NEGYEDIK FEJEZET
FEGYVERKEZÉSEK

Ezzel fölkelt, az ablakmélyedésbe vonta Fáyt, egy darabig halkan tanácskoztak együtt, aztán közölte a prókátorral, hogy õt bízzák meg a pör kivitelével, mégpedig úgy, hogy ha egy év alatt elvégzi, kap ötezer körmöci arany honoráriumot, amennyivel azonban hamarább végezné egy évnél, minden hónapért kap ezer-ezer aranyat, ha pedig késõbb végzi el egy évnél, minden hónapért levonódik kétszáz arany. Vállalja, vagy nem vállalja?

Pereviczky vállalta. Élelmes, ügyes ember volt, akinek egész Felsõ-Magyarországon nem akadt párja: szemtelen, cinikus, vakmerõ a rettenthetetlenségig, s azonfelül furfangos és nagy pszichológ. Egész legendák keringtek Pesten informálási praktikáiról, mikor egy-egy pörben bejárta a septemvireket. Mindnyájukat lefõzte, s igen egyszerû eszközökkel. Amelyiknek szép leánya volt, annak ritka virágmagokat gyûjtött s vitt föl egy skatulyában. Ahol sok apró poronty volt, oda egy csomó gyermekjátékkal állítgatott be. Az apróságok ösmerték már, nagy örömmel, nagy hancúrával rohantak elébe: »Itt van, itt van a Pereviczky bácsi«, fölmásztak a térdére, hátára, a vállaira, mikor a méltóságos papa kijött a nagy lármára az elõszobába, úgy kellett neki õket leszedegetni a prókátorról, mint a hernyókat a fáról. Amelyik septemvir családjára tartott sokat, annak régi penészes, elõbukkant okmányokat hozott az újhelyi fiskális, melyek Csák Mátéval, Garával vagy Omodéval való rokonságát dokumentálták (egy öreg adjunktusa gyártotta a becses okmányokat), ha pedig nagy kujon volt a septemvir, arra is tartott Pereviczky arkánumot. Három csinos, távoli nõrokont hajkurászott föl Túrócból, ahol nagy terjedelmû atyafiság rágicsálta a »repkát«; egy elvált asszonyt (valami remek volt annak a termete), két özvegyet (gyönyörû lenhajú mind a kettõ) vett a házához ezekbõl, s egy mindig vele ment Pestre. Hát persze, hogy az illetõ septemvirhez is elvitte. Mert bélyeget akkor még nem kellett ragasztani az okmányokra, de egy takaros asszonyszemély az akták mellett sohasem ártott a pörnek. Mentegetõzött, hogy bátor volt a húgát idehozni a méltóságos úrhoz, de nem tudja ebben az idegen városban hol hagyni. Denique így informált, s míg õ elmondta argumentumait, a menyecske azalatt a szemjátékával segítette a septemvirt azoknak a meg­értésében, aminthogy az aztán rendesen eltalálta ebbõl, milyennek kell lenni az ítéletnek. De ezeket csak úgy pletykázták. Ki tudná? Rossz nyelvek mindig voltak. Igaz, hogy rossz asszonyok is mindig voltak. Erényhõs prókátorok ellenben sohasem voltak. Különben nem is ide tartozik ennek a firtatása (van most nekünk elég saját bajunk ezzel a kötelék-feloldási pörrel), bizonyos csak annyi, hogy az iroda pompásan ment, és hogy Pereviczkyt úgy tisztelték Újhelyen, mint aki szegény rokonainak gyámolítója, sõt valóságos kényeztetõje, mert Pestre is elcipeli õket. De hogy »aszongya«, maguk a menyecskék is szeretnek Pestre járni.

Szóval, jó kézbe tették le a Buttler sorsát. Ezt a végén még Kövy Sándor uram is elösmerte, akinek nagyon tetszett a Horváth siettetési skálája, úgyhogy a vacsorához már teljes egyet­értésben telepedhettek le. De ezúttal a holt malac és kappan se bírt életet lehelni a társaságba, még kevésbé bírta a témát elcseréltetni, az asztalnál is egyre a pörrõl tanácskoztak, és a röszkei eseményeken rágódtak (tudom, csuklik most eleget báró Dõry István uram odahaza), csak a bornak volt az a fönséges ereje, hogy legalább bizonyossá tette a szerencsés kimenetelt. Ej no, ha a vége jó, minden jó! Érdemes rá koccintani.

Meghányták-vetették az eszközöket, kiosztván a szerepeket egymás közt. Pereviczky hazamegy, és mindjárt hozzálát a pör instruálásához (a pénzmagot egy csöppet se kímélje, spektábilis), Fáy uram még e hét folyamán Egerbe utazik méltóságos nagyszalatnyai báró Fischer István érsek uramhoz, hogy õt informálja, Horváth Miklós a nádori udvarhoz megyen Budára, hol számos összeköttetései vagynak, melyek útján a fenséges palatinust lehetne megnyerni, akihez pedig most nehéz hozzáférni, mert ilyenkor pepecselni szokott a kelenföldi kertjében. Maga Kövy uram pedig önként arra vállalkozott, hogy még ma éjjel egy szép episztolát firkant az excellenciás gróf Széchenyi Ferenc aranygyapjashoz, ki is jelenleg Bécsben lakik és benyalatos a császárnál. Kövynek nagy tisztelõje az öreg gróf, hát az majd beadogatja ezt az eseményt szépen kávéskanállal a Franciscusnak.

- Jaj, csak az a jólelkû Ludovika császárné is meghallaná! - fohászkodék föl Fáyné.

Végeztetett továbbá még ennél a vacsoránál, hogy ami Buttlert illeti, õ holnaptól kezdve átveszi birtokait, sutba hagyítván a corpus jurist, mert megél õ anélkül is.

- A diákéletnek vége, öcsém. Te reggel úgy ébredsz föl, mint Magyarország egyik leg­gazdagabb fõura - tanítgatta Fáy István. - Kinyújtod a derekadat, érted-e? Leveted azt a lányos szerénységedet. Az valami aljegyzõnek áll csak jól. Aztán, ha a nagytiszteletû Kövy professzor uram, akit úgy szeretsz, hozzád megy deputációba, hogy a kollégiumnak kérjen valamit, hát egy óráig várakoztatod az elõcsarnokban és orrhangon felelsz neki. No, mit pirulsz el? Az úgy szokás, amice. Hiába haragszol. Ha én látogatlak meg, behunyod az egyik szemedet, hogy a másikkal nagy nehezen rám ösmerhess. Már szinte hallom, hogy fogsz nyafogni: »Na wie geht es, Alter?« Mert hát »ki vagyom, mi vagyom, mágnás vagyom, tehát kevily vagyom«. Azért beszélek most hozzád így, mert most még tudsz magyarul, megértesz, de egy idõ múlva már elfelejtesz magyarul és meg nem értesz. Ah, nini, hát te meg mit pityeregsz itt, kis oldalborda? (Fáy úr észrevette, hogy a nagyasszony szemeit törülgeti a kötényével). Hogy mert a gyereket szidom? Hát persze. Azt gondolod, hogy mindig a kötényedbe lesz fogózkodva. Én most szárnyra eresztem, és amint a közönséges tyúk, aki a kis vadludat fölnevelte, megmagyarázom neki, hogy nem a mi fajtánk, hogy õ magasabban repülhet a vizek fölött, sõt a mocsarakban is lakhatik, ha a többit akarja utánozni. Sok földed, réted, malmod van és tömérdek jobbágyod, édes fiam. Ezeket mind ez a haza adta neked. Hát már most azon gondolkozz egész életedben, hogy te mit adtál azért a hazának? Törlessz, fiam, örökké törlessz, csinálj egy rovást a szívedben, és ha egyszer odajutnál, hogy te többet adsz neki vissza ezért, akkor én porló csontjaim azt megálmodják.

Buttler maga is elpityeredett ezekre az ünnepélyes szavakra, valamit akart mondani, de hangja elfújt a sírásban.

A nagyasszony most is az ölébe vette a fejét, mint annyi százszor, és simogatta és korholta hol õt, hol az urát.

- No ne légy gyerek, ilyen nagy gyerek. Szégyelld magad a leendõ apósod elõtt sírni. Mit szól hozzá, Horváth öcsémuram? Te meg mit prédikálsz, vén salabakter? Jobb bizony, ha a vendégeidnek töltenél, semmit se isznak.

De az öreg Fáy csak kiadta, ami benne volt. Hogy holnap reggelre ide van rendelve Bozosról inasa, komornyikja, huszárja és négyes fogata. De Bozoson csak annyi idõt tölthet, amennyi éppen az ünnepélyes átvételre szükséges, azután rögtön indulnia kell Pozsonyba az ország­gyûlésre, s ott vagyonához méltó fényt kifejteni, mert akinek sokja van, attól sokat várnak. A diétán egybegyûlt rendek és karok közt sok atyafia van, kik közt nagy faktorokat nyerhet meg a pöre számára, s esetleg az egész országgyûlés figyelmét fölébresztheti a röszkei injuria iránt.

Reggelre csakugyan ott állt a sallangos szép fogat a Fáy-ház elõtt, s Buttler nagy könny­hullatások között vált meg gyámszüleitõl. Fáy uram a következõ szombaton (mert pénteken nem akart kálvinista létére se útra kelni) Egerbe utazott, úgyszintén híre jött (Bernáthné nagyasszony írta meg sógornõjének, Fáynénak), hogy Horváth uram is megindult Budára, végrendeletet tevén az elutazás elõtt, melyben a középsõ lányát kizárja, s a testamentuma végrehajtójául szegény jó lélek - tette levele végére a nagyasszony -, »az én jámbor uramat nevezte ki, mert e néhány nap alatt felette összebarátkozának«.

Minden mozogni kezdett. Csak Rösz volt mélységes csöndben. Pedig a kíváncsi közvélemény váltig leste a húzásokat az érdekfeszítõ játszmánál. Hogy Buttler megindítja a pört, az kiszivárgott, de hogy mit szándékoznak tenni Dõryék? Aranyat adtak volna olyan embernek, aki az új asszonyt látta azóta, ha csak az ablakon keresztül is, hát olyanért, aki még beszélt volna is vele! Ingerlõ fátyol takarta a röszkei kastély lakóinak életterveit, magukviseletét. A kapu be volt zárva azóta, a redõnyök leeresztve az ablakon, mintha lakatlan volna a nagy épület. Pedig a közvélemény oly falánk volt, hogy a megyei nagy dámák néhányának (a szép Sztáraynénak és a csengõ nevetésû Ketzer Pálnénak) az az ötlete támadt, hogy Röszkérõl fogadnak szolgálókat, akik aztán mesélgessenek nekik egyet-mást a »grófnéról«. A bokorugrós szoknyájú piros parasztleányok igen keveset tudtak, de az is nagy csemege volt, s az asszonyok éppen olyan hangon mondogatták: »az én röszkei szolgálóm mondta ezt vagy azt«, mint ahogy férjeik flancoltak, hogy »az én cseh jágerem«. A bohókás ötletbõl szenvedélyes divat lett, úgyhogy a vármegye minden finom asszonya jogot formált férjével szemben három dologra: egy flórenci szalmakalapra, egy svéd kesztyûre és egy röszkei szolgálóra. Fizették is a röszkei leányokat kétszerte drágábban, mint a többit. Sõt ez a nagy keletük meg nem csappant még húsz-harminc év múlva se, mikor már a Dõry-család nem ott lakott, mikor már azt sem tudták, hogy miért különb a röszkei lány, csak azt tudták, hogy igen elõkelõ dolog, ha a sèvres-i findzsákat röszkei lány rakosgatja a lõcsei damasztabroszra.

Természetesen folyik ebbõl, hogy a röszkei lányok keresett cikk lévén, mint a dohánypalánták közt a gálócsi, a férjhezmenetelnél is elõnyben voltak; kántorok, módos mesteremberek, kurtanemesek az egész vármegyébõl Röszkére jártak háztûznézni, s már tizenöt, tizennégy éves korában eljegyeztek egy-egy kis fruskát, valóságosan marakodván rajtok.

Amibõl viszont azt következik, hogy rögtön fõkötõ alá kerülvén, a leánykák, szolgálót közülök csak nagy nehezen lehetett kapni, és csak a Sennyei, Andrássy és Majláth családok engedhették meg magoknak azt a luxust, hogy egyet-egyet ijesztõ összegeken megkaparinthassanak a konyhájukba.

Szerencse, hogy ez az õrült licitáció is véget ért, mint sok egyéb õrültség, mert azóta már csupa trónokon ülnének a ringós csípõjû, szépen termett röszkei hajadonok.

Míg Dõryék hallgattak, Pereviczky uram lázas tevékenységet fejtett ki.

Elkészítvén és beadván a pöriratot a szentszékhez, amelynek tagjai kanonokok voltak, Turócba tett egy utat, új nõrokonokat fölfedezni és hozni. Mert a kanonokok is emberek. Vérbõl és húsból valók - mégpedig meglehetõsen sok húsból. Õk is jobban ellágyulnak, ha egy szép asszony informál, mint egy dohányfüstös fogú, vén prókátor.

Mindenre kiterjedt a Pereviczky figyelme, ágenst tartott Bécsben, aki nunciust informálta, hogy miképp írjon a dologról a Vatikánnak; ugyancsak bizalmas emberét (az említett Kifika adjunktusát, aki az okmányokat hamisította) küldé Bécsbe, hogy ott hangulatot csináljon a jezsuita papok közt, akik benyalatosak a földi hatalmasok palotáiban, különösen a fõherceg­nõk­nél. De a többiek se pihentek azokban, amelyeket fölvállaltak. Fáy sok szép ígéretekkel jött haza Egerbõl, Horváth Miklós nemkülönben biztató híreket írt Budáról Fáyhoz intézett leveleiben.

»Itt egy hatalmas patronusra akadtam - referálja a többi közt -, bizonyos Lascy grófban, nyugalmazott generálba, ki a palatinusné asszonnyal mindennap whistezni szokott, s aki nekem illi tempore conscolarisom vala. Õ elmondá vala palatinusnénak Dõry úr pogány gonoszságát, amelyen felette felháborodék a fenséges Asszonyszemély, s urának megjelenté, mondván: „Mitsoda palatinusa volnál Te ezen országnak, ha ezt szó nélkül hagyni engednéd.” E Lascy igen jó emberem, és igen nevezetes, híres hadvezér vala. Bölts magyar hazafiak azonban betsmérelik, hogy örök idõkre megrontá tsászár armádiáját. Mert hogy õ volt az elsõ, ki a katonákat vitézeknek lenni kévánta.

Szállva vagyok Sieben Kúr-fürsten vendégfogadóban, Pesten, stb.«

Csak Buttlerrõl nem volt Fáynak semmi híre. Már hetek múltak el, és a delizsáncon nem jött se levél Pozsonyból, se üzenethozó. (A nagy urak inkább üzentek, mint írtak.) Alszik ez a gyerek, vagy mit csinál? De ügyet se vetne rá, ha véletlenül haza nem jönnek a megyei sedriákra a zempléni követek, s beszélgetés közben ki nem hámlik a Fáy kérdezõsködéseire, hogy Buttler János nincs Pozsonyban és nem is volt. Megdöbbent az öreg, s bár éppen Kazinczy Ferenc uram tette le a garast, s annak a beszéde alatt nem szokás »evaporálni«, befogatott nyomban, Bozosig meg sem állva.

- Hol van a gróf?

Jelentik a tisztek, lakájok, hogy a méltóságos gróf itt volt ugyan négy hét elõtt, vagy három napig, de azután elutazott.

- Nem tudják, hová ment?

Dehogy tudták. A kocsis, aki vitte, elbeszélte, hogy Kaposig mentek, ott a piacon leszállt az ifjú gróf.

- Hát aztán?

A rutén fickó, aki különben is orrhangon beszélt, és túlságosan nagy duzzadt nyelve észre­vehetõleg nehezen forgott, nem felelt, csak lefityegõ alsó ajkát mozgatta, és vállat vont.

- Beszélj hát, te belga[12] - förmedt rá Fáy.

- Hát csak leszállt, egyebet nem tett.

- De csak mondott valamit?

A rutén gondolkozott, vakarta a fejét.

- Nem, semmit.

- Hát akkor aztán mit tettél?

- Hazajöttem.

- És miért jöttél haza?

- No, mert azt mondta, hogy menjek most haza.

- Látod, szamár, hogy mégis mondott valamit.

Fáy eltûnõdött. Hátha kedve jött a párdányi kastélyát megnézni vagy a rozmálit vagy az erdõtelkit? Az ilyen fiatalember abban falánk, amihez hozzáfér. Hát most a birtokai nézésében tobzódik.

S ezzel annyi csatlóst ültetett lóra, ahány kastélya volt abban az országrészben Buttlernek, hogy keressék meg az urokat, és itt legyen az egyik lábuk, mert türelmetlenül várja õket. Azonfelül Bernáthékhoz is küldött Mándokra lovas embert.

Másnapra, harmadnapra visszaszállingóztak a lovasok, hogy a gróf nincsen sehol. Mindebbõl a nagy sürgés-forgásból, keresésbõl ezenközben a közvélemény is fölszippantotta, ami abban érdekfeszítõ találtatik. Suttogni kezdték, hogy a fiatal gróf elveszett. S ha elveszett, akkor bizonyosan a báró Dõry révén veszett el. Elemésztették azt valahol. Szegény fiatal Buttler! De, persze, õk jól jártak, mert így már nem lehet semmi a válópörbõl, s megmarad a Dõry-kisasszony özvegy grófnénak.