HATODIK FEJEZET
A GRIBY RUHÁI

A hosszú, vézna ember savanyú képet vágott a váratlan betegséghez, a váratlan meggyógyulás miatt, de azért készséggel ment mûszereivel és tarisznyájával, melyben bizonyos generális szereket hordott. Nemsokára visszajött, nagy léleknyugalommal.

- Hát adott be neki valamit?

- Semmit, nem kellett már.

- Csak talán nem halt meg?

- De bizony meghalt û, nem vér a pulzusa többé. (Dr. Griby unghi önkénnyel élezte, tompította és csereberélte a magánhangzókat.)

Fáy nem gyõzött sopánkodni: »Ej, ej, szegény Kaporné, szegény Kaporné, pedig milyen jól tudta csinálni a lekváros derelyét.« Aztán, hogy a doktort kiengesztelje, fejedelmi uzsonnát hordatott fel neki, minthogy szép, langyos estefelé volt, a verandára, ahol a hosszú idõ alatt, míg a Krok a levelekkel pepecselt, sok mindenfélérõl beszélgettek, de kivált az istenben boldogult Medve doktor nagy tudományáról és csodálatos gyógyításáról.

- Hja! Hja! Sokat tanultunk egymástól - ismételte Griby újra és újra.

Már unalmas is volt, mikor végre kip-kop, jött az õ tipegõ, de fürge lépéseivel Krok apó, kezében hozva a leveleket.

Fáy élénken ugrott fel:

- Talált valamit?

- Alig. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a gróf úrfi nem a legjobb hangulatban távozott innét.

- Ah, istenem! Történt vele valami?

- Méltóztassék elolvasni!

Átfutotta a leveleket, aztán csüggedten, szomorúan eresztette le a kezeit.

- Mondtam ugye, hogy búskomorság, életuntság…

- Eh, patvarba! Nem kell mindjárt a legrosszabbat gondolni. Én most rögtön indulok Kaposra.

- Az Isten is megáldja! Fogassak?

- Igenis, de még egypár kérdésem van. Nincs meg itt valahol a fiatal gróf arcképe, mert én nem ismerem, nem láttam õt sohasem, és különben is szükségem volna a képre.

- Egy képen ugyan van róla a medalionban, az óraláncomon, de igen piciny.

- Az nem baj. Melyik idõbõl való?

- Most márciusban leszaladtunk volt Enyedre, a Buttler egyik nagynénje halálos ágyához, akitõl örökölt is. Ott festette le elefántcsontra, miniatûrben, képzelje csak, egy tizenkét éves fiúcska, nem nagyobb, mint az öklöm. Valami Barabás Miklós nevû. Mondtam is a fõkirálybírónak, hogy csukassa be ezt a kölyköt, mert abból, ezzel az irdatlan talentummal, okvetlenül bankócsináló lesz.

- Szabad megnézni?

Fáy lekapcsolta a kis arany zsuzsut, mely XVI. Lajos lenyesett fejét ábrázolta, egy rugót kellett megnyomni, szétnyílt a királyi koponya, amelybe agyvelõ helyett (no, az ugyan az eredetiben is kevés volt) kis elefántcsont lap volt betéve a Buttler email arcképével.

- Hm, a gróf gyönyörû fiatalember, bár a termetet nem lehet kivenni.

- Szikár jegenye gyerek.

- Ha én ilyen volnék - pislogott Krok apó -, teremtúgysegéljen, nem adnám alább herceg­nõknél.

- Gondolom - felelte Fáy gépiesen.

- Nincs más arcképe?

- Nincs, és azt hiszem, nem is lesz soha.[13] Roppant szerény és timid, ugyancsak erõsen kellett föllépnem, hogy mégis üljön annak a Babszem festõnek.

- Magammal vihetem a képet?

- Nem bánom, öreg, de lélekre, hogy visszaadja - fenyegette meg Fáy uram -, mert ha maga ezt a kedves emlékemet elsinkófálja hasat ereszt a jövõ télen.

(A nemes ember ti. csak a börtönben juthatott annyira, hogy hasat ereszthessen.)

Krok apó szeretetre méltóan mosolygott.

- Mindenesetre megõrzöm. Hanem most még egyet szeretnék bizonyosan megtudni. Miképpen volt a gróf felöltözve, mikor elment?

- Nos, ez a legkönnyebb, a komornyikja bizonyosan tudja meg a kocsis is. Sok ruhája úgysem volt, azokat én varrattam Patakon. Hóha, valaki! (Tapsolt a kezeivel, míg megjelent a kulcsárné.) Küldje, kérem, ide a komornyikot!

A komornyikot nem volt nehéz megtalálni. Ott fülelt a kõoszlophoz lapulva, igen kíváncsi teremtés volt, és szerette volna tudni, mi történik.

- Hé, Márton, miféle ruha volt a grófon, mikor elment? De jól összeszedd az eszedet, és úgy beszélj ennek az öregúrnak.

Márton elgondolkozott elõbb, aztán nagy akadozva kezdte a képzeletébõl elõszedegetni:

- Hát mi is volt? Mit is vittem be? Volt kérem alássan egy szürke pantalló, abból mellény… igenis, abból a mellény és és… Mondtam már a kabátot, kérem alássan?

- Nem mondtad.

- És egy szürke mellény…

- A mellényt már mondtad, ostoba… Ne kapkodj, mint a csuka a levegõ után.

E pillanatban Griby doktor kabátjára téved a Márton szeme, s hirtelen szétcsapta kezeit a levegõben, mint a lúd a szárnyát, ha a madzag, mellyel lekötötték, váratlanul föloldózik.

- Szakasztott ilyen kabátja volt - rikkantott föl mohón -, vagy hogy éppen ez az.

A doktor egész fülig pirult, Fáy pedig megkorholta a komornyikot.

- No, ne légy mamlasz, ilyen lehetett fiam, mert csakugyan van ilyen kabátja, magam is ösmerem, de ne mondj olyat, hogy ez volt, mert akkor aztán a többi bemondásodat se meri elhinni az ember.

De Márton csak egyre nézte nagy gyanakodással a doktor kabátját, szinte kidülledtek bele az ostoba szürke szemei.

- No hát mindjárt meglátjuk, tekintetes uram, ha nem az - védte magát Márton. - A gróf kabátját én keféltem, míg itt volt; a túlsó könyöke alatt egy lencse nagyságú kiégett helynek kell lennie. A méltóságos gróf egy a pipából kiugrott égõ dohánygyökérre könyökölt, s aztán a bélése is el van szakítva belül. Lássuk hát, no!

S ezzel se szó, se beszéd, megkerülte Griby doktort, és nagy szemtelenül fölemelte a könyökét.

- No hát mit mondtam? - kiáltá diadalmasan. - Ehol a lencse nagyságú kiégés! Amit én egyszer megmondok, tekintetes uram! De most már nézzük meg a bélést is.

A doktor vérvörösen, dermedten állott ott magával tehetetlenül, mint egy darab fa. A komornyik felhajtotta a kabátot alól.

- Tessék csak, kérném alássan, megfordulni!

A szegény Griby megfordult gépiesen, s a komornyik megmutatta most, hogy a bélés össze van varrva hátul, mintegy tíz hüvelyknyi darabon.

Krok apónak egyszerre leesett orráról a pápaszeme: szerencse, hogy össze nem tört a köveken.

- Teringettét - kiáltá -, mibõl lesz a hegy. Fejlõdik, nagyot fejlõdik. Ez már nem tréfa többé. No, ez gyönyörû. Itt már az igazi Krokra van szükség. A nagy Krokra, a furfangos Krokra. Hol vette ön, doktor, ezt a kabátot?

Az öreg Fáy sápadt volt, mint a halott, egész teste reszketett. Õ emlékezett erre a szakításra, hisz a felesége varrta be, Jánosnak a kertben akadt be a kabátja egy gallyba.

A doktor ötölt-hatolt, kapkodott a fejével ide-oda, röstelkezett, nem is igen értette a dolgot, de most Fáy is egyszerre nekirohant, és megragadta a gallérját.

- Ember - mennydörgé -, hol vetted ezt a ruhát?

No hát ez már mégse lehet tréfadolog, mikor Fáy István, a hatalmas úr, számtalan vármegyék táblabírája, ádáz haragban veti magát a szegény jámbor Gribyre, aki a légynek se vét. Itt most már meg kell mondani az igazat.

- Ezt a ruhát - dadogta - most egy hete a testvérbátyám hozta, aki Kaposon vendéglõs, és igen kövér ember, nem vehette hasznát. Hogy õ hol vette a ruhát, nem tudom.

Annyira õszinte volt a megszeppent Griby arca, hogy lehetetlen volt kételkedni a mondottakban.

Fáy mélységes sóhajjal hanyatlott a kerti székbe.

- Megölték - hörgé, és kezeivel eltemette arcát, úgy tartotta egy percig, az ujjak közötti hasadékok e becsületes szõrös kezeken egyszerre csak csillogni kezdtek a kiszivárgó könny­cseppektõl.

De a másik percben erõt vett a gyöngeségén, kitörülte szemeit, dacos, férfias akaratával megrázta magát, s megint olyan lett, aminõnek már egyszer láttuk: csupa acél. Parancsolta a komornyiknak kemény, ropogó hangon:

- Rögtön fogjon be a kocsis. Én is önnel megyek, Krok. A tiszttartó pedig hadd jöjjön ide, hogy megadhassam a szükséges rendeleteket.

A kocsis is befogott, a tiszttartó is elõporoszkált kövér, húsos lábaival a kertészlak tájékáról.

- A baj nagyobb, Buday, mint gondoltuk - mondta kurtán. - De történt legyen bármi, rendben kell tartani mindent, és nem beszélni semmit. A tavaszit, ami még hátra van, el kell vetni, a levezetõ árkot a Berenice dûlõben helyreállítani. A doktor urat vigye be Jóska kocsis Ungvárra. Aztán itt van az a szegény Kaporné. Azt is temettesse el szépen diófakoporsóban két pappal. A tort is tartsák meg az uraság költségén. Megérdemli, nagyon jó lekváros derelyét tudott csinálni.

- Ki tudja, tekintetes uram - mondta jámbor arccal a tiszttartó -, hátha még kiheveri a dolgot.

- De hiszen már egy óra elõtt meghalt.

- Ki mondta?

- Hát a doktor.

- Ejnye, no kérem alássan - botránkozék meg a tiszttartó -, hiszen ebben a pillanatban beszélt velem.

Gribyt szegényt mégis föllázítá a sorsnak ez az üldözése. A kabátját nem bánta, elnyelte a szégyent, ami vele járt, de hogy a tudományát leszólta egy laikus, erre már fölforrt a vére s megvetõ tekintettel, de azért mégis a tudomány önuralmával jelenté ki:

- Beszilhet û, mégiscsak meghalt û, mert nem vért a pulzusa.

A kocsi elõállott, Fáy barátságosan megrázta a tiszttartója kezét: »Mindenre ügyeljen, édes Buday uram, én, meglehet, nem jövök vissza hamar, de ha Ezsaiás átjönne Debrecenbõl a pünkösdi ünnepekre, akkor üzenjen nekem Patakra.« (A híres Buday Ezsaiás testvére volt a tiszttartónak.)

Aztán ruganyosan pattant föl a kocsiba.

- Hej, doktor, doktor! - kiáltá le onnan. - Milyen hebehurgya vagyok. El is felejtettem megkérdezni, melyik a bátyja vendéglõje Kaposon? Maga meg, Krok, üljön fel a kocsishoz, itt majd csak magam ülök.

- A »Griff«, tekintetes uram - felelt Krok az orvos helyett.

- Hajts!