézi az egész anyagot, mint a szabó a posztót, hogy mit lehetne abból csinálni, míg ellenben Kövy, a nagy jogtudós, akirõl Kazinczy azt mondja, hogy minden szavát kõbe lehetne vésni, kékült-zöldült, nyugtalanul feszengett székén, és a lábával topogott a padlón.

Mikor vége volt, minden szem feléje fordult. Úgy lesték, mint az orákulumot.

- Hát ez se nem borjú, se nem pálinkás hordó, se nem házasság - kezdé az õ szokásos széles, képektõl duzzadt elõadásában -, mert a borjúnak négy lába van, a hordónak abroncsa van és dongái, a házasságot pedig két különbözõ nembeli személy egybehangzó akarata hozza létre. Igaz, hogy a pap jelenlétében történt. De hiszen pap jelenlétében fõztük meg a tekintetes úréknál tavaly a szüreten a birkapaprikást, de azért az se volt nevezhetõ házasságnak, pedig voltak benne részletek anyabirkából és apabirkából is. A Dõry fõztje ellenben igen rossz coctum, mely nagyon meg találja feküdni az õ gyomrát. Indítható pedig ez alkalomból kettõs pör. Ugyanis az egyik retorzionális a tekintetes vármegyénél, a János gróf személyes szabadságának megsértése és a házasságra való kényszerítés bûntette miatt, a másik pedig a szentszéknél, de nem a házasság fölbontása iránt, mert a házasság nem történt, hanem csak a kötelék érvénytelenségének kimondása iránt, mivelhogy a stólával a pap, habár erõszakosan, habár az egyházi szertartás valóságos parodizálásával, de mégis összekötötte a kezeiket.

Pereviczky beleegyezõleg bólintott a fejével.

- Igaz, ez úgy van.

Fáy és Horváth egyszerre kérdezték:

- És hát mit gondol, tekintetes tudós professzor úr, milyen foganatja lészen a processzusnak?

- Nos, hát kimondják, hogy a kötés érvénytelen, a papot becsukják börtönbe. (Notabene, én még a kezeit is levágnám, amelyekkel a stólát csavarta.)

- Hát Dõry?

- Azt is becsukják. (Notabene, én a javait is konfiskálnám.) Mindenkit becsuknak. A pandú­rokat, a tanúkat. (Notabene, én még a füleiket is levágatnám, mert gyapotot dugtak beléjök.)

Pereviczky Kristóf a fejét rázogatta ezalatt, a kezeivel pedig úgy tett, mintha legyeket kergetne, amelyek mind az orrára, homlokára akarnak ráülni, de minthogy légy nem volt a szobában, ez a viselkedése baljóslatúnak ígérkezett.

- Nekem, sajnos, nem az a véleményem - sápogta különös sziszegõ hangján. - Nem minden óra mutat egyformán, s nem minden koponya gondolkozik egyformán. Különösen nem úgy van, mint a tekintetes professzor úr koponyája. Utique, ilyen koponya csak egy van az országban! Az bizonyos. Azt a verebek is csiripelik. Bár mind ilyen volna, de nem ilyen. Következésképp ezt a pört csupa nem ilyen koponyák fogják ítélni. Hát akkor mit ér nekünk olyan koponya véleménye, mint a tekintetes professzor úré? Semmit. Tessenek tehát egy könnyebb, egy rosszabb, egy léhább, szóval egy butább koponyát elõvenni. Itt van az enyém. Ebben a kopo­nyá­ban úgy rajzolódik le az esemény, hogy igen nehéz boldogulásunk lészen. Az igazság penicilusa arra jó, hogy lúdtollat hasítson vele az ember, hogy a körmét megkaparja, de nekünk az ördög buzogánya kell - minthogy ördögökkel kell majd harcolnunk. Ha Dõry ilyen merényletre szánta magát, bizonyára jól megrágta a maga dolgát, és jól magához láncolta a tanúkat is. Azok a tanúk nem azt fogják mondani, amit a párdányi gróf õméltósága. A tanúk azt fogják mondani, hogy minden a legnagyobb rendben történt, a pap azt fogja mondani, hogy a võlegény »igent« mondott, »szeretlek«-et mondott; sõt új tanúk is lesznek, akik reggel együtt találták a menyasszonyt a võlegényével, és mikor ezek a tanúk megjelentek a szentszék elõtt, s elmondják, amit »láttak«, - akkor tessék aztán a mi igazságunkat megnézni, hogy milyen igénytelen kis poloska lesz belõle, hiába vittük oda, mint ordító oroszlánt.

No, erre az elõadásra egyszerre ugrott fel a két öreg.

- Hát nincsenek ebben az országban törvények? - kiáltá Fáy István az asztalra ütve.

- De igenis vannak törvények, és ezek erõsek is, hanem éppen ebben az ügyben a papok ítélnek, és a papok a törvényeknél is erõsebbek.

Kövy fitymáló mosollyal hallgatta a prókátort; nagy pecsétgyûrûjét, melyben ama számtalan színekben játszó nemes opál tündökölt, amit a burkus királytól kapott Berlinben egy tudó­sok­kal való vitájáért, lehúzva ujjáról fölhajigálta a levegõbe, és elkapkodta leesõben, ami szokása volt, mikor nem õ beszélt, hanem a discipulusok.

- Ohó - szólt aztán. - A tanúkat iszen lekenyerezhette Dõry báró, de a fölhúzógép fog beszélni az erõszakról.

- A fölhúzógépet majd eltünteti Vidonka.

- Akkor Vidonkát vesszük elõ.

- Vidonkát majd eltünteti Dõry.

Buttler pedig nem volt ezalatt se eleven, se holt, mintha a saját temetésén venne részt, mintha minden érvvel egy szöget verne be a koporsójába Pereviczky. Ingerülten ugrott föl a székérõl:

- Lelövöm azt az embert, mint egy kutyát - lihegte -, és sorba a bírákat is, aztán magamat lövöm fõbe, ha ezt a pört elvesztjük.

- Nono - csitítá Horváth Miklós -, kösd meg a szádat, öcsém. Az ilyen fenyegetések, ha kiszivárog a hírük, csak elmérgesítik a dolgot. Hallgatni és cselekedni, ez a jelszó.

- De ha azt mondja, hogy elveszítjük a pört.

- Azt én nem mondtam - mentegetõzött Pereviczky. - Én csak azt mondtam, hogy a mi igazságunk nem sokat ér. Tündöklõ szép az arca, de nem elég hosszú a keze, következésképp meg kell toldani.

- Hogyan?

- Arannyal, hehehe. Arannyal kell megtoldani.

Buttler a gyámjára nézett, még nem mert vagyonával rendelkezni, csak egy hét óta tudta magát nagykorúnak, de még nem élt a jogával. Kérdõ tekintetét elértette Fáy.

- Úgy gazdálkodtam neked, fiam - szólt kevélyen -, hogy akár színaranyból öntött székekbe ültetheted a bíráidat.

- De úgy, hogy a székeket aztán a hátukon hazavigyék - jegyzé meg malíciával az öreg Horváth. - Hát én magam is látom, hogy az úrnak egészséges észjárása van, és hogy minden eszközzel küzdenünk kell, befolyással, informálással és pénzzel. Én ezt helyeslem is, mert a pör csata. S a csatához már megírta a receptet Montecuccoli generális. Hát jól van, nálam is akad egypár garas. Küzdünk rogyásig… Így vagy úgy, de gyõznünk kell.

Az öregember kipirosodott, szinte szép is volt. Buttler hozzá ugrott, s önkéntelenül megölelte.

Kövy uram azonban dühbe gurult, s úgy vágta az asztalhoz a híres királygyûrût, hogy szinte zúgott, aztán fölugrott, hogy õ hazamegy innen. - Fáy uram csak úgy bírta visszatartani, hogy megfogta a hosszú, professzoros kabátja gallérját, és nem bocsátá ki a markából. »De teremtúgyse nem megy innen.«

- Ti engem azért híttatok ide - mennydörgé sértõdötten -, hogy mondjam meg nektek a sasok röpülését, s ti most azon tanácskoztok, hogy mivel kell a rókák gyomrát megtömni. Eresszetek engem haza!

Valahogy lekérlelték, de nem úgy, hogy egy kis csipkelõdéssel ne éreztesse a lelke mélyére leülepedett megvetést, s midõn Buttler arra kérte az ügyvédet, hogy csak siessen a pörrel, mert minden óra egy év, amely õt igazi menyasszonyától elszakítja, Kövy gúnyosan szólt a tanítványához:

- Ebben ne is reménykedjél, carissime amice, mert tudd meg, hogy a tüske egy szempillanat alatt megy a talpba, de órákig kell piszmogni, míg kiveszik. S ez meg a becsületes, jámbor felcser dolga. A felcser még szerencse, comes Joannes. De ha a fiskálissal véteted ki a tüskét, akkor az elõbb mélyebbre veri be néhányszor, hogy tovább tartson a kivétele.

Buttler nem tudta, mit feleljen, az öreg Horváth odaintette magához, és azt súgta neki:

- Ne hallgass Kövyre, az nem ebbõl a világból való ember. Õ bölcs és egyenes, nekünk azonban egy furfangos imposztor kell, aki mindenféle zsírral meg legyen kenve. S ez a Previczky olyan firma. Meg kell becsülni. Ami azt illeti, hogy siessen, azt csak bízd rám, majd teszek én arról.